Az iskola sajátságos kis társadalom. Ennek a társadalomnak megvannak a maga írott és íratlan törvényei, követelményrendszere, szokásai, hagyományai, környezeti feltételei. Polgárainak – gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt – akarva és akaratlanul is kapcsolatba kell lépni valamennyivel.
Az írott és íratlan szabályok nagy részét az iskolai életben a nevelők képviselik. E szabályok befolyásolják a gyerekeknek a nevelőkkel kialakuló kapcsolatát, azt a kapcsolatot, mely az iskolai élet egyik leglényegesebb hatótényezője.*
Részletesebben kell tehát foglalkoznunk az e kapcsolatot jellemző és meghatározó tényezőkkel, és elsősorban azokkal, melyek torzítják, károsítják e viszonyt. Meg kell vizsgálnunk a nevelői gyakorlatban ma is érvényesülő negatív nevelői elveket, s az ilyen nevelői elvekből következő nevelői magatartásmódokat, követelményeket.
Iskoláinkban a nevelő a gyerekekkel szemben fölérendelt helyzetben van. Ez a helyzet rendkívüli lehetőségekkel és előnyökkel jár mindaddig, míg a nevelői státusból következő „jogi fölényhelyzetet” olyan személyiség foglalja el, aki személyiségének értékeivel meg tudja tölteni e kereteket, mintegy annak igazolásául, hogy a kezében levő hatalmat jogosan birtokolja.
Természetesen létrejöhet olyan helyzet, amikor a nevelői pozícióba olyan személyiség kerül, akinek személyi értékei nem elégségesek arra, hogy jogi fölényhelyzetét hitelesítse.
Az ilyen helyzet pedagógiai szempontból megoldhatatlan, ezért most számunkra érdektelen. Ennek megoldása – elsősorban a megfelelő pályaalkalmassági szelekció útján – a közoktatási szervek feladata.
Az a sajátságos helyzet érdemel figyelmet, amikor a nevelő rendelkezik azokkal a személyi értékekkel, melyek megfelelően hitelesíthetnék státusából következő fölényhelyzetét, de olyan nevelői elképzelések alapján áll, és olyan módszereket követ, melyek a kívánt cél elérésére alkalmatlanok. Így eltorzul a nevelő-gyerek kapcsolat, s a nevelő a szocializációs folyamatban nem tudja betölteni pozitív szerepét. Nemcsak megfosztja a gyereket a számára nagy jelentőségű „pozitív mintától” – modelltől –, de negatív modellként, közvetett úton, legjobb szándékai ellenére károsítja a gyermek személyiségét.
A nevelő személyisége ugyanis – helyzetéből, szerepéből következően – mindenképpen hatással van a gyermeki személyiség alakulására.
Azokkal a nevelési elvekkel, módszerekkel kell tehát foglalkoznunk, melyek a jó szándék ellenére is negatív hatást eredményeznek.
Ezekről szólva vissza kell térnünk a már említett íratlan szabályokhoz.
Mit értünk íratlan szabály fogalmán?
Íratlan szabályként értékelhetünk, bizonyos – különböző mértékben elterjedt – nézeteket, értékítéleteket és meghatározott, de nem rögzített szabályokat, melyek a nevelő-gyerek viszonyban és a nevelőtevékenység során érvényesülhetnek.
Honnan erednek ezek az íratlan szabályok?
Minden társadalmi rendszer, minden kultúra kialakít valamilyen általánosan elfogadott igényrendszert a felnövekvő nemzedék számára. Egy adott társadalmi rend adott időszakában a társadalom minden teljes értékű tagja – és nemcsak a teljes értékűek! – képesnek érzi magát annak eldöntésére, vajon egy gyermeki személyiségvonás kívánatos-e, pozitív-e vagy éppen negatív. A szülő rendelkezik ilyen előre megformált, társadalmilag meghatározott igényekkel, saját gyerekeire vonatkozóan is.
Mind a gyermeki személyiségről alkotott vélemények, mind a gyermekek nevelése során alkalmazott eljárások kétarcúak tehát: Tartalmazzák egyrészt a nevelésben „illetékes” szaktudományok egy töredékét, másrészt magukba foglalják a korábbi generációk felhalmozott helyes és helytelen ismereteit, szabályait is, és ezeken alapuló – így nevezhetnénk – „rendelkezési rutinját”.
Hogy a mindennapos nevelési gyakorlatban a szaktudományok újabb felismerései kezdetben egyáltalán és később is csak kismértékben érvényesülnek, az természetes jelenség. Bármely szaktudomány laboratóriumi eredményeinek sorsát figyeljük meg, tapasztalhatjuk, hogy a felfedezés és gyakorlati alkalmazás időben nem esik egybe, s a közgondolkodás csak lassan veszi át, fogadja el és alkalmazza.
Nyilvánvaló tehát, hogy mindaddig, míg az új felismerések nem válnak általánosan ismertté és elfogadottá, addig a korábbi ismeretek határozzák meg a nevelői gyakorlatot is. Az átmeneti történelmi időszakban a korábbi idők „rendelkezési rutinja” tehát sokkal általánosabban ismert, és sokkal jobban bevésődött a közösségi gondolkodásba, mint az új ismeretek.
