| A székesegyház öltönyei s egyéb szerelvényei. | TARTALOM | A székváros egyéb egyházai. |
Sirok és sirkövek.
Szent-László király sirjának helye, majd oltára. – Megujítása s uj helye. – Alakja. – Elpusztulása. – Egyéb sirok. – Farkas Bálint, Scolari, Thurzó püspökök siremlékei. – Névtelen s töredék sirkövek. – Kenéz pesti biró s Pruisz János püspök siremléke.
A középkor ama szokása, hogy az egyházak köré temetkezett, s kitünőbb egyéniségeknek az egyház belsejében is megengedé a temetkezést, korán megnépesíté az egyházakat sirokkal és sirkövekkel. Bécsben, Krakkóban s általában a külföldön, hol az egyházak nem pusztultak el s nem is szenvedtek annyit, mint nálunk, – telvék az egyházak szebbnél-szebb, nem ritkán nagyszerü siremlékekkel, és nemcsak belsejökben, hanem külső falaikon is. Hazánkban sem volt ez máskülönben. Amit egy XVII-ik századi török utazó a székesfejérvári főegyházról említ, hogy mindenik zugában egy-egy fejér márványból kifaragott csodálatos alak (szobor) állt, s kőkoporsókban drágaköves, aranyos koronával királyok s főpapok feküdtek:* az, kisebb-nagyobb mértékben, rá illik középkori székesegyházaink legtöbbjére, melyeknek fenmaradt csarnokaiban, mint Gyulafejérvárott, Nagyszebenben, Szepesváralján stb. még ma is nevezetes sirkövekre akadunk.
Szent-László váradi egyháza, melyben főpapok s főurak mellett királyok s fejedelmi sarjadékok választák temetőhelyöket, szintén gazdag volt siremlékekben, köztök olyanokban is, melyeken a művészi kidolgozás fénye vetekedett az anyag belbecsével. De mindenek között legdrágább s legszebb is volt a székesegyház alapítójának, Szent-László királynak sirköve, melyről ugy az egyházi ének, mint az egykoru költő vagy utazó egyaránt magasztalólag szól.
{104.} Hogy a székesegyház mely táján temették el a szent király hamvait? nem említik történeti forrásaink; de ismeretes e tekintetben a középkor szokása s a szivósság, melylyel szokását megtartotta anynyira, hogy szinte törvénynyé emelte, melytől csak kivételesen engedett eltérést. Az egyházak alapítóinak rendszerént az egyház legelőkelőbb helyén, a szentélyben, a főoltár előtt nyitottak sirt; ott kellett állnia eredetileg Szent-László sirjának is. Ezt igazolja az 1883-iki ásatás egyik igen fontos lelete. A székesegyház talaja alatt tekintélyes nagyságu s déli oldalon két ajtóval bíró sirt találtak, mely az alaprajzon a betüvel van megjelölve. E sir a Báthori-féle székesegyháznak már egészen a főhajójába, de a Szent-László építette székesegyháznak, legalább részben, szentélyébe, a főoltár közelébe esett, mert az egyház szentélye a keleti tornyok nyugati oldalainál kezdődött, s ama korban, midőn a miséző pap még arczczal fordult a hivek felé, s a papság a miséző pap háta mögött foglalt helyet: a főoltárt nem az apsis keleti oldalán állították fel, hanem ettől távolabb, nyugat felé. E sir tehát ily helyen s ily terjedelemmel csak Szent-László sirja lehet. Egyszerü, földalatti helyiség volt, melynek tetejét sima, az egyház padozatával vizszintes kőlapok fedheték; déli oldalára a két ajtót csak később, talán akkor vághatták, midőn a szent király hamvait egyre sürübben és sürübben kezdték látogatni.
