Barlám, kinek históriáját Damaszkuszi János szorgalmatos buzgósággal szerkesztette össze, a benne munkálkodó isteni malaszt által Szent Jozafát királyt hitre térítette.
Noha már egész India telis-tele volt keresztényekkel és szerzetesekkel, támadt egy nagy hatalmú király, név szerint Avennir, ki a keresztényeket s különösképpen a szerzeteseket módfelett üldözte. Történt pedig, hogy a királynak egy barátja, ki a palotában az első volt, az isteni kegyelem intésére elhagyta a királyi udvart és belépett egy szerzetbe. A király ezt hallván, dühében őrjöngve, a pusztákban végig kerestette. Mikor nagy nehezen megtalálták, maga elé vezettette, s látván, hogy ócska ruha takarja, és az éhség gyötri-marja, kit azelőtt ragyogó öltözékek ékesítettek, és sok gazdagságban bővelkedett, ezt mondta néki: „Ó, te oktalan, hát elment az eszed? Miért váltottad a tisztességet gyalázatra? Íme, gyerekek csúfja lettél!” Kinek az: „Ha ennek okát tőlem igazán kérdezed, vesd magadtól távol ellenségeidet!” A király megkérdezte, kik ezek az ellenségek. Válaszolt: „A harag és a kívánság. Hiszen ezek akadályozzák meg, hogy az igazságot lássuk. De mondandóm meghallgatására telepedjék melléd az okosság és méltányosság.” Kinek a király: „Legyen, ahogy mondod!” S az: „A bölcstelenek azokat, amik vannak, lenézik, mintha nem is volnának, azokat pedig, amik nincsenek, mintha volnának, igyekeznek megragadni. Aki pedig nem ízlelte meg azok édességét, amik vannak, nem tanulhatja meg azok igazságát, amik nincsenek.”
Ezek után pedig sokat beszélt a megtestesülés és a hit titkáról. Így szólt a király: „Ha a kezdet kezdetén meg nem ígérem, hogy tanácsom közepéből a haragot kivetem, most a testedet bizonyosan tűzre vettetem. Eridj hát, fuss a szemem elől, nehogy többé lássalak, és gonoszul elpusztítsalak!” Isten embere szomorúan távozott, mert nem szenvedett vértanúságot.
A királynak nem volt fiúgyermeke. Végre születik neki egy igen szép fiacskája, aki a Jozafát nevet kapta. A király nagy sokaságot gyűjtött egybe, hogy a gyermek születéséért az isteneknek áldozzanak. Hatvan csillagjóst hívatott össze, akiktől, hogy mi lesz a fiából, szorgalmatosan kérdezgette. Mind azt válaszolta, hogy nagy lesz hatalomban és gazdagságban. Egy, aki bölcsebb volt közülük, így szólt: „Ez a gyermek, aki néked született, ó, király, nem a te országodban uralkodik majd, hanem egy másik, összehasonlíthatatlanul jobb országban, mert úgy vélem, annak a keresztény vallásnak, melyet üldözöl, lesz a követője.” Ezt pedig nem önmagától, hanem isteni sugallatra mondta.
Ennek hallatára a király igen-igen megfélemledvén, a városban, egy félreeső helyen gyönyörűséges palotát építtetett, s oda helyeztette a fiút, hogy ott lakjék, s igen szép ifjakat adott melléje, és megparancsolta nékik, hogy sem halált, sem öregséget, sem betegséget vagy szegénységet, sem semmit, ami szomorúságot okozhatna néki, meg ne említsenek előtte, de minden gyönyörködtetőt adjanak eléje, hogy a vidámságokkal elfoglalt elméje semmiképp ne gondolkodhassék a jövendőről. Ha pedig úgy esnék, hogy a körülötte szolgálók közül valaki megbetegszik, rögtön vessék ki, és egészségessel helyettesítsék. Azt is meghagyta, hogy Krisztust meg ne említsék előtte.
Abban az időben a király mellett volt egy ember, titkon keresztény, aki a király legnemesebb főemberei közt is az első volt. Egyszer a királlyal vadászni ment, s talált egy szegény embert, akinek a lábát vadállat sebezte meg, és a földön feküdt. Az kérte őt, hogy fogadná magához, mert valamiben talán még hasznára lehetne. Kihez a vitéz így szólt: „Én ugyan szívesen fölveszlek, de nem tudom, miben vehetném hasznodat?” Az pedig mondta: „Én a szavak orvosa vagyok, ha valakit beszéddel megsértenek, megfelelő orvosságot tudok adni.” A vitéz nem sokra tartotta, amit a jóember mondott, Istenért mégis fölvétette, és gondját viselte.
Némely irigy, áskálódó emberek pedig látván, hogy a mondott főember milyen nagy kegyben van a királynál, bevádolták uruk előtt: nemcsak hogy a keresztény hitre hajlott el, de ráadásul azon mesterkedik, hogy az országot is megkaparintsa; a tömeget fellázította és magának nyerte meg. „De ha, ó, király, meg akarod tudni, így van-e – mondták –, hívasd őt titokban és említsd meg neki, hogy ezt az életet hamarosan bevégzed, és állítsd azt, hogy az uralkodás dicsőségét el akarod hagyni, és fel akarod ölteni a szerzetesek csuháját, akiket ez idáig tudatlanul üldöztél. S akkor meglátod, mit válaszol néked.”
