E tanulmány középpontjában a népköltészetnek az a csoportja áll, mely a népszokásokhoz kapcsolódva jelentkezik.*
A 19. század, mely az európai népköltészetet felfedezte, a népköltészeti műfajok, műnemek meghatározására az irodalomban is általánosan használt terminológiát használta, – azt a terminológiát, mely maga is hosszú történeti fejlődés nyomán jött létre és főként az arisztotelészi poétika nyomán keletkezett, s a reneszánszban felújított antik műfajelmélet alapján állott. Ahol az élő irodalmi műfajok párhuzamai nem voltak kielégítőek, ott is többnyire az antikvitásból ismert görög-római definíciókhoz és terminológiához nyúltak vissza és ott kerestek az élő európai népköltészet olyan „primitívnek” tűnő jelenségeihez is párhuzamot, melyek a 19. századi irodalomban már nem voltak megtalálhatók.
Az európai népköltészeti műfajok közül kezdetben főként a mesére, balladára, népdalra s a hősepikának még fellelhető maradványaira irányult a figyelem. A 19. századi Európa számára elsősorban ezeknek összessége jelentette a népköltészetet. Esztétikai jegyeik idegenségükben is ismerősnek, definiálhatónak tűntek, meghatározásuk elé különösebb akadályok nem gördültek.
Bonyolultabbá vált a helyzet, mikor a tengerentúli népek körében gyűjtött költészeti anyag mennyisége nőtt. Hamarosan világossá vált a kutatók előtt, hogy az Európában használatos műfaji elnevezések legtöbbje (mese, monda, ballada stb.) elvesztik érvényüket, ha az Európán kívüli népek folklórját vizsgáljuk. Hasonló eredményekre jutottak a Szovjetunió folkloristái is, amikor az európai területet elhagyva, kelet felé haladva az ázsiai népköltészet formai-tartalmi összefüggéseit vizsgálták.
A terminológiai zűrzavarból kiutat keresve megoldásnak látszott, hogy az Európán kívüli népek saját meghatározásából kiindulva teremtsenek új megnevezéseket és definíciókat. (E módszert különösen Malinowski és iskolája használta.) Azonban ez is sokszor kétes eredményekhez vezetett. J. Greenway Literature among the Primitives c. könyvének II. fejezetében sok szándékosan kiélezett, mulatságos példát említ azokról a kudarcokról, amelyek az „európai” típusú kultúrában felnőtt folkloristákat e kísérlet közben érték, „mert pl. egy araukán adatközlő történeteit így osztályozta: A rókáról szóló, vagy másfajta történeteket kívánnak?” – írja Greenway.* – A vinnebégók egy csoportjánál Paul Radin kétféle prózai elbeszélést talált: tragikusan végződő történeteket, melyeket bármikor el lehetett mondani (worak) és isteni lényekről szóló jól végződő történeteket, melyeket csak akkor lehetett elmondani, ha a kígyók nem voltak a föld felszínén.* Más indián adatközlők a történetek kezdetét vagy a főszereplő nevét adták meg, ha a „műfaj” iránt érdeklődtek a folkloristák.
Ezek a példák természetesen nem lepik meg a terepmunkában jártas európai folkloristát, hiszen pl. a napjainkban használatos népköltészeti műfajmeghatározások a mai napig is idegenek a falu legidősebb nemzedéke számára, míg a fiatalabbak már az iskolában tanulják őket, vagy a rádióból, televízióból értesülnek róluk. A magyar falu legidősebb nemzedéke napjainkig sem ismer pl. „mondákat”, vagy „balladákat”. Kivételt képez a mese (bár e szó a századok során szintén jelentésváltozáson ment keresztül. A magyar népköltészeti fejlődés egyik utolsó stádiumát jelezte gyöngyöspatai adatközlőnk, „Mese bácsi”, aki ragadványnevét onnan kapta, hogy a faluban az utolsó volt, aki a tradicionális varázsmeséket ismerte s szerette még elmondani.
A műfaji vizsgálat új stádiumához érkezett, amikor azokat a népköltészeti formákat kezdték vizsgálni, melyek már nem tekinthetők csak költészetnek, hanem más társadalmi tudatformákkal összefonódva jelentkeztek. Az illem, a tilalmak és előírások, a népi kozmogónia, a néphit képzetei egyaránt gyakran „költői” formában, esztétikai igényű megformáltságban jelentkeznek. Az epikusan megformált hiedelemtörténeteket például hazánkban csak mintegy két évtizede sorolják a mondák közé. Jóval tovább megy ezen Å. Hultkrantz, amikor a nem epikus, csupán „kijelentésként” elhangzó babonák formai-műfaji, költői vizsgálatát is sürgeti.*
Az utóbbi évtizedek folklórral foglalkozó (és vallástörténeti) folyóiratait olvasva minduntalan e kérdésekbe ütközünk. Az európai s Európán kívüli kutatók egymástól függetlenül vagy egymásnak felelgetve azt kérdezik: vajon az a terminológia, azok a definíciók, melyeket a folklór kutatás használ – helyesek-e? Az érdeklődést mutatják a műfajelméleti cikkeken s a szinte naponként megjelenő új elnevezéseken kívül a nemzetközi terminológiai enciklopédiák is. Új irányba terelte a műfaji vizsgálatokat a komunikációelmélet és a strukturális-tipológikus irányú műfajelemzés is.
A hiedelmeket, a népi kozmogóniát, a szokások költészetét még sokkal nehezebb definiálni, mint a tulajdonképpeni „költői” műfajokat, a dalt, balladát stb. Formai vizsgálatukra régebben ritkán került sor: elsősorban nyersanyagnak tekintették ezeket, melyekből pl. a népi vallásosságra, társadalmi struktúrára, néplélekre, etnogenetikai kérdésekre s a népi kultúra különböző aspektusaira következtetni lehet.
E sorok íróját elsősorban a népi színjátszás tanulmányozásával eltöltött évek tanulságai ösztönözték arra, hogy a népszokásokkal kapcsolatos költői formákat együttesen vegye szemügyre, szemben az olyasfajta kategorizálással, mely pl. a népi színjátékokat, rítusénekeket, aetiológiai elbeszéléseket, ráolvasásokat, rigmusokat stb. különböző „műfaji” csoportokban vizsgálja. Milyen feltételek között jött létre a „népszokások költészete”? Hogyan függ össze a cselekmény és a szó? Milyen szabályszerűségek mutatkoznak a népszokások cselekményei s a hozzájuk fűződő (költői) szöveg formája és szimbólumrendszere közt? Milyen földrajzi-történeti határok közt érvényes egy-egy szimbólum? S végül, az „irodalmi” műfajok milyen viszonyban állnak ezzel, a szokásokhoz fűződő költészettel?
Talán szabad emlékeztetnünk a közelmúltban elhunyt M. P. Nilsson szavaira:
„Nem haszontalan megjegyezni, hogy a görög szellem legnagyobb teljesítményei közül kettő: a dráma és a bukolikus költészet az egyszerű falusi szokások közül nőtt ki.”*