A Bernát (Bernardus) a ber, azaz a ‚kút’ vagy ‚forrás’ és a nárdus szavakból ered. Ez utóbbi az Énekek Énekéhez írott glossza szerint alacsony, tüzes természetű és illatos fű. Bernát lángoló volt tüzes szerecetében, alázatos az életvitelében, forrás volt tanítása terjesztésében, kút volt tudománya mélységében és illatozó hírének kellemességében. Életét Guillaume, Saint-Thierry apátja, Szent Bernát társa és Arnold, Bonneval apátja írta meg.
Bernát Burgundiában, Fontaine várában született előkelő és jámbor szülőktől. Apja, Tecelin a világban forgolódva kemény katona, Isten előtt azonban jámbor ember volt. Bernát anyját Alethnek hívták, hét gyermeket szült, hat fiút és egy leányt; a fiúk mind szerzetesnek mennek, a leány pedig apáca lett. Ahogy valamelyik fiát megszülte, saját kezével ajánlotta fel Istennek, és elutasította, hogy bármely más emlő táplálja, így az anyatejjel mintegy a jó anyai természetet is beléjük öntötte. Amíg az ő keze alatt növekedtek, inkább a remeteség, mintsem az udvar számára nevelte őket, hitvány és durva eledelekkel táplálva, mint akik bármikor remeteségbe vonulhatnak. Mikor Bernátot, harmadik fiát hordozta méhében, álmot látott: hófehér, hátán vörhenyes kutyát, amint a méhében ugatott. Elmesélte ezt Isten egy emberének, aki prófétai szóval válaszolt: „A legjobb kutya anyja leszel, aki Isten házának jövendő őreként nagyon megugatja majd az ellenséget.” Bernát valóban kitűnő hitszónok lett, és gyógyító nyelvének kegyelmével sokak betegségét orvosolta.
Bernátnak kiskorában egyszer megfájdult a feje, de amikor egy anyóka ráolvasással akarta fájdalmát enyhíteni, nagy méltatlankodással felcsattant, majd kidobta és elűzte a kuruzslót. Isten irgalma meg is könyörült a gyermeken, mert azonnal fölkelt és érezte, hogy megszabadult fájdalmától. Az Úr születésének szentséges éjszakáján Bernát a templomban várta az éjszakai zsolozsmát, és hevesen vágyódott megtudni, vajon az éj melyik órájában született Jézus. Ekkor megjelent neki a gyermek Jézus, mintha a szeme előtt ismét megszületett volna anyja méhéből. Bernát ebből egész életében azt gondolta, hogy az volt az Úr születésének órája. Attól az órától kezdve az erre a hittitokra vonatkozó dolgokban értelme mélyebb és beszéde gazdagabb lett. Később a Szülő és a Szülött dicséretére első munkái között írta meg jeles művét, amelyben a „Küldeték Gábriel angyal” (Lk 1,26) kezdetű evangéliumi olvasmányt magyarázta.*
A fiú üdvös tervét látva az ősi Ellenség megirigyelte tisztasági fogadalmát, és sok kísértő tőrt helyezett el útjában. Mikor Bernát egy asszonyon kis ideig rajtafelejtette a szemét, rögtön elszégyellte magát, és mint önmaga legszigorúbb bosszulója, jéghideg tóba ugrott, és mindaddig ott maradt, míg szinte teljesen ki nem hűlt, és Isten kegyelme által testi gerjedelme is lecsillapodott. Ugyanez idő tájt az ördög ösztönzésére egy meztelen lány feküdt be az alvó Bernát ágyába. A szent észrevette, és teljes békében az ágy felét átengedte a lánynak, ő pedig a másik oldalára fordulva tovább aludt. Az a szerencsétlen egy ideig tűrt és várt, majd simogatni és ingerelni kezdte, de Bernát mozdulatlan maradt, mire ez a szemérmetlen teremtés elszégyellte magát, és borzadással vegyes csodálkozással fölkelt és elmenekült.