Ezt az íratlan szabályrendszert, ezeket az ismereteket az idősebb generáció tagjaitól – főként szüleinktől, nevelőinktől – vesszük át, túlnyomórészt tapasztalati úton, hiszen bennünket is így neveltek. E szabályrendszerrel mintegy együtt növekszünk, beépülnek saját személyiségünkbe. Öntudatlanul is befolyásolják gondolkodásunkat, magatartásunkat.
E könyvben most azokról az íratlan „rejtett szabályokról” szólok, melyek az iskolában a leggyakrabban torzítják a nevelő és a gyerek kapcsolatát, melyek alkalmazása nem vezet – a jó szándék ellenére sem – értékes eredményhez, sőt rendszerint kárt okoz.
A rejtett szabályokat vizsgálva induljunk ki gyakorlati példákból.
1. eset
Nyolcadik osztályosok tanítás végeztével sorban vonulnak az iskola kijárata felé. A kapualjban – elköszönés után – egyik gyerek elővesz egy szájharmonikát, és játszani kezd rajta. A nevelő magához hívja, kiveszi a kezéből a harmonikát és elteszi, a következő indokolással: „Iskolába ilyent nem hozunk!” A gyerek ezt mondja: „Erről nem tudtam. Különben is már mentem hazafelé. Tessék szíves lenni visszaadni.”
A nevelő elkéri a gyerek ellenőrző könyvét, és a következő üzenetet intézi a szülőkhöz: „Szemtelen és fegyelmezetlen magatartásáért megintem.”
2. eset
Az általános iskola negyedik osztályában a gyerekek magatartását „magatartási betétlapokkal” minősítik. Aki fegyelmezetlenül viselkedik, annak elveszik egy betétlapját. A betétlapok „adminisztrációjával” két tanulót bíz meg a nevelő, akik közül az egyik „manipulál” a betétlapokkal. Így történik, hogy haragosától a jogosan elvett betétlapon kívül egy másikat is elvesz, jogtalanul. Amikor hét végén a magatartás értékelése folyik, a nevelő megrója ezt a tanulót, aki feláll, és így szól: „Engem a betétlapok nem érdekelnek, mert J. csal a lapokkal.” A nevelő: „Igen? Akkor ezért a szemtelen hangért most elveszek tőled még egy betétlapot, és kapsz egy egyest magatartásból.”
3. eset
Hetedik osztályban folyik az óra. A táblánál, az osztálynak hátat fordítva áll a nevelő. Csörömpölésre néz hátra: valaki bedobta az ablakot. A nevelő az ablak közelében álló gyerek testtartásából arra következtet, hogy ő lehetett a tettes. (A nevelő nem ismeri jól a gyerekeket, mert csak helyettesít az osztályban.) A fegyelemsértés miatt bosszúsan elkéri a gyerek ellenőrző könyvét. A vélt tettes bátortalanul, de igaza tudatában ezt mondja: „Nem én voltam.” A nevelő még ingerültebb lesz, és megismétli a felszólítást. A gyerek még mindig vonakodik, és állítja, hogy nem ő volt. „Még feleselsz is?” – mondja most már méregbe gurulva a pedagógus, és pofonüti a gyereket, aki sírva mondja: „Akkor se én voltam.”
Közben a tettes jelentkezik, mert társai kényszerítik. A nevelő ennek ellenére elveszi a vétlen gyerek ellenőrző könyvét, és beírja: „Szemtelen magatartásáért megintem.” (Az óra végén a tettes is büntetést kap.)
A vétlen gyerek apja másnap felkeresi a nevelőt, és elmondja: Őt az apja nagyon sokat verte gyerekkorában, és ezért erősen elhatározta, hogy soha nem fogja megütni a gyerekét. (A gyerek jó magatartású, kitűnő tanuló.) Kéri a nevelőt, hogy ő se üsse meg.
Az apa látogatása után néhány nappal a nevelő – nem szokása egyébként – valami okból ismét pofonüti a gyereket.
A szülők emiatt panaszt tesznek a nevelő felettes hatóságánál, és a nevelő írásbeli figyelmeztetést kap.
Ettől kezdve nem köszön vissza a gyereknek. A nevelőtestületben népszerű pedagógussal kollégái különös módon vállalnak szolidaritást: ők se fogadják a gyerek köszönését.
A gyerek súlyos szégyenhelyzetbe kerülve – meggyőződése szerint ártatlanul –, néhány hét múlva öngyilkossági kísérletet tesz.
Mind a három esetünk tanár-diák konfliktust mutat be.
A konfliktus során a három gyerek büntetést kapott. Ha így történt, szabályt kellett sérteniük, hiszen büntetés csak szabálysértésért jár. Mind a három véleményt nyilvánított, mégpedig a nevelőével ellentéteset.
A gyerekek véleménye mindhárom esetünkben helyes volt. Így a büntetés nem volt összefüggésben a vélemény helyes vagy helytelen voltával.
Mi lehetett tehát az a szabály, amelyet megsértettek, s melyet a nevelő szankcionált?
A nevelők magatartásából arra következtethetünk, hogy gyerek nem hangoztathat a nevelőével ellentétes véleményt. (Az iskola írott törvényei természetesen nem tartalmaznak véleménynyilvánítási tilalmat, sőt pedagógiánk mindinkább igényli a gyermek véleményformálását!)
