Ágoston (Augustinus) kiemelkedő méltósága vagy szeretetének lobogása vagy nevének etimológiája miatt kapta nevét. Kiemelkedő volta miatt kapta, mert ahogy Augustus császár minden király fölé emelkedett, úgy ő is minden tanítómestert fölülmúlt Remigius szerint. A többi tanítót a csillagokhoz hasonlítjuk, mert mint Dániel 12. részében olvassuk: „Akik az igazságra oktatnak sokakat, mint a csillagok, tündökleni fognak örökkön örökké” (12,3). Ő azonban a Naphoz hasonlítható, miként kiviláglik abból a szentleckéből, melyet ünnepén olvasnak föl: „Mint a fényes nap, úgy tündöklött ő az Isten templomában” (Sir 50,7). Másodsorban szeretetének lobogása miatt kapta nevét, mivel ahogy augusztus hava lánggal lobog a hőségtől, úgy ő is fölhevült az isteni szeretet tüzétől. Ezért mondja a Vallomások könyvében önmagáról: „Átdöfted szívemet szereteted nyilával.” S ugyanott: „Némelykor nagyon szokatlan érzésbe, valami kimondhatatlan édességbe bocsátasz bele engem, ami, ha beteljesedik énbennem, nem tudom, mi lesz, ha nem az örök élet lesz.” Harmadsorban e név etimológiája miatt hívjuk Ágostonnak. Az Augustinus név ugyanis a ‚növel’ (augeo), az astin, azaz ‚város’ és az ana, azaz ‚fölfelé’ szavakból ered. Ezért az Ágoston mintegy ‚aki megnöveli a mennyei Várost’. Ezért énekeljük róla: „Aki képes volt kiterjeszteni a Várost.”* E Városról ő maga mondja Az Isten városának 11. könyvében: „Isten városának ebben áll az eredete, tudása és boldogsága: ha megkérdezzük, honnan van? – Isten alapította; ha azt, hogy miért bölcs? – mert Isten világosítja meg; ha azt, hogy miért boldog? – mert Istenben él, benne szilárdan állva változik, őt szemlélve megvilágosíttatik, hozzá ragaszkodva örvendezik. Lát és szeret, Isten örökkévalóságában virul, Isten igazságában fénybe borul, Isten jóságában örömre gyúl.” Vagy, mint ahogy a Glossariumban áll, Augustinus jelentése ‚nagyszerű’, ‚boldog’, ‚ragyogó’. Nagyszerű volt életében, ragyogó az ismeretekben, boldog a dicsőségben. Életrajzát Possidius, Calame püspöke állította össze, amint Cassiodorus állítja a Jeles férfiakról írott könyvében.
Ágoston, a jeles egyháztanító africai provinciában, Karthágó városában született igen tisztes szülőktől. Apja Patrícius volt, anyja pedig Mónika. A szabad művészetekben megfelelően kiművelte magát, annyira, hogy igen nagy filozófusnak és fényes szónoknak tartották. Aristoteles könyveit és a szabad művészetek minden könyvét, amit megszerezhetett, mind elolvasta és megértette, miként a Vallomások könyvében tanúsítja mondván: „A szabadnak nevezett művészetek minden könyvét én, akkoriban a gonosz kívánságok amaz igen haszontalan szolgája önmagamtól elolvastam és megértettem, mind, amit csak megszerezhettem.” Ugyanott írja: „Ami csak a szónoklás és az előadás művészetéről, ami a mértani alakzatok kiterjedéséről, a zenéről és a számokról föllelhető volt, azt nagyobb nehézség nélkül, s anélkül, hogy valaki is oktatott volna, megértettem. Tudod, Uram, Istenem, hogy a gyors felfogóképesség és az éles elme a te adományod, de ebből nem áldoztam neked bizony, mert a tudomány felfuvalkodtat, a szeretet pedig épít (1 Kor 8, 1).” A manicheusok tévelygésébe esett, akik azt állítják, hogy Krisztusnak csak látszatteste volt, s tagadják a testnek feltámadását. Meg is maradt tévelygésében ifjúsága kilenc évén át. Olyan badarságot is elhitt, hogy úgymond, a fügefa sír, mikor egy levelet vagy egy gyümölcsöt leszakítanak róla. Tizenkilenc éves korában kezébe került egy bizonyos filozófusnak egy könyve* amelyben azt olvasta, hogy a világ hiúságát meg kell vetni és a filozófiát kell kívánni. Ezért a könyv nagyon tetszett neki, de mert Jézus Krisztus nevét, amelyet édesanyja oltott beléje, nem találta benne, elszomorodott.
Anyja igen sokat sírt fiáért, s minden erejével igyekezett az egyedül igaz hitre visszatéríteni. Egy alkalommal, ahogy a Vallomások 3. könyvében olvasható, látta magát, amint búsan állt egy mérőlécen. Egy ifjú odament hozzá, s megkérdezte nagy szomorúságának okát. Mónika ezt mondta: „Fiam elvesztését siratom.” Mire amaz így válaszolt: „Légy biztos, mert ahol te, ő is ott.” És íme, fiát rögtön maga mellett látta állani. Elmesélte Ágostonnak, erre ő: „Tévedsz, anyám, tévedsz, nem azt mondta neked, hanem hogy »Ahol én, te is ott«,” Anyja ellenben: „Nem, fiam, nem ezt mondta: »Ahol ő, ott te«, hanem »Ahol te, ő is ott«.” A buzgó anya szinte már alkalmatlankodva kért egy püspököt, miként Ágoston a Vallomások könyvében tanúsítja, hogy méltóztassék közbenjárni a fiáért. Végül alkalmatlankodásával meggyőzte, az pedig prófétai szóval válaszolt: „Menj csak nyugodtan, mert lehetetlen, hogy ennyi könny fia elvesszék.”
Miután már sok éven át, tanította Karthágóban a retorikát, titokban, anyja tudtán kívül Rómába ment, és ott sok tanítványt gyűjtött össze maga körül. Anyja egészen a városkapuig elkísérte, hogy vagy visszatartsa, vagy vele menjen, de ő félrevezette, és éjjel, titokban megszökött. Mikor az asszony reggel fölocsúdott, Isten fülét jajgatással töltötte meg. Mindennap reggel-este a templomba ment és fiáért imádkozott.
