Az Augustus-kor irodalmában a költészet klasszikusainak teljesítménye jelenti az esztétikai csúcsot, nekik köszönhető, hogy „a római irodalom aranykora” elnevezésnek valódi fedezete van. A prózai műfajokban más a helyzet: név szerint sok szónokot és történetírót ismerünk ugyan, de a mennyiségileg bizonyára impozáns termésből alig néhány kiemelkedő alkotást őrzött meg a hagyomány – nyilván nem véletlenül. Az ékesszólásnak korábban kedvező társadalmi élénkség rohamosan csappant; a retorika elszakadt a valóságtól, iskolai gyakorlattá és bűvészmutatvánnyá merevedett. A történetírásnak sem egyértelműen vált javára a principátus hivatalos eszmevilága: hol partikuláris érdekek veszélyeztették az ítélkezés objektivitását – a szűk látókörű elfogultság silányította el már a korábbi nemzedékek krónikaírását is –, hol a távlatkeresés bizonytalansága, a köztársasági múlt és a császári jelen közti disszonancia.
Már most, az időszámításunk kezdetét övező évtizedekben előreveti árnyékát a későbbi tendencia: az ékesszólás menthetetlenül elsorvad, és a történetírásban is magányos titánként vívja meg a maga eszmei és művészi harcát Tacitus. A császári dinasztiák váltakozása, a pillanatnyi érdekek igazolását követelő hatalom és a szólásszabadság elsatnyulása elbizonytalanítja, kisszerűvé nyomorítja a hagyományos prózai műfajokat – sokkal inkább a magánélet novellisztikus-regényes ábrázolásával elégítik ki a szerzők az újfajta igényeket.
A köztársaság bukása egyben a politikai szónoklat halálát is jelentette, hiszen a szenátus már csak formálisan működött, s az egyéb gyűlések szónokaira is csak egy feladat hárulhatott: a császár személyének, intézkedéseinek, haditetteinek magasztalása (panegvricus). A magánperek ügyvédi anyagát is csak addig volt érdemes és érdekes publikálni, amíg konkrét vonatkozásaikban vagy tanulságaikban általános – közéleti – mozzanatok rejlettek.
A principátus viszonyai között is fontos szerepe volt a szónoki tanulmányoknak az iskolai oktatásban; a hivatali vagy ügyvédi pályára készülő ifjaktól megkövetelték, hogy az ékesszólás mesterségét – mint az általános műveltség hagyományos elemét – elsajátítsák. A joggyakorlat és a temetési beszédek nyújtottak alkalmat az igazi érdekek összecsapására, illetve az őszinte érzések kinyilvánítására.
A képzésnek több fokozata volt, a nyelvileg helyes és pontos rögtönzéstől az érzelmileg hatásos dikción át a jogi formulák bonyolult esetekre való alkalmazásáig. A törvények, hagyományok és – például a tartományokban – helyi szokásgyakorlatok ismeretén kívül a beszédek felépítésének és hatásos előadási módjának jutott mind nagyobb szerep.
Az ázsiai görög iskolák módszerét követve, kiagyalt helyzetek hőseiként kellett szónoklatokat rögtönözniük a diákoknak – valamely régi kor nagy emberének vagy mitikus héroszának a helyébe képzelve magukat. A suasoriák (meggyőző beszédek) műfajában írásos – levél formájú – gyakorlatok is szokásosak voltak (például „mit érezhetett Niobé, mikor gyermekeit lenyilazták”; „mit érezhetett Akhilleusz Patroklosz halálhírére?”), aminek a lélektani ismeretek mélyítése szempontjából volt szerepe. A képzelőerő és az előadási készség gyarapítását szolgálta, hogy zsarnokokat, kalózokat, örökségre törő rokonokat kellett ellenfelüknek tekinteniük, s ilyenkor – az i. e. IV. században meggyökeresedett görög hagyományt cirkalmazva tovább – novellisztikus vagy detektívregény ízű izgalmakkal színesíthették az előadást a controversiák (vitabeszédek) műfajában. Azt tekintették igazán sikerült teljesítménynek, ha valaki egy-egy elkoptatott témát is újszerűen tudott feldolgozni, akár a gondolati erő rovására is, de lenyűgöző stílusban. Csak természetes, hogy ilyen viszonyok között a mesterkélt (asiánus) stílus vált uralkodóvá a retorikában.
