Turpinus, Reims érseke, Nagy Károly kíséretének tizennégy éven át tagja, miután ura Hispanát és Galíciát a pogány uralom alól felszabadította, Leoprand aacheni dékánnak megírta, amit látott. Először is azt, miként jelent meg Szent Jakab apostol Nagy Károlynak, kérve, hogy tisztítsa meg sírhelyét, és készítse el a sírjához vezető utat, hogy ott zarándokok sokasága megtisztulhasson bűneitől. Megígérte azt is, hogy mindenben segítője lesz, és hogy ezzel a tettével az örök élet birtokába fog jutni. Jakab tanítványai prédikációinak hatására sokan megtértek, de később visszaestek tévelygésükbe, és Krisztus hite kipusztult e tájon, egészen Nagy Károly idejéig, aki Krisztus segítségével Hispaniát és Galíciát kereszténnyé tette.
Az első megostromolt város Pamplona volt. Három hónapig nem tudta elfoglalni, mert falai bevehetetlenek voltak. Így könyörgött hát: „Uram Jézus Krisztus, akinek hitéért idejöttem, add nekem Szent Jakab városát. Ha igaz, hogy megjelentél nekem, add, hogy elfoglalhassam!” Ekkor a falak, alapjaikban megrendülve, leomlottak. A megkeresztelkedni szándékozó szaracénok életét meghagyta, de mindenki mást megöletett. Erről értesülvén a többi város, adót küldött neki, alávetették magukat hatalmának, és az egész terület adófizetője lett.
Nagy Károly, miután meglátogatta Szent Jakab szarkofágját, eljutott Petronumba, itt lándzsáját a tengerbe döfte, közben hálát adott és hozzátette: „Még soha nem tudtam eddig eljutni, csak most.” Akkor leigázta egész Galíciát és Hispaniát, tengertől tengerig. Továbbá elfoglalt egy várost, amelynek kilencven tornya volt. Hasonlóképpen Lucerna városát négy hónapig ostromolta, de mivel képtelen volt elfoglalni, Istenhez és Szent Jakabhoz fohászkodott. Ekkor ledőltek falai, s helye egészen a mai napig pusztaság, másik három várossal együtt, melyeket szintén maga az Úr sújtott átokkal, mint egykor Jerikót.
Az összes bálványt elpusztította, egy kivételével, amelyet – mint a szaracénok tartják – Mohamed, a prófétájuk maga állított még életében. Mágikus tudományával démonok légióját gyűjtötte ide, akik akkora erővel őrizték a bálványt, hogy senki nem tudott kárt tenni benne. Amikor ezt egy keresztény közelítette meg, rögtön veszélybe került, de a pogányok sértetlenül távoztak, amikor könyörögni jöttek hozzá. Ha madár szállt rá, rögtön elpusztult. Van a tenger partján egy olyan magas kő, amekkorát csak egy holló tud átrepülni. Alul széles és négyszögletes, felül keskeny, annak a tetején áll ez a színaranyból öntött ember alakú szobor. Arccal dél felé néz, jobbjában egy nagy kulcsot tart, melyet kezéből abban az évben fog kiejteni, amikor Galliában megszületik az a király, aki egész Hispaniát keresztény hitre téríti. Később, akik majd meglátják a leejtett kulcsot, kincseiket a földre szórva, mind elmenekülnek.
Nagy Károly templomot építtetett Szent Jakabnak abból az aranyból, amit a fejedelmek és királyok – köztük pogányok is – adtak neki. A templomot számos ékességgel és kanonokokkal is ellátta. Hasonlóképpen Aachenban is egyházat emelt Szent Jakabnak, sok más alapítása között.
Nagy Károly távozta után egy afrikai pogány király igázta le Hispaniát, megöletve sok keresztényt, akiket Károly a terület védelmére rendelt. Erre a hírre Károly nagy sereggel visszatért, és a baszkok városába, Bayonne-ba ment. Ott a haldokló Romacicus megbízta egy rokonát, hogy lovát és egyéb vagyontárgyait ossza szét a papok és szegények között, maga felett ugyanis oroszlán, farkas és borjú módjára bőgő démonokat hallott. Négynapi járóföldre ragadták el, ahol Károly serege talált rá.