Az időben a milánóiak Symmachus római prefektustól azt kérték, hogy küldjön hozzájuk egy szónoklattanmestert. Akkoriban Milánó püspöke Isten embere, Ambrus volt. A polgárok kérésének eleget téve Ágostont küldik Milánóba. Anyja nem bírt megnyugodni; nagy nehézségek árán utánament, s úgy találta, hogy nem igazán manicheus, de nem is igazán katolikus. Ágoston pedig lassacskán Szent Ambrus mellé szegődött, prédikációit gyakran hallgatta. Erősen figyelte a prédikációt, hogy nem hall-e valamit a manicheus eretnekség ellen vagy annak védelmében. Egy alkalommal Ambrus hosszasan vitatkozott e tévtan ellen, s nyilvánvaló érvekkel és bizonyítékokkal úgy megcáfolta, hogy a tévelygést gyökerestől kiirtotta Ágoston szívéből. Hogy ezután mi történt vele, ő maga meséli el a Vallomások könyvében. „Mikor legelőször felismertelek, rám sugározván erősen rásújtottál látásom gyöngeségére; én megremegtem a szeretettől és a félelemtől; észrevettem, hogy messze vagyok tőled, a különbözőség vidékén. Mintha a te hangodat hallottam volna a magasból: »Nagyok étke vagyok; növekedj, s majd eszel engem.« Nem te hasonlítasz engem magadhoz, ahogy tested ételét, hanem te hasonulsz énhozzám.” Mint ugyanott írja: tetszett neki Krisztus útja, de még szégyellt járni a keskeny úton. Azt a gondolatot adta az Úr az elméjébe, hogy menjen el Simplicianushoz, akiben fénylett az isteni kegyelem, hogy beszélje meg ővele élete dolgait, mi a megfelelő életvitel az Isten útján, amelyen az egyik így, a másik úgy jár. Semmi nem tetszett már neki, amit ebben a világban tett; mind hitvány volt Isten édességéhez és szeretett házának ékességéhez (Zsolt 25,8) képest. Simpficianus pedig elkezdte biztatni, és ő maga is biztatta magát mondván: „Hány fiú és hány lány szolgál az Úr templomában, s te nem vagy rá képes, amire ezek s azok. S vajon ezek meg azok önmaguktól, s nem az ő Istenük által képesek rá? Miért, hogy magadban állasz, és meg nem állasz? Vesd magad ő belé, ő majd elfogad és megment téged!” Míg beszélgettek, szóba került Victorinus is. Simplicianus földerülve elmeséli, hogy Victorinus még pogány korában bölcsessége miatt kiérdemelte, hogy szobrot állítsanak neki Rómában, a fórumon. Ez volt akkor a legnagyobb kitüntetés. Idő multával egyre gyakrabban állította magát kereszténynek. Simplicianus azt mondta neki: „Nem hiszem el, csak ha a templomban látlak.” Amaz évődött: „Talán a falak teszik a keresztényt?” Végül rászánta magát, hogy elmegy a templomba. Mivel szégyenlősnek vélték, titokban adták oda neki azt a könyvet, amelyben a hitvallás volt, hogy ne a nyilvánosság előtt olvassa fel s vallja meg hitét; akkor ez volt a szokás. Ő azonban föllépett az emelvényre, és fennhangon hitvallást tett Róma csodálkozására, az Egyház örömére. Mindannyiukból egyszerre szakadt ki a kiáltás: „Victorinus, Victorinus!” Ahogy felkiáltottak, éppoly gyorsan el is csöndesedtek.
Időközben megérkezett Afrikából Ágoston egy barátja, név szerint Pontianus, s elmesélte neki annak a nagy hírű Antalnak életét és csodáit, aki nem sokkal azelőtt, Constantinus császár alatt hunyt el Egyiptomban. E két férfiú példáján Ágoston erősen felindult, úgyhogy feldúlt arccal és lélekkel támadt barátjára, Alipiusra, és rákiáltott: „Meddig törünk? Mit is hallunk? Fölkelnek a tanulatlanok, és magukhoz ragadják a mennyet, mi pedig a mi nagy tudományunkkal a pokolba süllyedünk. Netán mert megelőztek, szégyelljük követni őket, és nem azt szégyelljük, hogy még csak nem is követjük őket?” Kirohant a kertbe, egy fügefa alá vetette magát, ahogy a Vallomások könyvében megemlékezik róla, és keservesen sírva, jajveszékelve e szavakat szólta: „Meddig, meddig még ez a »holnap« meg »holnap«, meg hogy »Hagyj, majd!«, »Hagyj egy kicsit!«. De a majd, majd maradt, és a »Hagyj egy kicsit!« egyre tovább tartott.” Késlekedésére igen sokat panaszkodott. Ahogy később ugyanabban a könyvben megírta: „Jaj nekem, mert magasságos vagy a magasságban és mély a mélységben! Sohasem lépsz vissza, és mi alig jutunk vissza hozzád. Nosza, Uram, cselekedj, rázz föl és hívj vissza minket! Jöjj, ragadj meg és gyújts lángra, járj át édességeddel! Féltem, hogy minden tehertől megszabaduljak, pedig a megterheltségtől kellett volna félnem. Későn szerettelek meg téged, te oly régi és oly új szépség. Későn szerettelek meg téged; belül voltál, én kívül, és ott kerestelek és teremtett szépségeid felé futottam én, a korcs. Velem voltál, és én nem voltam veled, szólongattál, hívtál, áttörted süketségemet; tündököltél, ragyogtál és megfutamítottad vakságomat; illatoztál, magadhoz vonzottad lélegzetemet, és téged lehellek; megkóstoltalak és éhezem, szomjazlak téged; megérintettél engem, és felgyúltam békességedre.” – Miközben ily keservesen sírt, egy hangot hallott: „Vedd és olvasd! Vedd és olvasd!” Rögtön felütötte az apostoli levelet, és szeme erre a szakaszra esett: „Öltözzétek fel az Úr Jézus Krisztust!” (Róm 13,14). A kételkedés minden sötétsége rögtön szétoszlott benne.
Nem sok idő múlva oly rettenetes fogfájás kezdte gyötörni, hogy – mint ő maga mondja – majdnem elfogadta Comelius filozófus vélekedését, aki a legfőbb lelki jót a bölcsességben, a legfőbb testi jót pedig a fájdalomérzés hiányában vélte megtalálni. Oly heves volt a fájdalom, hogy beszédképességét is elvesztette, s ezért, ahogy a Vallomások könyvében elmondja, viasztáblákra felírta: mindenki imádkozzék érette, hogy az Úr enyhítse fájdalmát. Másokkal együtt térdre borult, és azon nyomban gyógyultan kelt föl az imából, Levélben hírül adta fogadalmát a szent férfiúnak, Ambrusnak. Kérte, jelölje ki, mit kell elolvasnia a Szentírásból, hogy alkalmasabb legyen a keresztény hitre. Ambrus Ézsajás prófétát javasolta, bizonnyal, mert az evangéliumnak és a pogányok elhívásának legalkalmasabb előhírnöke. Mindjárt az elejét nem értette. Azt gondolta, hogy a továbbiak is ilyenek, s ezért félretette, hogy majd akkor veszi ismét kézbe, amikor járatosabb lesz a Szentírásban. Húsvét ideje eljővén, harmincéves korában, fiával Adeodatusszal, ezzel az igen értelmes gyermekkel, akit Ágoston ifjúkorában még mint pogány filozófus nemzett, valamint Alipiusszal, barátjával együtt anyja érdeméből és Ambrus prédikációjára fölvette a szent keresztséget.
