A tulajdonképpeni paedagogiai elmélkedők közt időrendben a legelső, Pier Paolo Vergerio,* kinek a XV század legelején (1404) írt tractatusa,* „A nemes származású gyermekek neveléséről”, már félreismerhetetlenül magán viseli az új idők bélyegét. Különösen feltűnhetik a renaissance kezdetén a szerzőnek fejlett kultúrai érzéke. A tudomány, ahogyan ebben az elmélkedésben megjelen, már nemcsak az egyházért van s művelése nemcsak az egyházi rend joga és kötelessége. A hadviselés mellett az ismeretszerzés legméltóbb foglalkozása a nemes embernek, a belőle fakadó szellemi gyarapodás miatt, s mert a könyv, az írás örökíti meg az utókor számára az emberek cselekedeteit. A nevelés czélja és köre is kitágul. Nemcsak azért kell nevelnünk a gyermekeket, hogy erényesek legyenek, hanem hogy dicsőséget is arassanak (virtus ac gloria); nemcsak a lelket, hanem a testet is nevelni kell; nemcsak a trivium és quadrivium hagyományos tárgyait kell megtanulnia az ifjúnak, hanem jó írókat, klasszikus írókat is kell olvasnia, s természeti ismereteket is kell szereznie. A tanulás ne legyen elviselhetetlen teher. Gondoskodni kell, hogy a gyermekek pihenhessenek, üdülhessenek, játszhassanak.*
Mivel nem mindig foglalkozhatunk munkával, hanem néha-néha pihenést is kell magunknak engednünk, azért most ennek a módját és rendjét akarjuk megállapítani. Az első és legfontosabb szabály az, hogy valami rút vagy ártalmas játékot ne folytassunk, hanem csak olyant, mely vagy a tevékenységet fokozza, vagy a testi erőt fejleszti. Scipiónak meg Laeliusnak meg Scaevola augurnak (Laelius vejének) az volt a szokásuk, hogy szellemök pihentetése idején, a tenger partján vagy a patakok medrében kavicsokat meg kagylókat szedegettek, ami náluk mintegy lelki szükségletből történt. Mert csak mikor nagy munkát végeztek, s már élemedett emberek voltak, folyamodtak a szórakozásnak ehhez a módjához. De talán nagyobb dicséretre méltó e nemben ugyanaz a Scaevola, aki – mint mondják – pompásan labdázott. Mikor törvényszéki teendőibe és magánjogi előadásaiba belefáradt, ilyenfajta üdülésnek adta át magát, hogy erejét felfrissítse, és tüdejét megerősítse. Efféle foglalkozás még a vadászat, solymászat és halászat; mindezek igen nagy gyönyörűséggel töltik el lelkünket, s ezen kívül a mozgással járó gyakorlás révén tagjaink erejét is fokozzák, mert – miként Horatius* mondja – a buzgóság nem véteti velünk észre a munka nehézségeit. Ha nem fűszerezné annyi élvezet a munkát, vajjon önként ki vállalná magára, és ki viselné el a fáradtságot? Habár Lykurgos törvényei szerint kötelessége volt ez az ifjaknak, s nem időtöltése. Ha pedig mindezek a foglalkozások terhesebbeknek látszanak, semhogy a tanulás okozta kimerülést megszüntessék, csak tetszésünktől függ, hogy vagy egészen pihenjünk vagy kissé lovagoljunk, vagy kellemes sétát végezzünk. Lehet úgy is, hogy kölcsönös tréfálkozással és illedelmes élczekkel töltjük az időt, ami a lakedaimonoknak volt szokásuk pihenés közben. S hogy milyen haszna van ennek, Lykurgos életrajzában van megírva.
Az se lesz illetlen, ha lelkünket énekkel és húros hangszerek játékával frissítjük fel. Ez volt szokásuk a Pythagoras híveinek, s ugyanez járta hajdan a hősök közt. Homér például a csatából megtérő Achillest ily szórakozásokkal nyugtatja meg; persze nem a szerelmi dalokat, hanem a vitéz férfiak tetteit énekelteti vele. Pihenésképp magunk is így tehetünk, vagy másokra bízzuk, hogy így tegyenek, s azokat a nótákat énekeltetjük el velök, melyek hozzánk s az alkalomhoz legjobban illenek. A sziczíliai dallamok inkább a lélek lecsillapítására és megnyugtatására alkalmasak; a francziák dallamai viszont ingerlik és mozgatják a kedélyt. Középhelyet foglalnak el az itálokéi. Azután meg úriember fiához jobban illik a húros hangszer kíséretében elénekelt dallam, mint az olyan, melyet az ember szája fúvásával hoz létre.
Zeneszó mellett tánczolni és asszonyok módjára körtánczot lejteni férfihoz méltatlan élvezetnek látszik. Lehetne ugyan ezekben is valami haszon, mert a testet gyakorolják és a test tagjainak fürgeségét nagyon fokozzák; de félő, hogy az ifjakat kicsapongókká teszik s jó erkölcseiket szertelen hiúság fölkeltésével megrontják…
Azoknak, kik élvezetet találnak a tudományokban, olvasmányaik változatossága fog vigasztalást nyújtani, s az új olvasmány a régiből eredő unottságot el fogja oszlatni. Néha szükséges lesz – úgy tetszik – az is, hogy egyáltalán semmit se tegyünk, s egészen tartózkodjunk a dologtevéstől, mert csak ekként leszünk azután képesek megfelelni a fáradtságos munkának. Mert az a húr, mely mindig teljes feszültségben van, végre is elszakad, ha nem tágítunk rajta… Némelyek, azt halljuk, akként szokták idejöket fölosztani, hogy a nappalnak és éjszakának egy harmadát fordítják alvásra, egy harmadát üdülésre és pihenésre, a többit pedig a liberális tanulmányokra. Okadatolásukat sem elítélni nem merem, sem egészen helyeselni nem tudom; azt azonban merem és bírom állítani, hogy életünkből annál kevesebb vész el és annál többet élünk, mennél több időt fordítunk nemes tanulmányokra.
És most végül érintsük röviden a test gondozását is. Külső megjelenésünk legyen illendő; ne nagyon választékos, de teljesen elhanyagolt sem. Feleljen meg az alkalomnak, a helynek, az időnek, különösen pedig a személyiségnek. Nem volna például illő, a tudományt tanító iskolában (in litteratoria schola) koszorúzottan vagy rövid ruhában ülnünk, s fegyveres harczba az uszályos tógával és hosszú ruhaujjal mennünk; hasonlóképpen nem volna illő fejedelmi sarjnak – akárcsak a nép fiának – hitvány és szennyes tunikában, vagy elnyűtt köpenyben mutatkoznia; a túlságos kiöltözködés és cziczomázás viszont nőies lelkületre vall és nagy hiúságnak a jele. Valamit azonban mégis el kell nézni az ifjaknak, s nem kell összes hibáikat szigorú büntetéssel sújtani, mert ha a fiatalságukból eredő kívánalmaikat valamennyire ki nem elégíthették, ennek az életkornak a bűneit át fogják vinni öregségökre is.