Más alkalommal Bernát egy asszony házában szállt meg, aki szemügyre vette a csinos ifjút, és heves vágyra lobbant iránta. Bernát külön vettetett magának ágyat, az asszony azonban az éj csendjében felkelt és szemérmetlenül közeledett hozzá. Bernát észrevéve a dolgot kiáltozni kezdett: „Betörők, betörők!” Elmenekült az asszony, felkelt a háznép, gyertyát gyújtottak, és keresték a betörőt, de sehogyan se találták. Erre egyenként visszatértek fekhelyükre. Mind elnyugodtak, csak az a szerencsétlen nem. Újból fölkelt és elindult Bernát ágya felé, de Bernát újból kiáltott, hogy „Betörők, betörők!”. Ismét keresték a betörőt, de ő, aki egyedül tudta, ki a betörő, nem árulkodott. Végül az elvetemült asszony, harmadízben is ugyanígy visszautasítva, a félelemtől legyőzve vagy reményét vesztve abbahagyta a kísérletezést. Másnap útközben társai pirongatták Bernátot, hogy annyiszor álmodott betörőkkel. Ezt mondta nekik: „Valóban betörő cselvetéseit kellett kiállanom az éjjel, mivel háziasszonyunk a tisztaság visszaszerezhetetlen kincsét akarta tőlem elvenni.” Ekkor megtanulta, milyen bizonytalan dolog együtt lakni a Kígyóval, s a menekülésen kezdett gondolkodni. Ettől kezdve a ciszterciek rendjébe szándékozott belépni. Ahogy testvérei ezt megtudták, mindenféleképpen el akarták a szándékától téríteni, de akkora kegyelmet adott neki az Úr, hogy nemcsak őt magát, nem akadályozták meg a szerzetbe lépéstől, hanem összes testvérét és sok mást is megnyert az Úrnak.
Csak Gellért fivére vélte, erős katona lévén, testvére szavait üres beszédnek, és intéseit mindenestül elutasította. Bernát a testvéri szeretet hevétől csodás módon megindulva tüzes hittel így szólt: „Tudom, jó testvérem, hogy csupán a szenvedés ad neked értelmet, amire hallgatsz.” Majd ujjával megérintette az oldalát, s folytatta: „Eljön, bizony gyorsan eljön az a nap, amikor oldaladat lándzsa járja át, és tanácsom számára, amit most elvetsz, utat nyit a szívedig.” Néhány nappal később Gellértet elfogta az ellenség, és azon a helyen, ahol testvére ujja megérintette, lándzsát döftek belé, elvitték és a tömlöcben megbilincselték. Ekkor elment hozzá Bernát, de nem beszélhetett vele, ezért bekiáltott hozzá: „Tudom, Gellért testvérem, hogy rövidesen kolostorba lépünk.” Még azon az éjszakán leestek a bilincsek Gellért lábáról, s az ajtó magától kinyílt előtte. Boldogan megszökött, és elmondta testvéreinek, hogy szándéka megváltozott, ő is szerzetes akar lenni.
Az Úr megtestesülésének 1112. és a ciszterciek háza alapításának tizenötödik évében Isten szolgája, Bernát mintegy huszonkét évesen, több mint harminc társával egyetemben belépett a rendbe. Mikor Bernát a testvéreivel együtt elhagyta az atyai házat, az elsőszülött Guido meglátta Nivardot, legkisebb testvérüket, amint az utcán a gyerekekkel játszott, és így szólt hozzá: „Hej, Nivard öcsém, egyedül rád vár minden birtokunk.” A gyermek azonban egyáltalán nem gyermek módjára válaszolt: „Tiétek lesz az ég, és nekem csak a földet hagyjátok? Nem egyenlő így az osztozkodás!” Egy kis ideig még apjuknál maradt, majd követte testvéreit.
Isten emberét, Bernátot, amint belépett a rendbe, úgy megragadta a Lélek, és úgy betöltötte Isten, hogy már szinte alig használta testi érzékszerveit. Majd egy évet töltött a novíciusok cellájában, de nem tudta, hogy a ház boltíves-e vagy sem. Sokszor ment be és ki a templomba, mégis azt gondolta, hogy csak egy ablak van a templomfőn, pedig három volt.