Mint mondják, ekkor Ambrus így szólt: „Téged, Isten, dicsérünk”; és Ágoston válaszolt: „Téged Úrnak vallunk.” S így ez a kettő ezt a himnuszt felváltva költötte, és egészen a végéig így énekelte, ahogy Honorius tanúsítja abban a könyvében, amelynek címe: Az Egyház tüköre. Néhány régi könyvben pedig ezt a címet adják a Tedeumnak: „Az Ambrustól és Ágostontól szerzett ének.”
A katolikus hitben rögtön csodálatosan megerősödött, a világba vetett összes reményét elvetette, és hátat fordított az iskolának, amelyet ő vezetett. Hogy ettől fogva az isteni szeretet mekkora édességgel töltötte be, ő maga tárja fel a Vallomások könyvében, mondván: „Megsebeztél szereteted nyilaival, bensőmbe döfve hordoztam szavaidat. Szolgáid példája, akiket feketékből ragyogókká, halottakból élőkké tettél, gondolkodásom ölében fölhalmozva égetett, nagy zsibbadtságom elvették; a siralom völgyéből emelkedtem föl, a grádicsok énekét énekeltem, te éles nyilakkal lőttél, és eleven szénnel égettél.” – „Nem csömörlöttem bele azokban a napokban, hogy csodálatos édességgel szemléljem isteni terved magasságát; tervedét, mellyel az emberi nem üdvét elhatároztad. Mennyit sírtam himnuszokban, énekekben. A te édesen zengő Egyházad hangjain erősen megindulva, a hangok beléfolytak fülembe és belészűrődött igazságod a szívembe, folytak a könnyeim, és jólestek nekem. Akkortájt vezettétek be a milánói egyházban ezeket az énekeket.” – „És szívem mélyéből fakadt föl: Ó, békességben, ó, abban! Hogy mondja a zsoltár? Elaluszom és megnyugszom (Zsolt 4,9) és álomba merülök. Te vagy az, aki nem változol, és tebenned van a minden fáradalmat elfeledő nyugalom. Végigolvastam a zsoltárt és lángoltam, aki azelőtt veszett kutya voltam, és vak voltam, hogy ne lássam az ég mézével mézezett és fényedtől fényességes írásokat, s az ilyen írások közelében senyvedtem!” – „Krisztus Jézus, én segítségem, egyszerre milyen édesnek érzem ostobaságaim édességének hiányát, és amit féltem elveszteni, immár öröm volt elhagyni. Kivetetted azokat belőlem, te igaz és legfőbb édesség, kivetetted és behatoltál a helyükre, te minden élvezetnél édesebb, de nem a testnek és vérnek; minden fénynél ragyogóbb, de minden titoknál bensőségesebb; minden dicsőségnél fenségesebb, de nem azoknak, akik fennhéjáznak.”
Ezután maga mellé véve Nebrodiust, Euodiust és anyját, át akart hajózni Afrikába, de mikor a Tiberis torkolatában lévő Ostiában voltak, jámbor édesanyja elhunyt. Holta után Ágoston vissza is tért atyai birtokára, ahol azokkal együtt, akik hozzá szegődtek, böjtben és imádságban szolgálták Istent. Könyveket írt és tanította a tudatlanokat. Híre azonban mindenfelé elterjedt, s minden könyvében és minden cselekedetében csodálatosnak tartották. Kerülte azokat a városokat, ahol a püspöki szék üresen állt, nehogy valami akadályozza mondott hivatásában.
Akkortájt élt Hippóban egy dúsgazdag ember, aki elküldött Ágostonért, hogy ha meglátogatná, és az ő szájából hallaná az igét, hátat fordítana a világnak. Mikor ez Ágostonnak tudomására jutott, odasietett. Valerius hippói püspök hallotta már hírét, s bár Ágoston nagyon rugódozott ellene, templomában pappá szentelte. Könnyeit egyesek gőgre értelmezték, és színleg vigasztalták, mondván, hogy bár valóban többre méltó, de azért a pap helye elég közel van a püspökséghez. Ágoston azonban rögtön monostort alapított, és a szent apostolok által hagyott regula szerint kezdett élni. Monostorából mintegy tíz püspököt választottak. Az emutett püspök görög anyanyelvű lévén, nem volt elég járatos a latin nyelvben és irodalomban, ezért Ágostonnak fölhatalmazást adott, hogy a keleti egyház szokásával szemben, az ő jelenlétében prédikáljon a templomban. Mikor ezért panaszt tettek a püspökök, az ügyet sem vetett rájuk; legalább más elvégzi, mondta, amit ő nem tudott.
Ugyanabban az időben Fortunatus manicheus presbitert és más eretnekeket, különösen az újrakeresztelő donatistákat és a manicheusokat megcáfolta, legyőzte, kiűzte. Valerius megijedt, hogy még a végén elragadják mellőle Ágostont, s egy másik város választja püspökének. Néha el is ragadták volna tőle, ha nem rejti el, hogy meg ne találják. Kieszközölte Karthágó érsekétől, hogy ő lemondhasson, és Ágostont tegyék meg a hippói egyház püspökének. Ágoston teljes erejéből tiltakozott, de a kényszernek engedve végül megadta magát és elvállalta a püspökség gondját. Később mondta és le is írta, hogy nem lett volna szabad püspöke életében püspökké szentelni azon egyetemes zsinati tiltás miatt, melyről később szerzett tudomást, mikor már fölszentelték. Nem akarta, hogy mással is megtörténjék, amit sajnált, hogy ővele megtörténhetett. Ezért is igyekezett elérni, hogy a püspökök zsinatain rendeljék el, hogy a püspökszentelők az atyák minden rendelkezését adják tudtukra a szentelendőknek, Később azt mondta magáról: „Semmiért nem haragudott rám annyira az Úr, mint hogy noha arra sem voltam méltó, hogy az evezőhöz ülhessek, a kormányhoz helyeztek, az Egyház legfőbb irányítójának.”
Öltözéke és lábbelije és más díszei sem túl fényesek, sem túl hitványak nem voltak, megfeleltek a mértéktartó és illő öltözködésnek. Ő írja magáról: „Bevallom, szégyellem magam az értékes ruhák miatt. Mikor ilyent kapok, eladom. A ruhán nem osztozhatnak, de az árán igen. „Takarékosan és mértékletesen étkezett, a zöldségfélék mellett a betegek és a vendégek miatt húst is tartott az asztalon, de étkezéskor többre becsülte az olvasást vagy a beszélgetést, mint a lakmározást. Hogy másokat meg ne szóljanak, e járványos betegség ellen az asztalba vésette:
|
Egy alkalommal is, mikor bizalmas püspöktársai mások megszólására nyitották fel ajkukat, keményen rendreutasította őket, mondván, ha abba nem hagyják, vagy kitörli azokat a betűket, vagy otthagyja az asztalt. Egy másik alkalommal, némely bizalmas barátját vendégségbe hívta. Egyikük kíváncsi természetű volt, körülnézett a konyhában. Mindent hidegen talált. Ágostonhoz visszatérve megkérdezte, milyen ételt készíttetett, mint családfő. Ágoston, aki soha nem volt kíváncsi az ételekre, így felelt: „Én bizony éppúgy nem tudom, mint ti.”
