A magyar népszokásokról az első tudományos igényű leírások a XIX. század kezdete óta folyóiratainkban: pl. a Tudományos Gyűjteményben, a Felső-Magyarországi Minervában láttak napvilágot. Amikor az első önálló népszokásgyűjtemény, a Magyarországi népszokások c. könyv 1867-ben megjelent, Réső Ensel Sándor, a kötet összeállítója (és részben gyűjtője is) a bevezetőben többek közt ezt írta:
„A népszokások egybegyűjtése régi óhajtása nemzeti irodalmunknak, a Kisfaludy Társaság 1862-ik évben több lapokban, így a Vasárnapi Újság 319. lapján is tett felhívást e téren, s indokolá a népszokások egybegyűjtésének hasznát; de a gyűjtemény, melynek oly régen kellett volna világ elé lépni, ez ideig sem jelent meg…
Szép hazámnak nagy részét utaztam be, a figyelmem ez irányban is kiterjedt vala, nem tartózkodtam megismerkedni a köznéppel, tanulmányoztam eredeti nemzetiségére mutató nyelvét, öltözetét, dalait, tánczát, mondáit és szokásait, felkerestem őket mezőn, vidám lakodalmas házaik, gyásztoraiknál; és amit láttam, hallottam, mint hidegvérű szemlélő, feljegyeztem naplómba…
E gyűjteményből tanulmányozhatjuk azt is, mint keletkeztek a házasságok, hogy függtek a fiatalok szüleiktől, mily patriarchális élete volt e nemzetnek, mily határtalan hatalmat bírt az atya gyermekein, ez úton mint keletkeztek a násznagyságok, a házassági kötésen, leánykiadáson mily hosszasak valának az alkudozások, koczódások, találkozunk a háztűznézés, kárlátóba menés, lakodalmi vacsorák, bekötözött kézzel pénzgyűjtést eszközlő szakácsnékkal. Táncz, zene, fiatalok serege, víg lármázás, csutora hajtogatás, ünnepies menetek tárulnak fel előttünk; özönivel mondatnak elénk jóízű beszédek és versek, leánykérés, menyasszony elbúcsúztatás vagy lakodalmi vendégség közben…
1848 óta az idők változtak, ha figyelemmel visszatekintünk a múltra, a forradalom előtt divatozott s azolta lábra kapott népszokások, a két egymáshoz oly közel álló időszakban roppant eltérést és különbséget tüntetnek fel a nép mindenféle rétegeiben. A szokásokra befolyással bír jelenleg a népnek 1848-ik évben úrbéries viszonyokból lett felszabadulása, a megváltás, politikai változások, melyek a nemzetet sarkig megrázták, alkotmányának felfüggesztése, különböző közvetett és közvetlen adó behozása, mostoha idők stb…
A nemzeti szokások mindmegannyi díszlombok; sok jó, hasznos és szép gondolat rejlik is valóban azokban… A rossz szokásokat, mint melyek értelmi és erkölcsi fejlődéseinket gátolnák s népéletünkön különben is rágódó férgek valának, e gyűjteményből többnyire kihagytuk…”
Réső Ensel Sándornak ezeket a sorait nem véletlenül idéztük ilyen hosszan tanulmányunk elején; ebből az idézetből is kiderül ugyanis, milyen sokrétű jelenség a népszokás. A társadalmi-gazdasági és esztétikai mozzanatok szerepe egyformán jelentős, az összetevők együtt egy életforma keretét alkotják, melyben a falu hagyományos kultúrája megvalósul. Szinte egy évszázaddal Réső Ensel idézett sorai után, Ortutay Gyula tanulmányban („Kérdőív betlehemes játékok gyűjtéséhez”) sorolta fel és elemezte azokat a művészi és funkcionális mozzanatokat, amelyekre a népszokások tanulmányozásánál ügyelnünk kell: a szokások kimondott (és rejtett) célját, anyagi hátterét, társadalmi szerepét és az esztétikai összetevőiket: az éneket, táncot, költői szövegeket, a koreográfiát.
Másrészt Réső Ensel Sándor bevezetője azért is korszerű, mert észrevette a szokásokban végbemenő történeti változásokat, és így sok szempontból jóval „modernebb”, mint századunk első évtizedeinek néhány romantikus etnográfusa, akik szokásainkban elsősorban csak az ősit, a változatlant keresték. Réső Enselnek a szeme előtt játszódott le a magyar parasztság életének egyik nagy fordulata, a jobbágyfelszabadítás, s így felgyorsult történeti változásában tudta megfigyelni s leírni a magyar falu életét.
