A század harmadik tizedében, de még mindig az egyházi szakadást megelőző időkben tartózkodott angol földön a királyi kegy sugaraitól övezetten egy spanyol származású tudós és író, Vives Lajos (Juan Luis Vivès, 1492–1540), aki szintén jelentékeny hatással volt az angol humanizmus kifejlődésére, és az angol nevelői gondolkodás megalakulására. Paedagogiai érdekű művei közül* mind tartalmánál, mind hatásánál fogva legkiválóbb az, melyben az akkori nevelés „romlottságának” okait vizsgálja, és a helyesebb, jobb nevelés elméletét kifejti. Angliában fogalmazta meg, de csak 1531-ben tette közzé Németalföldön, ahová VIII. Henrik válásának ügyében tanusított ellenzéki magatartása miatt kellett hatheti börtön elszenvedése után menekülnie. A munka czíme: A tanulmányokról (De disciplinis) 12 könyvben* az egész renaissance-kor legterjedelmesebb neveléstani kézikönyve.
Vives nem egy tekintetben emlékeztet bennünket Maffeo Vegióra, a kit már ismerünk. Mindkét író megegyezik abban, hogy műveik rendszeresek, kimerítők s általános czélzatúak. Vives is a nevelés alapkérdéseiből indul ki s pontról pontra továbbhaladva, szerves összefüggésben építi fel elméletét, nem feledkezve meg az oktatás egyetlen mozzanatáról sem (még az iskolai épületek elhelyezéséről, a tanulók életrendjéről, a tandíjról, a tanárok javadalmáról s a tankönyvekről sem), s nem korlátozva előadását bizonyos társadalmi osztály sarjadékaira. Abban is hasonlít az olasz elmélkedőhöz, hogy művét mély vallásos szellem lengi át, mely ki tud egyezni a pogány klasszikus irodalommal. Mindketten mérsékelt humanisták és hű fiai egyházuknak; mindkettőnek gondolkodását bizonyos természetes józanság és gyakorlati bölcsesség jellemzi. Egyikben is, másikban is van némi nyoma a nemes utilizmusnak, de azért mindketten legmagasabbra helyezik az erkölcsi czélt, s aggodalmasan távol tartják a fiatalságtól a klasszikus irodalomnak ama részeit, melyek az erényre nevelést bármiképpen gátolhatnák. Habár Vives csak egyetlen egyszer idézi az olasz paedagogust,* mégis kétségtelen,* hogy ismerte: Vegio gondolatai nyilván akaratlanul belefonódtak a De disciplinis eszmeszövedékébe.
Mégis jelentékeny különbség van a két elmélkedő között. Csodálkoznunk kellene, ha nem így volna; hiszen majdnem egy egész század választotta el őket egymástól. Vegióban még nagyon sok a középkori vonás; Vives egészben véve a haladás embere, a kire nemcsak a XV. század olasz renaissance-ának gazdag humanista irodalma (melyet kitűnően ismer) volt szembetűnő hatással, hanem a XVI. század első évtizedeinek fejlettebb, egyetemesebb irodalma is. Az olaszoktól tanulta a klassziczizmus formai szépségei iránt való finom érzékét, két kiváló kortársától, Erasmustól és Budaeustól a tárgyi ismeretek megbecsülését. Azt tartja, hogy nem elég a latin és görög nyelvet tudni, szép latinsággal írni és beszélni, hanem az írókban rejlő tartalmi, gondolati, tárgyi kincseket is el kell sajátítani, hogy igazi műveltségre tehessünk szert. A nyelvismeret, ha egyéb nem járul hozzá, a tudománynak csak ajtaját nyitja meg; csak a tudományok előcsarnokába vezet; a nyelveket nem önmaguk miatt sajátítjuk el, hanem hogy segítségökkel olyat tanuljunk, amitől okosabbak és jobbak leszünk életünkben.* E felfogásból ered egyrészt az a szinte áttekinthetetlen olvasmányi anyag, melyet Vives a fiatal embernek szán, az íróknak az a rendkívüli sokasága és sokfélesége, mely tanterveit jellemzi (s mely távol áll mindennemű irodalmi inyenczségtől, mint például a ciceronianizmustól), másrészt iskolaszervezetének tagolása, mely szerint a növendék a 7-ik évtől a 15-ik évig megtanulja a nyelveket, a 15-ik évtől kezdve pedig, mikor már az ismeretszerzés eszközeinek birtokában van, az igazi tudományokat, vagyis mindazt, a mi az elme fegyelmezése és az akarat erősítése mellett tárgyi érdeklődésre számíthat; a logikát, a természettudományokat (beleértve az egészségtani ismereteket), a történelmet, a mathematikai tárgyakat, az erkölcstant, gazdaságtant, politikát és törvénytudományt (részint a régi klasszikus, részint az újabb, különösen olasz írók alapján). Mindez mutatja, hogy Vives látóköre sokkal szélesebb, mint a XV. századi humanistáké. Előhaladottabb álláspontra vall az is, hogy Vives már az egészen szegény gyermekek nevelésére is gondol, melyet állami feladatnak mond,* s hogy már kezdi érezni az oktatás nyilvánosságának jelentőségét, az iskolát az állami élet egyik fontos szervének tekinti. Mikor akadémiájának alapvonalait megrajzolja, oly iskolára gondol, melynek tanárait az államnak kell díjaznia és ellátnia (accipiant doctores salarium de publico). Az oktatás közfunctio, s ezért magánvállalkozásra nem bízható.