Ezt az íratlan rejtett szabályt pontosabban is megfogalmazzuk.*
Első rejtett szabályunk így hangoztat: „A felnőttnek mindig igaza van.”
Megfogalmazása a következő:
Ha egy gyerek és egy felnőtt között véleménykülönbség jött létre, minden lehetséges eszközzel el kell érni, hogy a gyerek elfogadja a felnőtt álláspontját, függetlenül attól, melyiküknek van valóban igaza. Ha a gyereknél valóságos véleményváltozást nem lehet elérni, akkor legalább szóban el kell ismertetni vele a felnőtt igazát, s el kell érni, hogy a gyerek ellentétes véleménye miatt bűntudatot érezzen. Ha ez sem látszik elérhetőnek, akkor ellentétes véleményformálását „szemtelenségnek”, „feleselésnek” kell nyilvánítani, és célszerű a gyereket megbüntetni. E büntetés megszégyenítés is leltet. Érzékeltetni kell a tanulóval, hogy hasonló magatartás esetén ugyanilyen helyzetbe kerül.
„A felnőttnek mindig igaza van” szabály alkalmazása során – érvként használva – a következő kifejezésekkel találkozunk: „Ha én egyszer azt mondtam…”; „Korodhoz képest…”; „Na, most már aztán elég legyen!”; „Még egy szó és…”; „Te még túl fiatal vagy ahhoz…”; „Fogd be a szád!” stb.
A „véleményformálásról” beszélve utalni kell arra is, hogy véleményformálásnak és e vélemény közlésének nemcsak szóbeli formái lehetségesek. Közvetett módon is közölhetőek ezek, így mimikai eszközökkel, hangsúllyal, hanglejtéssel, hangerővel, gesztusokkal, hallgatással, testtartással stb. A szabály az ilyen közvetett véleményközlési formákra is vonatkozik.
Minden törvény vagy szabály valamilyen célt szolgál. Fel kell tehát tennünk a kérdést, milyen célt kíván elérni – vagy milyen irányba hat akaratlanul is – az a nevelői magatartás, melyet első „rejtett szabályunk” határoz meg.
Visszatérve példaeseteinkre, azt látjuk, hogy a nevelő mind a három esetben büntette a gyermeki véleményt. Mivel minden büntetés legfőbb célja – egyéb céljai mellett – az elrettentés, vagyis a megelőzés, nyilván a nevelő szándéka is az volt, hogy a gyerekeket elrettentse valamilyen veszedelmes tettől.
Úgy tűnik tehát, hogy a nevelő veszedelmesnek ítélte, hogy a gyerek vele ellentétes véleményt alakított ki, és azt hangoztatta is.
A veszély mindig valakit vagy valamit fenyeget. Kit és mit fenyeget eseteinkben?
A veszély a nevelő személyét fenyegette, és abban mutatkozott, hogy a gyerek nem fogadja fenntartás nélkül a nevelő ítéleteit, utasításait. Ha pedig a nevelő ebben veszélyt lát, abból az következik, hogy kívánatosnak csak olyan gyermeki magatartást tart, mely a nevelő személyétől eredő bármilyen késztetést elfogad.
Példáinkban azt is megfigyelhettük, hogy ha a gyerek ilyen magatartást belső meggyőződéstől indíttatva nem tanúsít, a nevelő még mindig előnyösebbnek – és kevésbé veszedelmesnek – ítéli e magatartás formai kikényszerítését, mint az önálló véleményt.
Mindezek alapján „A felnőttnek mindig igaza van” szabály s az általa irányított nevelői magatartás célja kezd kirajzolódni előttünk:
Úgy tűnik, védelembe kíván venni egy világképet, olyan világképet, melyben a felnőtt emberek tévedhetetlenek, sérthetetlenek, s feltétlen tiszteletre és követésre méltóak: felsőbbrendűek.
Abból, hogy a nevelő az e világképet támadó gyermeki megnyilatkozásokat büntette, az is látható, hogy e világkép – legalábbis azokban az életkorokban, melyekből példáinkat vettük – védelemre szorul.
Tegyük félre egyelőre annak a rendkívül fontos kérdésnek a vizsgálatát, mi lehet a célja egy hamis világkép védelmének, s hogy e törekvés egyáltalán elérheti-e célját, s nézzük tovább gyakorlati példáinkat. Tartalmaznak-e olyan elemet, mely első rejtett szabályunk szempontjából figyelmet érdemel?
Mindhárom esetünkben találkozunk a „szemtelen” kifejezéssel, harmadik esetünkben pedig megjelenik a „felesel” szó is. E szavakat a gyermeki magatartás minősítésére használjuk. Vizsgáljuk meg most e minősítéseket „A felnőttnek mindig igaza van” szabály tükrében.
Példánkban – a 3. esetnél – a gyerek, igazsága biztos tudatában – támadó él nélkül – hangoztatja véleményét. A nevelő azonban nem e vélemény tartalmára, hanem a véleménynyilvánítás tényére reagál, mégpedig megszégyenítő büntetéssel.