Érdemes elidőzni a „jó és rossz szokások” kérdésénél is. A népszokásokat a századok során az uralkodó osztályok általában saját szempontjukból tekintették jónak vagy rossznak. Különös ellentmondás, hogy éppen ez teszi lehetővé népszokásaink múltjának rekonstruálását is, hiszen a műveltebbek különben nemigen bajlódtak azzal, hogy a föld népének szokásait megfigyeljék és papírra rögzítsék. Amit tehát a szokások történeti múltjáról tudunk, azt főként azért tudjuk, mert az egyházak, a közigazgatási szervek saját szempontjukból rossznak tekintettek bizonyos szokásokat, eltiltották gyakorlásukat; s éppen ezért említést tettek róluk. A középkorban a keresztény egyház pogány, azaz rossz szokásnak minősítette mindazt, ami a régi magyar kultúrából fennmaradt. A XVI. századi protestáns prédikátorok rossz szokásnak minősítettek minden „pápista” jellegű szokást. A közigazgatási szervek minden időben rossz szokásnak nyilvánították azokat, amelyek alkalmából nagyobb tömegek gyűltek össze, s így alkalmat adtak a rendbontásra: rossz szokásnak nevezték a fonót, a pünkösdi király-választást, a szentiváni tűzgyújtást, a népes lakodalmakat és így tovább.
A XVIII–XIX. század fordulóján az a helyzet állt elő, hogy éppen a felvilágosodás képviselői, a legműveltebb elmék nézték gyanakvóan a szokásokat, és azokban csak az elmaradottságot, a babonát látták, míg éppen a konzervatívok szálltak síkra a népszokások mellett, mert ebben az ősit, a nemzeti jellegűt vélték felismerni. A reformkor nemzedéke volt az első, mely egyesítette a nép iránti politikai érdeklődést a népszokások és a népköltészet esztétikai értékeinek felismerésével, náluk nyert a „jó vagy rossz szokás” újszerű értelmezést, ők ismerték fel helyesen a szokások haladó vagy visszahúzó jellegét.
Mi tehát a népszokás? Voltaképpen a kultúra hagyományozódásának spontán formája, az a keret, melyben a nép ünnepe és hétköznapja lejátszódik. Közösségi magatartásmód és cselekvésmód; olyan viselkedési mód, melynek a közösség tagjai alávetik magukat, mert megfelel az élő kulturális hagyománynak. Egyszerre illemtan, erkölcsi kódex, íratlan törvény, művészet, költészet, színjátszás, mítosz és mágia.
Európa népeinél, és így hazánkban is, az élet legfontosabb területein már évszázadok, néhol évezredek óta a közösségi viselkedésmódot írott törvények szabályozzák. A népszokások érvénye a paraszti élet néhány olyan területén maradt meg, amelyek a közösség számára életbevágóak voltak, vagy pedig elhanyagolt területeken, melyekre sem állam, sem egyház nem fordított különösebb figyelmet. A közösség tagjainak egymáshoz való viszonyát, a család rendjét, a kis közösség erkölcsét és illemét, a lakóhelyen belüli elrendezést mindig is a szokások szabták meg. Néha a felsőbb hatóságok tehetetlenek voltak a szokásokkal szemben. A felvilágosodás idején pl. rendeletek tiltják a falusi lakodalmak, halotti torok pazarlását. Tessedik Sámuel számolt be arról, hogy egy-egy szegényebb jobbágycsaládot egyenesen koldusbotra juttatott a költséges lakodalom. A közösség belső tőrvénye azonban erősebbnek bizonyult, mint a rendeletek, s a közösség szertartásos ünnepei továbbra is megmaradtak a régi formában.
Hasonlóan ellenállóak voltak bizonyos mágikus erejűnek tartott rítusok, melyek az élet legfontosabb területeire irányultak: a születésre, halálra vagy a termés sorsára. Az idevonatkozó praktikákat titokban, minden tilalom ellenére is gyakorolták. E jelenség fő oka a paraszti létbizonytalanság volt.