Azt mondogatta, három dolgot tanult meg Ambrustól: először, hogy soha senki számára ne kérje meg leendő hitvese kezét, másodszor, hogy ha valaki katonáskodni akar, ne ajánlja neki, harmadszor, hogy ha vendégségbe hívják, ne menjen el. Az elsőnek az az oka: ha majd a házaspár nem illik össze, nehogy őt hibáztassák, a másodiknak, nehogy a katonák zaklassanak valakit, és ezért a sértettek őrá hárítsák a vétket; a harmadiknak oka, nehogy túllépjen azon a mértéken, amit a mértékletesség megszab neki.
Oly tiszta és alázatos volt, hogy még azokat a csekélyke bűnöket is, amelyeket mi figyelembe se veszünk, megvallotta a Vallomások könyvében, és alázatosan vádolta magát miattuk Isten előtt. Ott vádolja magát azért, hogy mikor gyermek volt, labdázott, holott iskolába kellett volna mennie. Azért is, hogy nem akart olvasni és tanulni, ha szülei vagy mestere nem kényszerítették. Azért is, hogy a költők meséit, mint Aeneas mondáját is, szívesen olvasta gyermekkorában, és megsiratta a szerelmébe belehalt Didót. Azért is, hogy a szülei pincéjéből vagy asztaláról valamit elcsent, hogy a játszótársainak adja. Azért is, hogy a gyermekjátékokban néha csalással győzött. Azért is, hogy egy, a szomszédjuk tulajdonában lévő fáról, mely a szőlejük mellett volt, még tizenhat éves korában ellopott egy körtét. Szintén a Vallomások könyvében vádolja magát azon csekélyke élvezet miatt is, amelyet néha az evésben érzett: „Úgy oktattak, hogy úgy vegyem magamhoz az eledelt, mint az orvosságot. De míg a terhes éhezésből átmegyek a jóllakottság nyugalmába, ebben az átmenetben kelepcét állít a kívánság, mert maga az átmenet is merő élvezet, s nincs más, amivel átmehessek, mint amivel a szükség átmenni késztet. S bár az egészség az evés meg az ivás oka, odaszegődik melléje, mint valami veszedelmes csatlós, a gyönyörűség, sőt többnyire meg is akarja előzni, hogy őmiatta egyem és igyam, pedig szavaim és szándékom szerint egészségem miatt teszem.” – „A részegeskedés mindig is távol állt éntőlem; könyörülj rajtam, hogy még csak ne is közelítsen énhozzám. A mámor azonban néha meglepi szolgádat; könyörülj, hogy távol legyen éntőlem!” – „És ki az, Uram, akit vágyai néha nem ragadnak túl a szükséglet határain? Bárki legyen is, nagy ember az, magasztalja érte nevedet! Én, bűnös ember, nem vagyok ilyen.”
Gyanúsnak tartotta magát a szaglás miatt is, mondván: „Az illatok csábításával nem törődöm. Mikor nem érzem, nem keresem; amikor érzem, nem vetem meg őket. Kész vagyok arra, hogy soha ne is szagoljak illatokat. Így gondolom most, de lehet, hogy tévedek.” – „Senki nem lehet ugyanis biztos ebben az életben, melynek neve mindenestül kísértés. Bizony, aki a rosszból jobbá változhatott, nehogy a jobból rosszabbá változzék!”
Ugyanígy a hallásról is bevallja, mondván: „A fül élvezetei erősebben behálóztak s legyőztek, de feloldoztál és megszabadítottál engem.” – „Megtörténik velem, hogy jobban megindít az ének, mint amiről énekelnek, ilyenkor bevallom, hogy büntetést érdemlően vétkeztem, és jobban szeretném nem hallgatni az énekest.”
Vádolja magát a látás miatt is, mint amikor túl szívesen nézett egy nyulat kergető kutyát, meg amikor épp átvágott a mezőn és szívesen nézte a vadászatot, vagy otthonában túl nagy figyelemmel szemlélte a hálójukkal legyeket fogó pókokat.
Azért vallja meg ezeket az Úr előtt, mint ugyanott mondja, mivel néha elvonják a helyes szemlélődéstől és félbeszakíttatják az imádságot.
Vádolja magát a dicsvágy és a hiú dicsőség kívánása miatt is, mondván: „Aki az ember dicséretére vágyik, mikor te dorgálod, nem fogják megvédeni az emberek, mikor majd megítéled; s nem mentik meg, mikor elkárhoztatod.” – „Az embert olyan ajándék miatt dicsérik, amit te adtál néki, és mégis jobban szereti a dicséretet, mint a te ajándékodat.” – „A kísértések szünet nélkül, mindennap megkísértenek, naponta kemence nekünk az ember nyelve.” – „Mindazonáltal nem akarnám, hogy a legkevésbé is növelje az örömömet, ha valami jó miatt elismer az idegen száj. De megvallom, növeli, sőt azt is, hogy az ócsárlás csökkenti.” – „Szomorkodom olykor az engem ért dicséretek miatt, mikor olyan dolgokat dicsérnek énbennem, amelyek magamnak sem tetszenek, vagy a kisebb, jelentéktelen értékeket többre tartják, mint azok érdemelnék.”
Ez a szent férfiú megsemmisítő bírálatot mért az eretnekekre, úgyhogy nyíltan hirdették egymás közt: nem bűn megölni Ágostont. Meg kell ölni, mondták, mint egy farkast, meggyilkolóinak pedig Isten minden bűnüket bizonnyal megbocsátja. Sokszor próbálták tőrbe csalni. Akármerre járt, csapdát állítottak neki, de Isten gondviselése folytán eltévedtek az úton, és nem tudtak nyomára bukkanni. Mindig eszében tartotta szegény felebarátait, s bőkezűen osztogatta nekik, amije volt, mert még az Úr edényeiből is összetöretett és beolvasztatott néhányat a szegények és a foglyok miatt, s az árukat a szűkölködőkre fordította. Soha nem akart házat vagy mezőt, vagy földbirtokot vásárolni. Sok örökséget, amit rá akartak hagyni, visszautasított azért, mert azt mondta, hogy kellenek azok a megboldogult gyermekeinek vagy hozzátartozóinak. Az Egyház birtokügyei sem kötötték le, nem bonyolódott beléjük. Éjjel-nappal az Írásokról és az Isten dolgairól elmélkedett. Új templomok építésére nem igyekezett. Félt, hogy belebonyolódjék a lelke, mert mindig szabadon akarta tartani minden testi tehertől, hogy legyen ideje az állandó elmélkedésre és a folyamatos olvasásra. Ha valaki templomot akart építeni, nem tiltotta el, csak ha úgy látta, hogy a munka szertelenségbe torkollanék. Leginkább azokat dicsérte, akik vágytak a halálra, s ebben három püspök példáját emlegette. Ambrus, mikor végóráján volt, és kérték, hogy könyörögjön élete meghosszabbításáért, azt válaszolta: „Nem úgy éltem, hogy szégyellnem kellene köztetek élni, s nem félek meghalni, mivel jó Urunk van.” Válaszát Ágoston csodálva magasztalta.