Az idősebb Seneca (kb. i. e. 54–i. sz. 39), aki a kor legtekintélyesebb szónokának számított, bámulatos emlékezőerőre valló könyvben foglalta össze úgyszólván mindazt, amit a „szakmában” tapasztalt. Tőle tudjuk, hogy a téma biztos megragadása és lendületes kifejtése, a pontosra hegyezett következtetések csokorba gyűjtése, az antitetikus stílusfogások halmozása, egy-egy érzés vagy megfigyelés rétegezett kibontása volt az értékelés legfőbb kritériuma. Maguk a beszédek – a költői felolvasásokhoz hasonlóan – egy-egy szalonban vagy előadóteremben hangzottak el, az ínyencek szűkebb körében.
Az egész műfaj finomkodó és különcködő jellege tükröződik a stílusdivatban is. Keresett kifejezések, homályos szellemeskedések, a költői hatás erőltetése mind a szórendben, mind a mondatritmusban, viszolygás a plebejus egyszerűségtől – mindez olyan folyamatot indít meg a latin nyelvben, amilyen már a hellenizmus óta erősödött a görögben: az irodalmi nyelv és az élő köznyelv közé árkol szakadékot e tartalmában sivár, formájában piperkőc gyakorlat.
Korántsem csak gyakorlati szükségleteket elégít ki a korabeli szónoklás, hanem szórakoztatásul is szolgál – részben a mai regény szerepét tölti be. Erre vall Livius történetíró módszere is: a fennmaradt részekből következtetve, közel kétezer szónoklatot tartalmazhatott műve, s ez nemcsak mennyiségben vagy arányokban jelent nagy változást elődeihez képest, hanem a beszédek funkciójában is.
A történelmi korforduló évtizedeiben munkálkodó görög szerzők történetírói és szónoklatelméleti munkássága közvetlenül kapcsolódott az előző nemzedék elveihez és témáihoz. A szicíliai Diodóroszhoz hasonlóan, Polübiosz munkáját folytatta például Sztrabón (kb. i. e. 64–i. sz. 19) terjedelmes, de sajnos elveszett történeti művében. Szemléleti rokonságukat – Róma küldetésének elismerését és támogatását – jelzi Sztrabón periodizáló megoldása is: i. e. 146-ot, Karthágó legyőzésének évét választotta történeti határkőnek. Csaknem teljes épségben maradt fenn viszont tizenhét könyvre osztott földrajzi munkája, amely e tudomány regényesítő vagy matematikai-filozófiai színezetű hagyományaival vitázva, Homéroszt viszont megbízható forrásként hasznosítva, óriási anyaggal írja le Európa, Ázsia és Afrika akkor ismert világát. Ő maga is sokfelé megfordult – természetesen Rómában is –, elsősorban azonban sok olyan tudós elődének az adataiból merített, akinek az életműve egyébként elveszett. Világos és természetes stílusa is valószínűsíti, hogy összegező és gyűjtőmunkáját szélesebb közönségnek szánta.
Az ugyancsak görög, halikarnasszoszi Dionűsziosz – aki i. e. 30-ban, közvetlenül a polgárháborúk befejezése és a principátus megalapítása előtt telepedett le Rómában, s több mint két évtizedig állt szoros kapcsolatban a város legtekintélyesebb férfiaival – időben visszafelé kívánta kiegészíteni Polübiosz hagyatékát. I. e. 7-ben tette közzé húsz könyvre tagolt, felerészben fennmaradt munkáját (Római őstörténet), amelyben a római évkönyvírók adataihoz – s még inkább költéseihez – alkalmazkodva ábrázolta a tudományosan alig megközelíthető előidőket. A „római erény” aggálytalan tiszteletével, buzgó konformizmussal írt, de – illetve éppen ezért – korántsem hatástalanul, amit a hellenisztikus történetírás megoldásaival (szónokias fordulatokkal, olykori dramatizálással, hosszú beszédek közbeiktatásával) is erősített. Szónoklatelméleti írásaival közvetítő szerepet vállalt az asianisták és atticisták között, érvelésének végső kicsengése azonban az az archaizáló-klasszicizáló irányzatot szolgálta.