A király mindent úgy is tett, ahogy javasolták neki. Amaz pedig a csapdáról mit sem tudva, könnyek közt dicsérte a király szándékát, és a világ hiúságát emlékezetébe idézvén azt tanácsolta neki, hogy tervét minél hamarabb váltsa valóra. A király ennek hallatára azt hitte, hogy való igaz, amit róla mondtak. Haragra gerjedt, de semmit nem válaszolt. A férfi azonban rájött, hogy a király megneheztelt rá szavai miatt. Remegve távozott, de eszébe ötlött, hogy otthon van nála a szavak orvosa, és mindent elmesélt neki. Kinek az; „Tudd meg, a király gyanakszik rád, hogy azért szóltál így, mert el akarod foglalni trónját. Serkenj föl, nyírasd le a hajadat, ruháid eldobva ölts szőrcsuhát, és hajnal hasadtával menj be a királyhoz! S mikor a király megkérdezte: hát ez mi akar lenni, azt fogod felelni: »Íme, király, kész vagyok téged követni. Jóllehet az út, melyen járni óhajtasz, nehéz, teveled azonban könnyű lesz nekem, mert ahogyan ez ideig társad voltam a jó sorsban, ugyanaz leszek a balsorsban is. Most tehát készen vagyok. Mit késlekedel?«” Mikor a vitéz szép sorjában mindezt elmondta, a király igen elcsodálkozott, és a hamis vádlókat megróva csak annál nagyobb tisztességgel tüntette ki a férfiút.
Fia pedig, aki a palotában nevelkedett, fölserdült, és minden bölcsességben kitaníttatott. Csodálkozván pedig, hogy apja miért zárta így el, egy szolgáját, akivel bizalmasabb viszonyban volt, titokban megkérdezte erről a dologról, azt mondván, igen nagy szomorúságban van, hogy nem szabad kimennie. Már sem ételnek, sem italnak az ízét nem érzi. Apja ezt hallván és fájlalván, alkalmas lovakat nyergeltetett föl, és tapsoló tánckarokat küldetett előre. Szigorúan a szolgák lelkére kötötte, nehogy az ifjú valami csúfsággal találkozhassék. A mondott ifjú pedig így kilovagolván, történetesen egy bélpoklossal és egy vakkal találkozott az úton. Meglátta őket és csodálkozott. Tudakolta, hogy kik lennének, mifélék, és mi bajuk van. A szolgák ezt válaszolták: „Olyan szenvedéseket látsz, melyek az emberekkel esnek meg.” Erre ő: „Minden emberrel megeshetnek?” „Nem” – mondták. Ő pedig továbbkérdezett: „Lehet-e tudni, hogy kiknek kell ezeket elszenvedni? Vagy mindez csak úgy, kiszámíthatatlanul következik be?” Ők meg: „Senki emberfia nem tudhatja a jövőt.” Erősen szorongani kezdett a dolog szokatlansága miatt.
Egy más alkalommal talált egy aggastyánt, akinek arca csupa ránc volt, a háta meggörbedt, fogai kihullottak, s alig motyogott. Elámult hát, s meg akarta ismerni ezt a csodás látomást, s megtudta, hogy a vénember éveinek sokasága miatt jutott erre az állapotra. Szólt: „S mi ennek a vége?” Mondták neki; „A halál.” És ő: „Mindenkié a halál, vagy csak némelyeké?” Megértette, hogy mindenkinek meg kell halni. Megkérdezte: „És ezek hány éves korban szakadnak ránk?” Azok: „Nyolcvan- vagy százéves korban jön a megvénhedés, azután pedig maga a halál!” Az ifjú szívében gyakran meghányta-vetette a hallottakat, s nagyon elcsüggedt, de apja előtt jókedvet erőltetett magára, igen óhajtván, hogy az ilyesfajta dolgokban irányítsák és oktassák.