De itt a szent test csak egy századig nyugodott. Már az ős keresztények a vértanuk s hitvallók tetemeit szentté avattatásuk alkalmával felvették sirjaikból, s fent az egyházban a tiszteletökre emelt uj oltár alatt vagy felett helyezték el. Igy látjuk Rómában Szent-Péter, Krakkóban Szent-Szaniszló siroltárait az egyház közepén, a főhajóban emelkedni; az utóbbi helyen Szent-Szaniszló ezüst koporsaja az oltár felett áll. Váradon is 1192-ben a szentté avatás ünnepélyességei között Dénes művész III. Béla király parancsára felnyittatta Szent-László sirját, s drága ereklyéit, uj ezüst koporsóba zárva, a tiszteletére emelt oltáron helyezte el, melyet fenn az egyházban valószinüleg ugyanaz a Dénes művész állított fel.* Hol, az egyház mely pontján emelkedett az {105.} uj oltár? s miből és milyen művészettel volt előállítva? nem mondják történeti emlékeink; de nemzetünk legnépszerübb királyának tiszteletére készült, s oly művelt izlésü király idejében, mint III. Béla, kinek korában hazai szobrászatunk, mint a korából fenmaradt műemlékek tanusítják, már teljes kifejlődése fokán állt, és igy jogosan hihetjük, hogy Szent-László király első oltára műbecsére nézve is első volt a hazában. Emellett szól még az a körülmény, hogy a király Dénes mestert nem csupán a királyi sir felnyitásáért, hanem még inkább az oltár vagy koporsó sikerült előállításáért nemességre emelte, s ugy látszik királyi adományban is részesíté.*
Ez oltár azonban alig ért meg egyfélszázadot: 1241-ben áldozatául esett a tatárok pusztításának; de midőn ismét csakhamar látjuk, hogy királyaink s királynéink ujra sürün zarándokolnak a szent király megmentett tetemeinek sirjához;* midőn továbbá olvassuk, hogy 1273-ban Szent-László fejereklyéjére, 1304-ben sirjára tesznek esküt:* nem kételkedhetünk, hogy a tatárok elvonulása után Várad intéző köreinek legelső gondja volt e sir és oltár helyreállítása.
A XIV-ik századtól kezdve, különösen I. Károly és Nagy Lajos királyok leveleiben egyre gyakrabban hallunk Szent-László sirjáról;* királyokat, fejedelmeket, legelőkelőbb nemzetségeink tagjait látjuk köréje temetkezni oly sürün, hogy az egyházi ének joggal mondhatá:
| «Környülfekszenek téged császárok, |
| Püspökök, királyok, jobbágy-urak».* |
Ugyane korban maga a szent király sirja is, legalább helyére nézve, nevezetes változáson ment keresztül. Az 1883-ki ásatás a székesegyház déli oszlopsorának közepén, a harmadik s negyedik oszlop {106.} között, tehát épen szemközt a főkapuval tekintélyes alapfalazatot talált (az alaprajzon n betüvel megjelölve), mely Henszlmann I. véleménye szerént csak Szent-László siroltárának alapzata lehet s véleményét alább következő tanulmányában kellőleg indokolja is. Valóban, a drága sir helyét illetőleg e tájra utasítanak a Báthori székesegyház befejezése után szerkesztett Chartularium szavai s egyéb történeti nyomok is. Szent-Katalinnak két oltára állt a székesegyházban: egyik a nyugati kapu felett, másik a hajó déli oldalán, s mint a Chartularium megjegyzi, Szent-László király oltára mellett, mely pedig sirja vagy ravatala felett emelkedett.* Ugyanezen oldalon állt amaz ismételve említett karzat vagy oratorium, mely a szent király sirját látogató királyok s fejedelmi személyek számára épült, melyből az egykoru feljegyzés szerént Izabella királyné is hallgatni szokta a szent misét,* s mely kétségkivül ugy állt, hogy abból a királyi látogatások főokára, Szent-László sirjára látni lehetett. Az ősz tudós, Henszlmann I. ép oly gyakorlott, mint éles szeme a csekély falmaradványokban helyesen ismerte fel az annyit keresett, drága sirnak egykori helyét; ott állt az valóban, egy oldalról, ugy látszik, Szent-István, más oldalról Szent-Imre herczeg oltárai között, mintegy nemzeti Pantheont képezve. És helye itt, szemben a főkapuval, a legnagyobb tapintattal volt kiválasztva még azon okból is, mert régi egyházainkban a szószék rendesen a főhajó északi oldalán emelkedett, székesegyházunkban tehát szemben a szent király sirjával, és igy Várad főpapjai, midőn Szent-László vallásos s hazafias erényeit dicsőítve szónokoltak, szemben álltak a {107.} királyi páholylyal, de a szent király sirjával is, s e sirra mutatva, lelkesítheték ugy a királyt, mint a szegény jobbágyot nemzetünk ez eszményképének tisztelete s követésére.*
E helyre azonban a sir csak Báthori András püspök építkezése után juthatott, midőn az első székesegyház oldalfalait oszlopsorral váltották fel s addig osztatlan hajóhoz mellékhajókat csatolva, a szent király sirja minden oldalán szabadon s tágas téren állhatott. De hogy a tatárjárás után emelt szent sirt és oltárt egyszerüen csak áthozták-e a Báthori építette székesegyházba vagy a székesegyházzal együtt azt is megujíták, s a székesegyház styljének megfelelőleg a csúcsives izlés gazdag ékítményeivel állíták fel? e kérdésekre hasztalan kérünk választ történeti forrásainktól. Felette kevés az is, és hézagos, amit e sir alakja s anyagáról megtudhatunk nagy veszteségére műtörténetünknek, melynek igy egyik legérdekesebb lapja csaknem üresen marad.
