Az eddigiekből kitűnt már, hogy a naptári ünnepekhez, jeles napokhoz fűződő dramatikus szokások a feudalizmus századaiban általában vallásos háttérbe ágyazva jelentek meg. Különösen vonatkozik ez a középkor századaira. De az újkorban is, mikor már kialakult a városokban a hivatásos színjátszás, az újkori dráma – a falu kultúrájában a „színjátszás” és a vallásos háttér kapcsolata továbbra is fennáll, nem válnak el élesen egymástól, hanem a dramatikus ünnepi szokások a kettő határvonalán maradnak.
Hogyan viszonylik a vallásos-babonás háttérhez a népi színjátszás, hogyan differenciálódik, milyen formákat ölt, milyen kapcsolatban áll a népi kultúra más termékeivel (így a népköltészettel), milyen esztétikai jegyei ismerhetők fel – ezek azok a kérdések, melyekre e tanulmánynak feleletet kellene adnia.
Elöljáróban megjegyezzük, hogy olyan hazai leírás alig akad a feudalizmus századaiban, amely az ünnepi szokásokat tényleg színjátszásnak tekintené, esztétikai szempontból értékelné, vagy pedig mint a népi kultúra alkotóelemét vizsgálná. A népi színjátszás fogalma egyáltalán csak a XIX. században merül fel, amikor egyrészt a színjátszás törvényszerűségeit, másrészt a népi kultúra jellegzetes jegyeit hazánkban is kezdik vizsgálni. (Erről a Forrásaink c. fejezetben szólunk majd.)
A naptári ünnepekhez fűződő dramatikus szokásoknak elsősorban vallásos funkciója volt az, ami e századokban a kortársak figyelmét magára vonta, akár egyházi jellegű (tehát helyeselt), akár babonás jellegű (tehát tiltott) szokásokról volt szó. A katolikus egyházi ünnepekhez fűződő dramatikus formákat – így a városi és falusi misztériumokat, az úrnapi körmenet színszerű jeleneteit – mi pl. a saját nézőpontunkból „színjátszásnak” tartjuk; az előadók és kortársak (így a vallásos céhek, a Corpus Christi és egyéb társulatok tagjai) vallásos kötelezettségeik szerves részének és nem színjátszásnak tekintették ezeket.
Vannak persze határesetek is, mikor e szokásoknak szórakoztató, színjátékszerű jellege a kortársaknak is feltűnik. Például a farsangi, fonóbeli maskarákat, tréfás alakoskodásokat az egyházi források nemcsak az ördög sugallatának tartják, hanem komolytalan, „világi” voltuk miatt is feddik. A XV–XVI. századi források e játékos szokásokat körülbelül egy kategóriában említik a hivatásos mulattatók, a csufok, síposok, histriók műsorával, tréfáival, tehát tudatában vannak a két jelenség rokon voltának. – „Gondoljátok meg, mely éktelen dolog… orczátokat az ördögnek ábrázattyára fordítani, chufokat, bolondokat, ti magatokból chénálni” – írja farsangkor Telegdi Miklós. „Vajon a léha szórakozásokat és örömöket, az efajta játékokat és trufákat (ludum et huiusmodi trufas) gyakoroló ember súlyosan vétkezik-e vagy sem? Azt kell válaszolnunk, hogy jóllehet ezekkel a dolgokkal nem mindig vétkezünk súlyosan, mégis nagy bűnökké válhatnak” – írja húshagyókor Temesvári Pelbárt.*
Más azonban ott a helyzet, ahol e világi szórakozások leple alatt megbúvó „pogány” elemekre lehet gyanú. Az egyházi írók helyes ösztönére itt nincs okunk gyanakodni; így pl. a sátoros ünnepeken való táncot, a templomban, temetőben való táncolást, éneket, lármázást nem annyira világi jellegük miatt, hanem „pogány” voltukért üldözik. Kismartonban pl. 1601-ben tiltják a rendelkezések a lövöldözést karácsonykor, húsvétkor. A csík-kozmási egyházközség határozata szerint (1692): „Eleitől fogva régi időben is mindenkor tilalma volt a sátoros ünnepeken való táncolásnak, királynéasszony-ültetésnek, mely pogányoktól maradott szokás ezután is tilalmas!” „Szt. János estin való virrasztáson (való táncolás) semmiképpen meg nem engedtetik.”* – A Szepes megyei statutumok még 1747-ben is tiltják a táncot a nagy ünnepeken, karácsony első napján, húsvétkor és pünkösdkor.*
Nagyon érdekesek a protestantizmus elterjedése után a humanista műveltségű lelkészek vitairatai, akik a katolikus egyház által approbált dramatikus, féldramatikus mozzanatokat egyszerre pápista és pogány jellegűnek tartják, azaz voltaképpen „isteni” eredetüket vonják kétségbe (és így az összehasonlító vallástörténeti kutatás úttörőjének is tekinthetők).