A stílusviták még évszázadokon át folytak, különös hévvel görög vonatkozásban, hiszen rohamosan mélyült a szakadék az élőbeszéd és az atticisták által erőltetett maradiság között. Az ezüstkori latin irodalom elméletében és gyakorlatában szélesebb síkra vetültek ki a viták: a formák választásában és megítélésében közvetlenül is tükröződtek a hagyománymentés és a korszerűsödési igény ellentétei, az idők haladtával mind szélsőségesebben.
A köztársaság utolsó évtizedeiben és a principátus kezdetén már világosan kialakultak a latin történetírás fő irányzatai – részint a hagyományos évkönyvek folytatásaként, részint a görög példák nyomán és a korabeli események hatására. Továbbra is divatoztak az évkönyvek (annalesek), melyeknek szerzői a mitikus kezdetektől a jelenig próbálták összemarkolni az eseményeket – évek szerint sorban haladva –, s csupán annyiban adtak újat az előző nemzedékekhez képest, hogy suta fantáziálással és aktuális (nemzetségi, családi, politikai) szempontok szerint gyúrták át a kritikátlanul s véletlenszerűen átvett anyagot.
Az i. e. I. század elejétől kezdve – ha nem is egyazon színvonalon – mind többen kísérleteztek a monografikus módszerrel (tehát egy jól körülhatárolt korszak alapos, tudományosan és művészileg egyaránt igényes feldolgozásával), ami Caesar és Sallustius munkásságában érte el csúcspontját. A két irányzat olykor össze is fonódott – mint valószínűleg Vergilius barátja és pártfogója, Asinius Pollio történetírásában, aki a principátus első esztendeiben fogott hozzá, hogy az i. e. 60. évvel (Pompeius és Caesar tragikusra forduló szövetségének megalakításával) indítsa az ábrázolást; a köztársasági politika aktív védelme felől közeledett az új rendhez, a republikánus látásmód érvényesítését is megkockáztatva.
A hellenisztikus szerzők példájára Rómában is kiterebélyesedett a világtörténeti érdeklődés, s ezzel együtt az a felfogás is, hogy a véletlen – nem belső törvényszerűségek s nem nagy egyéniségek – irányítja a birodalmak sorsát. Ebben a szellemben született például az Augustus-kori, galliai születésű, Pompeius Trogus negyvennégykötetes világtörténete, amely az i. sz. II–III. században élt Justinus kivonatában maradt az utókorra. A hellenisztikus írók mind regényesebbé váló szemlélete tükröződik a néhány évtizeddel későbbi Curtius Rufus töredékesen fennmaradt Nagy Sándor-életrajzában, de még Suetoniusban is.
Az actiumi győzelem idején – s még inkább az új államrend viszonyai között – megerősödött az igény az olyan összefoglalásra, amely Róma nagyságához méltóan ábrázolja a múltat, s mintegy a vergiliusi epika párhuzamát nyújtja a tudományos szépprózában. Titus Livius (i. e. 59–i. sz. 17) hatalmas munkája elégítette ki ezt a szükségletet.
Patavium (a mai Padova) városában született, nem messze Vergilius hazájától. Jómódú, köztársaságpárti család fiaként végezte római tanulmányait, többnyire azonban szülővárosában élt és dolgozott, egész életét a történetírásnak szentelve. Közhivatalt soha nem vállalt. Már maga az egzisztenciális függetlenség is megkülönbözteti pályatársaitól, akik – politikus emberek lévén, s a pártharcok résztvevőiként – eleve korlátozott szemlélettel s elfogultan nyúltak anyagukhoz.
Észak-Itália patriarchális és köztársaságpárti hagyományaihoz híven indult irodalmi pályáján. Sosem tagadta bizalmatlanságát Julius Caesar monarchikus törekvéseivel és – ami ezzel értelemszerűen összeforrt, bár szóbeli kifejezést nem nyert – a principátussal szemben. Nemcsak Pompeiust, Caesar gyilkosait is dicsőítette, ami éppen nem lehetett veszélytelen műve megkezdésekor, a principátus megalapozásának éveiben. S mégis Livius lett nemcsak a kor reprezentáns történetírója, hanem Augustus egyik közvetlen barátja és pártfogoltja is; amikor ugyanis a „római erényeket” és Róma történeti küldetését magasztalta, s a hősi múltat állította követendő példának kortársai elé, ezzel – ha közvetve vagy talán eredeti szándékával ellentétben is – az augustusi programot népszerűsítette, azt a politikát és eszmevilágot, amely a köztársaság helyreállításának, a római nép üdvének és békéjének jelszavával leplezte és szentesítette az egyeduralmat.