Azzal is kiválik Vives a humanista elmélkedők közül, hogy igen gondosan veti meg psychologiai alapját a nevelésnek: minden oktatás sikere attól függ, hogy a tanár jól megismerje növendéke egyéniségét, lelki élete sajátosságát, vele született hajlamait. A paedagogiai írók közt ő az első, aki a gyermeki tehetségek tervszerű megvizsgálását követeli; azt tartja, hogy az emberiség szellemi életének helyes menete, majdnem az emberiség boldogsága azon fordul meg, hogy a gyermekek oly irányban képeztessenek, mely hajlamaiknak megfelel. A legnagyobb bajok abból származnak, hogy az emberek nem azt tanulják, a mire őket a természetök szánta, s nem azt végzik, a mire tehetségöknél fogva alkalmasak. Ezért a gyermekeket csak feltételesen kell felvenni az iskolába s tehetségeiket eleinte néhány hónapon át, ki kell próbálni; később is két háromhavi időközökben gyűljenek össze a tanárok, s atyai jóindulattal, de szigorú ítélettel tanácskozzanak növendékeik szellemi hajlamairól, s az eredményhez képest utalják a tanulókat oda, ahová tehetségöknél fogva valók. Mindez különösen azokat érdekelheti, akik a gyermektanulmánynyal, közelebbről a gyermeki tehetség tudományos vizsgálatával foglalkoznak.
Vives művének gazdag tartalmát csak megközelítően is bemutatni lehetetlen.* Ezért csupán egyetlen fejezetét ismertetem behatóbban; azt, melyben a történet tanításáról szól. A mit Vives e tárgyról ír, egész paedagogiai gondolkodását megvilágítja.
A történet tanulmányozásának a szerző szerint az a feladata, hogy életbölcsességre tanítson, mely arra képesíti az embert, hogy önmagának és másoknak erkölcsi megjavításán munkálkodjék.* A történet az idők tanúja, az igazság fényessége, az emberi szellem gyönyörűsége, az összes tudományok forrása. A közönséges életben alig van ismeret, mely hasznosabb volna, mint a történet ismerete, s a belőle meríthető életbölcsesség.