Volt egy életében és ítéletében tökéletes szerzetes, aki Szennár földjének pusztájában lakozott, név szerint Barlám. Lélekben megtudta a király fiával történteket. Álruhát öltve a városba ment, és odaérve így szólt a királyfi mesteréhez: „Kalmár vagyok, s egy eladó drágakövem van, mely a vaknak visszaadja a szeme világát, a süket fülét megnyitja, a némát szólásra bírja, a bölcstelenbe bölcsességet önt. Most tehát vezess engem a király fiához, és néki adom a követ.” Kinek ő; „Érett, okos embernek látszol, de szavaid nem illenek az okossághoz. Mégis, mivel ismerem a köveket, mutasd meg nekem azt a követ, és ha olyannak találom, amilyennek állítod, igen nagy tisztességben lesz részed a királyfitól.” Erre ő: „Az én kövemnek még az a tulajdonsága is megvan, hogy akinek nem ép a szeme látása, és aki nem őrzi a teljes erkölcsi tisztaságot, ha véletlenül rátekint, azt a látóképességét is elveszti, ami még megvolt neki. Én pedig, hiszen járatos vagyok az orvoslásban, látom, hogy nem ép a szemed, de a királyfiról azt hallottam, hogy erkölcsös, meg hogy igen szép és ép szeme van.” Kinek ő: „Ha ez így van, ne mutasd meg nekem, mert nem ép a szemem és bűnös vagyok.” Bejelentette hát a királyfinak, és igen hamar bevezette hozzá. Bevezettetvén, a király nagy tisztelettel fogadta. Így szólt Barlám:
„Jól tetted, ó, király, hogy szegényes külsőmre nem adtál. Mert volt egy nagy király, aki aranyozott kocsin utazott, de amikor egynémely rongyos ruhába öltözött és soványságtól elgyötört emberrel találkozott, azon nyomban leugrott a kocsiról, a lábuk elé borult és így tisztelte meg őket. Fölkelvén tüstént megcsókolta a szegényeket. Az előkelők pedig igen méltatlankodtak ezen, de mivel rettegtek a királyt emiatt megróni, hírül vitték fivérének, hogy a király az uralkodói méltósággal ellenkező dolgot cselekedett, az pedig emiatt megrótta a királyt.
A királynak szokása volt, hogy mikor valakit halálra ítélt, annak kapuja elé küldött, hogy fújják meg a trombitát. Mikor tehát leszállt az este, fivére ajtaja előtt megfúvatta a trombitát. Az pedig ennek hallatán lemondott életéről, az egész éjszakát álmatlanul töltötte, s végrendeletet hagyott. Reggelre kelvén pedig feketébe öltözött, s feleségével és gyermekeivel együtt mély gyászban járult a palota ajtajához. A király behívatta és így szólt: »Ó, te oktalan, ha poroszlót küld hozzád a te fivéred, aki ellen tudomásod szerint semmit sem vétettél, és te ennyire megrettensz, hát énnékem hogy ne kellene félnem az én Uramnak poroszlóitól, aki ellen annyit vétkeztem, s akik nékem a halált trombitánál nagyobb zengéssel jelzik, és nékem a Bíró rettenetes eljöttét jelentik?«
Azután csináltatott négy ládikát. Kettőt beboríttatott arannyal, és megtöltötte a halottak rothadó csontjaival, kettőt pedig bekenetett szurokkal, és ékkövekkel, drága gyöngyökkel töltötte meg. Majd hívta azokat a főembereket, akikről tudta, hogy beárulták fivérénél, s a négy ládikát elébük tétetvén tudakolta, melyiket tartják értékesebbnek. Azok úgy ítélték, hogy a két aranyozott ládika igen értékes, a másik kettő pedig értéktelen. A király felnyittatta az aranyozottakat, és legott elviselhetetlen bűz áradt ki belőlük. Kiknek a király: »Ezek a ládák azokhoz hasonlatosak, akik ékes ruhákba öltöztek, belül pedig telve vannak a vétkek szennyével.« Azután kinyittatta a másik két ládát, és íme, csodálatos illat szállt ki belőlük, Kiknek a király: »Ezek azokhoz a szegényekhez hasonlítanak, akiket megtiszteltem; akik noha hitvány rongyokba burkolóznak, belül az erények illatával ékeskednek. Ti pedig csupán arra ügyeltek, ami kívül van, és ami belül van, arra ügyet sem vettek.«Amiként ez a király, akképpen te is jól tetted, hogy befogadtál engem.”
Elkezdvén tehát Barlám, hosszú beszédet tartott a világteremtésről és az ember törvényszegéséről és az Isten Fiának megtestesüléséről, kínszenvedéséről és feltámadásáról, az ítélet napjáról, és sokat szólt a jók és gonoszok megjutalmazásáról. A bálványimádókat keményen ostorozta, és balgaságukról ilyen példázatot mondott: „Egy íjász egy kicsiny madárkát, név szerint egy fülemülét fogott. Mikor meg akarta ölni, a fülemüle megszólalt, és ezt mondta: »Mit használ néked, te ember, ha megölsz engem? Énvelem gyomrodat meg nem töltheted, de ha elengednél, három jó tanácsot adnék neked, melyeket, ha szorgalmatosan megőriznél, nagy hasznodra lennék.« A madarász a fülemüle szólására elámult, s megígérte, hogy elengedi, ha elmondja ezeket a jó tanácsokat. Erre az: »Olyan dolgot, amit meg nem foghatsz, soha ne igyekezz megfogni! Visszaszerezhetetlenül elveszett dolog miatt ne bánkódj! Hihetetlen szót soha el ne higgy! Ezt a hármat tartsd meg, és jól megy dolgod.« A madarász ígérete szerint elengedte, a fülemüle pedig a levegőben röpdösve ezt mondta neki: Jaj neked, ember, hogy rossz tanácsot kaptál, és hogy ma egy nagy kincset vesztettél el. Az én begyemben akkora gyöngy van, hogy nagyobb egy strucctojásnál is! Hallván ezt a madarász, igen megszomorodott, hogy elengedte, és igyekezett megfogni, mondván: »Gyere a házamba, és igen jól tartalak, majd nagy tisztelettel elengedlek téged.« Kinek a fülemüle: »Most bizonyosan megismertem, hogy balga vagy, mert abból, amit neked elmondtam, semmit hasznodra nem fordítottál. Bánkódsz, hogy engem visszaszerezhetetlenül elvesztettél és megpróbálsz elfogni, holott nem tudsz az én utamon járni. Ráadásul elhitted, hogy egy olyan nagy gyöngy van a begyemben, pedig én magam mindenestől sem vagyok akkora, mint egy strucctojás.« Bizony ilyen balgák, akik bálványokban bíznak, a maguk csinálmányait imádják, és akiket nekik kell őrizniük, a maguk őrzőinek hívják.”