Mint a mű címe is mondja, Ab urbe condita (A város alapításától) mesélte el Livius a római nép történetét, egészen az i. e. 9. évig. Talán a halál gátolta meg abban, hogy a szó szoros értelmében saját napjaiig folytassa a feldolgozást.
Előtanulmányai során filozófiával és ékesszólással is foglalkozott, Démoszthenész és Cicero híveként. Ezekben a műfajokban azonban nem alkotott jelentőset – a kortársi utalások sem sokra becsülik munkáit, a kései ókorban pedig már nem is ismerték. Annál több hasznát látta Livius e stúdiumoknak magában a történetírásban, főképp stiláris vonatkozásokban: azt a cicerói eszményt valósította meg, amely az előadás „bőségét” kívánta meg a történetírótól – vagyis a kiegyensúlyozott, szépen hömpölygő, világosságával érdeklődést ébresztő stílust, amely patetikus túlzások nélkül is kellemesen hat a hallgatóra és olvasóra. Még körmondatainak tagolásán, hőseinek beszéltetésén is érződik a cicerói hatás.
142 könyvből állt a mű, s Livius a legmegbízhatóbbnak vélt forrásokat hasznosította a mitikus kezdetekig visszanyúló ábrázolásban. Forráskritika dolgában nem emelkedik ugyan az ókori történetírás átlagszínvonala fölé – legfeljebb kétkedését fejezi ki egy-egy valószínűtlen fikcióval szemben, de arra már nem vállalkozik, hogy a nyilvánvalóan túlzó vagy ellentmondó adatok felülvizsgálásával korrigálja elődei állításait –, mégis sikerült olyan egységes koncepciót és művészi előadásmódot kialakítania, amely méreteiben is, szellemben is messze-messze a római évkönyvírás fölé emeli munkáját.
Az utókorra csak töredékesen maradt a liviusi mű: az I–X., valamint a XXI–XLV. könyvek – az eredetinek alig több mint egynegyede. A többit – jelentéktelen töredékeken kívül – legalább tartalmilag ismerjük azokból a kivonatokból (periochae), amelyek már a következő évszázadban közkézen forogtak. Ezekből lehet kihámozni az eredeti beosztást is, amelyhez általában az ötös (pentas) és tízes (decas) könyvegységek szolgáltak formai alapul. A mű első részeiben megfigyelhető, hogy tartalmi egységeket foglalt össze egy-egy könyvcsoport – például Róma alapításától a gall betörésig és a város újjáépítéséig (I–V.), Itália teljes meghódítását (VI–XV.), az első (XVI–XX.) és a második pun háború eseményeit (XXI–XXX.). Az újabb események mind részletesebb ábrázolása közben fokozatosan feszült szét a formai keret: az elbeszélés sokszor csap át a következő ötös vagy tízes egységbe. Magából az anyagból következett bizonyos aránytalanság, s Livius többször is aggódva torpant meg írás közben, amikor szigorú felelősségérzettel latolgatta a vállalkozás nagyságát. Különösen világossá tudatosult ez az aggály, amikor a második pun háború utáni események feldolgozásához fogott, hiszen a két nagy háború ábrázolása ugyanolyan terjedelmet (tizenöt könyvet) igényelt, mint az előidők csaknem öt évszázada. Nemcsak tárgyi, hanem szemléleti, módszertani okokból is fájdalmas, hogy Makedónia i. e. 167-es legyőzésével szakad meg az eredeti szöveg, mert a lapidáris kivonatokból sejteni sem lehet, hogy az elvileg sokkal problematikusabb közelmúltat – amikor nem Róma és más népek, hanem az arisztokraták és plebejusok, köztársaságpártiak és monarchisták közt dúlt a sok évtizedes harc – miképpen elevenítette meg.
