Eusztákot korábban Placidusnak hívták. Traianus császár katonai parancsnokaként szolgált. Az irgalmasság cselekedeteiben lankadatlan volt, de bálványt imádott. Hitvese ugyanazt a hitet vallotta, és ugyanúgy gyakorolta az irgalmasságot, Két fiat nemzett Euszták, akiket nemeslelkűsége szerint nemeslelkűségben neveltetett. És mert az irgalmasság cselekedeteit állhatatos buzgalommal gyakorolta, kiérdemelte, hogy az igazság útja megvilágosodjék előtte.
Egy napon vadászat közben szarvascsordára bukkant. Észrevett egy gímet, amelyik a többinél pompásabb és nagyobb is volt, s a csordát elhagyva előreszökkent az erdő sűrűjébe. Mialatt katonái a többi szarvassal törődtek, Placidus minden igyekezetével ezt az egyet követte, és igyekezett kézre keríteni. Miközben erejét megfeszítve követte, a szarvas egy szirt tetejére hágott. A közelébe érve Placidus lázasan gondolkodott, hogyan ejthetné el. Mikor alaposabban szemügyre vette a szarvast, agancsai között megpillantotta a szent keresztet a nap fényénél tündöklőbb alakban, s Jézus Krisztus képmását, aki a szarvas szája által – miként hajdan Bálám szamara által – így szólította meg őt: „Miért üldözöl, Placidus? Irántad való irgalomból jelentem meg néked ebben az állatban. Én vagyok Krisztus, akit te ismeretlenül tisztelsz. Alamizsnáid feljutottak színem elé, ezért jöttem el. E szarvasban, akire vadásztál, én vadásztam terád.”
Egyesek azt mondják, hogy a szarvasagancsok között megjelent Krisztus-képmás mondta el e szavakat.
Ezek hallatára Placidus nagy ijedtségében leesett a lováról. Egy óra múlva magához tért, fölkelt a földről, és ezt mondta: „Fedd fel előttem szavaid értelmét, s én hiszek benned.” Krisztus ezt mondta: „Placidus, én vagyok a Krisztus, aki az eget és a földet teremtette, aki világosságot támasztott és elválasztotta a sötétségtől, aki az időnek, a napoknak és az éveknek rendjét megszabta, aki a föld sarából formálta az embert, aki az emberi nem üdvéért megjelent a földön, keresztre feszítettek, eltemettek, és én föltámadtam.” Ezek hallatán Placidus megint földre esett, s mondta: „Hiszem, Uram, hogy te vagy, aki mindeneket alkottál, és aki a tévelygőket megtéríted.” Az Úr ezt mondta neki: „Ha hiszel, menj el a város püspökéhez, és keresztelkedjél meg!” Placidus: „Akarod-e, Uram, hogy mindezeket hitvesemnek és fiaimnak hírül adjam, hogy ők is hasonlóképpen higgyenek tebenned?” Az Úr: „Vidd hírül nekik, hogy ők is hozzád hasonlóan megtisztuljanak. Te pedig holnap jöjj ide vissza; ismét meg fogok jelenni neked, hogy teljesebben föltárjam előtted a jövendőt.”
Hazatérve hírül adta ezeket az ágyban hitvesének, aki erre így kiáltott fel: „Drága uram, magam is láttam őt az elmúlt éjszaka, ezt mondta nekem: »Holnap te is, férjed is és fiaid is eljöttök hozzám.« Most már tudom, hogy maga Jézus Krisztus volt.” Az éj kellős közepén elmentek hát Róma püspökéhez, aki nagy örvendezéssel megkeresztelte őket; Placidusnak az Euszták, hitvesének a Theospitis, fiainak pedig az Agapitus és a Theospitus nevet adta.