Csezmiczei János váradi kanonok költeménye említi először Szent-László király sirjának «fényes márványoszlopait»,* márványból ékesen faragott sirt említ egy XVI-ik századi utazó is.* Valóban igy látjuk a krakkai ős székesegyházban ma is a lengyel királyok sirjait: a hossz-négyszöget képező, márványból faragott ravatal vagy nyitott koporsó többnyire hármas, szintén márvány lépcsőzeten nyugszik; a ravatalon, mintegy kiterítve, a király életnagyságu alakja fekszik szintén márványból vagy bronzból, fején korona, kezében királyi pálcza, mellette két oldalt fegyvere és czimere, lábainál többnyire oroszlán. Ruházata korhű, termete, vonásai élethivek. A ravatal négy oldalát domborművek töltik be, melyek többnyire a koporsóban nyugvó {108.} életének főbb mozzanatait, olykor, mint Nagy-Kázmér király atyjának ravatalán († 1333) temetése egész csoportozatát s pompáját tüntetik fel. A halott arcza felett a ravatal szinének megfelelő márványból, gazdag művezetü mennyezet magaslik fel, melyet a ravatal oldalaiból kiemelkedő oszlopok, többnyire nyolcz, tartanak; de néha, mikor a ravatal veresmárvány, a mennyezet oszlopaival együtt bronz, mi a műnek szinváltozatosságot kölcsönöz s hatását fokozza.
Ily oszlopos ravatal emelkedhetett Szent-László sirja felett is, csakhogy itt a ravatal felső része, mint hajdan a vértanuk s hitvallók koporsai, oltárrá volt alakítva, és igy ugynevezett ciboriumos oltárt képezett. Oszlopain állhattak a négy evangelista ama szobrai, melyeket utóbb Hagymási Kristóf váradi kapitány, a monda szerént, megcsonkított, fejeiket letöretvén, s melyek egyikét utóbb valaki lopvást elvitte;* alant pedig, a ravatal oldalainak faragványai domborműben a szent király tetteit, s talán temetése vagy szentté avatásának megható jeleneteit örökíték meg.
E helyre vágyott tehát századokon át annyi sziv; ide zarándokoltak nemcsak hazánk legtávolibb részeiből, hanem a külföldről is annyi kegyelettel, hogy például Ulászló lengyel király 1412. tavaszán Debreczentől e sirig gyalog tette meg az utat;* és oly számosan, hogy például az 1525-ki jubileum alkalmával külön, a török elleni hadjárat költségeire, tehát a haza oltárára közel hatszáz forint gyült be.*
Szent-László sirját 1565-ig sértetlenül megőrizte a székes-, majd a Szent-István-káptalan; az idézett évben, mint tudjuk, János-Zsigmond {109.} párthivei feltörték azt s a szent királynak még benne volt ereklyéit kiszórták.* Egy évre rá a drága sir, mely különben már üres volt, gazdátlanul, egészen sorsára hagyatva maradt, és csakhamar érezte is ádáz kezek pusztításait, mert amit Miskolczy István 1600-ki uti naplója Szent-László kápolnájáról s megcsonkított szobrairól ir, az minden valószinüség szerént e ciboriumos, vagy mennyezetes sirra vonatkozik.
Szent-László királyon kivül, mint tudjuk, egyéb királyi s fejedelmi férfiak és hölgyek is nyertek a váradi székesegyházban temetőhelyet, de hogy ezeknek hamvai felett állottak-e emlékkövek? nem említik történeti forrásaink. Azonban alig hihető, hogy I. Károly* és Zsigmond királyok vagy László opólyi herczeg s nádor ide tetetett nejeiknek ne állítottak volna emlékkövet; vagy hogy a Borsa, Aba nemzetségek s Simon bán családjának sirjai jeltelenül állottak volna. Magának Zsigmond királynak is csak siriratát ismerjük;* emlékkövéről vagy ravataláról hallgat a történelem. A székesegyház alaprajzán, Szent-László első sirjának keleti végében, a b betűvel jelzett hely Mária királyné sirja lehet, ki, mint tudjuk, Szent-László lábainál temettetett el, bizonyosan ős keresztény szokás szerént, lábaival az oltár felé; {110.} ellenben a nyugati bejárás előtt ama feltünő terjedelmü sir, melyet d betű jelez, valószinüleg Mária királyné férjének, Zsigmond királynak sirja volt.