Egy másik püspöknek azt mondták, hogy még igen nagy szüksége van rá az Egyháznak, ezért még megmenti az Úr a haláltól. Mire ő: „Ha soha nem halok meg, jól van, de ha meghalok egyszer, miért ne most?” Cyprianus pedig azt mesélte egy másik püspökről, hogy mikor igen súlyos betegségben szenvedett, könyörgött, hogy nyerje vissza az egészségét. Egy szép ifjú megjelent neki, és nagy méltatlankodással ráförmedt: „Féltek szenvedni, nem akartok elköltözni; mit csináljak veletek?”
Ágoston soha egyetlen nőnek sem engedte, hogy vele lakjék, még édes testvérének, vagy fivére leányainak sem, akik szintén az Úrnak szolgáltak. Bár azt mondta, hogy nővére és unokahúgai miatt semmi gyanú nem ébredhet, de mivel az ilyen személyek mások nélkül, akikre szükségük van, nem lehetnek meg, és ezekhez ismét mások járogatnának, a gyöngébbek vagy meginognának az emberi kísértések miatt, vagy rossz hírbe keverné őket a rosszindulatú gyanakvás. Soha nem akart asszonnyal egyedül beszélgetni, csak ha valami titokról esett szó. Rokonaival sok jót tett. Nem azért, hogy meggazdagodjanak, hanem hogy kevéssé vagy egyáltalán ne szűkölködjenek. Ritkán akart valakiért akár levélben, akár szóban közbenjárni. Egy filozófusra hivatkozott, aki a hírére tekintettel nem sokat segített barátainak, és gyakran mondogatta: „A hatalom, amire annyira törekszünk, legtöbbször elnyom.” De ha mégis megtette, olyan mérsékelt stílusban írt, hogy ne legyen mások terhére, hanem írása választékossága révén legyen méltó a meghallgattatásra. Inkább ismeretlenek, mint barátok között akart ítélkezni, mondván, hogy amazok közt szabadon felismerheti a gonoszt, és az egyik fél még barátja lehet, az, aki mellett az igazság szól, de barátai közül egyet mindenképpen el fog veszíteni, azt, aki ellen ítéletet hoz.
Sok szentegyházba meghívták, sok helyen hirdette az Úr igéjét, és sokakat megtérített a tévelygésből. Néha elkalandozott a prédikáció kitűzött tárgyától, ilyenkor azt mondta, hogy Isten valakinek az üdvére akarta így. Ez történt egy manicheus kereskedővel is, aki Ágoston egy prédikációjára megtért, mikor egy kitérőt tévén a tévelygés ellen prédikált,
Abban az időben, amikor a gótok bevették Rómát, a bálványimádók és a hitetlenek sokat bántották a keresztényeket. Ezért írta Ágoston Az Isten városáról szóló könyvét, amelyben megmutatta, hogy az igazakat szükségképpen elnyomják ebben a jelenvaló életben, a gonoszok pedig virulnak. Ebben a könyvében két városról, Jeruzsálemről és Babilonról és azok királyairól ír: Jeruzsálem királya Krisztus, Babilon királya a Sátán. Ezt a két várost, amint ugyanott írja, kétféle szeretet építi: a Sátán városát az önszeretet rakja, amely Isten megvetéséig ágaskodik, Isten városát pedig a szeretet, mely önmagunk megvetéséig növekszik.
Az ő idejében, vagyis az Úr 440. esztendejében egész Africa provinciát elfoglalták a vandálok. Mindent fölprédáltak, nem néztek se nemre, se rangra vagy korra. Ezután Hippo városára támadtak, és erős csapataikkal be is vették. A szorongattatás idején Ágoston mindenkinél keserűbb gyászban töltötte öregsége napjait. Könnyhullatása volt a kenyere éjjel és nappal (Zsolt 41,4), mikor látta, hogy ezt megölték, amaz elbujdosott, a templomok papjaiktól elárvultan álltak, a városlakók szétszóródtak. Ennyi baj között egy bölcs mondásával vigasztalta magát: „Nem lesz nagy, aki nagyot gondol magáról, mert lezuhannak a fák s a kövek, és meghalnak a halandók.” Összehíván a testvéreket, így szólt hozzájuk: „Íme, kértem az Urat, hogy vagy menekítsen ki minket ebből a veszedelemből, vagy adjon türelmet, vagy vegyen ki engem ebből az életből, hogy ne kelljen ezt a sok nyomorúságot látnom.” És íme, a harmadik kérése teljesült, mert az ostrom harmadik hónapjában magas lázzal ágynak esett. Megértvén tehát, hogy testének romlása immár közel vagyon, fölíratta magának és szemközt a falra szegeztetve, ágyban fekve olvasta a hét bűnbánati zsoltárt, közben patakzottak a könnyei. Hogy szabadabban együtt lehessen az Istennel, és szándékában senki föl ne tarthassa, halála előtt tíz nappal senkit nem engedett magához, csak mikor az orvos fölkereste, vagy táplálékot vittek be neki.
Egy beteg ember azonban odament hozzá és kitartóan kérte, hogy tegye rá a kezét és gyógyítsa meg betegségéből. Ágoston így válaszolt neki: „Mit beszélsz, fiam? Azt gondolod, ha ilyesmit meg tudnék tenni, magammal nem tenném meg?” Ám az kitartott, és azt állította, hogy látomásban kapta a parancsot, hogy jöjjön hozzá, és visszanyeri egészségét. Látván a hitét, Ágoston imádkozott érte, és az valóban meggyógyult. Sok ördöngöst is meggyógyított, és más csodát is tett. Az Isten városáról 22. könyvében két vele történt csodáról számol be, de mintha mással estek volna meg. „Ismerek Hippóban egy szüzet, aki megkente magát azzal az olajjal, amelybe az érette imádkozó pap hullatta a könnycseppjeit, s megszabadult az ördögtől.” Ugyanabban a könyvben írja: „Ismerek egy püspököt, aki egyszer egy ifjúért imádkozott, akit nem is látott, és az ördög azon nyomban kiment belőle.” Semmi kétség, hogy önmagáról beszél, de alázatosságból nem akarta önmagát megnevezni. Az Isten városáról szóló könyvében azt is elmondja, hogy egy beteget meg kellett volna operálni, de nagyon féltek; ha felvágják, ez a halálát okozza. A beteg könnyek közt kérte az Istent, s vele imádkozott érette Ágoston is, mire amaz minden vágás nélkül teljesen visszanyerte egészségét.
