Így énekel e közismert csúfolódó dalocska. De miért kecskére ültek? És miért a gúnyolódó refrén: „mek, mek, mek”? Mert a szabók gúnyneve – kecske. Hogy miért az, kevesen tudnák megmondani. Pedig nem mai keletű e gúnynév, már Mikes Kelemen így írt egyik levelében:
„Gergely gazda… éppen ma reggel vásárolt egy új kék dolmányt a kecskénél.”
Persze nem úgy keletkezett ez a név, ahogyan a Hazánk és Külföld című lap 1872-es évfolyama magyarázza:
„Ennek történeti oka van. A török világban ugyanis Komárom már azon a ponton állt, hogy élelem és védszer folytán föladja magát a töröknek. Ekkor egy kis vézna szabó fogja magát, belebúvik egy kecskebőrbe, s kimegy pour la forme legelészni a városbástya melletti gyepre. Látják ezt a törökök, s megütődnek rajta. »Hiszen ha még ilyen élő állatjaik vannak, akkor nincsenek oly igen megszorulva!« – gondolják, s az ostromló vezér bosszúsan vonul el a vár alól.”
A választ keresve helyesebb emlékeznünk arra, hogy a magyar nép csúfolódó kedve más mesterséget is megtisztelt hasonló gúnynévvel. A csizmadiákra azt mondta: csirizrágó, az asztalosokra: csomótaszigáló, s hogy egy ma is emlegetett nevet idézzünk: tintanyaló, így régebben a „deákféléket” titulálták. Már ez a három példa is közelít a válaszhoz: a mesterséghez, foglalkozáshoz illő jellegzetességekből szakította ki a nép ítélő szája a gúnynevet. Nos, a szabók legjellemzőbb eszköze: az olló. A kinyitott olló képe pedig a kecske X alakú hátsó lábaira emlékeztet, ráadásul régen a kecske kicsinyét nem gidának, hanem kecskeolló-nak nevezték. Már csak egy jelentésátvitel kell, és a szabóból – kecske lesz.
Pedig ez a gúnynév érdemtelenül ragadt a szabóra. Érdemtelenül, minthogy az egyik legnagyobb kényúrnak – a divatnak az első embere, s így hatalma van rajtunk, hisz „ruha teszi az embert”. És minden szabó elmondhatja azt, amit Mikszáth Kálmán A beszélő köntös-ben mondat Lestyák Mátyással a szabóságról:
„Nagyszerű mesterség az… fölséges tudomány, az Isten alkotásainak kikorrigálása: a rossz derekat kiigazítom, a lejtős vállakba férfiasságot öntök.”
A szabó tehát különleges és fölöttébb kívánatos tudomány birtokosa. A nép érezte ezt, és a gúnynévadásért elégtételt szolgáltatott. Több meséjében megtette hősének a szabólegényt, és ügyességéért, okosságáért, bátorságáért nemcsak világszép királykisasszonnyal, hanem még fél királysággal is megjutalmazta, mit se törődve azzal, hogy Shakespeare a Szentivánéji álom-ban másként vélekedett, s csak néhány mondatot juttatott Ösztövérnek, az athéni szabónak.
Az viszont Shakespeare típust formáló képességét jellemzi, hogy a szabót „ösztövérnek” vázolta. „Ritka, mint a kövér szabó” – vélekedik egy régi közmondásunk. S hogy ez így van, nem utolsósorban az az oka, hogy munkája közben sokat idegeskedik. Azok a határidők! És a megrendelőt semmi gátló körülmény nem érdekli, neki a ruha kell, és kész! – Emlékezzünk Molnár Ferenc regényére, A Pál utcai fiúk-ra. A Rákos utcai sárga házikó szobájában utolsó harcát vívja a kis Nemecsek, és apja, udvarias türelmet erőszakolva magára, Csetneky úr duplasoros-gombos ruháját próbálja.