|
írja Szkhárosi Horvát András.*
|
Bod Péter a XVIII. században sorra ismerteti a keresztény ünnepek pogány előzményeit. Elméleti magyarázatot is fűz ehhez: „…Az is kénszerítette a Keresztyéneket, hogy a' Pogányok innepjekből Keresztyén Innepeket tsináljanak, mivel a' Pogány Vallásból többire idős állapotjokban tértek a Keresztyén Vallásra,' s az ott meg-szokott tzéremoniás rend-tartásokat nehezen hagyhadták-el… stb.* A Keresztyének is jó véggel vettenek-fel bizonyos Innepeket… Az Innepeket idővel az Mártírok sokságok és a' magok indulatjok szerint az emberek nemtsak az hogy igen meg-szaporították, hanem az Inneplésnek valóságos tzélját elhagyván sok haszontalankodásokra… fordították… leültek enni innya' s az-után felköltenek tántzolni,… vendégeskedtek, tántzoltak 's egyéb haszontalanságokat elkövettek… Szentségtelen szokása ez a' köz-népnek innepnapokon, hogy az Isteni tisztelet hellyet illetlen tántzokban foglalják magokat…”*
Ahol viszont egyházi szempontból veszélytelen szokásokról volt szó, ezeket annyira érdektelennek, esztétikailag jelentéktelennek tartották, hogy a szokások részleteiről alig szólnak. Részletesebb leírást ezekről is éppúgy, mint a magyarság táncairól, öltözetéről inkább a külföldi megfigyelők adnak, akiket az itteni szokások idegensége ragad meg.
Ezért van az, hogy a régi drámai szövegeknek, rítusénekeknek (regös ének, szentiváni ének stb.) még nyomára sem akadunk a történeti anyagban, holott nem kétséges, hogy ezek évszázadokon át éltek a szájhagyományban a XIX. században történt első lejegyzésük előtt is. Csak a XVII. századtól kezdve maradtak ránk olyan félnépi és népies játékszövegek, köszöntők (karácsonyi, vízkereszti, gergelyező, balázsoló játékok és mondókák), ahol a rendezésben, előadásban a tanítóknak, diákoknak volt tevékeny részük, és akik ezeket papíron is rögzítették, főként emlékeztetőül.
Az ünnepekhez fűződő dramatikus szokások tehát a történeti feljegyzésekben többnyire vallásos hátterükbe ágyazva, attól differenciálatlanul jelennek meg. Igen érdekes, vonzó feladat a színjátszásnak e háttértől való elszakadását, önállósodását vizsgálni; ez ugyanis nemcsak egyetlen történeti pillanatban valósulhatott meg, hanem gyakran ismétlődő folyamat, mely különböző történeti-társadalmi feltételek között játszódhat le, s ettől függ aztán további sorsa is. Európában, a feudalizmus századaiban például többszöris lejátszódott ez a differenciálódás: az egyházi liturgikus dráma átfejlődik polgári, városi misztériumjátékká, a mágikus színezetű farsangi alakoskodásból létrejön a reneszánsz-bohózat és így tovább.
Hazánkban e differenciálódás történeti folyamatát részleteiben nem követhetjük adatszerűen nyomon, azonban körvonalai nálunk is kirajzolódnak: különösen Kardos Tibor vizsgálta e folyamatot a magyar reneszánsz-dráma kialakulásának vizsgálata során*
A vallásos jellegű ünnepi szokásoknak a színjátszásba való átfejlődése a népi kultúrában is újra meg újra lejátszódik, anélkül azonban, hogy a falu gazdasági-társadalmi körülményei között eljuthatna a színjátszás, a dráma fejlettebb formájáig. (Párhuzamokat természetesen a népköltészet-irodalom, a népzene-műzene összefüggésében is említhetnénk.) A történeti adatok fogyatékossága miatt az újabbkori népi színjátszásból említünk néhány példát ennek a fejlődésnek törvényszerűségeire.
Sokan utaltak már arra, hogyan jelennek meg az ünnepi rítusokban igen primitív fokon is komikus mozzanatok. Ezek általában az egyszerre démonikus és komikus tréfacsináló alakjához fűződnek. (Eva Lips írt igen érdekes tanulmányt az észak-amerikai indiánok dramatikus szokásaiban megjelenő komikus figuráról, aki egyszerre démon és bohóc, félelmet kelt és nevetésre ingerel.)* Ilyen démonikus és komikus maszkos alakoskodók szerepelnek például a Bukovinából Kakasdra telepített székelyek betlehemes játékában, a csobánolásban. Ilyen alakoskodó a csobánolás maszkos néma szereplője: a hamubotos, a megszemélyesített Gonosz, aki egyúttal komikus figura is; félelmet és nevetést kelt egyszerre, ahogy ezt a színháztörténészek a maszkos alakoskodásról már oly sokszor megírták. De hasonlóképpen félelmesek, démoniak és egyúttal nevetségesek az állatbőrbe öltözött pásztorok is.* E komikus figurák megjelenése mindig új és új ösztönzést ad a vallásos kerettől való eltávolodásra, az önálló „színjátszáshoz” való közeledésre.