Cîteaux apátja Clairvaux házának építésére küldte a testvéreket, és apátjuknak Bernátot nevezte ki. Sokáig nagy szegénységben élt, gyakran bükk levélből készített ennivalót. Isten szolgája gyakran virrasztott többet, mint amit az emberi természet megenged. Panaszkodni szokott, hogy semmi időt sem tart inkább elveszettnek, mint amikor alszik. Az alvást a halálhoz hasonlította, s úgy találta, hogy amint az alvók halottnak látszanak az emberek szemében, úgy Isten szemében a halottak csak alszanak. Ezért ha meghallotta, hogy valaki netán erősebben horkolt, vagy kissé illetlenül feküdt ágyában, ezt nemigen tudta elviselni, és megbüntette, amiért világiasan vagy éppen érzékien alszik. Az evésre sem a gyönyörszerzés késztette, hanem a legyengüléstől való félelem, mely úgy vitte rá a táplálkozásra, mintha az kínzás lenne. Evés után mindig meggondolta, hogy mennyit is evett, és ha azon kapta magát, hogy a megszokott mértéket egy kevéssel is túllépte, akkor nem hagyta büntetés nélkül. A falánkság csábítását így legyőzve nagyrészt elvesztette az ízek közti különbség érzékelését. Egyszer tévedésből bor helyett olajat adtak neki. Ő megitta, és nem jött rá, mígnem valaki elcsodálkozott, hogy ajkai olajosak lettek. Máskor tévedésből alvadt vért adtak neki vaj gyanánt, és több napig ette. Azt szokta mondani, hogy csak a víz ízét érzi, mert az ivás közben száját és torkát hűti.
Amit a Szentírásból tanult, bevallása szerint erdőkben és mezőkön, elmélkedés és imádkozás közben kapta meg. Barátai társaságában mondogatta, hogy soha más mestere nem volt, mint a tölgyek és a bükkfák. Még azt is bevallotta, hogy elmélkedés és ima közben megmagyarázva és értelmezve jelent meg előtte az egész Szentírás. Az Énekek énekéhez írott magyarázataiban elmeséli, hogy egy alkalommal beszéd közben valamit nem mondott el, amit a Szentlélek sugalmazott neki; ugyan nem hitetlenségből, de azért mégsem teljes hittel. Meg akarta fontolni, mit is mondjon róla. De íme, szózatot hallott: „Amíg ezt magadban tartod, mást nem kapsz!”
Öltözködésében mindig a szegénység tetszett neki, de a piszok sohasem. Azt mondogatta, hogy a piszok vagy a hanyag, vagy a hiú módon kérkedő, vagy a külső, ember dicsőség után törekvő lelket jelzi. Gyakran vette ajkára a mondást: „Azt csodálják az emberek, aki olyasvalamit tesz, amit senki más.” Vezeklőingét, amíg titokban tudta tartani, több éven át hordta, de amikor észrevette, hogy kitudódott a dolog, rögtön levetette, és a többiekhez hasonlóan viselkedett. Amikor nevetett, inkább a nevetésre, mint, a nevetés vissza fogására kellett magát erőltetnie; a nevetést ugyanis inkább erőltetnie kellett, semmint fékeznie.
Mondása szerint a türelemnek három fajtája van: először, türelem az igazságtalan szavakkal szemben; másodszor, türelem az anyagi javainkat ért károkkal szemben; harmadszor, türelem a testi bántalmazással szemben. Példákkal bizonyította, hogy ő mindezekkel rendelkezik. Mikor egy püspöknek barátságosan figyelmeztető levelet írt, amaz szenvedélyes dühvel válaszolt egy keserű levélben, ami így kezdődött: „Üdvözletemet küldöm neked, és nem a káromlás lelkületével szólok”, mintha Bernát a káromlás lelkületével írt volna. Bernát így válaszolt: „Úgy hiszem, bennem nincs meg a káromlás lelkülete, és tudomásom szerint nem is szándékozom bárkit is átkozni, különösen nem népem vezetőjét.”