Végül mikor elközelgett testének romlása, emlékezetül hagyta, hogy senki emberfia, legyenek bár kiváló erényei, gyónás és szentáldozás nélkül nem költözhet el. Végórájára jutva egész testében épen, még tiszta látással s hallással, életének 77., püspökségének pedig 40. évében, a testvérek jelenlétében és imájától kísérve, megtért az Úrhoz. Nem hagyott végrendeletet, mert Krisztus szegényének nem volt miről végrendelkeznie. Az Úr 400. esztendejének táján élt.
Ágoston, a bölcsesség tündöklő fénye, az igazság bástyája és a hit erőssége mind elméjével, mind tudományával az Egyház minden tanítóját hasonlíthatatlanul fölülmúlja; mind az erények példáival, mind tanításainak bőségével virulván virult. Amikor Szent Remig megemlékezik Jeromosról és néhány más tanítóról, így zárja: „Ezeket Ágoston mind legyőzte elméjével és tudományával, mert noha Jeromos saját maga tanúsítja, hogy Origenes hatezer kötetét elolvasta, Ágoston annyit írt, hogy könyveit nemcsak hogy éjt nappallá téve sem tudná senki leírni, hanem olyan sem akad, aki végigolvasná.” Volusianus, akinek Ágoston egy levelet írt, ezt írja róla: „Amit Ágoston netán nem tudott, Isten törvényében sincsen benne.” Maga Jeromos egy levelében így ír Ágostonnak: „A te igen tudós két könyvecskédre, melyek az ékesszólás fényességével ragyognak, még nem tudtam válaszolni. Bizony, amit el lehetett mondani, amit értelemmel felfoghatunk, és az Írások forrásaiból meríthetünk, te mind belefoglaltad, mind alaposan taglaltad. De kérem tisztelendőségedet, kis ideig még viseld el, hogy elmédet dicsérem!”
Jeromosnak A 12 tanítóról szóló könyvében pedig ezt olvassuk: „Ágoston püspök hegycsúcsokon röpült, mint a sas, és nem méltatta figyelemre azokat, amik a hegy lábánál vannak. Az ég téres tájait, az alant fekvő földeket, s a közben folyó vizeket ragyogó beszéddel bekiáltja.” Végül, hogy mekkora tisztelettel és szeretettel viseltetett iránta, kiderül hozzá küldött leveleiből. Az egyikben ezt írja: „Szentséges és boldogságos atyjának Jeromos. Boldogságodat minden időben illő tisztelettel tiszteltem, és szerettem a benned lakozó Urat, az Üdvözítőt, de most, ha lehet, még valamivel megtetézzük, s a telit megtöltjük, hogy neved említése nélkül még egy órát se engedjünk elmúlni.” Ugyanő egy másik levélben: „Távol legyen, hogy bármit is érinteni merészeljek Boldogságod könyveiből; elég nekem, hogy a magamét megvizsgáljam és a másokéba ne avatkozzam.” Gergely pedig egy levelében, melyet Innocentius afrikai prefektushoz címzett, így ír Ágoston könyveiről: „Hogy Szent Jób magyarázatát meg akarjátok magatoknak küldetni, örülünk emez igyekezeteteknek. De ha édességes legelőn akartok eltöltekezni, Szent Ágostonnak, földiteknek művecskéit olvassátok, és az enyéimet, amik ahhoz a zsemlyeliszthez képest csak korpa, ne keressétek!” Ugyanő Registerében: „Azt olvassuk, Szent Ágoston még abba sem egyezett bele, hogy nővérével együtt lakjék, mondván: »Azok a nők, akik nővérem társaságában vannak, nem az én nővéreim.« E tudós férfiú óvatossága nagy figyelmeztetés kell legyen minékünk is.” Ambrus Praefatiójában pedig így olvassuk: „A Te nagyságodat dicsőítjük Ágoston halálba adott életében, mert a Te mindenben működő erőd végezte, hogy a Te lelkedtől égő férfiút csalárd hízelgések ígérgetései le nem győzhették, a kegyesség minden nemével úgy átitattad, hogy oltárod lett és áldozat, áldozárod és templomod.”
Szent Prosper pedig A szemlélődő életről írott harmadik könyvében így emlékezik meg róla: „Szent Ágoston püspök elméjében éles, szólásában édes, a világi tudományban járatos, az Egyház munkájában szorgos, a mindennapi vitatkozásban fényes, minden cselekedetében ékes, az eretnekek meggyőzésében alapos, hitünk kifejtésében katolikus, a kánoni iratok magyarázatában óvatos.”
Bernát szerint: „Ez az Ágoston az eretnekekre sújtó legsúlyosabb kalapács.”
Miután a barbár nép elfoglalta azt a földet, és a szent helyeket megbecstelenítette, a hívek Szardíniába vitték át Ágoston testét. Halálától számítva, 280 év elteltével, az Úr 718. esztendeje körül Luitprandus, a longobárdok ájtatos királya meghallván, hogy Szardíniát fölprédálták a szaracénok, ünnepélyes követeket menesztett a szigetre, hogy a szent egyháztanító testét Paviába vigyék. Azok nagy váltságdíjat adván, a szent tetemet egészen Genováig elvitték. Az ájtatos király ennek hallatára egészen az említett városig nagy örömmel sietett elébe és tisztelettel fogadta. Mikor pedig reggel tovább akarták vinni a tetemet, el nem mozdíthatták a helyéről, mígnem a király fogadást tett, hogy ha tovább vihetik, azon a helyen templomot építtet a tiszteletére. Amint ezt megfogadta, rögtön minden nehézség nélkül fölemelhették. A király be is váltotta, amit ígért, s Szent Ágoston tiszteletére templomot építtetett. Ugyanez a csoda másnap is megtörtént Terdone püspökségének egyik falujában, Casellában. Ugyanúgy ott is templomot emeltek Szent Ágoston tiszteletére. Ráadásul a falut is, minden tartozékával együtt Szent Ágoston temploma szolgáinak adta örökös birtokul. Mivel pedig a király látta, hogy a szentnek mennyire tetszik, hogy az ő nevét viselő templomok épüljenek, ahol csak megszálltak, s mivel félt, hogy máshol választ magának helyet, mint ahol kívánta, mindenütt, ahol éjszakáztak, tiszteletére templomot építtetett, s végül nagy örömmel megérkeztek Paviáig, ahol Szent Péter templomában, melyet Arany Mennynek neveznek, illő tisztelettel helyezték örök nyugalomra.