A „szemtelen” kifejezés 1., 2., 3. esetünkben is előfordul, s láthatjuk, hogy a nevelő ezekben az esetekben sem a vélemény tartalmára, hanem az ellentétes véleményformálás tényére reagált.
„A felnőttnek mindig igaza van” szabály az ilyen gyermeki magatartás esetén a következőkben határozza meg a nevelő tennivalóját:
A gyerek „…ellentétes vélemény-formálását, »szemtelenségnek«, »feleselésnek« kell nyilvánítani, és célszerű a gyereket megbüntetni”.
Eseteinkben a nevelők szigorúan e rejtett szabály értelmében jártak el. A gyerekek véleményét – valóságtartalmuktól függetlenül – „szemtelenségnek” nyilvánították, és valamennyit megbüntették.
Példáink alapján tehát határozott tartalommal tudunk megtölteni két; a gyerekek minősítésére használt kifejezést, összefüggésben „A felnőttnek mindig igaza van” szabállyal. Ezek: a „felesel” és a „szemtelen”, s megfogalmazásuk a következő lehet:
Felesel („visszabeszél”, „szájaskodik” stb.) az a gyerek, aki a nevelő valamilyen ítéletét, utasítását, helyes vagy helytelen, méltányos vagy méltánytalan voltuktól függetlenül, nem fogadja el, vagy fenntartásának ad kifejezést azokkal kapcsolatban, s eltérő véleményét, fenntartásait vagy szándékát a nevelővel szemben szóban is megfogalmazza.
A szemtelen gyerek szemtelenségének leggyakoribb formája a feleselés. A szemtelen gyereknek azonban a feleselés állandó személyiségvonása, és szemtelensége nemcsak feleselésben, de különböző, a nevelői felsőbbrendűség eszméjét sértő magatartásformákban, tevékenységben, gesztusokban, mimikában stb. is megnyilatkozhat.
A szemtelenség lényege a nevelői felsőbbrendűség eszméjével szembeni oppozíciós beállítottság.
A gyermeki véleménynyilvánításra adott nevelői reakciókkal kapcsolatban saját vizsgálatainkból kiemeljük a következő részadatot: 124, mindkét nemből való középiskolás tanulónak elmondtunk egy olyan konstruált történetet, melyben egy gyerek a nevelővel ellentétes véleményét az egész osztály előtt közli a tanárral. Arra a kérdésre, hogy véleményük szerint mit tenne ilyen helyzetben „általában egy pedagógus” – saját tapasztalataik alapján –, a válaszok a következőképpen oszlottak meg: 124 gyerek közül 94 állította, hogy ilyen esetben a nevelő feltétlenül büntetéssel reagál. 2 gyerek szerint ez a büntetés verés, 16 gyerek szerint pedig megszégyenítés lett volna. 4 fiú és 6 leány vélekedett úgy, hogy a pedagógus nem a véleménynyilvánítás tényére, hanem annak tartalmára reagált volna, s ez a reakció pozitív lett volna. (2 válasz nem értékelhető.)
4. eset
(Ennél az esetnél meg kell említeni, hogy a gyerek sérült személyiség. Esetünk ennek ellenére – sőt éppen ezért – különösen alkalmas szemléltetésre.)
A középiskola első osztályába járó, igen félénk gyerek időszakosan súlyosan dadog. Dadogása kritikus helyzetekben fokozódik. Így minden felelésnél. Egyik nevelője az év kezdetétől fogva, több alkalommal úgy kezdi a feleltetést, hogy hangosan kiáltja a gyerek nevét, majd ujjával parancsoló mozdulattal maga elé mutat, jelezve, hogy felelni hívja.
A gyerek ilyenkor erős szívdobogást kap, rövidebb-hosszabb ideig nem képes megszólalni, dadogása a beszédképtelenségig fokozódik. A nevelő ujjával rámutat, feladatot ad neki, majd ezt mondja: „Halljuk!”
A gyerek – rövidebb hallgatás után – igen erősen dadogni kezd, de folyamatosan beszélni nem tud, elviselhetetlen szégyenérzet vesz erőt rajta, majd elhallgat. A nevelő ezt mondja: „Egyes. Helyre mehetsz.”
Ez a jelenet többször lejátszódik a félév során. A félénk, önértékelési zavarokkal küzdő gyerek, akit apja a rossz jegyekért megszégyenít, pánikszerűen kezd rettegni ezektől az óráktól és a nevelőtől.
Amikor a nevelő egyik alkalommal a leírt módon hívja felelni és küldi helyre, a gyerek rendkívüli feszültségében és dühében a helye felé tartva visszafordul, és ezt kiáltja a nevelőnek: „Maga nem tanár…” De ismét elakad, nem tudja folytatni, és sírva leül a helyére. A nevelő ezt mondja: „No lám! Megjött a hangja. Csak amikor felelni kell, akkor hallgat.”
A gyerek aznap otthon kijelenti: „Ha agyonütik, se megy többet iskolába.” Anyja faggatására beszámol a történtekről. Az asszony bemegy az iskolába, hangos jelenetet rendez, és „embertelennek” nevezi a nevelőt.
A gyerek helyzete ettől a naptól kezdve tűrhetetlenné válik az iskolában. Súlyos szorongásokkal, szélsőséges önértékelési zavarokkal, reaktív depresszióval kerül a pszichológus elé.
