Ferencet korábban Jánosnak hívták, s nevének megváltoztatásával, később kapta a Ferenc (Franciscus) nevet. Ennek a névváltoztatásnak több oka lehetett. Az első: egy csoda megörökítése, tudniillik az a hír járta róla, hogy a francia nyelvet csoda útján kapta meg Istentől. Ezért mondják legendájában, hogy mikor eltelt a Szentlélek tüzével, tüzes szavakat ontva magából mindig franciául beszélt. A második ok: hivatásának elhíresztelése. Ezért mondják legendájában, hogy az isteni előrelátás adta neki ezt a nevet, hogy egyedülálló és szokatlan hangzása miatt szent szolgálatának a híre gyorsabban ismertté váljék az egész világon. A harmadik ok: az általa elért hatás, tudniillik, hogy ezáltal jusson tudomásunkra, hogy önmaga és fiai révén a bűn és az ördög sok szolgáját kell mentté (francus) és szabaddá tennie. A negyedik: szívbéli nemessége, hiszen a frankokat szilajságukról (ferocitas) nevezték el, mivel megvan bennük a természetes vadság (feritas) és a lelki nemesség. Az ötödik ok: beszédének erélye, mivel szavai bárdként (securis) csaptak le a bűnre. A hatodik ok: a démonokat megfutamító félelmetesség. A hetedik: erényéből s tetteinek tökéletességéből fakadó biztonsága (securitas) és életvitelének tiszta volta. Állítólag franciscáknak nevezik azokat a bárd (securis) formájú jelvényeket, melyeket Rómában a consulok előtt vittek, és amelyek a megfélemlítést, a biztonságot és a tiszteletet szolgálták.
Ferenc, a Magasságos szolgája és barátja Assisi városában született, és kereskedőként csaknem húszéves koráig világi hívságokkal töltötte idejét. Az Úr azonban a betegség korbácsával sújtott le rá, s hirtelen más emberré változtatta, úgyhogy már megnyilatkozott benne a prófétai lélek. Egy alkalommal többedmagával a perugiaiak fogságába esett, és szörnyű tömlöcbe vetették. A többiek szenvednek, egyedül ő örvendezik. Amikor fogolytársai ezt szemére vetik, így válaszol: „Tudjátok meg, hogy azért örvendezem, mert majdnem az egész világon szentként fognak tisztelni.”
Egy alkalommal, mikor ájtatosságból Rómába ment, levetette ruháit, és egy koldus ruháját véve magára leült Szent Péter temploma elé a szegények közé, és mintha egy lenne közülük, buzgón kéregetett. Gyakran művelt volna hasonló dolgokat, ha ismerőseinek szégyenkezése meg nem akadályozza.
Az ősi Ellenség megpróbálta üdvös tervétől eltéríteni, és eszébe juttatott egy városából való púpos nőt, és megfenyegette, hogy őt is púpossá teszi, ha nem tér jobb belátásra. Az Úr e szavakkal erősítette meg: „Ferenc, az édes helyett vedd a keserűt, és vesd meg önmagadat, ha meg akarsz ismerni engem.” Így hát, amikor egy leprás jött vele szembe, noha az ilyen emberektől általában undorral fordulnak el, Ferenc emlékezve az isteni kijelentésre, odafutott hozzá, és csókokkal borította el, mire az eltűnt. Ennél fogva a leprások hajlékához siet, és kezüket áhítattal csókolgatva, pénzt ad nekik.
Belép Szent Damján templomába, hogy imádkozzék, és Krisztus képmása csodás módon megszólítja: „Ferenc, menj és állítsd helyre házamat, mert az, mint látod, romokban hever!” Ettől a perctől kezdve lelke megindult, és a Megfeszített kínjai csodálatosan belevésődtek szívébe. Minden gondja az volt, hogy helyreállítsa a templomot. Eladta mindenét, ám amikor egy papnak akarta adni, s az Ferenc szüleitől félve visszautasította, odadobta eléje, semmire sem becsülve, akár a port. Mikor atyja emiatt elfogta és megkötöztette, visszaadta neki a pénzt, sőt ruháiról is lemondott, és így, mezítelenül sietett az Úrhoz, és szőrcsuhát öltött.