Vannak ugyan, kik elhitetik magukkal, hogy a rég elmúlt dolgok megismerése haszon nélkül való, mert megváltozott egész életrendünk s mássá lett az a mód, a hogyan lakunk, hadakozunk, a népeket és államokat kormányozzuk. Ez a nézet azonban ellenkezik a bölcs emberek véleményével, s ellenkezik az észszerűséggel is. Mert nem lehet ugyan tagadni, hogy mindaz, a mit említettünk, megváltozott és naponként változik (hiszen akaratunktól és igyekvésünktől függő dolgokról van szó), de nem változik meg sohasem az, a mi a természetben rejlik, a mi az emberi lélek szenvedélyeit okozza, a mi ezekből létre jő, és cselekvésekben nyilvánul. Mindezt sokkal hasznosabb megismerni, mint azt, hogy a régi emberek valamikor mi módon építkeztek, és hogyan ruházkodtak. Van-e nagyobb tudomány, mint ha tudjuk, hogy az emberi szenvedélyek mitől lázonganak, és mitől csillapodnak? milyen jelenségeket, milyen mozgalmakat támasztanak az államban? hogyan lehet őket fékezni, orvosolni, eltávolítani, vagy ellenkezően ingerelni és melengetni másokban és önmagunkban? Minek vehetné nagyobb hasznát az állam kormányzója vagy bármelyik polgára? S még hozzá a legkellemesebb és legszerencsésebb módja a bölcsesség megszerzésének. Mert nem nagy szerencse-e, ha mások balsorsából okulunk, s nem a magunkéból? Így hát a történet mintegy példáját mutatja meg annak, a mit tenned, s a mit kerülnöd kell (ut sit historia velut exemplum eorum, quae sequaris, quaque devites.) Még az is, a miről bizonyos, hogy megváltozott, hasznunkra válik, még pedig vagy azáltal, hogy valamit mindjárt javadra fordíthatsz belőle, vagy hogy megtudhatod, mi okból történt valami akkoriban úgy és nem másként. Ilyeténkép aztán ugyanolyan eljárást vagy hozzá hasonlót alkalmazhatsz a szükséghez képest a magad cselekedeteire is. Mert nincsen a régiségben semmi olyan teljesen elavult dolog, a mit valamiképpen ne lehetne alkalmazni saját életmódunkra: ha a forma megváltozott is, maga a szokás megmaradt.
A történelem tehát Vives szerint elsősorban arra való, hogy tanulságaiból okulást és hasznot merítsünk saját életünk helyes és okos berendezéséhez. A történetnek eme példaadó feladatából következik, hogy tanításában nem szabad soká időznünk a háborúknál, mert ezek csak gonosz cselekedetekre indítják a lelket, s megmutatják az utakat, melyeken egymásban kölcsönösen kárt tehetünk. Egészen röviden érinteni kell, hogy kik fogtak fegyvert, kik voltak mindkét részről a vezérek, hol volt az összeütközés, kik a legyőzöttek, s mi történt velök, de ezeket a dolgokat sem szabad másképpen elmondani vagy előadni, mint a latorságokat (quam latrocinia), a mennyiben a háborúk legtöbbször valóban azok.
Az oktatást akként kell szervezni, hogy a növendék először áttekinthesse az egész világtörténetet, s azután ismerje meg részletesebben az egyes korszakok és nemzetek históriáját.
A feladatoknak és módszereknek ilyetén megállapítása szükségessé teszi, hogy a szerző a czél elérésére szolgáló segítő eszközöket részletesen megjelölje. Erre valók a történeti irodalom termékei, melyeknek rengeteg tömegét ajánlja Vives: a régi történetírót majdnem valamennyit, az újakat is nagy számmal. Megtaláljuk itt Liviust, Salustiust, Tacitust, Herodotost, Thukydidest, Xenophont épp úgy, mint Dionysius Halicarnasseust, Josephus Flaviust, Paulus Diaconust, Procopiust, Agathiast, Leonardo Brunit, Einhardust, Jordanest, Aeneas Sylviust, Beatus Rhenanust, Platinát, Trithemiust, Freisingeni Ottót, Reginót, Froissart-t, Cominest és még hosszú sorát azoknak, kik történetet írtak. Vives mértéktelenül halmozza az ismeretanyagokat itt is és minden tanulmány körében, nyilván inkább saját bámulatra méltó olvasottságát mutogatva, mint józan paedagogiai szempontoknak hódolva. Mert bármilyen nevezetes jelensége ez a mű a kor nevelői érdeklődésének, bizonyos az, hogy az anyag kiszemelésében még egészen elvtelenül járt el a tudós szerző.
Ma már tudjuk, hogy Vives könyvét, mely oly gazdag anyagot ölel fel s annyi új szempontot vitt az oktatás elméletébe, annak idején nagyon sokan olvasták, ha szinte kevesen idézték is. Vitán felül van, hogy nagy hatással volt egynémely későbbi angol elmélkedőre, úgyszintén Comeniusra (aki megnevezi forrásai közt) s a jezsuiták oktató eljárására.* E hatást Vives könyve megérdemelte. Minden fogyatkozása mellett tiszteletre méltó irodalmi hagyatéka oly elmélkedőnek, aki nem zárkózott el a haladás elől, de meg tudta becsülni a múltak értékes hagyományait is.