Nagy Károly a másnapi csatára készült a Hispaniát visszafoglaló Argolandus ellen, miközben katonái késő estig készülődtek, hogy reggel csatasorba álljanak. Lándzsáikat, melyeket sátraik előtt a mezőn a földbe szúrtak, reggel megkérgesedve, kilombosodva és a földbe gyökerezve találták. A föld színe felett elvágták őket, és e gyökerekből később nagy, erdő kerekedett. Azoknak a lándzsája zöldellt ki, akiknek azon a napon el kellett esniük, és a szentek sorába emelkedtek. Akkor negyven-ezren estek el, köztük Roland atyja, Milo vezér és Nagy Károly lova is. Akkor Nagy Károly mindössze kétezer vitézzel és Joyeuse nevű pallosával állta az ellenség rohamát, és sok pogányt megölt. Este mindkét fél visszatért táborába. Másnap megérkezett négy nemes ember négyezer harcossal, mire a pogányok elmenekültek, Nagy Károly pedig visszatért Galliába.
Később Nagy Károly négyezer vitézzel ismét visszatért, ekkor azoknak a lándzsája zöldellt ki, akik jókedvvel az első sorokban küzdöttek, és megszámlálhatatlan pogányt elpusztítottak, mígnem ők is elestek. Nagy Károly is elveszítette a lovát, de bátran helytállva sokakat megölt, míg a pogányok el nem menekültek. Argolandus ismét hadat üzent Károlynak, mire az százharmincháromezer vitézével vonult fel. Akkor Nagy Károly és Argolandus a háború okáról és a hitről sokat tárgyalt egymással. Többek közt így szólt Argolandus: „Harcoljunk a hitért; ha legyőzöl, megkeresztelkedem.” Összecsapott húsz keresztény húsz pogánnyal, és megölték őket. Ezután negyvenen következtek, és minden úgy történt, mint először; majd százan, és minden hasonlóképpen sikerült; végül ezren ütköztek meg, de mindig a keresztények ölték meg a pogányokat. Ekkor fegyverszünetet hirdetve Argolandus Nagy Károlyhoz ment, hogy megkeresztelkedjék, és így szólt hozzá: „A te törvényed a szentebb”; és megparancsolta a pogányoknak, hogy keresztelkedjenek meg, s azok bele is egyeztek. Akkor Argolandus látta, hogy az asztalnál rang szerint elkülönülve ülnek. Megkérdezte, hogy mi ez a rend. Károly azt válaszolta, hogy ezek a püspökök, emezek a szerzetesek, azok a kanonokok, amazok a szegények, akiket Isten hírnökeinek mondott. Argolandus erre így válaszolt: „Rosszul bánsz az Isten hírnökeivel, emiatt inkább nem keresztelkedem meg.” Itt kell megjegyezni, hogy súlyos bűn rosszul bánni a szegényekkel. Nagy Károly ezzel fosztotta meg magát a keresztelkedők miatti nagy örömtől.
Másnap Nagy Károlynak a csatához százharmincnégyezer, Argolandusnak százezer katonája volt. Itt esett el Argolandus százezer katonája. A győztesek vérben gázoltak egészen a város faláig, amit az összes pogány legyilkolása árán el is foglaltak. Azon az éjjelen, Károly tudta nélkül, ezer keresztény a halottakat fosztogatta, a megmenekült pogányok azonban megölték őket, amikor arannyal és ezüsttel megrakodva vissza akartak térni Nagy Károlyhoz. Ezt művelte velük a kapzsiság.
A navarraiak fejedelme ismét hadat üzent Nagy Károlynak, aki arra kérte az Urat, hogy mutassa meg neki előre azokat, akik ebben a háborúban el fognak esni. Másnap, mikor a sereg már fegyverben állt, Nagy Károly vörös keresztet látott azoknak a vállán hátul, a páncéljuk fölött, akiknek meg kellett halniuk. Mindnyájukat kápolnájába zárta, nehogy elessenek. A harc végeztével, miután így százezer pogányt megöltek, Nagy Károly a kápolnájában holtan találta azokat, akiket odazárt, mind a százötvenet. Akkor a navarraiak egész országát meghódította.
Később hírül adták Nagy Károlynak, hogy a babiloni király Szíriából húszezer harci kocsit küldött ellene. A király maga is a Góliát nemzetségéből származik: köldöke kivételével sebezhetetlen, és negyven ember ereje lakozik benne. Termete tizenkét könyöknyi, arca egy könyök hosszúságú, ujjai háromtenyérnyiek. Mindazokat, kik szemben álltak vele, az otogorok városába vitette, elsőként Raynoldust, másodszorra a rómaiak királyát, Konstantint és egy másik grófot. Mindhármukat két karjába vette, mintha gyermekek lennének, és tömlöcbe vitte őket, majd hasonlóképpen odavitt húsz vitézt is. Roland azonban köldökön szúrta, mire felkiáltott: „Mohamed, segíts, mert meghalok!” Odaszaladtak hát a pogányok, bevitték a városba, ahova így velük a keresztények is bejuthattak. Ott megölték az említett óriást, és a várost is elfoglalták.
Az óriás a Szentháromságról faggatta Rolandot, aki ezt mondta: „Ábrahám látott három férfit” stb. (Ter 18,2). „Továbbá a zengő lantban is három dolog van: a tudás, a kéz és a húr. A mandulának külső héja, csonthéja és bele van. Hasonlóképpen a napnak pályája, ragyogása és melege; a kocsi kerekének kerékagya, küllői és abroncsa; az embernek teste, lelke és isteni lelke. És ez a három egy. Így az Istenben a három személy: egy.” Tovább kérdezett az óriás: „Hogyan szülhetett a Szűz?” Roland ezt válaszolta: „Az Isten, aki babban zsizsiket, fában szút teremt, a vízből sok halat hív életre, madaraknak, méheknek, kígyóknak hímmag nélkül ad utódokat, a Szüzet is terhessé tudta tenni.” Amikor a mennybemenetelről kérdezte, így válaszolt: „A malomkerék amekkorát fordul felülről lefelé, ugyanakkorát fel is emelkedik; a hegyről lerepülő madár visszatér a magasba; a nap keleten kél, nyugat felé tart, és ismét visszatér keletre. Így Krisztus is, ahonnan leszállt, ugyanoda ismét visszatért.” Mire az óriás: „Most harcoljunk a hitért!” Akkor történt, amit a legutóbbi fejezetben mondtunk el: hogyan takarta be vászondarabbal Nagy Károly serege a lovak fejét, hogy ne lássák az ellenség ijesztő álarcait, és tömték be a lovak fülét, hogy ne hallják a dobok hangját, amitől korábban megfutamodtak, amikor a pogányok minden egyes ló elé egy-egy dobot verő, álarcos katonát rendeltek. Így szerezték meg a győzelmet. Akkor Nagy Károly, bevetve magát az ütközetbe, a kocsin lévő zászlót letépte, egyébként soha nem futamodott volna meg az ellenség. Így ölt meg nyolcezer pogányt; a várost elfoglalta. Ezután Hispaniában senki, sem mert Nagy Károllyal szembeszállni.
Ezután Szent Jakab sírjához érkezett, mindent, ami elpusztult, újjáépíttetett, és úgy rendelkezett, hogy Szent Jakab tiszteletére minden mostani és jövendő király engedelmeskedjék Szent Jakab püspökének. Akkor Turpinus reimsi érsek Szent Jakab egyházát és oltárát Nagy Károly kérésére 60 püspökkel június elsején ünnepélyesen felszentelte. Nagy Károly ekkor adományozta meg Szent Jakab egyházát egész Galíciával és Hispaniával úgy, hogy minden birtokos évente négy dénárt fizessen, és a királlyal meg a főurakkal szembeni minden kötelezettségétől ment legyen; itt tartsák a zsinatokat, és Szent Jakab egyháza püspöke itt nyújtsa át a pásztorbotot és a királyi koronát. Mivel Szent Jakab és Szent János anyjukkal együtt azt kérték, hogy egyikük Krisztus jobbján, a másikuk balján üljön (Mk 10,35–37), János keleten az ephesusiak patrónusa lett, Jakab pedig a nyugatiaké, Rómát, az apostoli székhelyet Péter birtokolja, méltán, mert ők hárman Krisztus bizalmas tanítványai voltak. De a fejük mégis Péter, mert Krisztus úgy akarta, hogy ő legyen az apostolok fejedelme.
Nagy Károlynak akkora ereje volt, hogy négy lópatkót egyszerre egyenesített ki puszta kézzel, és egy felfegyverzett katonát könnyedén emelt fel fejmagasságig a tenyerén. Oly pompakedvelő volt, hogy négy ünnepen tartott teljes udvart Hispaniában: Karácsonykor, Húsvétkor, Pünkösdkor és Szentjakabkor. Éjszakáról éjszakára százhúsz erős vitéz vigyázta. Az első őrjáráskor negyvenen álltak őrt, tízen a fejénél, tízen a lábánál, tízen jobb oldalán és tízen bal oldalán, jobbjukban meztelen kardot, baljukban égő fáklyát tartva. Ugyanígy a második őrjáráskor is negyvenen, s a harmadik őrjáráskor is negyvenen teljesítettek szolgálatot. Aki erényeiről többet szeretne megtudni, fontolja meg, hogy miképpen volt Róma császára. Sok egyházat és apátságot alapított, meglátogatta az Úr sírját, és sok szentnek a testét foglaltatta ezüstbe és aranyba.
Miután visszatért Hispaniából, még két pogány király uralkodott Zaragozában, Marsirus és testvére, Heligandus. A babiloni király küldte őket Perzsiából Hispaniába, s ott színleg alávetették magukat Nagy Károlynak. Nagy Károly megparancsolta nekik, hogy vegyék fel a keresztséget, vagy küldjenek adót neki. Ők harminc, arannyal, ezüsttel és hispaniai kincsekkel megrakott lovat küldtek neki, négyszázat édes borral megrakva a vitézeknek, valamint ezer csinos szaracén nőt. Nagy Károlyhoz küldött követüknek, Ganelonnak pedig háromszáz, arannyal, ezüsttel és ruhákkal megrakott lovat adtak, hogy a harcosokat megvesztegesse. Így is tett. A követ Nagy Károlynak is hozott ajándékot, de a bort és a nőket a vitézek kapták. Marsirus király azt is üzente, hogy elmegy megkeresztelkedni. Nagy Károly elébe ment ötvenötezer katonájával. Jöttek a pogányok, és a keresztények húszezret megöltek közülük. Ugyanakkor a keresztények közül is elesett harmincezer, zsibbadt részegségükben és a paráználkodás miatt. Minden vitézt megöltek Roland és másik öt kivételével.
Akkor Roland a megmaradt öt harcossal megölte Marsirust, ő maga megmenekült, bár négy lándzsadöfés érte. Akkor egy márványkövet három csapással, felülről lefelé kettéhasított, mert amikor látta, hogy meg fog halni, össze akarta törni kardját, nehogy a pogányok megszerezzék. Oly erősen fújt kürtjébe, hogy az megrepedt, s torka szakadtából hívta társait. Mikor Nagy Károly meghallotta a kürtszót, indulni akart, de az áruló eltérítette szándékától, mondván, hogy Roland vadászaton van. Nagy Károly még nem tudott az övéi árulásáról és legyilkolásáról. A haldokló Rolandhoz eljött Theodericus, és tanúja volt bűnbánatának és imájának. Roland háromszor megérintette a testét, mondván: „Az én testemben látom meg az én megváltó Istenemet” (Jób 19,26). Ugyanígy megérintette szemét, mondván: „Kit én magam látok meg” stb. (uo. 27). És így szólt: „Emlékezz rám, Uram, a te tiszteletedért halok meg messzi földön, emlékezz társaimra, akiket hasonlóképpen éretted öltek meg.” Akkor keresztet vetve ezt mondta: „Most látni fogom, amit szem nem lát” stb. (Iz 64,4). És így lehelte ki lelkét e szent vértanú, Roland.
Én, Turpinus nem tudván Roland haláláról, halála napján, Nagy Károly jelenlétében a halottak miséjét mondtam június 16-án, amikor elragadtatásba esve, a mennyei kórusok énekét hallottam, nem tudván, mire véljem. Ezután zsákmányt vivő ördögöket láttam, akiket megszólítottam: „Mit visztek?” Azt válaszolták: „Marsirust visszük a pokolba, ahogy Mihály viszi Rolandot a mennyekbe.” A mise végeztével ezt elmondtam Nagy Károlynak. Miután elmondtam, jött Balduinus, Roland lován, hírül hozva, hogy Rolandot haláltusájában hagyta hátra. A hadsereg gyorsan a gyászos esemény színhelyére sietett, de Nagy Károly, aki elsőnek érkezett, már holtan találta, s kezét a mellén kereszt alakba igazította. Akkor Nagy Károly ráborult a holttestre. Ki is tudná siralmát leírni. Rolandot balzsammal, myrrhával és olajjal kenték meg, és a sereg vele virrasztott. Harmincnyolc esztendős korában hunyt el.
Másnap a fegyveresek kimentek a csatamezőre, ahol ki félholtan, ki holtan talált barátjára. Olivért is holtan találták, négy dárda szegezte a földhöz. A pogányok ruháit lerángatva terítették ki, tetőtől talpig összekötözték, megnyúzták, nyilakkal, lándzsákkal és kardokkal lyuggatták át. Az egész ligetet betöltötte a jajveszékelés, ki-ki saját barátját siratta. Akkor Károly megesküdött a Mindenhatóra, hogy az üldözéssel mindaddig nem hagy fel, míg ellenséget talál. És rájuk is talált, amint lakomáztak, s négyezret rögtön megölt. A nap mozdulatlanul állt az égen, és ez a nap három napig tartott. Miután megtalálták az áruló Ganelont, Nagy Károly megparancsolta, hogy az egész sereg négy legerősebb lovához kössék hozzá, és lovasaik a négy égtáj irányába vágtassanak. Így méltó halállal pusztult el, szétszaggatva, mint az áruló Júdás. A megholtak lelkéért tizenkétezer uncia ezüstöt, tizenkétezer talentum aranyat, ruhákat és ételeket ajánlottak fel. Rolandot egy római templomban temették el, s kardját felfüggesztették a fejéhez. Blaye városát, ahol Rolandot eltemették, s a város határát hatnapi járóföldre, az általa visszaállított reguláris kanonokoknak adta Nagy Károly, hogy Szent Roland napján, minden évben harminc szegényt a szükséges ruházattal ellássanak, élelemmel feltápláljanak, s harmincszor imádkozzák el a zsoltárokat, és ugyanannyi misét mondjanak az összes megholtak lelkéért. Ami megmarad, abból maguk élhetnek.
Nagy Károly ezután Szent Dénest tisztelte meg. Egész Franciaországot temploma birtokául rendelte, és megparancsolta, hogy minden akkori s jövendő francia, még a király is, e templom pásztorának engedelmeskedjék, és minden egyes háztartás négy dénárt fizessen templomának. Szent Dénes teste mellett állva imádkozott a Hispaniában megöltek lelkéért, és azokért, akik az említett dénárokat szívesen fogják megadni. Másnap éjjel a királynak, álmában, megjelent Dénes, felébresztette, és így szólt; „Mindazok vétkeiért, akiket téged követve Hispaniában megöltek, vagy megölnek, kijártam a kegyelmet, és hasonló módon a négy dénárokért is a súlyosabb sebekre gyógyírt fognak találni.” Ezt Károly mindenkinek elmondta. Akkor Aachenben csodálatos műveket alkotott Isten anyjának tiszteletére, s ezzel másokat is hasonló cselekedetekre ösztönzött.
Én, Turpinus, Nagy Károly haláláról a következő kinyilatkoztatásból értesültem: Mikor Vienne közelében egy napon elragadtatásba esve imádkoztam, az Isten, fordítsd figyelmedet segítségemre zsoltárt (69) mondtam, láttam, hogy ördögök seregei vonultak Lotharingia felé. Mikor mindnyájan elhaladtak előttem, megpillantottam egy etiópfélét, aki lassabban követte társait. Megszólítottam: „Hova mentek?” Azt válaszolta: „Aachenba, hogy elvigyük Károly lelkét.” Így folytattam: „Krisztusra kérlek, térj vissza hozzám és mondd el, mit végeztetek.” Kisvártatva visszatérnek az előbbi rendben. Akkor ismét megszólítottam, akivel korábban beszéltem: „Mit végeztetek?” Azt válaszolta: „Egy galíciai a templomnak annyi kövét és gerendáját helyezte a mérlegre, hogy az erények többet nyomtak a latban, mint a bűnök, és ezért lelkét elragadta tőlünk.” Ezt mondva elpárolgott, és én megtudtam, hogy abban az órában halt meg Nagy Károly. Amikor egymástól elváltunk, kérésemre megígérte, hogy ha lehetséges, halálát hírül adja nekem. Ugyanezt, saját halálomat illetően, én is megígértem. Ezért, mikor már haldoklott, egy bizalmas katonájának megparancsolta, hogy jelentse meg nekem halálának hírét. Meg is tette. Január 28-án halt meg, az Úr 814. évében.
fordította: Veszprémy László