S elkezdett Barlám e világ csalárd gyönyörűsége és hiúsága ellen szólni, s erre több példát is előhozott, mondván: „Akik testi gyönyörűségeket kívánnak, és lelküket hagyják éhen halni, hasonlatosak ahhoz az emberhez, aki az egyszarvú elől futott, hogy fel ne falja, és egy mély verembe esett. Esés közben megkapaszkodott egy bokrocskában, és lábát megvetette a verem iszamós és omladékos falán. Föltekintvén pedig látott két egeret, egy fehéret és egy feketét, akik szüntelenül rágták a bokrocska gyökerét, melybe ő kapaszkodott. Már közel is voltak ahhoz, hogy átrágják. A verem fenekén pedig látott egy rettenetes sárkányt, aki tüzet okádott, s tátott szájával el akarta nyelni, Látta, amint a falból, ahol a lábát megvetette, négy kígyó dugja ki a fejét. Fölemelvén szemét, látott egy csekélyke mézet, ami a bokrocska gallyairól csöpögött le, s a veszélyről megfeledkezve, teljesen átadta magát azon cseppnyi méz élvezetének.
Az egyszarvú a halált példázza, mely mindegyre üldözi az embert, és meg akarja ragadni; a verem pedig a minden gonoszsággal teli világ. A bokrocska: kinek-kinek az élete, melyet az éjszaka és nappal órái, mint egy-egy fehér és fekete egér, szüntelenül rágnak, és közeledik az elszakadáshoz. A négy kígyó a falban: a négy elemből álló emberi test, melyek szétbomolván, az emberi test eresztékei széthullanak. A rettenetes sárkány a pokol szája, mely mindenkit el akar nyelni; a gallyacska édessége a világ csalárd élvezete, mely félrevezeti az embert, hogy legkevésbé se lássa saját veszedelmét.”
Hozzátette még ezt, mondván: „Akik a világot szeretik, hasonlók ahhoz az emberhez, akinek három barátja volt, kik közül az egyiket magánál jobban, a másikat úgy, mint magát, a harmadikat önmagánál kevésbé, szinte egyáltalán nem szerette. Nagy veszedelembe került, és a király maga elé idéztette. Elfutott az első baráthoz, kérte a segítségét. Fölidézte, hogy mindig mennyire szerette. Kinek az: »Azt sem tudom, hogy ki vagy, jóember. Vannak nekem barátaim, akikkel ma vigadnom kell, s akik később is barátaim lesznek. De átnyújtok neked két pokrócot, hogy beburkolózhass.« Megszégyenülve ment a második barátjához, és hasonlóképpen kérte az ő segítségét is. Kinek az: »Nem érek rá, hogy harcba szálljak érted, mert én magam is sok-sok gonddal vagyok körülvéve, de azért elkísérlek a palota kapujáig, aztán legott hazatérek, és a magam dolgához látok.« Szomorúan és reményvesztetten fordult hát a harmadik barátjához, és lehorgasztott fejjel mondta neki: »Nincs merszem megszólítani téged, mivel nem szerettelek, ahogy kellett volna. De most szorongatóimtól körülvéve, barátaimtól elhagyatva kérve kérlek, segíts rajtam és bocsáss meg nekem!« Az vidám arccal mondta: »Én bizony megvallom, hogy te nagyon kedves barátom vagy, és a te még oly csekélyke jótéteményedről sem akarok megfeledkezni. Előtted megyek, és a királynál közbenjárok érted, nehogy ellenségeid kezébe adjon.«
Az első barát: a vagyon birtoklása, melyért az ember sok veszélynek teszi ki magát. Mikor aztán eljön a halál órája, mindebből semmi mást nem kap, csak a temetésére holmi hitvány vászondarabokat. A második barát a feleség, a gyerekek és a szülők, akik csupán a sírig kísérik el az embert, s rögtön visszatérnek dolgukra. A harmadik barát a hit, remény és szent szeretet, az alamizsnálkodás és más jó cselekedetek, amelyek, mikor kilépünk a testünkből, előttünk mennek, és közbenjárnak értünk Istennél és megszabadítanak minket ellenségeinktől, az ördögöktől.”