Isten szolgája magához hív egy egyszerű embert, akit atyja helyett atyjává fogadva arra kért, hogy míg atyja átkokat szórt rá, ő adja rá áldását. Édes testvére, amikor látta Ferencet télvíz idején ócska rongyokba burkolódzva, fogvacogva imádkozni, ezt mondta valakinek: „Mondd meg Ferencnek, hogy adja el neked egy gyűszűnyi verítékét!” Ezek hallatán Ferenc vidáman válaszolt: „Csakugyan, el fogom adni az én Uramnak.” Egy napon, amikor meghallotta, hogy mit mondott az Úr a tanítványainak, akiket elküldött igehirdetésre (Mt 10,10), minden igyekezetével felbuzdult, hogy valamennyi parancsát megtartsa: leoldja lábáról saruját, egyetlen szál ócska ruhába öltözik, és övét kötélre cseréli fel. Hóesésben az erdőben kóborolván gonosztevők fogságába esik, és amikor kilétéről faggatják, Isten hírnökének vallja magát. Erre megragadják, és a hóba lökik e szavakkal: „Feküdj le, te Isten paraszt-hírnöke!”
Sok nemes és közrendű, egyházi és világi ember lépett nyomába, megvetve a világi pompát. Ezeket a szentséges atya megtanította arra, hogy betöltsék az evangéliumi tökéletességet, ragaszkodjanak a szegénységhez, és a szent egyszerűség útján járjanak. Megírta ezen kívül az evangéliumi regulát, amelyet ő maga és testvérei követtek, és a jövőben is követniük kell, és amit Ince pápa megerősített. Ezután még nagyobb hévvel kezdte Isten igéjének magvait hinteni, és a városokat és várakat csodálatos lelkesedéssel járta be.
Volt egy testvér, aki – amennyire a kívülállók megítélhették – rendkívül szent életet élt, mégis igen különös volt, minthogy olyan szigorúan betartotta a szilenciumot, hogy nem szavakkal, csak bólintással gyónt. Mikor már mindenki szentként tisztelte, Isten embere odajőve azt mondta: „Hagyjátok abba testvérek, és ne dicsérjétek nekem ebben az emberben az ördög mesterkedéseit. Figyelmeztessétek, hogy hetenként egyszer vagy kétszer gyónjon, és ha ezt nem tenné meg, csak ördögi kísértés és csalárd rászedés az egész.” Amikor a testvérek figyelmeztették, ez a testvér az ujját ajkához emelte, és fejét rázva jelezte, hogy semmiképpen nem fog gyónni. Néhány nap múlva visszatért az ő okádékához (2 Pt 2,22), és gyalázatos cselekedetek közepette fejezte be életét.
Amikor Isten szolgája elfáradt az úton, szamárra ült, miközben társa, az Assisiből való Lénárd testvér hasonlóképpen elfáradva így morfondírozott: „Hol vannak ennek a szülei az enyéimtől?” Isten embere tüstént leszállt a szamárról, és így szólt társához: „Nem illő, hogy én szamáron lovagoljak, te pedig gyalogolj, mivel te előkelőbb voltál nálam.” A testvér döbbenten vetette magát Ferenc atya lábához, és bocsánatért esedezett.
Egyszer, amikor arra járt, egy nemesasszony nagy léptekkel igyekezett hozzá. Ferenc megsajnálva fáradtsága és elfúló lélegzete miatt, megkérdezte, hogy mit keres. Mire ő: „Imádkozz értem, atyám, mivel üdvös szándékomat nem vihetem véghez férjem miatt, mert Isten szolgálatában, ha csak tud, megakadályoz.” Mire Ferenc, „Menj, leányom, hamarosan vigasztalást nyersz őbenne! A Mindenható Isten és az én nevemben vidd hírül neki, hogy most van az üdvösség ideje, de azután eljön az igazságosság ideje.” Amikor ezt hírül viszi, a férfi rögtön megváltozik, és megígéri, hogy megtartóztatja magát.
Egy paraszt számára, aki egy pusztaságban haldoklott a szomjúságtól, imádságával kieszközölte, hogy azon a helyen forrás fakadjon.
Egy testvérnek, akit igen kedvelt, a Szentlélek sugallatára ezt a titkot fedte fel: „Él ma a földön Istennek egy szolgája, aki miatt, amíg csak él, az Úr nem engedi, hogy éhínség dühöngjön az emberek között.” Ez így is történt. De Ferenc halála után rögtön megváltozott a helyzet, boldogságos halála után ugyanis megjelent ennek a testvérnek, mondván: „Íme, már itt van az éhínség, amit életemben az Úr nem engedett a földre.”
Húsvét ünnepén, amikor a testvérek remeteségbe vonulva a szokottnál gondosabban terítették meg az asztalt fehér abroszokkal és üvegpoharakkal, Isten embere látván ezt, visszahőkölt, és egy ott lévő szegény ember kalapját a fejére téve, s kezébe botot ragadva kimegy, s a kapunál várakozik. Mikor pedig a testvérek evéshez láttak, a kapunál azt kiáltotta, hogy az Isten szerelmére adjanak a szegény, beteg zarándoknak alamizsnát. Amikor behívták, a szegény ember belép, és egyedül letelepedve a földre, tálját a hamuba teszi. Ezt látván a testvérek fölöttébb elcsodálkoztak, mire ő így szólt hozzájuk: „Láttam a megterített és feldíszített asztalt, de nem láttam egyetlen szegényt sem, aki ajtóról ajtóra jár.”
Annyira szerette a szegénységet mind magában, mind másban, hogy azt mindig úrnőjének nevezte, s amikor egy nálánál is szegényebbet látott, nyomban féltékenység támadt szívében, mert attól félt, hogy mások legyőzik.
Egy napon például, mikor egy ágrólszakadt emberrel találkozott, ezt mondta társának: „Az ő nélkülözése nagy szégyent hozott ránk, és a mi szegénységünket kétségessé teszi. Hiszen én a gazdagság helyett a szegénységet választottam úrnőmnek, és íme, ebben az emberben sokkal inkább tündököl.”
Amikor egy szegény haladt el mellette, és Isten emberét a legmélyebb együttérzés töltötte el iránta, társa így szólt hozzá: „Lehet, hogy ez az ember szegény, de talán az egész tartományban nincs senki, aki gazdagabb lenne akaratban.” Isten embere ezt mondta: „Gyorsan vesd le a ruhádat, és add a szegénynek, és lábához borulva valld magad bűnösnek!” Erre az rögtön engedelmeskedett.
Egy alkalommal, három asszonnyal találkozott, akik arcvonásaikban s öltözékükben is teljesen egyformák voltak, és ilyesformán üdvözölték: „Isten hozta, szegénység úrnő.” Azon nyomban eltűntek, és többé nem látta őket.
Amikor Arezzo városához érkezett, ahol belviszály tört ki, Isten embere látta a város széléről, hogy a hely fölött ördögök viháncolnak. Magához hívta társát, Szilvesztert, s így szólt hozzá: „Menj a város kapujához, és a Mindenható Isten nevében parancsold meg az ördögöknek, hogy takarodjanak onnan!” Az a kapu elé sietve harsányan kiáltott: „Isten nevében, és atyánk, Ferenc parancsára távozzatok mind, ti ördögök!” Kisvártatva valamennyi polgár megbékélt.
A fent említett Szilveszter pedig, aki akkor még világi pap volt, álmában egy aranykeresztet látott Ferenc szájából előjönni, amelynek csúcsa az égig ért, kiterjesztett karjai pedig a világ mindkét felét körülölelték. A látomás szíven ütötte a papot, s azon nyomban otthagyta a világot, és Isten emberének tökéletes követője lett.
Miközben Isten embere imádkozott, az ördög háromszor nevén szólította. Mikor a szent válaszolt neki, így folytatta: „Senki sem olyan bűnös ezen a világon, hogy ha megtért, Isten ne bocsátana meg neki, de aki kegyetlen vezeklésével saját magát pusztítja el, nem talál irgalmat az örök életben.” Isten szolgája kinyilatkoztatás által rögtön felismerte az ellenség fondorlatát, amellyel igyekezett őt a langyossághoz (Jel 3,16) visszatéríteni. Az ősi Ellenség látván, hogy így nem ér célhoz, testére erős kísértést bocsátott. Amikor Isten embere ezt megérezte, ruháját levetve durván font kötéllel ostorozta magát, mondván: „Nosza, szamár testvér, ki kell tartanod, el kell viselned az ostorcsapásokat.” De amikor a kísértés sehogyan sem múlt el, mezítelenül a nagy hóba vetette magát, azután fogta a havat, és hét golyót gyúrt belőle. Ezeket maga elé téve, így beszélt testéhez: „Íme, ez a nagyobbik a feleséged, ez a négy meg a két fiad és a két leányod, a maradék kettő a szolgád és a szolgálód: sietve öltöztesd föl mindnyájukat, mert megfagynak a hidegben, de ha túl sok gondot okoznak neked, szolgálj egy urat nagyobb gonddal.” Az ördög összezavarodva nyomban elpárolgott, és Isten embere, Istent dicsőítve tért vissza cellájába.
Amikor Leó érsek, a Szent Kereszt-templom bíborosa magához hívatta, és egy ideig nála volt, egy éjszaka ördögök jöttek hozzá, és alaposan helybenhagyták. Odahívta társát, és feltárva neki a dolgot, így szólt: „Az ördögök Urunk tiszttartói, akiket azért szokott elküldeni, hogy a kicsapongásokat megtorolják, én azonban nem emlékszem olyan vétkemre, amelytől Isten irgalma és az elégtétel révén ne tisztultam volna meg. De talán azért engedte meg tiszttartóinak, hogy rám támadjanak, mert nagyurak udvarában tartózkodom, és ez szegény testvérkéimben azt a gyanút keltheti, hogy esetleg gyönyörökben tobzódom.” És felkelvén, kora reggel eltávozott onnan.