A pszichológus felveszi a kapcsolatot az iskolával, ahol a következő állásfoglalást hallja: „Nekünk már végképp elegünk van X-ből és a pimaszkodásaiból. Még az hiányzott, hogy maguk is a nyakunkra járjanak. Bejön ide az anyja, aki egy hiszterika, és jelenetet rendez. A kolléga, aki ellen vádaskodik, az iskola egyik legkiválóbb nevelője. Azért, mert X úr otthon össze-vissza hazudozik, nem fogjuk zaklatni. Tanuljon a gyerek, és ne cirkuszoljon, akkor nem lesz semmi baj.”
5. eset
Az általános iskola ötödik osztályában a tanterembe lépő pedagógust igen nagy rendetlenség fogadja. Az egyik gyereket a nevelő pofonüti. Az osztályban azonnal csend lesz, és ebben a csendben megszólal az egyik gyerek: „A tanár néninek jólesne, ha ütögetné a gyerekét egy idegen?”
A pedagógus méregbe gurul, elkéri a gyerek ellenőrző könyvét, és behívja a szülőket.
A szülők – szintén pedagógusok – felkeresik. A tanárnő rendkívül indulatosan adja elő az esetet, és a gyereket „határtalanul pimasznak” nevezi. A szülők nem értenek egyet vele, s az anya megjegyzi: „Én nem tartom olyan szörnyűségnek, hogy a gyerek egy barátja védelmére kelt, és még kockázatot is vállalt érte.” A nevelő felháborodik az anya kijelentésén, és ezt mondja: „Ja, ha te ezt így fogod fel, akkor nincs értelme, hogy tovább beszéljünk.”
A beszélgetés megszakad, a nevelő és a magatartását bíráló gyerek között a kapcsolat teljesen elhidegül, lényegében megszakad, s csak a legszükségesebb, „hivatalos” érintkezésekre korlátozódik.
6. eset
Negyedik osztályos középiskolások klubdélutánt rendeznek az iskolában. Zenét hallgatnak és táncolnak. A felszabadult hangulatban egy fiú és egy leány – kölcsönös vonzalmuk közismert az osztályban – csókolózni kezd.
Ekkor nyit be az osztályfőnök, aki megpillantva a jelenetet, elzárja a magnetofont, leszidja a két gyereket, és büntetésből hazaparancsolja a társaságot.
A fiatalok nagyon elkeserednek és dühösek, s egyikük félreérthetetlen grimaszt vág az osztályfőnök felé. A nevelő leszidja a gyereket, aki a párbeszéd során ezt mondja: „Ettől még nem dőlt össze a világ, nem vagyunk már ötévesek.”
Másnap a diák elkéredzkedik az osztályfőnök órájáról, mert egy verseny döntőjébe került, s a döntőre csak így érhet pontosan. (Az elődöntőkre eddig mindig elengedték.) Az osztályfőnök nem engedi el a gyereket, félreérthetetlenül érzékeltetve, hogy az engedély megtagadása retorzió a tegnapi kritikus megjegyzésre. A diák engedély nélkül elmegy. Fegyelmi büntetést kap, és az év végén hármasra rontják magatartási érdemjegyét.
Az előzőkhöz hasonlóan e három bemutatott esetben is véleménykülönbség van a nevelő és a gyerekek között. A 4. és az 5. esetben a gyerekek véleménye helytálló, a 6. esetben vitatható.
Úgy tűnik, itt is „A felnőttnek mindig igaza van” szabály érvényesült. A nevelői reakció a véleménynyilvánításra itt is represszív.
Új eseteinkben azonban, a történteket figyelmesebben vizsgálva, a gyermeki magatartásban új elemet fedezhetünk fel. Ez az új elem a kritika.
4. esetünkben a gyerek – indulatosan bár, de – bírálja nevelőjét, azt állítja, hogy „nem tanár”, s e bírálatban összehasonlítás rejlik a gyerek tanárokról kialakított elképzelése és a vele szemben tanúsított nevelői magatartás között. Az összehasonlítás kétségtelenül az utóbbi kárára történik.
5. esetünkben a nevelőhöz intézett kérdésben ugyancsak bírálat rejlik. E bírálat a nevelő magatartását ítéli el, sőt e magatartást erkölcsileg minősíti, mintegy számonkérve a gyerek által helyesnek tartott magatartásmódot.
6. esetünkben a jogilag nagykorú diák a nevelő nemi magatartásra vonatkozó felfogását bírálja, túlzottnak és irreálisnak minősíti.
Célzatosan megválasztott eseteink közül különös figyelmet érdemel a 4. Itt ugyanis a nevelő magatartása védhetetlen. Számunkra e nevelői magatartás érdektelen is, egyedi, szélsőséges, egyáltalán nem általánosítható. Bizonyos, hogy miután e nevelő magatartásáról kollégái értesültek, maguk is elítélték azt. Ami azonban figyelemre méltó, az a nevelőtestület tagjainak magatartása a gyermeki kritikát magáévá tevő szülővel és iskolán kívüli személlyel szemben. A kollégák a védhetetlen magatartásmódot intenzíven védelmükbe veszik.