Monostorépítésre hatszáz márka ezüstöt küldött neki egy apát, de útközben a teljes összeget rablók kaparintották meg. Ennek hallatára Bernát csak ennyit mondott: „Áldott az Isten, aki megkímélt minket a tehertől; könnyen megbocsátunk azoknak, akik elrabolták, mivel az emberi kapzsiság rabolta el a pénzt, s mivel a nagy pénz nagy kísértést szabadított rájuk.”
Egyszer egy regula szerint élő kanonok járult elébe állhatatosan kérlelve, hogy szerzetes lehessen. Bernát nem egyezett bele, azt a tanácsot adta neki, hogy térjen vissza saját templomába. Mire amaz így szólt: „Miért ajánlottad akkor műveidben annyira a tökéletességet, ha a rá vágyódónak nem adod meg? Bárcsak itt lennének könyveid, darabokra tépném őket!” Bernát válaszolt: „Egyik könyvemben sem olvashattad, hogy a te kolostorodban nem lehetsz tökéletes. Az erkölcsök megváltoztatását, nem pedig a hely megváltoztatását ajánlottam műveimben.” A kanonok esztelenül rárontott, és olyan erősen állon ütötte, hogy az ütés helye megdagadt, majd vörös lett. Az ott lévők már majdnem megragadták a szentségtörőt, de Isten embere megelőzte őket, Krisztus nevére kérve testvéreit, hogy ne nyúljanak hozzá, és ne kövessenek el semmi igazságtalanságot.
A kolostorába belépni szándékozó novíciusoknak ezt mondogatta: „Ha a belül lévő dolgokhoz igyekeztek, akkor testeteket, amit a világból hoztok, hagyjátok kint; ide egyedül lelketek lépjen be, a test úgysem használ semmit.”
Apja, aki egyedül maradt otthon, kolostorba vonult, és kis idő múltán jó öregségben elhunyt. Nővére férjhez ment a világban, s gazdagságban a világi élvezeteknek élt. Elment egy alkalommal a kolostorhoz, hogy meglátogassa testvéreit. Pazar kísérettel és nagy pompával jött. Bernát félt tőle, mint a lelkek elragadására kivetett ördögi hálótól, és egy darabig nem ment ki nővéréhez. Az észrevette, hogy senki nem megy ki eléje, sőt a kapus mindenféle ganéjnak nevezte. Erre könnyekben kitörve szólt: „Jóllehet bűnös vagyok, de Krisztus ilyenekért halt meg. Azért keresem a jók tanácsát és társaságát, mivel vétkesnek érzem magam, és ha a testvérem megveti a testemet, Isten szolgájaként nem vetheti meg a lelkemet. Jöjjön ki, és bármi parancsát végrehajtom.” Amint ezt megígérte, Bernát testvéreivel együtt kiment hozzá, s mivel nővérét a férjétől elválasztani nem lehetett, a világ minden dicsőségétől eltiltotta, és anyjuk példájának követésére buzdította, majd elbocsátotta. Nővére hazament, és hirtelen úgy megváltozott, hogy a világi élet közepette remeteként élt; a világ dolgai mind idegenek lettek számára.
Megbetegedett egyszer Isten embere, úgy látszott, hogy már az utolsókat lélegzi. Ekkor eszméletét vesztve Isten ítélőszéke előtt látta magát. Ott volt a Sátán is, galád vádakkal illetvén őt a másik oldalról. Amikor már mindent elmondott, Isten embere se nem rémülten, se nem zavartan így válaszolt a maga védelmében: „Bevallom, nem vagyok méltó, hogy érdemeim alapján elnyerjem a mennyek országát. Az én Uram azonban kettős jogon nyerte el: atyai örökségen és szenvedése érdemén. Ha az egyikkel ő maga megelégszik, és a másikat nekem ajándékozza, akkor ajándéka révén joggal elnyerem a mennyek országát, és nem kárhozom el.” E választól megzavarodott az ördög, a tárgyalás feloszlott, és Isten embere magához tért.
Testét annyira sanyargatta a megtartóztatással, munkával és virrasztásokkal, hogy nagyon súlyos és szinte állandó betegség sorvasztotta, ami miatt a konvent szabályait sem tudta betölteni. Egyszer nagyon legyengült, de a testvérek állhatatos imáira érezte, hogy kissé erőre kap. Ekkor összehívta őket, és ezt mondta: „Miért tartjátok még a szerencsétlen embert? Ti erősebbek vagytok, legyőztetek. Kegyelmezzetek nekem, kérlek, hagyjátok, hadd menjek el.”
Sok város választotta püspökének Bernátot, különösen pedig Genova és Milánó, azonban sem igent, sem határozott nemet nem mondott, hanem csak azt, hogy ő nem a saját, hanem a mások szolgálatára küldetett. Tanácsára azonban a testvérek gondoskodtak magukról, és pápai engedélyt eszközöltek ki maguknak, nehogy valaki elvehesse tőlük örömüket. Egyszer, mikor a chartreuse-i testvéreket látogatta meg, azok sokat épültek, Egyetlen dolog volt, ami az illető hely perjelét kissé megbotránkoztatta; hogy a nyereg, amin lovaglás közben Bernát ült, nem volt dísztelen, és egyáltalán nem szegénységről árulkodott. Elmondta a perjel ezt egy testvérnek, az pedig Bernátnak, aki nagyon elcsodálkozott, és megkérdezte, milyen is az a nyereg. Úgy jött el Clairvaux-ből Chartreuse-be, hogy nem tudta, milyen nyeregben ül. Egyszer egész nap a Lausanne-i-tó mellett haladtak, és nem vette észre a tavat, vagy nem vette észre, hogy azt látja. Estefelé társai a tóról beszélgettek. Megkérdezte tőlük, ugyan hol is van az a tó. Azok nagyon elcsodálkoztak.
Hírnevét felülmúlta szívének alázatossága. Az egész világ nem volt képes annyira felmagasztalni, mint amilyen alacsonyra ő saját magát helyezte. Mindenki őt tartotta a legnagyobbnak, ő pedig magát a legkisebbnek. Akit mindenki maga elé helyezett, az magát senki más elébe nem helyezte. Gyakran mondogatta, hogy a legnagyobb megtiszteltetésben és a nép kegyében egy másik embert látott maga helyett, és magát inkább távollevőnek gondolta, mintha valami álom lett volna. Ahol azonban egyszerű testvérek voltak, örült, hogy barátnőjének, az alázatosságnak élhetett, és visszatalálhatott önmagához. Mindig imádkozás, vagy olvasás, vagy írás, vagy elmélkedés közben látták, vagy úgy, hogy szavával éppen a testvéreket tanította.
Egy alkalommal, mikor a népnek prédikált, és szavait mindenki figyelmesen és áhítatosan hallgatta, szívébe ilyen kísértés lopódzott be: most tényleg igen jól prédikálsz, szívesen hallgatnak téged, és bölcsnek tartanak. Amikor Isten embere megérezte, hogy ez a kísértés megtámadta, megállt egy kicsit a beszédben, és azon gondolkodott, folytassa-e vagy fejezze-é be, de ekkor isteni segítség erőt öntött beléje, és csendben így válaszolt a Kísértőnek: „Nem veled kezdtem, és nem is veled hagyom abba.” Beszédjét ezek után nyugodtan befejezte.
Egy szerzetes, aki világi életében feslett életű kockajátékos volt, a gonosz lélektől megszállva vissza akart térni a világba. Bernát nem tudta visszatartani, ezért megkérdezte tőle, miből is fog megélni. Amaz így válaszolt; „Értek a kockajátékhoz, abból megélek majd.” Mire Bernát: „Adok valami tőkét, és évenként gyere vissza, oszd meg velem a nyereséget!” Örömmel hallotta ezt a másik, és szívesen megígérte, hogy úgy tesz. Bernát parancsára húsz solidust kapott, és elment a pénzzel. Azért cselekedett vele így a szent férfiú, hogy majd visszahozhassa, amint ez később meg is történt. A szerzetes elment, és mindent elveszített. Szégyenkezve tért vissza a kapuhoz. Ezt hallva Isten embere boldogan ment elébe, széttárta ruhája öblét, hogy osztozzanak a nyereségen. De amaz így szólt: „Atyám, semmit sem nyertem, elvesztettem a tőkét. Ha akarjátok, ennek fejében fogadjatok be engem.” Bernát jóindulattal válaszolt: „Ha így történt, jobb, ha ezt elfogadom, mint hogy egyszerre kettőt veszítsek.”