Reggelre kelvén Euszták, mint előző nap, vadászatra vonult ki. A hely közelébe érve katonáit felderítés ürügyén szétküldte, majd azon a helyen megállva ismét megpillantotta a látomást. Arcra borulva mondta: „Esedezem, Uram, nyilatkoztasd ki, amiket megígértél a te szolgádnak.” Erre az Úr: „Boldog vagy, Euszták, aki elfogadtad malasztom szent fürdőjét, mert így fölébe kerekedtél az ördögnek, és megtagadtad, aki becsapott. Meg fog mutatkozni a te hited, mert az ördög amiatt, hogy elhagytad őt, dühödten fegyverkezik ellened. Szükséges tehát, hogy sokat elszenvedj – így fogod elnyerni a győzelmi koszorút –; szükséges, hogy sokat eltűrj, hogy e világ mélységes hiúságából lezuhanva megaláztass, majd lelki gazdagságban fölemelkedjél. Ne tántorodj meg bár, ne törődj korábbi dicsőségeddel, mivel kísértések által, mint új Jóbnak, meg kell próbáltatnod. Hanem amint megaláztatsz, eljövök hozzád, s visszahelyezlek korábbi dicsőségedbe. Mondd meg hát, most akarod-e magadra venni a kísértéseket, vagy életed végén!” Euszták ezt mondja neki: „Uram, ha így kell lennie, most bocsássad ránk a kísértéseket; hanem ajándékozz meg a türelmesség erényével!” Erre az úr: „Légy állhatatos, hiszen irgalmasságom óvja lelkedet!” Ezzel az Úr az égbe emelkedett, Euszták pedig hazatérve mindent hírül adott hitvesének.
Néhány nap múlva pedig dögvész fertőzte meg minden szolgáját és szolgálóját, és meg is ölte mindannyiukat. Kis idővel ezután összes lova és minden barma is elpusztult. Néhány gonosztevő felfigyelt szerencsétlenségére; éjnek idején betörtek házába, és mindent, amit találtak, elvittek, és egész házát kifosztották aranyából, ezüstjéből és minden vagyonából. Maga pedig feleségével és fiaival az éj leple alatt menekült el, hálatelt szívvel és nincstelenül. A szégyentől való félelmükben Egyiptom felé vették útjukat, és ekkor minden ingóságuk gonosz rablók martaléka lett. Királya pedig és az egész senatus igen-igen bánkódtak a vitéz parancsnok után, minthogy teljességgel nyomát vesztették.
Útjuk során elérték a tengert, ahol hajót szereztek, amin nekivágtak a hajóútnak. A hajó gazdájában pedig, látva Euszták hitvesének rendkívüli szépségét, feltámadt a vágy, hogy megszerezze. Amikor áthajóztak, követelte a férjtől a viteldíjat, s mivel nem volt miből kifizetniük, úgy rendelkezett, hogy a feleséget foglalják le a hajópénz fejében, hiszen magának akarta az asszonyt. Mikor Euszták ezt meghallotta, semmiképpen nem akart beleegyezni. Hosszas ellenkezése közben a gazda intett matrózainak, hogy vessék őt a tengerbe, hogy így feleségét megkapják. Euszták megértette, hová jutott, és feleségét fájó szívvel rájuk hagyta. Fogta két gyermeküket, s mély sóhajjal útnak indult, mondván: „Jaj nekem, és nektek is! Anyátok egy idegen tengerész zsákmánya lett.”
Egy megáradt folyóhoz érkeztek, melyen nem mert fiaival egyszerre átkelni. Egyiküket a part közelében hagyva átvitte a másikat. A folyón átgázolva a gyermeket letette a földre, és sietett, hogy átvigye a másikat is. Mikor azonban a folyó közepére ért, hirtelen egy farkas jött oda, és a letett gyermeket elragadva az erdőbe loholt. Euszták reményét vesztve sietett a másik felé, de amint elindult, jött egy oroszlán, és a másik fiát is elragadta. Nem tudta üldözőbe venni, hiszen még a folyó közepén volt. Kitört belőle a zokogás, és tépte a haját. A vízbe akarta vetni magát, de az isteni gondviselés visszatartotta.
Pásztorok meglátták az oroszlánt, amint az élő kisfiút hurcolta, s kutyáikkal a nyomába eredtek. Az isteni gondoskodás folytán az oroszlán sértetlenül lerakta a fiút és elkotródott. Néhány szántóvető meg kiáltozva eredt a farkas után, és sértetlenül kiszabadították torkából a másik fiúcskát. E két csapat, mármint a pásztoroké és a szántóvetőké egy faluba való volt, és ott nevelték fel a fiúkat.
Euszták viszont mit sem tudott erről. Fájó gyászában jajveszékelve folytatta útját, mondván: „Jaj nekem! Azelőtt bő termésű fa voltam, most meg végképp lecsupaszodtam! Jaj nekem! Mindig katonák sokasága vett körül, most magamra maradtam olyannyira, hogy még fiaim se lehetnek enyémek. Emlékezzél, Uram, azt mondtad nekem: »Szükséges, hogy megkísértess, mint Jób.« De íme azt látom, hogy rajtam nagyobb csapás van. Hiszen ő, noha kifosztatott vagyonából, trágyadombja mégis volt, amire leülhetett, Nekem még az se maradt meg. Neki voltak rajta szánakozó barátai, nekem meg kíméletlen vadállataim, kik fiaimat elragadták! Neki megmaradt a felesége, tőlem elvették. Adj nyugalmat, Uram, szorongattatásomban, s légy őrzője az én számnak, nehogy szívem a káromlás szavaira vetemedjen, s elvettessem arcod elől.” E szavakat szólva könnyek közt egy faluba ért, és tizenöt esztendőn át őrizte bérért a falubeliek földjeit. Fiai egy másik faluban nevelkedtek, és nem tudták egymásról, hogy fivérek.
Euszták feleségét pedig megőrizte az Úr, és nem ismerte meg őt az idegen, mert előbb meghalt, és így érintetlenül hagyta az asszonyt.
A császárt és a római népet sokat zaklatta az ellenség. Eszükbe jutott Placidus, aki sokat harcolt azok ellen vitézül, és sokat bánkódtak hirtelen eltűnte miatt. A császár katonák sokaságát irányította a világ minden tájára, és mindannyiuknak azt ígérte, hogy aki rátalál, nagy gazdagságban és megtiszteltetésben részesíti. E katonák közül ketten, kik egykor Placidust szolgálták, betértek abba a faluba, ahol ő tartózkodott. Földjéről meglátta Placidus, hogy jönnek, és mozgásukról azonnal fölismerte őket. Ez emlékezetébe idézte hajdani tekintélyét, felzaklatva így szólt: „Uram, ahogyan ezeket, kik egykor velem voltak, megláttam, pedig már nem is reméltem, add, hogy végre-valahára hitvesemet is megláthassam! Mert fiaimról tudom, hogy felfalták őket a vadállatok.” Erre hangot hallott a közelből, mondván: „Bízzál, Euszták, mert hamarosan visszanyered tisztességedet, és visszakapod fiaidat és feleségedet.”
Mikor tehát elébe ment a katonáknak, azok egyáltalán nem ismerték föl, hanem az üdvözlés után arról tudakozódtak, hogy nem ismer-e egy Placidus nevű idegent a feleségével és két fiával. Állította, hogy nem tud róluk. Kérésére viszont betértek hozzá vendégségbe, és Euszták kiszolgálta őket. Felidéződött benne korábbi állapota, és könnyeit nem tarthatta vissza. Kiment, megmosta arcát, majd visszatérve újra szolgálta őket. Azok pedig el-elcsodálkozva mondogatták egymásnak: „Mennyire hasonlít ez az ember ahhoz, akit keresünk!” És egyikük válaszképpen ezt mondta: „Bizony, nagyon is hasonlít. Nézzük csak meg jobban, és ha ott van a sebhely a fején, amit a háborúban szerzett, akkor ő az.” Megnézték, és a sebhely láttán nyomban felismerték, hogy csakugyan ő az, akit keresnek. Fölugrottak, csókokkal borították, és felesége meg fiai után tudakozódtak, Elmondta nekik, hogy fiai meghaltak, feleségét meg lefoglalták.