S azt is hozzátette, mondván: „Egy nagyvárosban az volt a szokás, hogy minden esztendőben egy idegen és ismeretlen embert választottak fejedelemmé, aki teljhatalmat kapott, és amit csak akart, megtehette, és minden alkotmány nélkül kormányozta a földet. Mindenféle élvezetekben tobzódott, és úgy vélte, hogy mindig így megy a sorsa, de hirtelen fellázadtak ellene a polgárok, és az egész városon mezítelenül keresztülvonszolták, majd egy távoli szigetre küldték számkivetésbe, ahol sem eleséget, sem ruházatot nem talált, s halálra gyötörte az éhség és a hideg. Végül egy másikat emeltek trónra, aki mikor megtudta a polgárok szokását, temérdek kincset küldött maga előtt a szigetre, ahová egy esztendő múltán száműzetvén, végtelen gyönyörökben bővelkedett, míg a többiek éhen vesztek.
Ez a város a világ; a polgárok a sötétség fejedelmei, akik minket e világ hamis gyönyöreivel édesgetnek magukhoz, s váratlanul jön ránk a halál, és a sötétségnek helyére süllyedünk. A gazdagságot pedig akkor küldjük előre az örökkévaló helyekre, ha a szűkölködők kezébe adjuk.”
Barlám tehát tökéletesen kitanította a királyfit. Mikor az, atyját elhagyva, követni akarta, azt mondta Barlám: „Ha ezt teszed, hasonló leszel ahhoz az ifjúhoz, aki semmiképp nem akart feleségül venni egy nemes szüzet. Elmenekült és egy bizonyos helyre vetődvén megpillantott egy szüzet, egy szegény öregember leányát. A leány munka közben énekével Istent dicsérte. Kinek ő: »Mit csinálsz, asszonyember? Szegény vagy, mégis hálát adsz az Istennek, mintha nagy dolgokat kaptál volna őtőle.« Kinek amaz: »Amiként egy kevés orvosság gyakorta nagy kórságtól szabadít meg, így a kis ajándékokért való hálaadás az ajándékok gyarapítója. Ami kívül van, nem a miénk, de ami bennünk van, az a miénk is. Istentől nagy dolgokat kaptam, mivel az ő képére teremtett, értelmet adott nékem, elhívott az ő dicsőségére, és már megnyitotta előttem az ő országának kapuját. Ezért az oly sok és nagy ajándékért illik hát őt dicsérnem.« Az ifjú, látva a leány okosságát, atyjától feleségül kérte. Kinek ez: »Nem kaphatod meg a leányomat, mert gazdag és nemes szülők fia vagy, én pedig szegény ember.« De mikor amaz nem tágított, azt mondta az öregember: »Nem adhatom neked, hogy a te atyádnak házába vigyed, mert nekem ő az egyetlen leányom.« Amaz pedig: »Nálatok maradok és mindenben hozzátok hasonulok.« Levetvén tehát drága ruháját, magára vette az öreg öltözékét, és náluk maradván, feleségül vette a leányt. Miután pedig az öreg már jó ideig megpróbálta őt, bevezette a nászterembe és temérdek kincset mutatott neki, amennyit még soha életében nem látott. És mind neki adta.”
Így szólt Jozafát: „Engem is illet ez a példa. Úgy vélem, énrólam szólt. De mondd meg, atyám, hány esztendős vagy, s hol és merre élsz? Mert én soha tőled elválni nem akarok.” És az: „Negyvenöt esztendős vagyok, és Szennár pusztáiban lakozom.” Kinek Jozafát: „Atyám, hetvenesztendősnél is idősebbnek látszol.” És az: „Ha születésemtől fogva életem minden esztendejét kérdezed, jól becsülted meg, de én semmiképpen nem tartom az élet mércéjével mérhetőnek, amit e világ hiábavalóságaira fecséreltem el. Akkor ugyanis a belső emberben halott voltam. A halál esztendeit sohasem nevezem életnek.” Jozafát rögtön követni akarta őt a pusztába, de Barlám azt mondta neki: „Ha így teszel, a te társaságodtól is megfosztatom, és szerzője leszek atyámfiai üldözésének. De ha majd alkalmasnak látod az időt, akkor jöjj énhozzám!” Barlám tehát a királyfit megkeresztelte, és a hitben tökéletesen kitanította, majd megcsókolta őt és visszatért a pusztába.
A király pedig meghallotta, hogy a fia keresztény lett, és igen nagy szomorúságba esett. Egy barátja, név szerint Arachis, vigasztalván, azt mondta neki: „Ismerek, királyom, egy öreg remetét, aki a mi hitünkből való, s aki mindenben hasonló Barlámhoz. Ez tehát majd Barlámnak adja ki magát, először védelmezi a keresztények hitét, aztán hagyja magát meggyőzni, mindent visszavon, amit csak tanított, és így a királyfi visszatér mihozzánk.”