Szent Bernát egy alkalommal kancáján ülve ment valahová, és találkozott egy parasztemberrel. Szóba elegyedett vele, és panaszkodott neki, hogy milyen állhatatlan az emberi szív az imádkozás közben. A másik meghallgatta Bernátot, s lenézően kijelentette, hogy az ő szíve bizony erős és állhatatos az imában. Bernát meg akarta győzni, és vakmerőségét is fegyelmezni akarta, ezért így szólt: „Menj egy kicsit távolabb, és amennyire tudod, teljes figyelemmel kezdd el az Úr imáját, és ha figyelmed elkalandozása nélkül be tudod fejezni, akkor neked adom ezt az állatot, amin ülök. Hitedre ígérd meg nekem, hogy nem titkolod el, ha közben valami másra gondolsz.” Boldogan, és máris arra gondolva, hogy az állat az övé, nagy merészen odébb ment a parasztember, és összeszedve magát belekezdett a Miatyánkba. Alig ért a feléhez, íme, egy alkalmatlan gondolat támadt a szívében: vajon a nyereg is az övé lesz-e az állattal együtt, vagy sem. Amint rajtakapta magát, visszasietett Bernáthoz, elmondta neki, hogy mire gondolt ima közben, és megígérte, hogy azután vakmerően nem tételez fel magáról ilyeneket.
Rupert nevű szerzetese – test szerint rokona – ifjúkorában némelyek rábeszélésétől félrevezetve Clunybe ment. A tiszteletre méltó atya ráhagyta egy ideig, aztán úgy döntött, hogy levél útján visszahívja, A levelet szabad ég alatt fogalmazta, és szájáról egy másik szerzetes írta le, amikor hirtelen zápor tört ki, és aki a levelet írta, össze akarta hajtogatni az írást. Bernát így szólt: „Isten műve ez, ne félj írni.” És a zuhogó esőben megázás nélkül megírta a levelet. Jóllehet közben mindenütt esett, a kellemetlen esőt elűzte a szeretet ereje.
Hihetetlen sok légy lepett el egyszer egy monostort, amelyet Isten embere épített, és ez mindenkit igencsak zavart. Bernát ezt mondta: „Kiközösítem a legyeket.” Reggelre kelve az összes légy elpusztult.
Egyszer Milánóba küldte Bernátot a pápa, hogy kibékítse az ottaniakat az Egyházzal. Visszafelé jövet Páviába érkezett, amikor egy férfi megszállott feleségét vezette hozzá. Szidalmaival Bernátra támadt az ördög a szerencsétlen asszony száján át, mondván; „Ez a hagymazabáló és káposztafaló engem ugyan ki nem űz asszonykámból.” Szent Syrus egyházához küldte őket Isten embere, Szent Syrus azonban nem akarta meggyógyítani, hanem vendégének hagyta meg a csodát; így ismét Szent Bernáthoz vezették. Fecsegni kezdett az ördög az asszony szájával; „Nem űz el engem Szírecske, nem is dob ki Bernátocska.” Isten szolgája válaszolt: „Nem Syrus, és nem Bernát, aki téged innen kiűz, hanem maga az Úr Jézus Krisztus.” Imádkozott, s rögtön felkiáltott a gonosz lélek: „De szívesen kimennék ebből az asszonykából, mert itt nagyon zavarnak. Mennyire szívesen távoznék! De nem tudok, mert a nagy Úr nem akarja.” Megkérdezte a szent: „Ki az a nagy Úr?” A válasz: „A názáreti Jézus.” Isten embere: „Láttad őt valaha?” „Igen.” „Hol láttad őt?” Az ördög: „A dicsőségében.” A szent kérdezte: „Te is a dicsőségben voltál?” Ismét válaszolt: „Úgy bizony.” „És hogyan távoztál onnan?” Az ördög: „Luciferrel együtt sokan kiestünk onnan!” Mindenki hallotta, hogy ezt gyászos anyókahangon mondta. Isten embere megkérdezte: „Nem akarnál abba a dicsőségbe visszatérni?” Az ördög csodás hahotával válaszolt: „Az már késő.” Bernát imájára ezután az ördög kiment az asszonyból, de mihelyt Isten embere eltávozott, újból megszállta. Az asszony férje utánaszaladt, és jelentette, mi történt. Bernát megparancsolta, hogy az asszony nyakára erősítsék fel a következő szavakat tartalmazó írást: „A mi Urunk Jézus Krisztus nevében parancsolom neked, ördög, ne merészeld ezt az asszonyt ezen túl érinteni!” Úgy is lett. Ezután már nem merészelt az ördög az asszonyhoz közeledni.