XVI. századi szabóműhely. J. Amman fametszete. 1568.
Hasonló mozdulatokkal próbálhatta a ruhát Veszprémben, 1271-ben Szabó Pál is, az első név szerint ismert magyar szabó, akinek neve egyúttal a mesterségnév első magyar nyelvű emléke. Ügyes mozdulatában sok elődjének tapasztalata halmozódott már fel, nem ő az első, aki a próbánál, kirántván a fércet, a ráncot vető ruhából, megigazítva újra beölti. Sokkal korábban (mikor, pontosan nem tudjuk, de még a honfoglalás előtt) avatkozhatott bele az asszonyok munkájába a szabó, s – ahogy haladt az idő – egyre jobban kisajátította. Neve is e korai eredetre vall. Ugyanis – hasonlóan más nyelvekhez – legfontosabb műveletétől, a szab igétől kapta, ez pedig török eredetű. Lehetséges, hogy a mesterséget is tőlük vették át eleink.
Persze még a letelepülés után is csak kevés kiváltságos számára dolgozhatott a szabó. A föld népe maga tákolta gúnyában járt, és az akkori viszonyok között a bőr, mint öltözetnyersanyag, vetekedett a textíliával, s a szűcsre éppen olyan szükség volt, mint a szabóra.
A szabómesterséget a városi polgárság sokasodása serkentette. Nemcsak növekvő vevőkört gyűjtött köréje, hanem – mint más mesterségnek – függetlenséget is adott neki. A városba költöző mesterember felszabadulhatott a földesúr hatalma alól, s kialakíthatta önkormányzatú érdekvédelmi szervét, a céhet.
A szabók eddig legkorábbinak ismert céhlevele ugyan a XV. század közepéről való, de abból már olyan kialakult céhélet tárul elénk, hogy az több megelőző évtizedet feltételez. A törökverő Hunyadi János adományozta ezt a céhlevelet 1446-ban, kormányzóvá választásának esztendejében, a beregszászi szabóknak.
Ez időtől kezdve sokasodtak a szabócéhek, és mesterségük végzésében a mohácsi vész után ránk szakadt hadas idő sem hátráltatta. Szabó kellett még az ostromlott végházakban is, ha másért nem, hát a foltozásért, hisz a rosszul fizetett végbeli vitézek szájáról fakadt az a közmondásunk, hogy „se pénz, se posztó”. – Egyéni tragédiáktól azonban nem mentes e mesterség története sem. Szabó István pl. Kanizsa alatt fogságba esvén, 15 évig raboskodott török gályán, és amikor 1577-ben – végbeli szokás szerint – kezes mellett hazabocsátatták, hogy sarcát előteremtse, úgy kellett összekoldulnia, mert tönkrement kezével mestersége szerint nem tehette.
A fejlődést világosan bizonyítja, hogy e mesterség a XVII. század elejére már népes családdá terebélyesedett. Egyik ága a német szabó-ké volt, akik – mai kifejezéssel – csak külföldi divat szerint dolgoztak. A másik ág, a magyar szabó-ké, elsősorban a magyar ruhákat készítette. – Érdemes megemlíteni, hogy a hódoltság korában a törökök kívánságára a bécsi udvarnak még akkor is magyar ruhába kellett öltöztetnie a hozzájuk indított követség tagjait, ha azok nem is voltak magyarok. Ruháikat többnyire a pozsonyi szabók varrták. Persze nem közönséges öltözéket. Pl. 1623-ban csak magának a követnek a díszruhája – anyag és munkabér – 17 321 Ft-ba került, az egész követség öltözéke pedig 47 948 Ft-ba, mely összegből akkoriban 480 tonna borjúhúst lehetett volna venni, vagy 19 200 szőlőmunkás napszámbérét kifizetni.
A magyar szabók három további ágra szakadtak: a váltómíves, a vásármíves és a szűrmíves szabókra. Az első kettő finomabb posztóból, tehát vékonyabb kelméből dolgozott, ezért vékony szabók-nak is nevezték őket. Köztük a különbség csak az volt, hogy a váltómíves a vevő által vett s átadott kelméből, tehát megrendelésre és méretre dolgozott, a vásármíves pedig maga vette az anyagot, és a vásárokon árulta a különféle készruhákat. A szűrmíves szabó a magyar juh anyagából való, szűr-nek titulált durva posztóból készítette az anyagáról ugyancsak szűrnek nevezett, ma is közismert felsőruhát. – A vékonyszabók közül a XVIII. században kiváltak a csak egy ruhaféleségre specializált szabók, mint a nadrágmíves-ek, a zubbonycsináló-k, a réklikészítő-k és még sok más, ollóval és tűvel bajlódó mesteremberek.