Mint valami látványosságra, a szomszédok mind összeszaladtak. A katonák elbeszélték vitézségét és hajdani dicsőségét. Majd elé tárták a császár parancsát, és a legjobb ruhákba öltöztették. Tizenöt napos utazás után a császár elé léptek, aki érkezése hallatán azonnal elébe sietett, s mikor meglátta, csókjaival borította. Ő pedig valamennyiüknek sorjában elmesélte, ami vele történt; majd rögtön parancsnokká tették és rávették, hogy korábbi szolgálatát folytassa.
Szemlét tartott katonái fölött, s mert látta, hogy kevesen vannak annyi ellenséghez, minden városban és faluban újoncokat toboroztatott. Sorra került az a terület is, ahol fiai nevelkedtek. Elrendelte, hogy onnan két újoncot adjanak. Annak a helynek a lakói pedig egyhangúan ezt a két ifjút küldték a parancsnoknak, mint akik a többieknél megfelelőbbek.
Minthogy az ifjak választékos és erkölcsös viselkedése nagyon megtetszett neki, legközelebbi asztaltársai közé vette őket. Így indult a háborúba, majd az ellenség leverése után hadseregének három nap pihenőt rendelt azon a helyen, ahol felesége, mint szegény fogadósasszony éldegélt. A két ifjút – bizonyosan Isten rendeléséből – anyjuk fogadójában szállásolták el. Nem tudtak arról, hogy ő az anyjuk. Délidőben letelepedtek, és a társalgás során gyermekkorukról beszélgettek egymással. Anyjuk szemben ült velük, és feszült figyelemmel hallgatta elbeszéléseiket. Ezt mondta az idősebbik az öccsének: „Én kisgyermek koromból semmi másra nem emlékszem, csak hogy atyám katonák parancsnoka volt, anyám pedig ritka szépasszony; és hogy két fiuk volt, tudniillik én magam és egy nálam kisebb, rendkívül szép öcsém. És egyszer fogtak bennünket, éjnek idején elhagyták házunkat és hajóra szálltak. Nem tudom, hová készültek. Mikor meg kiszálltunk a hajóból, anyám – nem tudom, hogy s mint– a tengeren maradt; atyánk pedig sírva vitt magával bennünket. Útnak indult, s egy folyóhoz érkeztünk. Öcsémmel átkelt rajta, engem meg a parton hagyott. Mire visszajött, hogy engem is fölvegyen, odajött egy farkas, és elrabolta a másik gyereket. S mielőtt az én közelembe ért volna, kijött az erdőből egy oroszlán, elrabolt engem, s az erdőbe vitt. De a pásztorok kiszabadítottak az oroszlán szájából, és azon a birtokon nevelkedtem fel, amelyről már te is tudsz. Azt nem sikerült megtudnom, hogy mi lett atyámmal, s mi a gyerekkel.” Ezek hallatára a fiatalabbik zokogni kezdett, s mondta: „Istenemre, ahogy hallgatlak, én vagyok a te öcséd, hiszen akik engem fölneveltek, azt mondták: »Egy farkastól ragadtunk el téged.«” És egymás karjaiba omolva sírva ölelték-csókolták egymást.