Az említett főember nagy haddal a hamis Barlám keresésére indult, és azt a bizonyos remetét elfogván, azt mondta, hogy Barlámot fogta el. A királyfi keservesen sírt, hogy mesterét elfogták, de azután isteni kinyilatkoztatásból megtudta, hogy a fogoly mégsem Barlám. Az apa tehát bemenvén fiához, így szólt: „Fiam, nagyon elbúsítottál, és szégyent hoztál az én ősz fejemre. Szemem fényét megraboltad. Fiam, miért tetted ezt, és miért hagytad el az én isteneim tiszteletét?” Kinek az: „Apám, a sötétségből menekültem, a fényre siettem, és a tévelygést elhagytam, az igazságot megtudtam. Ne fáradj hát hiába, mivel soha nem tudsz engem Krisztustól eltántorítani, miként az ég magasát kezeddel el nem érheted, vagy a roppant óceánt ki nem száríthatod, tudd meg, hogy ezzel is így van!” Akkor a király ezt mondta: „S ki más az én bajaimnak oka, ha nem én magam, aki olyan nagyszerű dolgokat műveltem veled, amit még apa nem tett meg a fiával. Annak okáért a te gonosz akaratod és zabolátlan lázadozásod késztetett arra, hogy őrjöngve fejem ellen esküdj. A csillagjósok helyesen jövendölték meg születésedkor, hogy büszke és szüleid iránt engedetlen leszel. Most pedig, ha jobb belátásra nem térsz, nem tekintelek fiamnak, és én, atyád helyett ellenséged, azt teszem veled, amit még ellenségeimmel sem tettem.” Kinek Jozafát: „Király, miért szomorkodol, mikor nagy javak részese lettem? Mely atya szomorodott meg az ő fiának jóléte miatt? Nem foglak atyámnak hívni, hanem ha ellenkezel velem, mint a kígyótól, elmenekülök előled.” A király nagy haraggal távozott tőle, és barátjának, Arachisnak tudomására hozta fia elszántságát. Az pedig azt tanácsolta neki, hogy ne kemény szavakkal szóljon vele, mert hízelkedő és nyájas beszéddel könnyebben megnyeri a fiút.
Másnap a király be is ment a fiához, és hízelkedően átkarolva megcsókolta, mondván: „Édes fiam, tiszteld a te atyád ősz fejét, tiszteld, fiam, a te atyádat. Nem tudod-é, hogy milyen jó, ha a fiú engedelmeskedik az ő atyjának és megvidámítja őt. És viszont: mily gonosz dolog az atyákat elkeseríteni? Aki ugyanis így tesz, mind gonoszul elvész.” Kinek Jozafát: „Ideje van a szeretésnek, és ideje az engedelmeskedésnek, ideje a békességnek és ideje a háborúságnak (Préd 3,8). Semmiképpen nem kell annak engedelmeskednünk, aki Istentől el akar minket tántorítani, legyen az atyánk, legyen az anyánk.” Megértvén hát atyja az ő állhatatosságát, mondta: „Mivel látom a te nyakasságodat, és hogy nem akarsz nékem engedelmeskedni, legalább gyere, és mindketten higgyünk az igazságnak. Mert Barlámot, aki téged félrevezetett, megkötözve tartom, a mieink és a tieitek Barlámmal együtt jöjjenek össze, és hírnököt küldök, hogy minden »galileabeli« félelem nélkül jöjjön el, és ha a vitában a ti Barlámotok győz, nektek hiszünk, ha pedig a mienk, akkor ránk hallgattok.”
Ez tetszett is a királyfinak. Amazok az ál-Barlámmal elrendezték, mi módon kell előbb tettetnie, hogy a keresztények hitét védelmezi, aztán pedig bevallania, hogy legyőzték. Mind össze is gyűltek. Odafordult tehát Jozafát Nákhorhoz, és így szólt: „Tudod, Barlám, hogyan oktattál engem. Ha tehát azt a hitet, amelyre engem tanítottál, megvéded, a te tanításodban egész életem végéig megmaradok, ha pedig legyőzetel, rögtön megtorlom terajtad a szégyenemet, és szívedet és nyelvedet saját kezemmel kitépve odavetem a kutyáknak, hogy eztán mások ne merészeljék a királyok fiait tévelygésbe vinni.”
Ennek hallatára Nákhor igen megrettent, látva, hogy abba a verembe esett, melyet maga ásott, és a saját maga készítette hurokba akadt a feje. Eszébe véve, rájött, hogy jobb, ha a királyfihoz csatlakozik, hogy elkerülje a halálos veszedelmet. A király pedig nyilvánosan kijelentette, hogy a hitét félelem nélkül védelmezheti. Egy szónok tehát előállván így szólt: „Te vagy az a Barlám, aki a király fiát félrevezetted?”
És az: „Én vagyok Barlám, aki a király fiát nem tévelygésbe vezettem, hanem a tévelygéstől megszabadítottam.” És a szónok: „Mikor kiváló és csodálatos férfiak a mi isteneinket imádták, hogyan merészelsz te őellenük támadni?” És az válaszolván, azt mondta: „A káldeusok, görögök és egyiptomiak tévelyegvén a teremtményeket mondták isteneknek. Mert a káldeusok az elemeket tisztelik istenek gyanánt, noha azok az emberek hasznára vannak teremtve, hogy az ő uralmuknak legyenek alávetve, és sok szenvedést viseljenek el őtőlük. A görögök meg istentelen embereket gondolnak isteneknek, miként Saturnust, akiről azt mondják, hogy saját fiait felfalta, hímtagját levágta, és a tengerbe vetette, és Venus abból született; fia, Jupiter pedig megkötözte, és a Tartarosba vetette. Ezt a Jupitert az istenek királyának írják le, akiről azt is gyakran mondják, hogy állatalakot öltött, mindenféle paráználkodás végett. Venust is parázna istennőnek mondják, mert hol Mars, hol meg Adonis volt a szeretője. Az egyiptomiak pedig állatokat tiszteltek, tudniillik juhot, borjút, disznót és efféléket. A keresztények azonban a Magasságos Fiát tisztelik, aki mennyből alászállott és testet öltött.”
