1530-ban az ősz – a régi írások tanúsága szerint – ugyancsak morcos ábrázattal tekintett szét a Lőcse körüli hegyeken. Rosszkedvében „felette borús idővel” nehezedett a vidékre, és csak a Katalin-napi készülődés lopott egy kis mosolyt a lőcseiek arcára. S a derék polgárok nem gondoltak arra, hogy rövidesen még ennél a kutyának se való időnél is nagyobb baj szakad a nyakukba. Pedig már ott lopakodott a falak alatt: régi ellenségeik, a késmárki polgárok rohanták meg őket, idegen zsoldosokkal. A lőcseiek későn, a csatazajra riadtak fel, és a tűzharangra: ég a város! A tűz feltartóztathatatlanul terjedt, és a vörös kakas hamarosan felkukorított a papírmalmon is. Tamás mesternek és legényeinek alig maradt annyi idejük, hogy magukat mentsék. A papírmalom berendezésével együtt leégett, és a sok szép fehér papír fekete pernyévé változott.
Tamás mester – amikor a vész elvonult – visszatért az üszkös romok közé. Valami fojtogatta a torkát, sokkal kínosabb, mint a füst. Papírmalmának – az első hazai papír – pusztulásában élete eddigi munkáját látta megsemmisülni. És ékkor egy, inas korában hallott mondás jutott az eszébe: „A papír erősebb, mint a kard.” Persze, hiszen ezen marad fenn az ember gondolata, cselekedete. A papír még az időnél is erősebb, mert megállásra kényszeríti a pillanatot és mindazt, amit évek hosszú sora feledésre kárhoztatott, e könnyű, fehér lap megőrzi a jövendő számára. – Tamás mester dacosan emelte fel fejét: ha az első magyarországi papírmalom elpusztult is, épülni fog hamarosan a második, harmadik, sok, mert papír nélkül az ember nem tud többé élni.
Úgy is lett. S a tiszta vizű hegyi patakok mellett feltünedeztek a papírmalmok. Csendes kelepelésük a századok során megsokszorozódott. A XVI. században, nem sokkal a lőcsei első pusztulása után négy papírmalom kezdte meg a hazai papír készítését, és a XVII. század vontatottsága után – a végvári harcok ideje ez – a XVIII. század nagyot lendített az ügyön. Mária Terézia és II. József korában már 50–60 papírmalmunk működhetett, s ha innen az első lőcseiig visszatekintünk, 130 malmot számlálhattunk össze.
Amikor nálunk, Magyarországon mindez lejátszódott, a történelemben már 18 évszázad és két emberöltő telt el azóta, hogy a papírt feltalálták. Caj Lun, a kínai császár magas rangú hivatalnokai i.sz.105-ben javasolta urának, hogy a nehéz bambusztábla és a drága selyem helyett növényi rostból készült, könnyű és olcsó lapra írjanak. A császár elfogadta javaslatát, és – mint a krónikás írta – „rövidesen az egész császárságban használni kezdték a nagyságos Caj papírját”. A kínai papírkészítők istenükként tisztelték őt, és a tatungmengi Chuá-Feng templomban elhelyezett képe előtt minden évben hosszú embersorok rótták le tiszteletüket.
Mintegy 650 évig a feltaláló kínaiak titka maradt a papírkészítés, amíg aztán az arabok 751-ben, kínai hadifoglyokkal együtt, a titoknak is birtokába jutottak, és a papír használata a kalifátus hódító útján 860 körül eljutott Európába.
1100 körül itt is csináltak már papírt. A ritka újdonsággal a kereskedők ismertették meg a népeket, a kereskedőkaravánok nyomában pedig a fehér mesterség tudói: a papírkészítők jártak. 200 évbe tellett, amíg Európa megismerte a papírt, és újabb 200 esztendővel öregedett az emberiség, amíg végre a XVI. században Európa-szerte készítéséhez láttak.
