A májusi-pünkösdi ünnepkörre vonatkozó más történeti adatok értelmezése éppolyan bonyolult, mint a király- és királynőválasztás kérdése. Néprajzi párhuzamokat ugyan minden mozzanatra bőven tudunk hozni; az összefüggések feltárása azonban valójában nem jutott túl a múlt század hetvenes éveinek vallástörténeti koncepcióján. Mannhardt ugyanis a pünkösdi királyt és különböző megjelenési formáit (pl. a lombokba burkolt vadembert) éppúgy, mint a májusfa állítást, a pünkösdi rózsát és a szláv Ruszalkát a megszemélyesített természeti erők jelképének fogta fel.
A vegetációs-démon elmélet keletkezése óta eltelt csaknem egy évszázad sok részlettel gazdagította a képet, de nem sokkal jutott túl a mannhardti koncepción, legfeljebb a rituális királygyilkosság eszméjével vegyítette.
Nehezíti az értelmezést az, hogy míg a karácsonyi-húsvéti szokások esetében a különböző eredetű szokáselemek nagyjából az egyházi ünnephez kapcsolódtak, a pünkösdi-májusi szokásoknak az egyházi ünneppel való összefüggése igen laza. A pünkösdi kiskirálynők pl, egyházi éneket is énekelnek, és az egyházi kultuszhoz kapcsolódnak a rózsára vonatkozó képzetek és cselekmények is. Az egyházi átértelmezés példája, továbbá a májusfának Szent Fülöppel és Jakabbal való összekapcsolása; e középkori teológiai átértelmezések azonban ma már az egyházi irodalomban sem igen fordulnak elő.
A múlt században Jókai által leírt pünkösdi királyválasztásnak, mely a legények lóversenyével kapcsolatos, legközelebbi párhuzamait (melyek azonban nem felelnek meg egészen pontosan a magyar formának) nyugati szláv és germán területen találjuk. E lovaglással összekötött királyválasztási szokásokat Mannhardt állította össze klasszikus művében (Wald und Feldkulte), és az ő nyomán Róheim Géza már kimerítően elemezte például a magyar szokás csehországi párhuzamait.* A legnagyobb hasonlóságot a múlt században Reinsberg-Düringsfeld által leírt Pilsen környéki királyjátékkal találjuk, itt a pünkösdi királyság szintén egy évig tartott. Versenylovaglással választottak a szorbok is pünkösdi királyt, az ő hatalma is egy évig tartott. A cseheknél, szlovákoknál a pünkösdi királyválasztásnak változatos formái alakultak ki, s a király mellett gyakran királynő is szerepelt.*
A lóversennyel történő királyválasztás német területen is gyakori, azonban általában olyan esővarázsló mozzanatokkal párosul, melyek a magyar anyagból hiányoznak. A magyarországi németek még századunkban is gyakorolták a lóversennyel összekötött pünkösdi játékokat. A lovasversennyel összekötött választás szokását megtaláljuk Thüringiában is.* Itt régen pünkösdkor nagy lovagi tornákat ültek. Ennek népi formái (lovaglás és egyéb ügyességpróbák) napjainkig fennmaradtak; e pünkösdi királyok többnyire zöld lombokba burkolt maszkos alakok, és vízzel öntözik őket, mert bőséges esőt remélnek tőlük.