Fel kell tennünk, hogy a nevelői közösség támadva érzi magát, fenyegetést lát abban, ha elfogad egy gyerektől kiinduló bírálatot – legyen az jogos vagy jogosulatlan –, s ezzel mintegy „precedenst teremt”. Veszedelmesebb fenyegetésnek érzi ezt, mint azt a helyzetet, amit a morálisan és pedagógiailag elítélendő magatartásmód védelmezése jelent.
Sokkal kevésbé szélsőséges formában, de lényegében azonos nevelői felfogásra következtethetünk az 5. esetben szereplő nevelőnél. Ő megszegte a gyerekek előtt ismert rendelkezést: tiltott büntetési módot alkalmazott. (Megsértette az iskola írott szabályait.) A szülőket azért hívta be, hogy panaszt tegyen a gyerek magatartására. E panasznak aligha lehetett az a célja, hogy a gyereket otthon megjutalmazzák. Amikor pedig a család nem áll a pedagógus mellé, megszakítja a kapcsolatot mind a gyerekkel, mind a családdal. Közvetett retorziót alkalmaz, határozottan kiállva szabálysértése mellett.
6. esetünkben sajátságos helyzettel állunk szemben. Itt a nevelő véleményét bírálta a diák. A nevelő intézkedése, mellyel a mulatságnak véget vetett, semmiképpen sem szabálysértő, ez jogában állt a felügyelettel megbízott tanárnak. Hogy intézkedése pedagógiai szempontból a legcélravezetőbb volt-e, vitatható. Az intézkedést bíráló diák nem is kapott büntetést – látszólag. A valóságban rövidesen rendkívül súlyos büntetésben részesült. Ez a büntetés nincs formális oki összefüggésben a kritikus megnyilatkozással, közvetett, de a diákok előtt világos az igazi oki összefüggés. A retorziónak speciális formájával találkozunk itt, a közvetett büntetéssel. Ebben az esetünkben is megfigyelhető tehát, hogy a nevelő retorzióval felelt a kritikára, és nem annak tartalmára, hanem magára a bíráló aktusra reagált.
Előző eseteink tárgyalásánál azt állítottuk, hogy ha a gyerek büntetést kapott, szabályt kellett sértenie. Mivel pedig a gyerek írott szabályt nem sértett, íratlan szabály érvényesülésére következtethetünk. Milyen szabályt sértettek a gyerekek 4., 5. és 6. esetünkben? Kétségtelenül áthágták „A felnőttnek mindig igaza van” szabályt, de nemcsak ezt tették.
A nevelővel szemben hangoztatott véleményük nem egyszerűen ellentétes volt, de negatív értékítéletet tartalmazott a nevelő személyére vonatkozóan.
Úgy tűnik, a nevelő személyének bármilyen bírálata ütközik valamilyen íratlan szabályba. Ezt a szabályt így nevezhetnénk: „A gyermeki kritika: szemtelenség”. Példáinkból kiindulva fogalmazzuk meg a szabályt:
Ha egy gyerek nevelőjét szóban bírálja, akkor – függetlenül attól, hogy a bírálat jogos vagy jogosulatlan – nem a bírálat tartalmára, hanem a bíráló aktusra kell reagálni. A bírálatot el kell ítélni, annak érzékeltetésével, hogy a gyereknek arra nincs joga. Ha lehetőség van rá, célszerű a gyereket formális büntetésben részesíteni. Ha ilyen lehetőség nincs, közvetett tüntetést kell alkalmazni. Igyekezni kell a gyerekkel elfogadtatni, hogy ez a cselekedete erkölcsileg negatív, bűntudatot vagy szégyenérzetet kell ébreszteni benne. Elő kell idézni vagy meg kell erősíteni a gyerekben azt az evidenciaélményt, hogy ilyen megnyilatkozása képtelenség, és összeegyeztethetetlen a konfliktusmentes tanár-diák kapcsolattal. Érzékeltetni kell, hogy az ilyen megnyilatkozás hátrányosan befolyásolja iskolai minősítését.
„A felnőttnek mindig igaza van” szabály a felnőtt ember – esetünkben a nevelő – felsőbbrendűségének világképét igyekezett védeni.
„A gyermeki kritika: szemtelenség” szabály célja általánosságban megegyezik ezzel a törekvéssel, de kiegészül: Míg az előző íratlan szabály a nevelő jogi fölérendeltségének” védelmét erősíti, ez utóbbi a nevelő személyiségét a tévedhetetlen – és megfellebbezhetetlen – ítéletek forrásaként kívánja feltüntetni, s a nevelői ítéletek elleni racionális gyermeki oppozíciót a nevelői felsőbbrendűség rejtett elve elleni lázadásnak, „szemtelenségnek” tekinti.
A rejtett szabály ugyancsak azt a világképet védi, melyben a felnőtt emberek felsőbbrendűek, s e felsőbbrendűségük sui generis velejárója a tévedhetetlenség.
Újabb szabályunkkal kapcsolatban ismét utalunk a már felvetődött kérdésre: Mi lehet a célja egy hamis világkép védelmének, és elérhető-e egyáltalán ez a cél.