XVI. századi papírkészítő műhely. J. Amman fam. 1568.
A lassúság érthető, mert kezdetben a fehér mesterség művelői nehezen avattak be újoncokat a rongy, papírrá varázsolásába. Meg sok pénz kellett egy papírmalom alapításához és működéséhez. Csak amikor Európa-szerte kirajzottak a papírkészítők, amikor a tehetősebbek is rászánták magukat a pénzáldozatra, mert belátták, hogy haszonnal jár, és főleg amikor már nemcsak a toll, hanem az új „íróeszköz”, a nyomda papírigényét is ki kellett elégíteni, lett a fehér mesterség az emberiség közös kincse. A XVI. század elején már mindenki tudhatta – Hans Sachs rímekbe is szedte –, hogyan készül a papír:
|
Hazánkban 1310 körül láthattak először papírt. Az Anjouk udvara hozta magával, sok egyébbel együtt, Itáliából. Idegenkedéssel fogadták, mint mindenütt, mert a kiváltságot, jogot biztosító oklevelek céljára nem látszott olyan tartósnak, mint az addig használatos, bőrből készült pergamen. Ez azonban sokba került, és miután a papírról bebizonyosodott, hogy egy emberöltőnél is hosszabb életű, az 1340-es évektől használata általánossá vált kancelláriáinkon.
Századokon át külföldről vásároltuk, de miután a XVI. század második felében készítése nálunk is gyökeret vert, papírmalmaink egyre inkább, s a XVIII. század végére már majdnem egészen ellátták a hazai fogyasztókat.
Mindez vontatottan haladt, de haladt. Mert amit a XVI. században, a brassói malomban, János mestertől tanult az inas, azt sajátíthatta el a Rákócziak zborói malmában a XVII. század inasa is. Csak a XVIII. század derekán szerezhetett újabb ismereteket a lékai papírmalom inasa Schoberwalter papírkészítőtől, s csak az 1800-as évek elején, amikor Martiny Sámuel oktatta az inast a diósgyőri malomban, fejlődött ki egészen a fehér mesterség. Akkor, amikor fogásait már az utolsó nemzedék sajátította el. Hisz forradalmi változás, a Nicolas Louis Robert által 1799-ben feltalált papírgép döntögette már e mesterség régi, az új időknek már meg nem felelő kereteit, és az 1840-es években már nálunk is megkezdődött a papíripar új korszaka: a papírgyártás. A század végére utolsó papírmalmunk kereke is megállt, mestere letette a merítő szitát, amelyet 1948-ban már csak azért vett fel a diósgyőri Urbán Pál, hogy egy kiállításon megmutassa: hogyan is készült régen a papír.
Ezt kellett az elmúlt századok inas-ainak is megtanulnia. 10–12 éves korban kezdtek megismerkedni a mesterséggel, és kétheti próbaidő után négy évig tanultak, mégpedig munkából munkával. De nem is ez volt a legnehezebb, hanem a hajnali felkelés: télen négykor, nyáron kettőkor! És milyen nehezen telt el az a 16 óra! Hiába pihenhetett két órát közben.
Lassan megismerte, melyik rongy megfelelő a finom papírhoz, melyik a közönséges-hez, és melyik az itatós-hoz. Gyakran megvérezte az ujját, amíg rájött arra, hogyan kell a rongyvágókés-sel dolgozni, és később, amikor már vágógép-et használtak e célra, sokszor csak az utolsó pillanatban tudta elkapni a kezét a mozgó kés alól.
A rothasztás már nem fenyegette veszéllyel. Eleinte belerakta, ami csak belefért, az anyagszekrény-be, abba a deszkaoldalú, kőfenekű rekeszbe. Aztán megmagyarázták neki, többnyire pofonok kíséretében, hogy ha két méterig felrakja, nem rothad egyenletesen a rongy. Vigyázzon tehát, hogy egy méternél magasabb ne legyen a rakás. Megtanulta azt is, hogy mikor kell átfordítani az anyagot. Ha durvább volt, nyolc-tíz, ha finomabb, öt-hat nap után. Még nyolc, illetve három-négy napig rothadt így, azután már csalt a mésztej-et kellett ráönteni, és abban maradt néhány hétig.