Igen korán megkezdődik a hivatásos közreműködők specializálódása is.* „Hivatásos” a legkezdetlegesebb fokon csak olyan személyeket jelent, akinek különös tehetségük van a játékhoz, énekhez, tánchoz, s akik ezt a tehetséget tudatosan fejlesztik, és a közösség valamilyen formában honorálja is.* Például hazai viszonylatban csaknem mindenütt, ahol a lakodalom még a hagyományos formák között játszódik le, van „hivatásos” vőfély, aki csak annyiban hivatásos, hogy jobban ért az ünnepség rendezéséhez, a versmondáshoz, mint a többiek. Ezt azután minden lakodalomra meghívják és anyagiakkal is kárpótolják fáradozásáért. A nagyobb szabású betlehemes játékoknál is mindenütt megtaláljuk a játékot vezető egyéniség fontos szerepét. Ilyen mozzanatok magyarázzák az átfejlődést a hivatásos rendezők és színjátszók felé, akiknél az előadásokban való részvétel létfenntartásuk jelentős tényezőjévé is válhat, és ezt már foglakozásszerűen is űzhetik.
Ami az ünnepi szokások formai sajátosságait illeti, némi útmutatást még szűkszavú adatainkból is kapunk. Táncra-énekre (körtánc, kardtánc stb.) gyakran történik utalás. Ezek mögött bizonyára színjátékszerű szokásokat is kereshetünk. A Réthei Prikkel Marián által idézett történeti adatok a nemesi udvarok, katonák táncai mellett néha a „szolgarenden valók” táncáról is megemlékeznek.* – A félig egyházi, félnépi dramatikus formák közt gyakran szerepel a körmenet, a felvonulás; ezekre éppen vallásos jellegük miatt a források sokszor utalnak (úrnapi körmenet, határjárás stb.). – A legújabbkori magyar népszokásokban általános házaló, adománygyűjtő szokásformákat főként a XVIII. század óta emlegetik: „Tiltjuk a más és harmadnapi lakodalmazást, úgynevezett Tyúkverőbe való járást, házról házra való farsangolást – olvashatjuk egy 1756-os jegyzőkönyvben.*
Bod Péter is gyakran emlegeti ezt a szokásformát: …a' gyermekek sok tojásokat koldulnak egybe 's azokkal mulatják magokat…* – Innen maradott a' mi Nemzetünknél – is az a' szokás, hogy Karátson éjtzakáján a' gyermekek, szólgák s akár-kik énekelnek, dúdolnak, zerépatélnak ajtóról ajtóra, hogy magoknak valami pénzt és enni-valót gyűjtsenek, mellyet az után el-vesztegessenek.*
Történeti adatainkban a teátrális mozzanatok és a maskarázás mellett versenyjátékokra és mágikus varázscselekményekre is történik utalás anélkül azonban, hogy e varázscselekmények célját közelebbről meghatároznák. Ezek a mozzanatok különböző ünnepkörökben is újra meg újra visszatérhetnek. Versenyekre, vetélkedésekre utalás történik pl. a pünkösdi királyválasztásnál; tréfás versenyekre, kakasütésre a farsangi, húsvéti és pünkösdi ünnepkörben is. A mágikus cselekmény igen sokféle lehet, tűzgyújtás, vízzel való locsolás, rituális vesszőzés, lármázás, zöldág-hordás, májusfa állítás, tőkehúzás és így tovább.
A beköszöntő és adománykérő, valamint a behívó formulákat a XVII. századig követhetjük nyomon az iskolások köszöntőiben, játékaiban.
Adománykérő formulák:
|
|
Bekéredzkedő formulák:
|
Szereplőt behívó formula:
|
Ezeknél a formuláknál Mészáros István elsősorban a mendikáns (kolduló) diákság kezdeményezésére gondol,* jónéhány formula a diákköltészetből kerülhetett a népköltészetbe.