Aquitániában is volt egy szerencsétlen asszony, akit egy pimasz lidérc gyötört. Hat éven keresztül kihasználta és hihetetlen fajtalansággal gyötörte. Ahogy odaérkezett Isten embere, az ördög szigorúan megfenyegette az asszonyt, nehogy elmenjen hozzá, mivel úgysem használhat neki, és Bernát távoztával ő maga, bár a szeretője volt, a legkegyetlenebb üldözője lesz. Az asszony azonban bátorságot véve elment Isten emberéhez, és nagy nyögések közepette elbeszélte szenvedéseit. Bernát ezt mondta: „Vedd a botomat, tedd az ágyadba, és ha az ördög valamit képes tenni, hát tegye.” Így is lett. Az asszony leheveredett az ágyára, rögtön megjelent az ördög, de nem mert belekezdeni abba, amit csinálni szokott, sőt az ágyhoz sem mert közeledni, hanem vadul fenyegetőzött, hogy Bernát távoztával csúnyán bosszút áll. Elmesélte ezt Bernátnak az asszony, erre ő összehívta a népet, a kezükben lévő gyertyákat meggyújtatta, és együttesen kiközösítették az ördögöt, megtiltván, hogy ehhez, vagy egy másik asszonyhoz közelítsen. Az asszony rögtön megszabadult ettől a szenvedéstől.
Követ gyanánt ment a szent férfiú ugyanebbe a provinciába, hogy Aquitánia hercegét kibékítse az Egyházzal. Ő azonban ezt visszautasította. Isten embere az oltárhoz járult, hogy misét mondjon, míg a herceg, mint aki ki van közösítve, az egyház kapuja előtt várakozott. Mikor Bernát odaért, hogy „Az Úr békéje”, akkor az Úr testét a paténára helyezve kivitte magával, és tüzes arccal, lángoló szemekkel és eme szörnyű szavakkal lépett a herceghez: „Mi kérleltünk téged, de te megvetettél minket. Íme, most hozzád jő a Szűz Fia, az Egyház Ura, akit te üldözöl. Itt a te Bírád, akinek nevére minden térd meghajol (vö. Fil 2, 10). Itt a te Bírád, az ő kezei közé jut egykoron a lelked. Vajon őt is, miként szolgáit, megveted? Állj ellen neki, ha mersz!” A herceget azonnal hideglelés fogta el, tagjai megoldódtak, és Bernát lába elé borult. Sarkával megérintette a szent férfiú, és megparancsolta, hogy álljon fel, úgy hallgassa Isten ítéletét. Remegve kelt föl a herceg, és amit e szent férfiú parancsolt, rögtön végre is hajtotta.
Mikor egy nagy viszály lecsendesítésére Németalföldre ment Isten embere, egy érsek egyik tiszteletre méltó klerikusát küldte elébe. A klerikus azt mondta Bernátnak, hogy ura küldte Bernát elé, de Isten embere azt mondta neki: „Egy más Úr küldött téged.” Elcsodálkozott amaz, és bizonygatta, hogy őt ura, az érsek küldte. Isten szolgája azonban egyre csak azt hajtogatta: „Tévedsz, fiam, tévedsz, nagyobb Úr az, aki téged küldött.” Megértette a klerikus, mondván: „Úgy véled, hogy szerzetes akarnék lenni? Távol álljon tőlem, soha nem gondoltam rá, soha nem is jutott ez az eszembe.” Hogy szót szóba ne öltsek; még ezen az úton elbúcsúzott a világtól, és Isten emberétől megkapta a szerzetesi öltözéket.