Egyszer, amikor imádkozik, hallja, hogy a háztetőn egy csapat ördög futkos nagy lármával. Ferenc felindultan kiment, és keresztet vetve azt mondta; „A Mindenható Isten nevében mondom nektek, ördögök, hogy amire csak felhatalmazástok van, tegyétek meg mindazt az én testem ellen, mert bármit szívesen elviselek; minthogy nincs nagyobb ellenségem a testemnél, ellenfelemet büntetitek meg, mikor énhelyettem bosszút álltok rajta.” Az összezavarodott ördögök erre eltűntek.
Egy testvér, Isten emberének társa, elragadtatásba esett, s az ég trónusai között látott egyet, amely a többinél is fenségesebb volt, és nemes dicsfényben tündökölt. Míg azon csodálkozott, vajon kinek tartják fenn ezt a csodálatos trónust, azt hallotta: „Ez a trónus a bukott fejedelmek egyikéé volt, most pedig az alázatos Ferencre vár.” Imáját befejezve e szavakkal fordult Isten emberéhez: „Hogyan vélekedsz magadról, atyám?” Mire ő: „A legnagyobb bűnösnek tartom magam.” A testvér szívében rögtön megszólalt a Szentlélek: „Lásd, mennyire igaz volt látomásod, mivel arra a trónusra, amit a gőg miatt veszítettek el, az alázatosság fogja felemelni a legalázatosabbat.”
Látomásában Isten szolgája egy megfeszített szeráfot pillantott meg maga fölött, aki keresztre feszítésének jeleivel láthatóan megpecsételte, úgyhogy maga is megfeszítettnek látszott. Keze, lába és oldala a kereszt jegyét viselte, de gondosan ügyelt arra, hogy ezeket a stigmákat mindenki szeme elől elrejtse. Néhányan még életében észrevették ezeket, halálakor pedig igen sokan megpillanthatták. Sok csoda igazolta, hogy ezek a jelek valóban léteztek. E csodák közül legyen elég itt kettőt elbeszélni, amelyek halála után történtek.
Apuliában egy Rogerus nevű férfi Szent Ferenc képmása előtt állva azon töprengett, vajon igaz-e, hogy ilyen csodával tündökölt, vagy csak kegyes csalás volt-e, avagy társai törekedtek ennek elhitetésére. Míg ezt forgatta fejében, hirtelen olyan hangot hallott, amilyet a számszeríjból kilőtt nyíl ad, és érezte, hogy bal kezén súlyosan megsebesült, de mert kesztyűjén a sérülésnek semmi nyoma nem látszott, lehúzta a kezéről, és a tenyerén súlyos sebet pillantott meg, amilyet a nyílhegy üt. Akkora erővel áradt a sebből a forróság, hogy úgy tűnt, belepusztul a kínba és a forróságba. De mikor bűnbánatot tartott, és szívből megvallotta, hogy hisz Szent Ferenc sebeiben, két nap múlva, amikor Isten szentjéhez annak sebeire könyörgött, nyomban meggyógyult.
Amikor egy kasztíliai férfiú, Szent Ferenc odaadó híve, a kompletóriumra igyekezett, csapdába esett, melyet másvalaki megölésére állítottak. Tévedésből őt támadják meg, és súlyosan megsebesítve félholtan sorsára hagyják. A kegyetlen gyilkos kardot döfött torkába, de kihúzni nem tudta s odébbállt. Nagy csődület és kiáltozás támad mindenfelől, és mindenki siratja a holtat. De miután éjfélkor megkondult a testvérek matutinumra hívó harangja, felesége kiáltozni kezdett: „Jó uram, kelj fel, és menj a matutinumra, a harang hív téged!” A férfi nyomban felemelte kezét, és úgy tűnt, int valakinek, hogy húzza ki a kardot. Íme, a kard mindenki szeme láttára, mintha csak egy igen erős bajvívó keze forgatná, messzire kiröpült, ő pedig nyomban teljesen gyógyultan felegyenesedett, mondván: „Szent Ferenc jött hozzám, és stigmái édes balzsamával kente be sebeimet, és érintésével csodálatosan beforrasztotta őket. Már távozóban volt, s intettem neki, mivel szólni nem tudtam, hogy húzza ki a kardot. Ő megragadta, messzire elhajította, és szent sebeivel sebesült torkomat megsimogatva nyomban teljesen meggyógyított.”
Róma városában a világ tündöklő lámpásai, vagyis Szent Ferenc és Szent Domonkos, az ostiai püspök, a későbbi pápa elé járultak. A püspök azt kérdezte tőlük: „Vajon miért is nem testvéreitek közül választunk püspököket és főpapokat, akik tanításukkal és példájukkal a többiek előtt járnak?” A szentek hosszasan vitatkoztak a válaszon, az alázatosság végül meggyőzte Ferencet, hogy ne magát állítsa előtérbe, és legyőzte Domonkost is, hogy alázatosan engedelmeskedve elsőnek válaszoljon. Így szólt tehát Szent Domonkos: „Uram, ha felismerik ezt, akkor méltó rangra emelkedtek fel testvéreim, s ha rajtam múlik, nem is engedem meg nekik, hogy más méltóságot is elérjenek.” Utána Szent Ferenc válaszolt e szavakkal: „Atyám, azért nevezik »kisebbeknek« az én testvéreimet, hogy ne merészeljenek nagyobbak lenni.”
Szent Ferenc, telve a galambok egyszerűségével, minden teremtményt a Teremtő iránti szeretetre biztatott: a madaraknak prédikál, és ők meghallgatják, megérinti lelküket, és csak az ő engedélyével távoznak. Mikor a fecskék beszéde közben csiviteltek, rájuk parancsolt, és tüstént elhallgattak. Portiunculánál, cellája mellett gyakran cirpelt a fügefán lakó tücsök. Isten embere, kezét kitárva, így hívta őt: „Tücsök nővérem, gyere hozzám!” Mire az nyomban engedelmeskedett, és kezére ugrott. Ferenc pedig: „Énekelj, tücsök nővérem, és dicsérd az Uradat!” A tücsök tovább cirpelt, és csak Ferenc engedelmével távozott.
Nem érintett meg mécsest, fáklyát és gyertyát, mert nem akarta beszennyezni a fényt. A sziklákon nagy tisztelettel járt, mert arra gondolt, akit sziklának neveznek (1 Kor 10,4). Az útról fölszedte a férgeket, nehogy az arra járók lábukkal eltiporják őket, s megparancsolta, hogy a méheknek adjanak mézet és jóféle borokat, nehogy a téli fagyban elpusztuljanak.
Minden élőlényt testvérének nevezett. Csodálatos és kimondhatatlan örömmel töltötte el a Teremtő iránt érzett szeretet, mikor a Napot, a Holdat és a csillagokat szemlélte, s őket is a Teremtő szeretetére buzdította. Nem engedte, hogy nagy tonzúrája legyen, mondván; „Azt akarom, hogy egyszerű testvéreim is helyet kapjanak a fejemen.”
Egy igen világias gondolkodású férfiú Isten szolgáját, Ferencet Szent Severinus templománál prédikálni hallotta, és látta, hogy Szent Ferencet két fényesen tündöklő kard jelöli meg kereszt alakban: az egyik a fejétől a lábáig, a másik erre keresztben, a kezétől a szívén át a másik kezéig ért. Bár még sohasem látta őt, erről a jelről felismerte, nyomban belépett a rendbe, és életét boldogan végezte be.
Mikor az állandó sírástól szeme nagyon meggyöngült, s azt tanácsolták neki, hogy tartsa vissza könnyeit, így válaszolt: „A fény szeretete miatt, ami a legyekben éppúgy megvan, mint bennünk, nem szabad az örök világosság szemlélését elutasítanunk.” Mikor pedig a testvérek sürgették, hagyja, hogy meggyöngült látásán valamiféle gyógymóddal segítsenek, és az orvos tüzesen izzó vasszerszámot tartott a kezében, Isten embere így szólt: „Tűz-testvérem, légy hozzám kegyes és jóindulatú ebben az órában. Arra kérem az Urat, aki téged alkotott, hogy hevedet mérsékelje.” Ezt mondván keresztet vetett, majd a vasat fülétől egészen a szemöldökéig gyenge húsába nyomták, de ahogy elmondta, semmi fájdalmat nem érzett.
Szent Orbán remeteségében Isten szolgája igen súlyos betegséggel küszködött, s mikor maga is úgy érezte, minden ereje elhagyja, egy pohár bort kért, de mivel más nem volt, vizet vittek neki. Mikor ezt Ferenc a kereszt jelével megáldotta, az rögtön a legjobb borrá változott. Amit az elhagyatott hely szegénysége nem tudott nyújtani, a szent férfiú tisztasága elérte. Az első korty bor után nyomban visszanyerte erejét.
Inkább akarta gyalázását, mint dicséretét hallani, és mivel szentségének érdemeit magasztalták az emberek, megparancsolta egyik testvérének, hogy füle hallatára sértegesse őt pocskondiázó szavakkal. Mikor ez a testvér kényszerűségből parasztnak, semmirekellő bérencnek és hasznavehetetlennek nevezte, Ferenc felderülve mondta: „Áldjon meg téged az Úr, mert színigazat szólsz, ilyeneket kell hallgatnom!”