Nákhor tehát nyíltan elkezdte védelmezni a keresztény hitet, és észérvekkel olyan bizonyítékokat hozott fel, hogy azok a szónokok megnémultak, és meg se tudtak mukkanni. Jozafát pedig igen örvendezett, hogy az Úr az igazság ellensége által megvédelmezte az igazságot, a király pedig megtelt haraggal. Föloszlatta a gyűlést annak örvén, hogy másnap ugyanezekről a dolgokról fognak vitatkozni. Jozafát ezt mondta az atyjának: „Had maradjon mesterem ma éjjel velem, hogy megtárgyalhassuk, holnap mi módon kell válaszolnunk; és te is vedd magad mellé a tiéidet, és velük tárgyalj, vagy a tiéidet hozzám engedve, fogadd magadhoz mesteremet, másként esetleg nem igazságosságot, hanem erőszakot fogsz cselekedni!”
Ennek okáért Nákhort átengedte Jozafátnak a király, mert még reménykedett abban, hogy félrevezeti őt. Mikor tehát együtt hazatértek, így szólt Nákhorhoz Jozafát: „Ne gondold, hogy nem tudom, ki vagy. Tudom, hogy nem Barlám vagy, hanem Nákhor, a csillagjós.” És Jozafát az üdvösség útját prédikálta neki, és hitre térítve, reggel elküldte a puszta remeteségébe, ahol Nákhor fölvette a keresztséget, és remeteéletet élt.
Egy varázsló pedig, név szerint Teodás, meghallván, hogy mi történt, a királyhoz ment. Megígérte, hogy a királyfit visszatéríti atyjának törvényeire. Kinek a király: „Ha ezt megteszed, aranyszobrot állítok, és áldozatot mutatok be neked, mint az isteneknek.”
És az: „Mindenkit távolíts el a fiadtól, és parancsold meg, hogy szépséges és felékesített nőket vezessenek be hozzá, hogy mindenkor ővele legyenek, őt szolgálják, és vele társalogjanak, s vele időzzenek. Én pedig egyet az én gonosz lelkeim közül hozzá küldök, s az majd bujaságra tüzeli, mert semmi sem tudja az ifjakat annyira félrevezetni, mint a nők orcája.
Egy királynak ugyanis, mikor sok esztendő után fia született, azt mondták a legtapasztaltabb orvosok, hogy ha tíz éven belül meglátja a napot vagy a holdat, elveszíti a szeme világát. A király tehát egy kősziklában barlangot vájatván, tíz álló éven át ott tartotta a fiát. A tíz év elteltével megparancsolta, hogy mindenféle dolgot vigyenek el őelőtte, hogy mindnek nevét és ismeretét megszerezhesse. Vittek eléje aranyat és ezüstöt, drágaköveket, ragyogó öltözékeket, pompás lovakat és mindenféle dolgot. Minden egyes dolog nevét megkérdezte, és a szolgák valamennyi nevét megmondták néki. Mikor pedig a nők nevét kérdezgette izgalommal, a király kardhordozója évődve azt mondta neki, hogy azok démonok, akik félrevezetik az embereket. Mikor pedig a király megkérdezte a fiát, hogy mindabból, amit látott, mit kedvelt meg a legjobban, így szólt: »Mi mást, apám, mint azokat a démonokat, akik félrevezetik az embereket. Semmi más úgy nem gyújtotta lángra a szívemet, mint ezek.« Ne gondold hát, hogy más módon legyőzheted a fiadat, mint ekképpen.”
A király tehát minden szolgáját kivetve, szépséges leányokat adott melléje, akik szüntelen bujaságra csábították, és senki más nem volt vele, akire ránézhetett volna, akivel beszélgethetett, akivel együtt ehetett volna. A varázsló által a fiúra küldött gonosz lélek pedig megrohanta az ifjút és nagy tüzet gyújtott benne. A gonosz lélek tehát belülről lángra lobbantotta, a leányok pedig kívül gerjesztettek rettenetes hőséget. Mikor az ifjú érezte, hogy erősen szorongattatik, Istenre bízván magát teljességgel, isteni vigasztalást nyert, és minden kísértés is eltávozott tőle.