Anyjuk végighallgatta, amit mondtak, s figyelte őket, ahogy történetüket ilyen pontosan elmondták, majd hosszasan hányta-vetette magában, hogy vajon ők-e az ő fiai. Másnap elment a katonai parancsnokhoz, és e szavakkal állt elébe; „Könyörögve kérlek, uram, vitess vissza engem az én hazámba, mert én a rómaiak földjéről való vagyok, itt meg idegen!” Miközben ezeket mondotta, meglátta rajta férjének sebhelyeit, és felismerte. S mikor már nem tudta türtőztetni magát, a lábához borult, mondván: „Kérlek téged, uram, beszéld el nekem korábbi életedet, mert az az érzésem, hogy te az a Placidus parancsnok vagy, akit más néven Eusztáknak hívnak, s akit még Placidusként megtérített a Megváltó; ilyen és ilyen kísértéseket szenvedett, s feleségét – aki én vagyok – a tengeren elragadták, de mégis minden romlottságtól ment maradtam. Két fia is volt, Agapitus és Theospitus.” Míg Euszták ezeket hallgatta, alaposan szemügyre vette az asszonyt, és felismerte benne feleségét. Örömkönnyek között csókolta meg, s dicsőítette Istent, aki megvigasztalja a megszomorodottakat.
Ekkor így szólt hozzá a felesége: „Jó uram, hol vannak a fiaink?” A válasz: „Vadállatok ragadták el őket.” És elmondta neki, hogyan veszítette el őket. Erre az asszony: „Adjunk hálát az Istennek, mert úgy hiszem, hogy amiképpen megadta nekünk, hogy megtaláljuk egymást, megadja azt is, hogy fiainkat viszontlássuk.” Mire ő: „Megmondtam neked, hogy vadállatok ragadták el őket.” Erre az asszony: „Tegnap kertemben ültem, s két ifjút hallgattam, akik így és így elbeszélték gyermekkorukat. Hiszek abban, hogy ezek a mi fiaink. De kérdezd meg őket, s megmondják neked.” Euszták elhívta őket, meghallgatta tőlük gyermekkorukat, és felismerte, hogy ezek az ő fiai. Átölelte őket anyjukkal együtt, s vállukon forró zokogásban törtek ki, és sűrű csókjaikkal borították el őket. Az egész hadsereg is igen örvendezett egymásra találásuknak is, meg a barbárokon aratott győzelem fölött is.
Midőn tehát visszatért, Traianus már halott volt, és utódja a bűnökre hajlamosabb Hadrianus lett. A neki szerzett győzelemért, felesége és fiai feltalálásáért nagyszerű fogadtatásban részesítette Eusztákot, s nagy lakomát készített számukra. Másnap azonban a bálványok templomához vonult, hogy ott mutasson be áldozatot a barbárok feletti győzelemért. Mikor pedig látta a császár, hogy Euszták sem a győzelemért, sem övéinek fel találásáért nem akar áldozni, sürgetni kezdte, hogy mutassa be áldozatát. Erre Euszták: „Én a Krisztus Istent tisztelem, és csak neki szolgálok, néki áldozom.” Ekkor a császár eltelt haraggal, s feleségével és fiaival együtt a cirkusz porondjára állította, s rájuk eresztett egy vad oroszlánt. A rohanó oroszlán azonban lehajtotta előttük a fejét, mint aki szenteket imád, és áldozatosan visszavonult. Erre a császár egy ércbikát tüzesíttetett fel, s elrendelte, hogy élve tegyék bele őket. A szentek imádkozva és magukat az Úrnak ajánlva beléptek a bikába, és ott visszaadták lelküket az Úrnak. Harmadnapon azonban a császár jelenlétében kivették őket a bikából. Teljesen érintetlenül találták testüket, úgyhogy sem hajukat, sem más részüket még csak nem is érintették a tüzes gőzök. A keresztények pedig elvitték, és egy nagy tiszteletnek örvendő helyen eltemették őket, s ugyanott templomot is építettek. November elsején vagy szeptember huszadikán szenvedtek vértanúságot, Hadrianus alatt, aki az Úr 120. esztendeje táján lépett trónra.
fordította: Bárczi Ildikó