Lutz Röhlich jegyzi meg egy helyen, hogy a lovaglással kapcsolatos pünkösdi királyválasztást versenyeknek nevezik akkor is, amikor valójában versenyről nincs szó, és csak egyetlen lovas megszemélyesítő vesz részt benne.* E májusi királyoknak általában nagy katonai kísérete is volt. A XV–XVI. Századi francia és angol adatok szerint viszont valóban a király, a hercegek és kíséretük hozták be május elsején lóháton a tavaszt jelképező zöldágat.* Liungman e pünkösdi-májusi lóversenyeknél, lovas felvonulásoknál a bizánci májusi lóversenyeket tartja kiindulópontnak.*
A májusi-pünkösdi ünnepkör kapcsolatára udvari ünnepségekkel, lóversenyekkel a mi történeti adataink is hivatkoznak. Radvánszky Béla így számol be a II. Lajos udvarában tartott ünnepségekről:
„A rendszeres lóversenyek különben már a XVI. század elején divatban voltak. II. Lajos királynak tisztán versenycélra idomított lovai is állottak istállóiban… A király versenylovai nemcsak saját méneséből kerültek ki, Lengyelországból is kapott ilyeneket, 1525-ben kora tavasszal (március 19.) egy Karelkwczer nevű lengyel úr ajándéka küld a királynak egy versenylovat és egy fiút, ez utóbbit valószínűleg azért, hogy az lovagolja. Április havában ismét egy új szállítmány érkezett, Szidlovieczky Kristóf krakkói vajda három versenylóval kedveskedett, mint ajándékkal, II. Lajos királynak.
Hogy a király mennyire szerethette versenylovait, bizonyítja, hogy dacára a meglehetős üres kincstárnak, nagy jutalompénzeket adatott azon szolgáknak, kik a lengyelországi versenylovakat Budára hozták. De bizonyítja az is, hogy II. Lajos Zsigmond lengyel királyt is felkérte versenylovak küldésére, ki erre nem a legszívesebb hangon írta Budán levő követének: „Tudhatná a király, hogy nekem olyan lovaim nincsenek és nem is találnék benne örömet…”
Nemcsak Lajos király és a lengyel urak, de a többi magyar urak is tartottak kizárólag verseny-célra idomított lovakat már csak azért is, hogy a király lovaival versenyre keljenek.
Április vége felé már nagyban folytak az előkészületek a közelgő napokban megtartandó lóversenyekre. Április 26-dikán Rothkyrger Menyhért komornok a kincstárból újabb 25 forintot kap a király versenylovainak fenntartására, melyeknek e napokban a versenytéren futni kell. Két nappal később a kincstárnok különböző színű vékony gyolcsból hat véget vásárol és átadja azt azonnal a király szabójának, Jakab mesternek, hogy készítsen abból ruhát a király apródjainak, kik a versenytéren a versenylovakat fogják futtatni.
Megérkeztek ezen közben a krakói vajda versenylovai, számszerint öt darab jó versenyló, két apród és három szolga kíséretében, egy Elek nevű úr, vagyis főember szolga vezetése alatt. A magyar urak lovai már mind egybegyülekeztek, vagy legalább igen közel lehettek Budához.
A várva-várt nap elérkezett. 1525. május 1-én megtartatott a lóverseny. A versenytér azt hiszem Kelenföldön volt. II. Lajos király jelenlétében tartatott az meg. A királynak körülbelül húsz lova állott ki a mezőre, a krakói vajdától öt. Ez azonban egy futamban csak két lovat indíthatott, mert öt lovával csak két futtató apródot küldött Budára. – Hogy mennyi volt a magyar uraké, nem lehet tudni. A számadáskönyvből csak az látható, hogy a király versenylovai a többi urak lovaival futottak a versenytéren.
A király lovait a versenyekben az apródok lovagolták, számításom szerint huszonnégyen lehettek. Ezek számához adandó még a krakói vajda két apródja, és a magyar urak lovain ülő futtató ifjak.
A király futtató apródjai külön e célra készült versenyző ruhába voltak öltöztetve, melyek különböző színű vékony gyolcsból varrattak. Valószínű, hogy a többi versenylovasok is hasonló módon készült különböző színű vagy tarkázott ruhákban lovagoltak.
Hogy hány futam volt, arról nincs emlékezet, de arról van, hogy a nyerőknek tiszteletdíjak adattak. A versenytéren sorban elrendezett és így közszemlére kiállított jutalomtárgyakat a budai bíró szolgái őrizték. A futamok időközei alatt czigányzenét hallgatott az összesereglett néző közönség, majd ismét a nádor és az egri püspök trombitáinak zenéjében gyönyörködhetett.