Azután egy igen szép leánykát, egy királynak a leányát küldték hozzá, kinek apja elhalt. Mikor az Isten embere prédikált neki, így válaszolt: „Ha meg akarsz menteni a bálványimádástól, kösd magad hozzám a házasság kötelékével, mert a keresztények sem utasítják el a házasságot, hanem dicsérik, mivel pátriárkáik és prófétáik és apostoluk, Péter is házasok voltak.” Kinek ő: „Ó, te nő, hiába kísértesz. Meg van engedve ugyan a keresztényeknek a házasság, de nem azoknak, akik azt ígérték, hogy Krisztusnak megőrzik szüzességüket.” És az: „Legyen úgy, ahogy akarod, de ha meg akarod menteni a lelkemet, teljesítsd csak egy egészen kicsike kérésemet. Csak ezen az éjszakán hálj velem, és megígérem neked, hogy hajnalhasadtával keresztény hitre térek. Mert ha, mint mondjátok, nagy öröme lészen az angyaloknak a mennyben egy megtérő bűnösön (Lk 15,7), nemde a megtérés szerzőjére is nagy jutalom vár. Csak egyszer engedj nekem, és így megmenthetsz!” A leány tehát az ifjú lelkének tornyát erősen rázni kezdte. A démon ezt látván így szólt társainak: „Látjátok, a leány megrendítette, amit mi nem tudtunk megrendíteni. Gyertek hát, és erősen rontsunk rá, mert most kedvez az idő!” Látta a szent ifjú, hogy erősen foglyul esett, mert a kívánság is gerjesztette, és az ördög sugallatára egy leánynak az üdve is megindította.
Könnyek közt imába merült, s az imában elszenderedvén, egy szépséges, virágokkal ékes réten találta magát. A fák leveleit kedvesen fújdogáló szellő rezgette; édes hangon muzsikáltak, és csodatévő illatot leheltek magukból. Rajtuk szemet gyönyörködtető és ízlelni kívánatos gyümölcsök ringtak. A réten arannyal és drágakövekkel ékes székek és díszes ágyak voltak, s mellettük kristálytiszta vizek folydogáltak. Innen egy városba kísérték, melynek falai színaranyból voltak. Csodálatos ragyogással tündökölt, s benne mennyei seregek éneket énekeltek, amilyet halandó ember füle soha nem hallott. Ezt mondták neki: „Ez a boldogok lakhelye.” Mikor a férfiak vissza akarták vinni, kérte, hagyják ott maradni. Ők így válaszoltak: „Majd még nagy fáradsággal fogsz idejönni, ha legyőzöd önmagad.” Aztán rettenetes helyekre vitték, melyek tele voltak mindenféle undoksággal, s azt mondták: „Ez a gonoszok lakhelye.” Mikor pedig fölserkent, a leány és a többiek szépségét a ganéjnál is rútabbnak látta.
A gonosz lelkek visszatértek Teodáshoz. Mikor megszidta őket, így védekeztek: „Mielőtt megjelölte magát a kereszt jelével, rárontva erősen megzavartuk, de mihelyt keresztet vetett, nagy haraggal elüldözött minket.” Akkor Teodás a királlyal együtt belépett Jozafáthoz. Még azt remélte, meggyőzheti. De a mágust az fogta meg, akit ő akart megfogni, és megtérve fölvette a keresztséget, és dicséretes életet élt.
A király pedig reményét vesztvén, barátainak tanácsára átengedte fiának fele királyságát. Az pedig, bár teljes lelkéből kívánta a pusztát, mégis a hit terjesztése érdekében egy időre elfogadta a királyságot, és városaiban templomokat és kereszteket állított, s mindenkit megtérített Krisztushoz. Atyja pedig végül fia érvei és prédikációi nyomán Krisztus hitére tért, és a keresztséget felvéve, és az egész királyságát fiának átengedve, ő maga az irgalmasság cselekedeteivel foglalkozott, és aztán dicséretesen végezte be életét. Jozafát pedig Barakiást kiáltotta ki királynak, s többször is el akart menekülni, de a nép mindannyiszor elfogta, és végül alig tudott megszökni.
Mikor már a pusztában vándorolt, egy szegénynek adta királyi öltözékét, s ő maga a legszegényesebb ruhában maradt. Az ördög pedig igen sok csapdát állított neki: néha kivont karddal rohant rá, és azzal fenyegette meg, hogy ledöfi, ha nem áll el szándékától, máskor vadállatok alakjában jelent meg neki, fogát vicsorítva és félelmetes morgást hallatva. Ő pedig azt mondogatta: „Az Úr az én segítőm, nem félek, mit cselekszik nékem az ember” (Zsolt 117,6). Jozafát két álló évig bolyongott a pusztában, de nem akadt rá Barlámra. Végül talált egy barlangot, és a barlang szája előtt állva kiáltott: „Áldj meg, atyám, áldj meg!” Hangját hallván Barlám előugrott, és hevesen megcsókolták, szorosan átölelték egymást, nem tudtak egymással betelni. Jozafát mindent sorjában elmesélt Barlámnak, ami vele történt, és az kimondhatatlan hálákat mondott Istennek. Jozafát pedig vele maradt sok éven át, csodálatos önmegtartóztatásban és erényben. Végül betelvén Barlám napjai, békességben elnyugodott az Úr 380. esztendeje táján.
Jozafát huszonöt esztendős korában hagyta el országát, harmincöt éven át, viselte a remeteélet fáradalmait, és sok erényben fényeskedve békességben nyugodott el. Barlám mellé fektették. Ezt hallván, Barakiás király nagy haddal odament, és a testeket tisztelettel fölemelvén városába vitette át. Sírjuknál sok csoda történt.
fordította: Déri Balázs