Isten szolgájaként nem annyira elöljáró, mint alattvaló akart lenni, és nem annyira parancsolni, mint inkább munkálkodni akart. Ezért generálisi tisztéről lemondva, megkért egy gvardiánt, hogy hadd vesse alá magát mindenben az ő akaratának. Egy testvérének, akivel együtt járt, engedelmességet fogadott, és azt meg is tartotta. Mikor az egyik testvér valamit vétett az engedelmesség törvénye ellen, de jelét adta bűnbánatának, Isten embere, hogy a többieket megijessze, csuháját a tűzbe vetette. Mikor ez már egy ideje a tűzben volt, megparancsolta, hogy vegyék ki, és adják vissza a testvérnek. Kiveszik tehát a csuhát a lángok közül, úgy, hogy az égésnek legkisebb nyoma sincs rajta.
Egy alkalommal a Velence környéki mocsarakban bolyongva hatalmas madársereget látott a mocsárban énekelni, és így szólt társához: „Madár nővéreink Teremtőjüket dicsőítik, álljunk be közéjük, és énekeljük el a zsolozsmát az Úrnak.” Mikor csatlakoztak hozzájuk, a madarak meg se rezzentek, de mivel fülsiketítő csivitelésük miatt egymás szavát se hallották, Ferenc így szólt: „Madár nővéreim, hagyjátok abba éneketeket, amíg lerójuk az Úrnak kötelező dicséretünket!” Azok tüstént elhallgattak, majd a dicséretek végeztével újra megengedte nekik, hogy énekeljenek, ők pedig a szokott módon azon nyomban újra kezdték éneküket.
Mikor egy katona odaadóan megvendégelte, ezt mondta neki: „Vendéglátóm, fogadd el intésemet, és valld meg bűneidet, mert nemsokára másutt fogsz étkezni.” Ő azonnal beleegyezett, rendelkezett házáról, és felindította magában az üdvös bűnbánatot. Mikor pedig asztalhoz léptek, a házigazda hirtelen kilehelte lelkét.
Mikor egy csapat madárral találkozott, mintha értelmes lények lettek volna, e szavakkal köszöntötte őket: „Madár testvéreim, igencsak dicsérnetek kell Teremtőtöket, aki tollakba öltöztetett benneteket, szárnyakat adott, hogy repülhessetek, nektek adta a tiszta levegőeget, és gondoskodik rólatok, hogy semmiben hiányt ne szenvedjetek.” A madarak feléje nyújtogatták nyakukat, kiterjesztették szárnyaikat, kitátották csőrüket, és feszülten figyeltek rá. Ő pedig átmenve közöttük, csuhájával meg-megérintette őket, de egyik sem mozdult el a helyéről, míg csak engedélyt nem adott rá, majd egyszerre elrepültek.
Amikor Alvianum váránál prédikált, az ott fészkelő fecskék csivitelése elnyomta a hangját. Erre így szólt hozzájuk, „Fecske nővéreim, ideje, hogy én beszéljek, mert ti már eleget szóltatok. Legyetek hát csöndben, míg az Úr igéjét bevégzem!” Nyomban engedelmeskedtek neki, és azonnal elhallgattak.
Egy alkalommal Isten embere Apulián ment keresztül, s egy jókora, pénztől dagadó erszényt talált az úton. Társa ezt látva fel akarta venni, hogy a szegények között szétossza, de ő semmi áron nem engedte, mondván: „Fiam, nem szabad a másét elvenni!” De mikor az hajthatatlan maradt, Ferenc egy keveset imádkozva fölvétette vele az erszényt, mely addigra pénz helyett egy kígyóval lett tele. A testvért ennek láttán félelem fogta el, de az utasításnak engedelmeskedni akart, kezébe veszi az erszényt, mire a hatalmas kígyó előmászott belőle. Így szólt erre a szent: „A pénz Isten szolgáinak ördög és mérges kígyó.”
Mikor az egyik testvért erős kísértés fenyegette, arra gondolt, hogy ha a szent atya keze írása nála lenne, a kísértés azon nyomban megszűnne. De mert Ferencnek semmiképpen sem merte a dolgot előhozni, egy alkalommal Isten embere maga szólította meg, mondván: „Hozzál nekem, fiam, papírt és tintát, mert Isten dicséretére szeretnék valamit írni.” Mikor leírta, így szólt: „Vedd ezt a papírt, és halálod napjáig gondosan őrizd.” Erre azon nyomban minden kísértés eltávozott tőle.