Egy molnár különleges tisztelettel viseltetett Szent Ágoston iránt. Egy „sós nyálka” nevű betegség támadta meg a lábszárán. Szent Ágostont hívta ájtatosan segítségül. Látomásban megjelent neki Szent Ágoston, és a lábszárát kezével megsimogatva, visszaadta neki egészségét. Mikor fölserkent, és tapasztalta, hogy meggyógyult, hálákat adott Istennek és Szent Ágostonnak.
Egy gyermeket vesekő kínzott, és az orvosok tanácsa szerint operálni kellett volna. A gyermek anyja halálveszélytől rettegve nagy ájtatosan Szent Ágostont hívta segítségül. Alighogy elmondta könyörgését, a fiú a vizelettel együtt rögtön kiürítette a követ, és teljesen visszanyerte egészségét.
Az Alamizsnának nevezett monostor egy szerzetese Szent Ágoston vigiliáján lélekben elragadtatva látott egy mennyből alászálló, ragyogó felhőt. A felhőn Ágoston ült főpapi jelvényekkel ékesítve. Szeme, mint két napsugár, az egész templomot bevilágította, és átható illatot árasztott.
Szent Bernát egy alkalommal az éjszakai imaórán elszenderedett. Éppen Ágoston valamelyik traktátusából olvasták az olvasmányokat, amikor egy gyönyörű szép ifjú megállt mellette, szájából nagy vizek áradata ömlött, úgyhogy szinte az egész templomot betöltötte. Nem kételkedett, hogy Ágoston volt, aki tanításának forrásából az egész templomot megöntözte.
Valaki nagyon szerette Szent Ágostont, s a testét őrző szerzetesnek nagy summát fizetett, hogy adja oda neki Szent Ágoston egyik ujját. Az ugyan elfogadta a pénzt, de egy másik halottnak selyembe bugyolált ujját nyújtotta át azzal, hogy az lenne Ágoston ujja. Az említett jóember tisztelettel vette át, s ájtatosan imádta, szájához, szeméhez érintgette, keblére szorította. Hitét látva Isten rögtön kicserélte a hamis ujjat, és azt elhajítván Szent Ágoston egyik igazi ujját adta neki, csodálatos irgalmában. Hazatért az ember, és az ujj sok csodát tett. A hír eljutott egészen Paviáig. A szerzetes azt állította, hogy az valamely másik halott ujja, mire fölnyitották a sírt, és Ágoston egyik ujja valóban hiányzott. Miután így kiderült a dolog, az apát elmozdította hivatalából, és keményen megbüntette a szerzetest.
Burgundiában, egy Fontanetum nevű monostorban élt egy szerzetes, név szerint Hugó, aki igen ájtatosan viselkedett Szent Ágoston iránt, írásaiból csodálatos vággyal táplálkozott, és sűrű könyörgéssel kérte is, hogy csak az ő legszentségesebb ünnepének napján hagyja e világból eltávozni. Tizenöt nappal Ágoston ünnepe előtt oly heves lázba esett, hogy az ünnep vigiliáján kiterítették a földön, mintha meghalt volna. És íme, ékes és ragyogó ruhákba öltözött férfiak vonultak processzióban a monostor templomába, nyomukban egy főpapi jelvényekkel ékes, tiszteletre méltó férfiú. Egy szerzetes, aki éppen a templomban időzött, ezt látván elálmélkodott, s tudakolta, kik lennének, s hová tartanak. Egyikük azt mondta, Szent Ágoston a kanonokjaival, akik az ő ájtatos, éppen haldokló tisztelőjéhez igyekeznek, hogy lelkét a dicsőség országába vigyék. A tiszteletteljes processzió a betegszobába vonult, kis ideig ott időzött, akkor az a boldog lélek eloldoztatott a testtől. Ama kedves Barát pedig az ellenség csapdáitól megőrizte, és a menny örömébe bevitte.
Azt is olvassuk, hogy egyszer, mikor Ágoston még e testben élt, valamit éppen olvasott, s látta, hogy egy ördög megy el előtte, könyvvel a vállán. Rögtön megeskette, hogy tárja föl igazán, mit rejt az írás. Az ördög azt állította, hogy az emberek bűnei vannak beleírva, melyeket mindenhonnan összegyűjt, és abban jegyez föl. Ágoston megparancsolta neki, hogy ha valamelyik bűne föl van írva, mutassa meg, hogy elolvashassa. Meg is mutatta neki azt a helyet, de Ágoston semmi mást nem látott odaírva, csak hogy egy alkalommal, feledékenységből elmulasztotta a kompletóriumot. Ráparancsolt az ördögre, hogy várja meg, míg visszajön. Bement a templomba, és ájtatosan elmondta a kompletóriumot, és a szokott könyörgéseket elvégezve visszatért. Mondta az ördögnek, hogy ismét mutassa meg neki az említett helyet, hadd olvassa el. Az sűrűn forgatta a könyvet, de a helyet üresen találta. Haragosan mordult rá: „Csúfosan becsaptál engem, szégyenlem, hogy megmutattam neked a könyvemet, és bűnödet imádságaid erejével eltörölted.” És ezt mondván, szégyenében elkotródott.
Egy asszonyt rosszakarói megbántották. Szent Ágostonhoz járult, hogy a dologban kérje tanácsát. Gondolataiba merülve találta, tisztelettel üdvözölte, de az még csak rá sem pillantott, egy szót sem válaszolt neki. Az asszony azt gondolva, hogy talán túlzott szentsége miatt nem akar arcába pillantani, közelebb lépett, és részletesen előadta ügyét, de az nem fordult feléje és nem is válaszolt. Ezért nagy szomorúan távozott. Másnap azonban, amikor Ágoston a misét mondta, ott volt a mondott asszony is, és az úrfelmutatás után, lélekben elragadtatva a Legszentségesebb Háromság ítélőszéke előtt látta magát, ott látta Ágostont is, amint lehajtott fővel, feszült figyelemmel és fenségesen beszélgetett a Háromság dicsőségéről. Szózat lőn az asszonyhoz, mondván: „Mikor Ágostonhoz mentél, ilyen feszült figyelemmel beszélgetett a Háromság dicsőségéről, s ezért egyáltalán nem vette észre, hogy ott voltál. De most nyugodtan térj vissza hozzá, jóságosan fogad, és üdvös tanácsot kapsz tőle.” Úgy is tett. Ágoston jóindulatúan meghallgatta, és üdvös tanácsot adott neki.
Azt is mondják, hogy mikor egy szent életű férfiú lélekben elragadtatva látta a szenteket a dicsőségben, és Szent Ágostont, akárhogy kereste, nem látta, egy szenttől kérdezősködött, hol találja Ágostont. Azt válaszolta: „Ágoston a magasságban székel, ahol a legfenségesebb Háromság dicsőségéről beszélget.”