Írói programját ő maga fejti ki a mű élén álló Előszóban. „Önmagukat emésztik fel a már régóta túlságosan is hatalmas nép erői” – jellemzi keserűen saját korát, s így indokolja történetírói szenvedélyét: „Abban lelhetem fáradságom jutalmát, hogy legalább addig, amíg tejes odaadással idézem fel a régmúltat, elfordulok azoknak a bajoknak a látásától, melyeket a mi nemzedékünk annyi éven át szemlélhetett.” Ebben a borús és közéletellenes felfogásban csak a polgárháborúk elítélése lehetett olyan mozzanat, amely a hivatalos ideológiával egyezett. Pár mondattal később ugyanezt erősíti meg, Róma hanyatlásáról szólva: „A fegyelem lassú meglazulása nyomán megingott az erkölcsi alap, roskadozni kezdett az egész építmény, majd hirtelen összeomlott, s végül odáig jutottunk, hogy sem hibáinkat, sem azok orvosszereit nem tudjuk elviselni.” Horatius korai epodusainak kétségbeesett hangja ez, de a tragikus szemléletű Livius is büszkén állítja szembe az idegen népekkel az ősi Róma erkölcsi és fegyveres nagyságát, a jelen bajaiért pedig – közhelyszerűen – a kapzsiságot és fényűzést okolja. A nemzeti büszkeség és a moralizáló történelemszemlélet szempontjait alkalmazza mindvégig: a római erkölcsöket szegezi szembe a gallok és a görögök könnyelműségével, az etruszkok és a karthágóiak esküszegésével. Ebben is, de az osztályharcok ábrázolásában is az arisztokratikus hagyományokat képviseli, jobbára a köznép értetlen tömegeit okolva a széthúzásért, s azokat dicsérve (például Menenius Agrippa híres példájában, II. 34. és következők), akik okos kompromisszummal egyengették a belső békét és a megfontolt haladást.
Főképp a legendás múlt foglalkoztatta képzeletét, az ősi hagyomány kritikus értékelése elől pedig szinte hérodotoszi ügyességgel tér ki: „Ezeket az inkább költői kitalálásokkal szépített, mint történelmi bizonyítékokkal alátámasztott állításokat sem erősítgetni, sem cáfolni nem szándékozom.” Hasonlóképpen tartózkodik az állásfoglalástól akkor is, ha mitikus történeteket, babonás csodákat ad elő. Ilyenkor a régi kor szellemére és hiedelmeire hivatkozik önigazolásul, s az ősök országszerző tetteivel szentesíti eszméiket, erkölcsi tisztaságukat pedig a hősi helytállás és felemelkedés zálogaként eszményíti.
Az évkönyvírók felelőtlen túlzásaival és kitalálásaival szemben mégis a józan mértéktartás jellemzi: Földrajzi és hadászati vonatkozásokban nemegyszer esik a korábbi torzítások áldozatául, de a számszerű adatokban a szerényebben lódító forrásokat követi. Fenntartás és ingadozás nélkül hisz a „világbíró római nép” történelmi küldetésében, az imperium jogaiban és hivatásában: ennek szellemében utasít el mindenféle siránkozást, s törekszik arra, hogy „a különféle események intő példáit mintegy messziről látható emlékművön” örökítse meg.
A liviusi ábrázolás vonzerejét elsősorban az előadási mód lendülete és csiszoltsága biztosítja. Korántsem csak „messziről látható emlékmű”, hanem minden részletében aprólékos gonddal megmunkált, személyes érzelmeket is tolmácsoló dombormű hatását kelti. A hellenisztikus történetírókat jellemző drámaiság – szerencsére, annak patetikus túlzásai nélkül – folytonosan megélénkíti az ábrázolást. Livius jó szépírói érzékkel kerekíti logikus cselekményű, markáns hősöket mozgató novellákká az ősrégi legendákat is. Amikor pedig szárazabb témákat kell feldolgoznia, a komoly tárgyiasság veszélyeztetése nélkül – mintegy az olvasó pihentetése és szórakoztatása céljából – illusztrálja az előadást helyzetelemzésekkel, jellemrajzokkal, hősei megszólaltatásával. Ez a regényesítő szándék olykor túlságosan is fellazítja az elbeszélést, s a terjengős túlmesélés mélyén korántsem mindig rejtőzik kellő tárgyi vagy eszmei indokoltság.
A dinamikus előadás – ütközetek, szenátusi és népgyűlési összecsapások, családi tragédiák, hősi teljesítmények érdekfeszítő leírása – statikus jellemábrázolással kapcsolódik össze. Hőseinek magatartásával és lelki indítékaik feltárásával mindig magát a történeti helyzetet, a személyiség konkrét szerepét motiválja; s ezáltal hozza emberi közelségbe a régmúltat is; magukat a jellemképeket azonban kevéssé árnyalja, s fejlődésük vagy ellentmondásaik mellőzésével szoborszerűvé merevíti. Nem egyszerűen művészi tehetség kérdése ez a leegyszerűsítő tendenciájának, a „jó” és „rossz” ütköztetésével dolgozó módszernek.