Ugyanez a testvér, mikor a szent betegen feküdt, töprengeni kezdett: „Íme, közeleg atyánk halála, és engem az vigasztalna legjobban, ha halála után enyém lehetne a csuhája.” Egy kis idő múltán hívatja őt Szent Ferenc, mondván: „Rád hagyom ezt a csuhát, hogy halálom után teljes jogon a tied legyen.”
Mikor a lombardiai Alexandriában egy derék embernél vendégeskedett, az megkéri, hogy megtartva az evangéliumot, mindenből vegyen, amit csak eléje tesznek (Lk 10,8). A szent beleegyezik a kegyes kívánságba, a gazda pedig sietve egy hétéves kappant készít el. Evés közben egy hitetlen Isten szerelmére alamizsnát kér. Erre Isten embere, Ura áldott nevét hallván, adott neki egy combot a kappanból. A boldogtalan félreteszi, amit kapott, és másnap, mikor a szent prédikált, felmutatja, mondván: „Íme, ilyen húst eszik ez a testvér, akit szentként tiszteltek, hiszen este ezt kaptam tőle.” De mert a combot mindenki halnak látta, az egész nép őrültnek kiáltotta ki. Amikor az észrevette, mi történt, bocsánatért esedezett, a húsdarab pedig visszanyerte eredeti alakját, miután a bajkeverő észhez tért.
Mikor egy alkalommal az asztalnál ült, és a Boldogságos Szűz és Fia szegénységéről folyt a beszélgetés, Isten embere hirtelen felkelt az asztaltól, fájdalmas zokogásban tört ki, és könnyek között, puszta földön ette meg maradék kenyerét.
Azt akarta, hogy nagy tiszteletet tanúsítsanak a pap keze iránt, amelynek megadatott az a hatalom, hogy az Úr testének áldozatát bemutassa. Ezért is mondogatta gyakran: „Ha történetesen egy mennyből alászállt szenttel és egy szegény kis pappal találkoznék szembe, először a pap kezét csókolnám meg, a szentnek pedig azt mondanám: »Várj rám, Szent Lőrinc, mivel az ő keze az élet igéjét érinti, így valami emberfeletti van a birtokában.«”
Már életében sok csodával tündökölt, így például azok a kenyerek, melyeket hozzá vittek áldásra, sok betegnek hozták meg a gyógyulást. A vizet borrá változtatta, és egy beteg, aki azt megkóstolta, nyomban visszanyerte az egészségét. Sok más csodát is művelt.
Mikor pedig már utolsó napjaihoz közelgett, a hosszan tartó betegségtől kimerülten a puszta földre tétette magát, minden jelen lévő testvért magához hívatott, és kezét rájuk téve, megáldotta őket, s miként az Utolsó Vacsorán, mindenkinek egy-egy falat kenyeret adott. Szokása szerint minden teremtményt Isten dicséretére hívott, még a mindenki számára borzalmas és gyűlöletes halált is az Úr dicséretére buzdította, boldogan futott elébe, és e szavakkal hívta magához: „Isten hozott, halál nővérem.” Végső órája elérkezvén, elszenderült az Úrban. Egy testvér látta a lelkét, mint hold nagyságú, napként tündöklő csillagot. A Terra laboris-kolostor gvárdiánja, név szerint Ágoston, végóráján hirtelen felkiáltott, pedig régen elvesztette beszélőképességét: „Várj meg, atyám, várj meg, máris megyek veled!” A testvérek kérdésére, hogy mit mondott, így szólt: „Nem látjátok Szent Ferencet, amint az égbe tart?” Majd azon nyomban békében elaludt, és követte atyját.
Mikor egy úrnő, aki Szent Ferenc odaadó híve volt, minden élők útjára lépett (Józs 23,14), a papok és egyháziak pedig eljöttek ravatalához megadni neki a végtisztességet, hirtelen fölegyenesedik a ravatalon, és a körülötte álló papok közül magához hív egyet, mondván: „Gyónni akarok, atyám, mert halott voltam, és szörnyű tömlöcre szántak engem, mivel egy vétkemet, amit most feltárok neked, eddig még nem gyóntam meg. De mert Szent Ferenc imádkozott érettem, engedélyt kaptam, hogy visszatérjek testembe, s hogy ennek a bűnnek a felfedésével bűnbocsánatot nyerjek. Majd miután ezt feltártam előttetek, szemetek láttára békében elnyugszom.” Meggyónt és feloldozást nyert, s elaludt az Úrban.