Bernát egy kiváló, nemes katonát is fölvett a rendbe, aki egy ideig követte is, de súlyos kísértés kezdte gyötörni. Valaki a testvérek közül nagyon szomorúnak látta, és szomorúságának okát tudakolta. „Tudom, bizony tudom, válaszolta, hogy vidám többé már nem leszek.” A mondott testvér elbeszélte ezt Isten szolgájának, ő pedig rögtön buzgón imádkozni kezdett éne. Erre a testvér, aki súlyos kísértésbe esett, és annyira szomorú volt, azonnal kedvesnek és vidámnak tűnt a többiek előtt, pedig előzőleg oly szomorú volt. Amikor az említett testvér barátságosan megemlítette előtte búbánatos szavait, amaz így válaszolt: „Még ha mondtam is, hogy sohasem leszek vidám, most azonban azt mondom, hogy soha nem leszek többé szomorú.”
Írország püspöke, Szent Malakiás, akinek erényekkel teli életét ő írta meg,* boldogan költözött monostorában Krisztushoz. Amikor Isten embere fölajánlotta érte az üdvösséges ostyát, az Úr felfedte előtte Malakiás dicsőségét, s az Úr ösztönzésére, megváltoztatva az áldozás utáni könyörgést, örvendezve mondta: „Isten, aki boldog Malakiást szentjeid közé emelted, engedd, kérünk, hogy akik értékes halálának ünnepét üljük, életének is követhessük példáját!” Téved, intett ekkor a kántor Bernátnak, de ő megszólalt: „Nem tévedek, tudom, mit beszélek.” Ezután odament, és megcsókolta a Szent nyomait.
Nagyböjt közeledtével sok tanuló látogatta meg. Kérte őket, hogy legalább a szent napokban tartózkodjanak a tréfától és a haszontalanságtól. Semmiképpen sem akartak azonban nyugodtan maradni, ezért bort adatott nekik, mondván: „Igyatok a lelkek poharából!” Felhajtották, s rögtön megváltozva távoztak. Akik egy kis időt megtagadtak az Úrtól, azután egész életüket Istennek szentelték.
Végül Bernát boldogan közeledvén a halálhoz, így szólt testvéreihez; „Három dolgot hagyok rátok, hogy megőrizzétek; ezeket erőm szerint én is megőriztem életem futásának pályáján. Senkit sem akartam megbotránkoztatni, és ha mégis megesett, lecsendesítettem, amennyire tudtam. Mindig inkább más érzéseinek hittem, mint a magaméinak; sohasem követeltem elégtételt a sértésén attól, aki megsértett. Íme, szeretetet, alázatosságot és türelmet hagyok rátok.” Miután sok csodát végbevitt és százhatvan monostort alapított, sok könyvet és értekezést írt, mintegy hatvanhárom évesen beteljesedtek napjai: az Úr 1153. évében szenderült el az Úrban, fiai keze között.
Halála után sokak számára megmutatkozott dicsősége. Megjelent egy apátnak a monostorban, és intett, hogy kövesse. Ment is utána az apát, és ekkor így szólt Isten embere: „A Libanon hegyéhez érkeztünk, te itt maradsz, én pedig felmegyek oda.” Megkérdezte az apát, hogy miért megy fel. „Tanulni akarok” – hangzott Bernát válasza. Amaz elcsodálkozott: „Mit akarsz tanulni te, atyám, akihez – úgy hisszük – bölcsességben senki nem hasonlítható?” Bernát így felelt: „Nincs ott lenn semmi tudomány, semmi igaz ismeret, fent van a tudás teljessége, fent van az igazság igaz ismerete.” E szókra eltűnt Bernát. Az apát megjegyezte ezt a napot, és úgy találta, hogy Bernát éppen ezen a napon költözött el testéből.
Isten még szinte megszámlálhatatlan sok csodát művelt szolgája által.
fordította: Sarbak Gábor