Újabb kérdést is megfogalmazhatunk: Milyen hatással lehet a gyerekek morális ítéletének fejlődésére az a tapasztalat, hogy más szabályok vonatkoznak a hatalom birtokosára, és mások a hatalommal nem rendelkezőre.
7. eset
A középiskolában az egyik nevelő igen gyakran használja a „lényegében” kifejezést. Olyannyira, hogy a gyerekek egymás között ezt a nevet adják neki, és a ragadványnév iskolaszerte általánossá válik, a nevelőt minden gyerek „Lényegében”-nek nevezi.
Egyik óráján Bunsen-láng felett melegít egy vegyi anyagot, és az osztályhoz fordulva megkérdezi: „Mit csinálunk most tulajdonképpen?”
Egyik diákja jelentkezik, és azt mondja: „Lényegében főzzük.”
A nevelő, ha ragadványnevéről nincs is értesülve, gyakori szóhasználatának tudatában van, abbahagyja a kísérletet, és a diákhoz fordulva ingerülten ezt mondja: „Vigyázz a szádra édes fiam, mert nem a pajtásoddal beszélsz! Megértetted?”
8. eset
Április elsején a középiskolában az első órán női ruhába öltözve jelenik meg az egyik fiúgyerek. A fiú jelmeze kifogástalan, a vicc kitűnően sikerül. A gyerekek és a nevelő nagyszerűen mulatnak néhány percig. A fiú kimegy, átöltözik, és az óra jó hangulatban telik el.
A diákokkal igen jó kapcsolatban levő, jó humorú nevelő elmondja a történteket kollégáinak, és így az eset az igazgató fülébe jut.
Az igazgató beszél a nevelővel. Kijelenti, hogy magatartását elfogadhatatlannak tartja, a diákok erkölcsi nevelése szempontjából pedig károsnak. Az esetet a nevelői tekintély lejáratásának és a fegyelmi szabályok megsértésének tünteti fel.
Fegyelmi eljárást helyez kilátásba a nevelővel szemben.
7. esetünkben úgy tűnik, áttételes, speciális formában gyermeki kritikával találkozunk. A kritikát így lehetne megfogalmazni: „A tanár úr túlságosan sokat használja a lényegében szót.” Valójában a gyerek nem támadja nevelőjének mikroszkopikus emberi gyengeségét, hanem közeledési kísérletet tesz. Kijelentését így fordíthatjuk le: „Ugye, nem haragszol, hogy egy ilyen apró emberi esendőségre felhívom a figyelmed? Becsülsz annyira, hogy elfogadod a közeledést, és bízol bennem annyira, hogy nem tartod támadásnak. Ugye, van annyi humorérzéked, hogy magad is méltányolod a helyzet komikumát?”
A gyereket a nevelő válasza a következőkről tájékoztatta: „Csak az alá-fölérendeltség normái szerint vagyok hajlandó érintkezni veled. Minden olyan megnyilatkozásod, mely nem ennek a viszonynak kialakult szabályai szerint történik, elfogadhatatlan számomra. Nem méltatlak arra, hogy személyes kapcsolat is kialakuljon közöttünk. Erre irányuló kísérletedet visszautasítom, elítélem.”
8. esetünkben a nevelő elfogadja a közeledési kísérletet. Az áprilisi tréfát így fordíthatjuk el: „Ugye, olyan ember vagy, aki az alkalomnak megfelelő, jó humort méltányolni tudja, és különbséget tud tenni a mindennapos, kötelező érvényű magatartási szabályok pillanatnyi felfüggesztése és a valódi rendbontás között.” A nevelő magatartása igazolta a gyerek feltételezését, a nevelő a közeledési kísérletet pozitívan fogadta. Az osztályközösség és a nevelő kapcsolata a közös élmény következményeként megerősödött.
A nevelőtestület vezetője azonban a gyerek magatartását rendbontásként, az írott – és íratlan – szabályok megsértéseként értékelte, a nevelő hatású helyzetmegoldást a tanári tekintély lejáratásaként fogta fel. Felfogását vizsgálva, a következőket láthatjuk: A diák valóban sértette az iskola írott szabályait, hiszen az öltözködés előírásait megszegte. E magatartása – burkoltan – azt a véleményt tartalmazza, hogy az iskola írott szabályai nem abszolút értékűek, s a mindennapi élet szabályai, szokásrendszere felettük áll.
A komikum egyik forrása éppen ez a burkolt vélemény. Ezt utasítja vissza az igazgató, és felfogása mögül előttünk e vélemény ellenkezője: Az iskolai élet írott szabályai abszolút értékűek, csak elfogadni lehet őket. Kritika vagy komikum forrásai semmiképpen sem lehetnek.
A gyermeki humort visszautasító és morálisan negatívan minősítő nevelői magatartás alapján ismét arra a következtetésre juthatunk, hogy az ilyen nevelői felfogás veszélyt sejt a gyermeki humorban, veszedelmesnek tartja azt.
Mi lehet ez a veszély? Nos, a humor egyenrangúságot, sőt gyakran időszakos fölényhelyzetet biztosít alkalmazójának. Ha tehát lehetőséget adunk a gyermeki humor megnyilatkozásának a nevelők személyével vagy az iskola írott és íratlan szabályaival kapcsolatban, sérelmet szenved a nevelői felsőbbrendűség elve, és a nevelő személyének védelmét ő maga kellene hogy ellássa.