Mint minden ókori történetírónál, az ő ábrázolásában is tekintélyes szerepet kapnak a beszédek. A legendák és az évkönyvek hagyományát nem vette komolyan, hiszen sem a poétikus túlzásokkal, sem a sokkal gyakoribb és primitív „idézésekkel” nem tudott mit kezdeni. Költeni kényszerül tehát – bizonyára nem alkata és szándéka ellenére – olyan beszédeket, amelyek elsősorban a mögöttes viszonyokra vetnek jellemző fényt: egy-egy csoport vagy nép helyzetére, érdekeire, gondolkodásmódjára. Maga a szónok nem is annyira önmagában érdekes és fontos – kivéve, ha Hannibál vagy Scipio formátumú, markáns egyéniség –, hanem az általa képviselt politika illusztrálása a szavaival. Elvileg indokolt és tetszetős ugyan ez a megoldás – a történetíró értékeléseinek szubjektív nyilatkozatokkal való árnyalása, a részigazságok szembesítése az objektív tények sokoldalú kibontásához –, a liviusi gyakorlatban azonban felületes marad. Ő ugyanis úgy írja ezeket a beszédeket, hogy önnön ítéleteit, gondolatait adja hősei ajkára: úgy beszélteti és mozgatja őket, ahogyan saját mondanivalója megkívánja. A beszédek stílusán is érződik ez. Livius valamennyi jelentős hőse kulturáltan és formabiztosan, az „aranykori latinság” lendületes fordulataival, a retorika korabeli törvényei szerint szónokol – ugyanolyan mesterei a nyelvnek, mint maga az író.
A leíró részletekben higgadtabb, áttetszőbben tagolt a stílus; a közérthetőség és az elegancia társításával ragadja meg az olvasót. Csak az első három könyv nyelvezete nehézkes, ahol – az ősi időkről mesélve – archaizmusokkal és darabosabb fordulatokkal kelti a korhűség benyomását. Az utókor számára érthetetlen Asinius Pollio kritikai megjegyzése, amely a vidékiesség hibájában marasztalja el Liviust. Meggyőzőbb és – amennyire az előző és egykorú prózával össze tudjuk hasonlítani – igazabb is Quintilianus lelkesedése, aki Livius stílusában a kedves bájt és „édes tej” ízű áradást szerette.
Objektivitása, stílusművészete és – forráskritikai felületessége ellenére – tárgyi monumentalitása egyaránt a kortársi történetírók fölé emeli. A császárkori szerzők is – kiváltképp ha a régmúltról szóltak – az ő művéből merítették ismereteiket.
Dante és Machiavelli bizalma s elismerése érzékelteti a reneszánsz Livius-értékelését. A latin nyelvű magyar történetírás is sokat köszönhet hagyatékának, nem utolsósorban stiláris vonatkozásokban. A következő századok kritikai racionalizmusa megtépázta ugyan Livius tekintélyét, mégis ő maradt mindmáig a római köztársaság történeti ábrázolásának legkedveltebb nagyja. A rómaiak „igazi és eredeti Homéroszaként” értékelte például Belinszkij – igen találóan, hiszen a görög eposzok mesevilága sajátosan római értékrenddel és öntudattal párosul a liviusi könyvekben.
Az utókorra tett hatásának legfőbb jellemzője, hogy a „római erényeket” érdekes cselekményű történetekben, lelkesen idealizált hősök sorsával eleveníti meg. Plutarkhosz az egyetlen vetélytársa a későbbi nemzedékek antikvitásképének kialakításában.
Thuküdidész, Sallustius vagy Tacitus komor szenvedélyét hiába keresnénk Livius művében. Az Előszó keserűsége is oldódhatott a több évtizedes és biztató társadalmi körülmények között folytatott munka során, s a koncepció egészét is, részleteket is büszke biztonságérzet, hősi derű jellemzi. Éppen ebben méltó párja a hatalmas életmű a vergiliusi epikának és a horatiusi lírának; maga Livius pedig az utolsó történetírója az ókori Rómának, aki őszinte meggyőződésből tud hinni a birodalom küldetésében, a társadalmi és erkölcsi harmónia megteremtésében.