Az előkészítő munkák közül az enyvfőzés undorította leginkább. Birkalábszárakat tisztogatni, és 15–16 óráig főzni – egy álló napig rostokolni az enyvkonyhában, a gyomrot felforgató bűzben! Az enyves víz kotyvasztása sem volt kellemes, de legalább gyorsan ment. Mire a szükséges timsót összetörte, szinte el is készült mindennel.
Pép-et már örömest csináltak. Minden inas szívesen elnézegette a zúzó munkáját: amint a vízikeréktől hajtott nagy fakalapácsok le-fel mozogva rostjaira mállasztották a zúzó teknőjébe hordott, megrohadt rongyot. Tizenkét óra hosszat alig akadt dolga, csak a tizenegyedik órában kellett a vizet levezetni, s a teknőbe meszet tenni. Aztán a félpép-et visszacipelték az anyagszekrénybe, de két hét után ismét a zúzába került, és 12–16 órás zúzással összeállt a készpép. A XVIII. század derekán nálunk is munkába állították az ún. hollandi-t, ez nem zúzott, hanem őrölt. Egy nagy, dobot forgatott a vízikerék az ovális, kettéosztott kádban; fenekén a dob alatt – és a dobon is – kések meredeztek. Ezek foszlatták a vízzel hígított pépet. Ördöngös gép volt a maga korában, mert három-négy óra alatt meglett a fél péppel, öt-hét óra alatt a készpéppel.
Ezután következett a tulajdonképpeni papírkészítés. Három legény – a merítő, a rakosó és a fektető – együttes munkája. Szép, de fáradságos munka. A nótaszó vidámíthatta csak, a merítő legény dala:
|
Az inas megismerkedett a merítőszitá-val, a fakeretre erősített huzalhálós eszközzel – ennek közepe táján a vízjel huzalja rajzolt figurát –, és megtanulta használatát. A kád-ban vízzel hígított, kevert pép-be függőlegesen be kellett nyomni, majd vízszintesre fordítva kiemelni, aztán megrázni, hogy a rostok összekuszálódjanak, és a víz lecsurogjon. A többi a rakosó dolga maradt. Egy nemez-re borította a szitáról a papírt, erre pedig újabb nemezt, amíg a 182-dikkel a duzma össze nem gyűlt, s mehetett a rakosósajtó-ba. Innen a fektető szedte ki, s lefejtvén a nemezről a papírt, egymásra rakta fehér duzmába, amit aztán a nedvességsajtó-ba tett be.
Ezzel a papír el is készült, de azért akadt vele még dolog. Fel kellett teregetni a padlás szőrköteleire, hadd száradjon, majd leszedni enyvezés-hez: bemártani az ív mindkét oldalát az enyves vízbe, és ismét vihették szárítani. Aztán jött a simítás. Achátkő-vel való dörzsölés fáradságos, a sulyok-kal való ívenkénti kalapálgatás unalmas volt az inasnak. Dicsérték hát az eszét annak, aki a XVIII. század derekán rájött, hogy a sokszoros sajtolás helyettesíti mindezt, s még szebb is a papír.
A többit már leginkább segítők végezték, de az inasnak is meg kellett tanulnia: a selejtválogatást, a számlálást és a csomagolást. 24 író vagy 25 nyomó ív-et összehajtva konc-ba rakni, 20 koncból 1 rizsmá-t, 10 rizsmából 1 bálá-t csomagolni. Ezzel aztán le is vehette gondját a papírról.
Az inas négy év alatt mindezt megtanulta, és felszabadítás-akor számot adott tudományáról. A sikeres vizsgát szertartásosan ünnepelték meg a malomban. Az új ruhába öltözött újdonsült legény egy nagy, feldíszített pecsenyehús-tálat szolgált fel e szavakkal: „Engedelemmel és műhelyszokással tettem fel az én becsületes inas pecsenyémet” – és a lakomával véget értek az inasévek.
A tanulás még nem. A legény hároméves vándorút-ra indult, hogy tökéletesítse tudását. Nagy utat tett meg, és külföldet járva sokat tapasztalt. A vándorút végén elkészíthette a remek-et, s ha ezt a szomszédos malmok mesterei megfelelőnek találták, mestertárs-nak ismerték el.
Az önállósuláshoz azonban tetemes tőke és szabad papírmalom kellett – és mivel nehezen jutott hozzájuk, többnyire legényként szolgált tovább az ún. társpoharas atyafiság-ban. A papírkészítőknek ugyanis nem volt céhük, a malmok kis száma, földrajzi szétszórtsága lehetetlenné tette kialakítását. A papírkészítő nálunk jogilag a földesúri, városi, megyei önkormányzat alá tartozott, gazdaságilag – többnyire bérlő lévén – a tulajdonostól függött. Mindez sok nehézséget okozott, hisz – mint Kosár György pápai mesteruram mondta – „megkötött kerékkel nehéz haladni”.
A fehér mesterség társpoharas atyafisága csak abban segíthette őket, hogy az összetartozás érzését és az öntudatot ápolta bennük. Tudták és vallották, hogy olyan mesterséghez tartoznak, amelyik nemcsak becsületet és tisztességet hoz, hanem a közösségi élet és a művelődés egyik nélkülözhetetlen eszközét teremti meg – a papírt.
Az egész témakörre vonatkozó levéltári forrásanyag az alább említett hatodik mű jegyzeteiben található.
Bogdán István: A diósgyőri papírmalom alapítási kísérlete 1773-ban, Papír- és Nyomdatechnika 7. évf. 1955. 7. sz. 218–221. l.
Ua.: A diósgyőri papírmalom alapítása 1802-ben, Papír- és Nyomdatechnika 7. évf. 1955. 11. sz. 364–366. l.
Ua.: Az első magyar papírmalmok, Papíripar 3. évf. 1959. 2. sz. 67–73. l.
Ua.: A lékai (hámori) papírmalom a XVIII. században. Történelmi Szemle 3. évf. 1960. I. sz. 46–93. l.
Ua.: A levéltári és könyvtári anyag alkotóelemei, Bp. 1961.
Ua.: A magyarországi papíripar története 1530–1900, Bp. 1963.
Ua.: Néhány adat a XVI–XVIII. századbeli papírkészítésről, Papíripar 3. évf. 1961. 3. sz. 95–100. l.
Ua.: Papírgyár alapítási kísérletek Pesten a XIX. században, Papíripar 5. évf. 1961. 3. sz. 95–100. l.
Ua.: Papírgyártás 200 év előtt, Papír- és Nyomdatechnika 7. évf. 1955. 8. sz. 263–267. l.
Ua.: Papíripari találmányok, 1750–1830. Papír- és Nyomdatechnika 8. évf. 1956. 4. sz. 125–129. l.
Ua.: Papíripari találmányok a XIX. század második felében, 1–2. r. Papíripar 2. évf. 1958. 12. sz. 34-38.. l. 3. évf. 1959. 1. sz. 27–31. l.
Ua.: Papírkészítő mesterek és legények a XVIII. században, Papír- és Nyomdatechnika 8. évf. 1956. 6. sz. 189–196. l.
Ua.: Papírmalom alapítási kísérletek Budán, Papíripar 4. évf. 1960. 5. sz. 195–200. l.
Ua.: A pécsi papírmalom, Papír- és Nyomdatechnika 7. évf. 1955. 2–3. sz. 70–72. l.
Ua.: 19. századi vízjeleink, Papíripar 1. évf. 1957. 1–2. sz. 23–30. l.
Ua.: Vízjelek és vízjelkutatás, Papír- és Nyomdatechnika 8. évf. 1956. 1. sz. 25–28. 1. – Levéltári Híradó 8. évf. 1956. 2–3. sz. 27–35. l.
Ua.: A vízjelkutatás problémái, Levéltári Közlemények 3. évf. 1959. 89–108. l.
