Miután a latin iskolák újjászervezésének külső történetét megismertük, arra a kérdésre kell felelnünk, hogy az Agricolától függő humanista nevelők milyen tartalommal telítették meg iskoláik kereteit?
Az első, amire teljes erővel és kíméletlen eszközökkel törekedtek valamennyien, a Doctrinale kiszorítása. Nem szabad felednünk, hogy Laurentius Valla ekkor már megírta volt féktelen invectiváját e középkori nyelvtan ellen. Wimpheling még megtartja, de megrövidíti. Murmellius éles kritikát ír ellene Scopariusában (1513), mely már a XV. század olasz humanistáinak írásaira támaszkodik, kiküszöböli a münsteri iskolából s maga ír latin alaktant a klasszikusokból vett példákkal; megszerkeszti továbbá Pappa czímen latin nyelv- és gyakorlókönyvét, ezt az első félénk kísérletet azoknak a törekvéseknek hosszú sorozatában, melyek Comenius Januájában végződnek, s a nyelvismerettel kapcsolatos tárgyi ismeret megadására irányulnak. Mindezek a könyvek egyúttal azt a czélt szolgálták, hogy a latin grammatikai tanulmány idejét megrövidítsék, s a gyermekeknek mentől elébb hozzáférhetővé tegyék a klasszikus irodalom legjavát. A végczél kettős volt: egyfelől az, hogy a növendékek megtanuljanak művelt emberek módjára latinul beszélni és írni; másfelől az, hogy a klasszikus nyelvbe és irodalomba való behatolás humánussá tegye gondolkozásukat, érzületöket, erkölcsi maguktartását. A művelt és szép kifejezésmód elsajátítása és a klasszikus irodalmakban foglalt tartalmi értékek felismerése – úgy hitték – visszahat a lélekre: a kettő együtt finomítja a szépnek, a jónak, az igaznak megérzését, megnemesíti az ember ösztöneit. Mindezt első helyen a latin nyelvre és irodalomra vonatkoztatták; a görögnek csak lassan tudtak érvényt szerezni. Az úttörés érdeme e téren Hegiusé.