Bizonyos paviaiakat Malaspina márkija lecsukatott, minden italt megtagadott tőlük, hogy nagyobb pénzt csikarjon ki belőlük. A legtöbben már kilehelték a lelküket, egyesek megitták a vizeletüket, ám egy ifjú, aki nagy ájtatossággal viseltetett Szent Ágoston iránt, segítségül hívta a szentet. Éjféltájban megjelent Szent Ágoston az ifjúnak, s jobb kezét megragadva, egészen a Gravelon folyójáig vezette, ott egy vízbe belemártott szőlőlevéllel úgy lehűsítette a nyelvét, hogy nektárra se vágyott, pedig azelőtt már a vizeletét is meg akarta inni.
Egy templom prépostja nagy áhítattal viseltetett Szent Ágoston iránt. Már három éve súlyos betegségben gyötrődött, úgyhogy fel sem tudott kelni az ágyból. Szent Ágoston ünnepe eljővén, mikor az ünnep vigiliáján a vesperásra harangoztak, teljes odaadással kezdte kérni Szent Ágostont. Fehér ruhában megjelent a szent, s háromszor is nevén szólítva mondta: „Íme, itt vagyok, akit annyiszor hívtál. Serkenj föl, és mondd el nekem a vecsernyét.” Ő pedig egészségesen kelt föl, és mindenki álmélkodására bement a templomba, és ájtatosan végigmondta a zsolozsmát.
Egy pásztor lapockái között szörnyű fekély képződött. Betegsége annyira elhatalmasodott, hogy már jártányi ereje sem maradt. Ekkor azonban Szent Ágostonhoz fohászkodott, aki megjelent neki látomásban, és kezét a beteg helyre téve, tökéletesen meggyógyította. Ugyanaz a férfiú idő multával elvesztette a szeme világát. Kitartóan hívta segítségül Szent Ágostont, aki egy nap, déltájban megjelent neki, és szemét kezével megdörgölve, visszaadta neki látását.
Az Úr 912. esztendeje táján súlyosan beteg férfiak, szám szerint több mint negyvenen, Franciaországból és Németföldről Rómába tartottak, hogy fölkeressék az apostolok küszöbét. Egyesek meggörbedve, járószékekkel, a földön vonszolták magukat, mások botra támaszkodtak, a többiek a szemük világától megfosztva, mások nyomában vergődtek előre, vagy béna kezüket s lábukat húzva vonultak. A hegyeken átkelve egy Carbonaria nevű helyre értek, innen továbbmentek Canába, mely három mérföldre van Paviától. Ekkor Szent Ágoston főpapi öltözékben kilépett a Szent Kozma és Damján tiszteletére épített templomból, megjelent előttük, és üdvözölte őket, kérdezgetve, merre tartanak. Azok válaszoltak, mire Ágoston: „Menjetek Paviába, és kérdezősködjetek Szent Péter Arany Menny nevű kolostora felől, és ott irgalomra találtok.” Megkérdezték a nevét: „Én vagyok Ágoston, Hippo városának néhai püspöke” – válaszolta, s rögtön eltűnt a szemük elől. Azok pedig Paviába vették útjukat, s mikor az említett kolostorba értek, s megtudták, hogy ott nyugszik Szent Ágoston teste, mind fölemelték szavukat, és egy szívvel, egy lélekkel kiáltottak: „Szent Ágoston, segíts meg minket!” Kiáltozásaikra összeszaladtak a polgárok és a szerzetesek, hogy megnézzék a nagy látványosságot. És íme, inaik szétfeszülvén, erősen folyni kezdett a vérük, úgyhogy a kolostor bejáratától egészen Szent Ágoston sírjáig vérrel volt hintve a föld. Mikor pedig Szent Ágoston sírjához értek, mind visszanyerték egészségüket, mintha soha, semmiféle sérülés nem lett volna a testükben. Ettől kezdve elterjedt Szent Ágoston híre, és a betegek nagy sokasága zarándokolt a sírjához. Mind visszanyerték épségüket, de otthagyták visszanyert egészségük zálogait. S történt, hogy az említett zálogok oly tömegben halmozódtak föl, hogy Szent Ágoston egész templomát és a templom oszlopcsarnokát is megtöltötték, s nem kis mértékben akadályozták a ki – és bejárást. Ennek okáért a szerzetesek kénytelenek voltak eltávolítani azokat.
Meg kell jegyezni, hogy leginkább három dolgot kíván a világi ember: a gazdagságot, az élvezeteket, a tiszteletet. Ez a szent férfiú oly tökéletes volt, hogy a vagyont megvetette, a tiszteletet visszautasította, az élvezetektől visszaborzadt. Hogy a gazdagságot megvetette, ő maga tanúsítja a Soliloquiumok könyvében, ahol az értelem megkérdezte, mondván: „Semmi vagyonra nem vágyol?” S válaszolt Ágoston: „Nem, és nem is csak mostanában nem. Közel 14 éve, harmincéves koromban hagytam föl azzal, hogy vágyjam a gazdagságra, s a szükséges eledelen kívül semmire nem gondolok. Cicero egyik könyve teljesen meggyőzött, hogy egyáltalán nem kell gazdagságra törekedni.”
Hogy a tiszteletet is megvetette, ugyanebben a könyvben tanúsítja, mikor az értelem megkérdezi, mondván: „Hát a tisztelet?” S válaszolt Ágoston: „Bevallom, hogy ezt csak nem régóta, szinte csak néhány napja nem kívánom.” Az élvezeteket és a gyönyöröket is megvetette, mind a testiséget, mind az ételek ízlelését illetően. Ami az elsőt illeti, megkérdezi őt az értelem, mondván: „Hát a feleség? Nem gyönyörködtet a szép, erényes, illedelmes, gazdag nő, különösen, ha biztos vagy abban, hogy semmi rosszat nem kell tőle szenvedned?” S válaszol Ágoston: „Bárhogy fested is le, fölékesítheted minden jó tulajdonsággal, de én föltettem magamban, hogy semmit nem kerülök annyira, mint az asszonnyal való hálást.” Mire az értelem: „Nem azt kérdem én, hogy mit tettél föl magadban, hanem hogy vajon érzel-e csábítást?” S válaszol Ágoston: „Ilyesféle dolgokban semmit nem keresek, semmit nem vágyom, sőt félelemmel és megvetéssel gondolok az ilyesmikre.” Ami a másodikat illeti, megkérdezi az értelem, mondván: „Hát az ételek?” S válaszol Ágoston: „Ne kérdezz ételről, italról, fürdőkről és más testi élvezetekről; csak annyira törekszem, amennyi éppen az egészség megtartásához szükséges.”
fordította: Déri Balázs