A második verseny, úgylátszik a következő napon, május 2-án tartatott meg, a harmadik és utolsó május 10. vagy 11-én. Ezt bevárva, 12-én Elek úr visszaküldetett Lengyelországba urának öt versenylovával, tudósítást vivén magával a verseny eredményéről.”*
A pünkösdi férfi-alakoskodók között említettük már a zöld lombokba burkolt maszkos alakot, akit vízzel öntöznek, vagy másutt megvernek, esetleg „lefejeznek”. Ez különösen a germán szokásanyagban mutatkozik, és néha nem is lombruhába öltöztetik, hanem egy lombokkal feldíszített, állványszerű szerkezetbe rejtik.
E zöld növényekkel díszített pünkösdi alakoskodó egyik speciális megjelenési formája a „vadember”, aki különben a farsangi ünnepkörben is megjelenhet. A vadember-figura különösen a késő-középkorban és a reneszánszban volt jelentős, udvari és polgári ünnepi szokásokban egyaránt. Kialakulásában a régi farsangi-tavaszi alakoskodások hasonló alakjain kívül kétségkívül szerepet játszottak a felfedezők, utazók beszámolói is az újonnan felfedezett távoli világtájak vadembereiről. Nemcsak az alakoskodásokban, hanem a képzőművészeti alkotásokban is igen nagy divat volt a vadembert ábrázolni. Kapcsolata a pünkösdi ünnepkörrel Európa-szerte szoros, szerepel a dramatikus moreszka-táncokban is és az itáliai májusi-pünkösdi alakoskodásokban.*
Mint a történeti adatok bizonyítják, a moreszka-táncok a XV–XVI. században hazánkban is igen divatosak voltak. Pietro Aretino is megemlékezik az 1500-ban Rómában járt magyar moreszka táncosokról.* (E tánc emlékét őrzi a népi hagyományban a kunszentmiklósi törökös tánc is.)*
A moreszka magyarországi megjelenési formáiról Domokos Pál Péter írt igen részletes tanulmányt, melyben ismertette a ránkmaradt emlékeket s azok európai összefüggéseit.*
Hogy a magyarországi moreszkának volt-e kapcsolata a pünkösddel és a vademberrel, arról pontos értesüléseink nincsenek. A vadember figura azonban biztosan ismert volt a XV–XVI. században. Brandenburgi György 1519-ben mint farsangi figurát említi a vadembert (l. a Farsang fejezetet). Vadember ábrázolás látható egy, a XV. század második felében, budai műhelyben készült kályharészleten is.* A XIX. századi hazai népi szokásformákban azonban már csak a pünkösdi királyok lombkoszorúja emlékeztet a zöldbe burkolt alakra.
A pünkösdi ünnepkör kapcsolata a lóversennyel, lovakkal azonban még archaikusabb rétegekbe is vezet. Szláv területen a pünkösdi ünnepkör Ruszalkáit néha lóalakban képzelik el, vagy személyesítik meg. Démonikus vesszőparipa szerepel az angliai pünkösdi Robin Hood játékokban és a moreszkában is, lovaknak nevezik magukat a románok pünkösd körüli férfitáncának résztvevői is (Calusarii).
A démonikus vesszőparipát a vallástörténészek egy csoportja (Dumézil, R. Wolfram) az indogermán kultikus férfitársulásokkal és mitológiával hozta kapcsolatba*
Bár Magyarországon a ló-alakoskodás gyakori, s jellege régies, a pünkösdi ünnepkörrel nincs kapcsolata. Az indogermán pünkösdi ló-alakoskodás éppen nagy elterjedési területe miatt igen régi lehet; Baumel összefoglaló könyve a lóalakoskodásról a vallástörténeti problémák egész sorát veti fel ezzel kapcsolatban, anélkül, hogy a szintézisig el tudna jutni.*