Van a falunak feltűnő szokásanyaga, s van olyan, amelyet csak hosszabb tartózkodás után vehetünk észre. Elsősorban az ünnepi, szertartásos szokások azok, melyek a kívülálló figyelmét magukra vonják, s elsősorban ezekre is gondolunk, amikor a népszokás szót kimondjuk. Az illemre és erkölcsre vonatkozó szokásokat már csupán a hosszabb falusi tartózkodás tárja fel. Titokban zajlanak le a babonás-mágikus szokások is, részben mert szégyenlik őket, részben mert a titoktartás gyakran hozzátartozik a mágikus praktika hatásosságához is.
Vannak a falu minden lakójára kötelező szokások, de léteznek korosztályoknak, nemeknek, foglalkozási ágaknak külön szokásai is. A XV. század óta tudunk pl. az asszonyok külön farsangolásáról is, ahonnan az odavetődő férfiakat kiutasították. Külön ünnepi szokásaik voltak a pásztoroknak, a szőlősgazdáknak, a halászoknak stb.
Már Réső Ensel Sándor gyűjteményéből is kitűnik, hogy a népszokások igen nagy táji eltéréseket mutatnak. A katolikus vidékek szokásanyaga eltér pl. a protestáns falvakétól. Ez utóbbiaknál elsősorban a lakodalom, farsang, disznótorok játszódtak le ünnepélyes külsőségek között, míg a katolikus Dunántúl színesebben ülte meg a naptári ünnepeket. A különböző etnikai csoportoknak, tájaknak is van sajátos szokásanyaga: pl. joggal beszélhetünk palóc lakodalmi rítussorozatról, szatmári farsangról stb.
Napjainkban a magyar népszokások is jelentős változáson mennek keresztül. A földreform, a magyar mezőgazdaság szervezetének strukturális átalakulása és technikai korszerűsítése, az iskolai oktatás fejlesztése, a népművelési és könyvtárhálózat kiterjesztése, a rádió és a televízió országos térhódítása következtében a régi népszokások eltűnnek vagy átalakulnak. Egészen új lakodalmi formák alakulnak ki ott, ahol a termelőszövetkezetek fiatal tagjai kötnek házasságot, új formái alakulnak ki a névadó ünnepnek is.
Amit tehát a következőkben jelen időben írunk le, az egy tűnő világ üzenete. Néhány szokás még virágzik, mások elszigetelten, szórványként még megtalálhatók, vagy néhány évvel ezelőtt még megtalálhatók voltak, néha azonban már csak az idősebbek emlékezetében élnek. Ott is, ahol fennmaradtak, átértelmezik őket: a mítoszból és mágiából költészet lesz.
E könyvben így a magyar népszokások életének egy lezáródó szakaszát ismertetjük. Létrejöttük hosszú történeti fejlődés eredménye volt, melyben közrejátszott az a kulturális hagyomány, melyet a honfoglaló magyar nép az új hazába magával hozott, valamint az itt elsajátított kultúra és vallás is. Színezte a népszokásokat a magyarokkal együtt élő, őket körülvevő népek szokáshagyománya is. A kelet-európai népek parasztsága általában hasonló jogi, gazdasági és művelődési viszonyok közt élt, mint a magyar parasztság; a feudalizmus felszámolása, a jobbágyfelszabadítás, az önálló nemzeti létért való küzdelem ezeknél is nagyjából hasonló időben és hasonló körülmények közt ment végbe, mint nálunk. Ha népszokásaink jellegzetesen magyar vonásait keressük, akkor elsősorban a formát kell vizsgálnunk, nem a funkciót. Az emberi élethez, a naptári évhez fűződő szokások hasonló sorozatát találjuk a szomszéd népeknél is, mint nálunk, de jellegzetesen magyarok azok a művészi formák, amelyek a szokásokhoz fűződnek: a népszokások költészete, dallamvilága, a szín- és formaízlés.
Különösen a szertartásos szokások azok, melyek alkalmat adtak költői formák kialakulására. A lakodalom, a farsangi alakoskodás és más látványos szokások maguk is színjátékszerűen játszódtak le, és lehetővé tették, hogy a közösségi népköltészet ilyenkor szóhoz jusson. A nehéz hétköznapok után az ünnepi szokások jelentették a pihenést, szórakozást és azt a művészi élményt, melyre minden kultúrának igénye van.