Békességben éltek, hisz „nem volt közöttük tű, hogy össze ne férjenek”, és a céh összefogta valamennyit. Szigorúan őrködött tagjainak erkölcsi és hitélete felett, a szakmai tisztességre és becsületre nemkülönben vigyázott. Elkobzással fenyegetve tiltotta, hogy a mester „titkon avagy nyilván avatatlan posztóból mívet csináljon és eladjon”, s ha arra vetemedett, hogy „az adott posztóból vagy matériából” ellopott, keményen megbüntették, harmadszori esetben mesterségét veszítette. Persze – mint egy közmondásunk fogalmazza – „szentnek hívják azt a szabót, akinél folt nem marad”.
De volt más feladata is a céhnek. Különösen éles harcot folytatott a kontár-ok (az ún. himpellér-ek) ellen, „akik sok emberséges embernek sok károkat tesznek”, s ha valaki – írja az 1717-es répceszemerei céhlevél – „himpellérségben tapasztaltatik, szabadon nyakon ragadtatván, árestomba tétessék, és a szokott büntetés rajta exequáltassék”.
Kik ezek a kontár-ok? A nem céhes helyen tanult szabók vagy a „csavargó” szabólegények, s bizonyos mértékig az „urak szabója” is, a földesurak és háza népének öltöztető mestere. Eleinte jobbágy, később szegődményes sorban élt, s ekkor már, ha akarta, búcsút vehetett urától, és beléphetett a céhbe, hogy a polgárság szabója legyen. Így hagyta ott pl. 1740-ben Balassa Pált Kis Szabó Mihály, mert Balassa uram őnagyságának sehogy sem tudott kedvére varrni.
A céh levelének artikulusaival kijelölte azokat a mesterségbeli és társadalmi kereteket, amelyeket a szabók betölthettek. Tagjainak életébe mélyen beleavatkozott. A marosvásárhelyi szabók céhe pl. 1613-ban, Rosnyai Szabó Dániel és Öreg Szabó Péter céhmesterek idejében szigorúan megbírságolta azt a céhtagot, aki az utcán hajadonfővel vagy mente nélkül sétált, aki társaságba menet az ajtón belül vette le süvegét, aki az asztalnál két könyökére támaszkodott, vagy lábait keresztbetette. A nagyszombati szabók pedig 1722-ben Kupcsik András mestertársukat kizárták a céhből, és a városi tanács beleegyezésével mesterségétől is megfosztották, mert becstelenséget hozott a céhre: inasaival körülnyíratta kutyájának a füleit!
Amikor hát Éles Gáspár uram 1735-ben Pali fiát szabóságra akarta adni, egy szervezetileg és szakmailag kifejlődött mesterséget választott neki. És még azon is gondolkozhatott, fizessen-e érte vagy sem? Így három évig inaskodna, úgy csak kettőig. Aztán döntött: vásármíves lesz a gyerek, és tanuljon csak három évig, nem árt meg neki.
Meg is egyezett Vizi Szabó Mihály mesterurammal, és megnyugodva vette tudomásul, hogy kap a gyerek évente egy rend alsó- és felsőruhát, „süveget, sarut, amennyit elnyűhet, annak felette, hogy tanítják”, és ha megérdemli, még jutalmat is „mint illik, és a szokás hozza magával” – olvasták fel nekik a céhlevélből.
Pali fiú viszont éppen nem volt megnyugodva. Dehogy akart ő „kecske” lenni, csak hát nem kérdezték meg tőle. S durcás képpel fogadta a markába nyomott öt garast, hogy vegyen magának tűt és gyűszűt.
Nehezen törődött bele kényszerű helyzetébe. Olyan hosszúak voltak a napok hajnali háromtól este kilencig! És valahányszor mestere megütötte az asztalt, hogy az olló a sok kelme közül „kimutassa magát”, mindig behúzta a nyakát, azt hívén, hogy a rőfnek támadt táncolhatnéka, persze hogy a hátán.
De egy év múlva már kikerekedett az ő kedve is, s gyakran elmondogatta a szabóinas regulájának rigmusait úgy, ahogy a legények megtanították rá:
