Vegio művében kevés az eredeti gondolat, de amit a szerző Plutarchosban, Ciceróban, Quintilianusban és Senecában olvasott, s a mit maga tapasztalt, jól össze tudta foglalni, és rendbe szedni. Az eredetiség hiányát bőven kárpótolja az a sok paedagogiai bölcsesség, mely ebben a könyvben egyesül, s a melyet csak hosszas és lelkiismeretes gyakorlati munkásság érlelhetett meg. Szélsőségektől menten, a szürke elmélet elvontsága nélkül, kissé bőbeszédűen, de sohasem unalmasan tárgyalja az író a nevelés kérdéseit, a klasszikus és a keresztény irodalomból vett idézetekkel vagy a görög és római régiségből merített anekdotaszerű példákkal tarkítva előadását. Némileg Comeniust juttatják eszünkbe azok a hétköznapi hasonlatok, melyeket az életből (például a kertészet, mezőgazdaság, állattenyésztés köréből) vesz s melyekkel érvelését, ahol csak alkalma nyílik, erősíteni vagy szemléletessé akarja tenni. Általában igen sok mondanivalója van. Nemcsak az érdekli, milyen elvek szerint menjen végbe a nevelés, hanem az iskola rendjéhez tartozó sok mindenféle gyakorlati kérdés is. Az iskola helyéről, a zsúfoltság káros hatásáról, a jó nevelő tulajdonairól, a szülői ház és az iskola viszonyáról, a szülők nevelői kötelmeiről, a tanítók díjazásáról is elég behatóan értekezik, mindenütt józan ítélettel, nemes lelkületre valló felfogással s a nevelés szentségéről táplált mély meggyőződéssel.