Amikor a lucerai testvérek egy szekeret kértek kölcsön egy embertől, az méltatlankodva így felelt: „Inkább megnyúznék kettőt közületek Szent Ferenccel együtt, mintsem hogy odaadjam nektek a szekeremet.” De magába szállva visszavonta szavát, és bocsánatot kért káromló szavaiért, félve Isten haragjától. Ekkor fia megbetegedett, és eljött a végórája. Ő pedig halott fiát látva a földön vonaglott, és sírva, Szent Ferencet szólongatva így kiáltozott, „Én vagyok, aki vétkeztem, engem kellett volna megkorbácsolnod! Add vissza, szent, az ájtatosan könyörgőnek, amit elvettél a gonoszul káromlótól.” Erre fia feltámadt, és az atya jajongását félbeszakítva, így szólt: „Mikor halott voltam, Szent Ferenc egy hosszú és sötét úton végigvezetve egy csodálatos ligetbe helyezett, de aztán így szólt: »Térj vissza atyádhoz, nem akarlak tovább tartóztatni.«”
Egy szegény ember, aki egy bizonyos összeggel tartozott egy gazdagnak, Szent Ferenc szerelmére kérte, hogy hosszabbítsa meg neki a visszafizetés határidejét. Ő azonban dölyfösen így válaszolt neki: „Olyan helyre foglak becsukatni téged, ahol sem Ferenc, sem senki más nem tud segíteni rajtad.” Majd megkötözve egy sötét tömlöcbe záratta. Kevéssel ezután ott termett Szent Ferenc, és a börtönt feltörve, az embert bilincseitől megszabadítva visszavezette övéihez.
Egy katona megvetette Szent Ferenc csodáit és tetteit, s mikor egy alkalommal kockázott, őrült hitetlenséggel telten így szólt a körülállókhoz: „Ha Ferenc szent, mutassanak a kockák tizennyolcat.” Ezután háromszor hatot dobott, és egészen a kilencedik alkalomig, minden egyes dobásával háromszor hatot ért el. De őrültségét őrültséggel tetézve így szólt: „Ha igaz, hogy ez a Ferenc szent, úgy ma kardtól vesszen el testem, ha pedig nem szent, maradjak sértetlen.” A játék befejeztével, hogy bűnös kérése beteljesedjék, megsértette unokaöccsét, mire az kardot rántott, keresztüldöfte nagybátyját, és azon nyomban megölte.
Egy ember, aki elvesztette fél lábát, úgyhogy mozdulni sem tudott, e szavakkal fohászkodott Szent Ferenchez: „Segíts rajtam, Szent Ferenc, emlékezzél odaadásomra és a szolgálatra, amelyet neked tettem, amikor szamaram hátán vittelek, szent lábadat és kezedet csókoltam, mert íme most haldoklom szörnyű fájdalomtól gyötörve.” Ekkor Ferenc megjelenvén előtte, egy kicsiny, tau alakú pálcával megérintette a fájdalom helyét, és a kelevényt felfakasztva visszaadta egészségét, de a tau jel ott maradt azon a helyen. Evvel a jellel szokta Szent Ferenc leveleit aláírni.*
Amikor Apulia hegyei között, Pomereto várában egy leány, apjának és anyjának egyetlen gyermeke meghalt, s az anya, Szent Ferenc híve, mértéktelen gyászban emésztette magát, megjelent előtte a szent, mondván: „Ne sírj, amiért lámpád kihunyt; fényét, amit siratsz, az én közbenjárásomra visszakapod.” Az anya visszanyerte reményét, s a holttestet nem engedte kivinni, hanem Szent Ferenc nevét szólítva megragadta halott leánya kezét, és élve emelte fel őt.
Róma városában egy kisfiú kiesett a palota ablakából, és nyomban kilehelte lelkét. Szent Ferenchez fohászkodnak, mire azonnal életre kel.
Suessa városában egy ház összedőlt, és maga alá temetett egy ifjút. A holttestet már feltették a ravatalra, de az anya teljes odaadással fohászkodott Szent Ferenchez, és íme: éjfél körül a fiú ásított egyet, és épségben felkelt, majd dicsőítő szavakra fakadt.
A rietibeli Jakab testvér, testvéreivel egy kis csónakban akart átkelni egy folyón, s mikor társai már partra szálltak, ő maga pedig utolsónak készülődött a csónak elhagyására, a csónak felborult, ő pedig elmerült a mélybe. A testvérek Szent Ferenchez fohászkodtak, hogy szabadítsa meg elmerült testvérüket, s ő maga is teljes szívvel könyörgött Szent Ferenchez segítségért. S íme az említett testvér úgy sétált a mélyben, mintha szárazon lépdelne, és megragadván az elsüllyedt csónakot, azzal együtt kijutott a partra. Ruhái nem áztak át, sőt egy csepp víz sem érte köpönyegét.
fordította: Szente Katalin