A színjátszásra, alakoskodásra leginkább a latin ludus vagy a magyar játék gyűjtőfogalom utal. A játék szó többnyire jelzővel is bővül: rút játék, tisztességtelen játék (mindkettő alakoskodásra utal), szép játék, nagy játék stb. Temesvári Pelbárt színjátszás értelemben használja a trufa kifejezést: „Exercent vanas trufas” „Ludam et huiusmodi trufas”. – A XVI. század gyakran a csúfság szóval utal a színjátszásra, alakoskodásra. (Trágár és penészes csúfság.) A tánc kifejezés és szinonimái is gyakran jelentenek alakoskodást (chorisabant); használják még a tombolnak, bolondoskodnak kifejezéseket is az alakoskodásra. A „valódi” színjátszásra a XVI. századtól kezdve egyre gyakrabban alkalmazzák a komédia kifejezést is. (Bornemisza Péter: Az te életed czac olly mint az árnyec, az virág, az buborec az uton szalas, a comedia.) – A XVII. századtól kezdve lesz gyakori az alakoskodás megjelölés is. Maszkviselésre (latin larvationes) a XV. századtól kezdve utalnak a források.
Szólnak a feljegyzések a szokások gyakorlóiról is, bár differenciáltabb említés csak ritkán fordul elő (a köznép, szolgák, szolgalegények, szegény kapások, paraszt-népek, polgárok stb.), valamint a korok és nemek szerinti megoszlásról is (ifjak, lányok, asszonyok, gyermekek, iskolások stb.).
A dramatikus népszokások fontos helye lehetett a múltban is a fonó, „a guzsalyos”, az ivó és a lányok éjjeli összejövetelei (conventus puellarum nocturnes). Mindezekről gyakran szólnak a rendelkezések anélkül azonban, hogy az itt folyó „erkölcstelenségekre” részletesebben kitérnének. Szepes megyében 1614-ben a fonóházzal kapcsolatban emlegetik az erkölcstelen énekeket és játékokat, „scurriles et obscenas domos, conventicula in quibus fila ducuntur, scurriles et obscenae cantiones ac fabellae…exercentur”,* vagyis az erkölcstelen és ocsmány házakat, összejöveteleket, ahol fonnak, tréfás és undorító énekeket és játékokat adnak elő. Csík-Gyergyó és Kászonszék 1650-es Constitutioiban olvashatjuk: „Mivel az előtt is volt végzés az éjjeli korcsmárlás felől, de azzal nem sokat gondolván nemelyek annak felette az iffiaknak mind kocsmán éjjel való heveresek…az leány renden valóknak is guzsalyosban való jarasok és az iffiakkal való gyülekezetek is szabad ne legyen.”* – A felső-magyarországi református egyházak 1595-ben, majd 1709-ben újra kiadott cikkelyeiben is tiltják az ifjaknak a lányokkal esténként gyakorolt összejöveteleit és az ifjú asszonyoknak éjjeli vendégeskedéseit és kicsapongásait keresztelési vendégségekben.*
Gyirwa Ventzel Krisztus urunknak Szent Péterrel való beszélgetése című párbeszédes művében is utal a fonóházban folyó játékokra:
|
Szólnunk kell végül e dramatikus szokásokban megnyilvánuló életszemléletről is.
A népi színjátszás – éppúgy, mint a nép szellemi kultúrájának más megnyilvánulásai – törvényszerűen a dolgozó nép életfelfogását, vágyait és törekvéseit kell, hogy tükrözze. Ez a tükrözés azonban történeti korok és műfajok szerint változó. Vannak olyan korok, olyan népköltészeti műfajok, melyekben a nép életszemlélete, törekvései megrázó erővel és nyíltsággal jutnak kifejezésre. Más korszakokban, más műfajokban e tükrözés csak áttételeken, vallásos-mágikus jelképeken keresztül történhet.
A dramatikus ünnepi szokásokban ez a tükrözés kevésbé világos, mint pl. a népi epikában, a népmesében. Az év forgásához kötött dramatikus szokások a feudalizmus évszázadai alatt a technikai eszközökkel nem rendelkező, a jobbágyi terheket viselő földművelő nép tehetetlenségét tükröző szertartások, akik a létet jelentő termékenységet, a megfelelő időjárást varázsigékkel, színjátékszerű, rituális cselekedetekkel igyekeztek biztosítani. Csak a differenciálódás magasabb fokán, például a farsangi szatirikus bohózatokban vagy a betlehemes játékoknak a „gazdag-szegény” ellentétet ábrázoló mozzanataiban jutnak azután a társadalmi ellentétek nyíltan is kifejezésre. Ilyen példa a XVII. századi Névtelen Comico Tragoedia népi, folklorizált változata is, a gazdag-szegény ellentétet bemutató farsangi játék: a Dúsgazdagolás, Ördög farsangos.
Mégis, e dramatikus népszokásokban inkább a természeti, mint a társadalmi erőkkel való küzdelem tükröződése szembetűnő. Általánosítani azonban nincs jogunk, hiszen a régebbi népi játékok szövegeit senki sem találta feljegyzésre méltónak, s ezekben az elfelejtett játékszövegekben másféle, nyíltabb politikai mondanivaló is kifejezésre juthatott (s feltehetőleg éppen a XVI. században jutott is).