Ha azonban a nevelő kilép e védőpajzs mögül, akkor a védekezésnél csak személyi értékeire hagyatkozhat! A nevelői felsőbbrendűség világképét védelmező felfogás azonban e feladat ellátására – úgy tűnik – a nevelőket alkalmatlannak ítéli, s nagyobb biztonságban látja őket e védőpajzs mögött.
Mindezek alapján megfogalmazhatjuk a gyermeki humorral kapcsolatos rejtett szabályunkat:
A gyermeki humornak kockázatos teret engedni az iskolai életben, mert megzavarhatja a kialakult alá- és fölérendeltség normáit, sérti a nevelői felsőbbrendűség világképét, „szemtelenségre” bátorít.
A gyereknek a nevelő személyére, valamint az iskolai élet szabályaira vonatkozó humoros megnyilatkozásait vissza kell utasítani, szükség esetén közvetlen vagy közvetett büntetést kell alkalmazni, enyhébb esetben kilátásba helyezni.
9. eset
Az általános iskola nyolcadik osztályában a humán tárgyat előadó nevelő megkívánja diákjaitól, hogy az óra anyagával kapcsolatos egyes könyvrészleteket szó szerint tanuljanak meg.
Az anyag tanításakor is szorosan a könyv szerint halad, szárazon, sok számadatot ismertetve, tényszerű tudásra törve ad elő. Emiatt a gyerekek ezeket az órákat nem szeretik, sőt ellenszenvük magára a tárgyra is átterjed.
A nevelő óráján az egyik diák kinéz az ablakon, nem figyel és – bár kezét szája elé teszi – láthatóan ásít.
A nevelő megszakítja az ismeretközlést, a katedrára megy, kihívja a gyereket felelni, és ezt mondja: „Na, majd meglátjuk, olyan nagyon tudod-e az anyagot, hogy ennyire unatkozol?”
10. eset
A gimnázium harmadik osztályában a nevelő a következő szabályt vezette be: akit előadása közben felszólít, és arra a kérdésre: „Mit mondtam?”, nem tudja elismételni utolsó szavait, annak beír tárgyából egy egyest.
A két példát nem szükséges részletesen elemezni, mindkét esetben világosan kitűnik a nevelői magatartás mögött meghúzódó rejtett szabály, melyet így nevezhetünk: „Unatkozni tilos!”
A szabályt részletesebben így írhatjuk le:
Ha egy gyerek nem mutat kellő érdeklődést a tananyag vagy a tanítási óra iránt, unja az anyagot, unatkozik az órán, ezt a magatartását fegyelmezetlenségnek kell minősíteni, és kizárólag ebben a fegyelmezetlenségben kell keresni az unalom és figyelmetlenség okát. Ha tehát a nevelő azt tapasztalja, hogy növendékei unják az óráját, e magatartásukat morálisan negatívnak kell minősíteni. El kell érni, hogy a gyerek legalább formálisan olyan magatartást tanúsítson, mintha érdeklődne.
Ha pedig unalmának látható jelét adja, célszerű megszégyeníteni, közvetlen vagy közvetett módon megbüntetni.
A szabály ezt a véleményt tartalmazza: A gyereknek kötelessége elsajátítani a tananyagot. Ez igaz. Nyilvánvaló azonban, hogy a tananyag elsajátításának morális követelménnyé nyilvánítása nem menti fel a nevelőt a maga alapvető kötelessége alól, hogy ezt a tananyagot az „átvétel” szempontjából legelőnyösebb formában és körülmények között igyekezzék átadni.
Sőt, ha az átadás módszerei, körülményei olyanok, hogy azok a tananyag elsajátításában hátráltatják a tanulókat, akkor a tanulás morális követelménnyé nyilvánítása elveszti pozitív nevelő hatását.
Ismert didaktikai szabály, hogy a tanulókban – általánosságban is és minden tanítási órán – fel kell ébreszteni a tananyag iránti érdeklődést. Ha a gyerekek mégis unatkoznak, az egyértelmű – és értékes – visszajelentés a nevelő számára, hogy e kísérlete – ha tett ilyen kísérletet – nem járt sikerrel.
Az „Unatkozni tilos” szabály – ugyancsak összefüggésben „A felnőttnek mindig igaza van” szabállyal –, tilalmassá téve az unalmat, burkoltan azt a vélekedést tartalmazza, hogy a nevelők órái mindig lebilincselőek, s olyannyira felkeltik a tanulók érdeklődését, hogy azokon unatkozni képtelenség. Így, aki mégis unatkozna, az szándékosan fegyelmezetlenkedik.
Ám, ha a színházban unalmas a darab, a színésznek nincs módjában megparancsolni a szedelődzködő közönségnek, hogy viselkedjék tisztességesen. Ellenkezőleg! A színész – és nyilván a szerző is – a közönség meneküléséből egyetlen következtetést fog levonni: vagy rosszul játszanak a színészek, vagy rossz a darab.
A kissé sántító, mégis érzékletes hasonlatot továbbvive azt is mondhatjuk: a közönség mindig rendreutasítja, lepisszegi azt a nézőt, aki a kitűnő darab alatt zavart okoz.