A sok főpap s egyházi férfiu közől, kik egy félezred év alatt Szent-László egyházába temetkeztek, szintén számosnak jelölte nyughelyét egy-egy sirkő vagy épen nagyobbszerü emlék; de ezek is, egyet kivéve, egész a legujabb korig teljesen ismeretlenek valának. Csupán Farkas Bálint váradi püspök (1490–1495.) siremléket ismertük, de azt is csak egy rövid tudósításból, mely nem tudott egyebet mondani róla, mint hogy ez emlék, hihetőleg nem szobor, hanem ravatal, veres márványból készült.*
Az 1883-ki várbeli ásatások e tekintetben is nyereségeseknek bizonyultak s több főpapunknak addig ismeretlen sirkövét hozták felszinre. Ilyen először is Scolari András sirköve, ki származása helyéről a közéletben Flórenczinek neveztetett. A sirkövön, melyet az alaprajzon R betűvel jelzett helyen fedezték fel, s a mellékelt kép (VI. tábla) hiven tüntet fel, – domborműben, főpapi ornatusába öltöztetve s fekvő helyzetben látjuk magát az elhunyt püspököt. Fején, mely négy bojtos bőrpárnán pihen, püspökföveg, mely a románkori infuláknál már jóval magasabb. Nyakát magas, messze álló gallér fogja körül; vállairól középkori, harangidomos casula folyik le sürü, modoros ránczokkal, mert a kezek, mintegy emelkedett helyzetben, a mell alatt egymásra fektetvék. Kezein keztyük, de gyürük nem láthatók, noha ama kor főpapjainak mindenik ujján, még a hüvelyk s kisujjon is egy-egy gyürüt látni nem ritkaság. A casulát az ily ruháknál a középkori leltárakban annyiszor emlegetett kereszt szegi át, melynek bal oldalán, a jobb kézről mintegy lecsüggőleg, a manipulus két keskeny ága látható. A casula alól előtünik a szintén keskeny stóla két rojtos vége, ezalatt ismét a főpapi tunicella, mely alól az alba folyik le, eltakarva a lábakat egész hegyökig. A lábak alatt, mint a főpapoknál rendszerént, ugy itt is, a hűség jelképe, kutya fekszik fejével bal lába felé. Jobb térdénél czimerpaizs foglal helyet, három rézsut futó polyával; bal {111.} oldalánál pedig főpásztori botja fekszik, melynek gombjáról a középkorban szokásos kendő lóg le s kampóján, kivül hármas bogyókat, belül pedig négyszirmu virágot tüntet fel.*
Sajnos, hogy az arcz, mely az ily emlékeken rendszerént élethűséggel vagy legalább is némi hasonlatossággal szokott kidomborítva lenni, nagy sérülést szenvedett, kivált az orr s az ajkak táján, mely állapotában csak annyit láthatunk, hogy az arcz szakálltalan s a haj hátra fésülve a fülek aljáig ért, hol körbe vágott volt.
A siremlék mind a négy szélét gyönyörü minuskula betükkel felirás szegi körül, mely a pásztorbot felső végénél kezdődik s következőleg olvasható:
kiegészítve: Hic iacet reverendus in christo pater dominus Andreas florentinus, huius ecclesiae waradiensis pontifex venerandus, deo ac gentibus hungariae dilectus, qui obiit XVIII. die mensis Januarii,VII. hora noctis, anno domini M. C. C. C. C. XXVI. hic honorifice sepultus.
E siremlék, mely különben csak egyszerü fejér kő, mindamellett becses maradványa székesegyházunknak, mert mig egyrészt régi főpapjaink sirjáról, valamint külsejök, s különösen öltözetökről fogalmat ad, másrészt érdekes adattal is gazdagítja püspökségünk történetét. Scolari András halálának idejét eddigelé, az adatok hézagossága miatt, csak hozzávetőleg lehetett megállapítani, hogy tudniillik 1426 január 1–24-ke közt halhatott el;* most e tekintetben is biztos tájékozást {112.} nyerünk, midőn a sirkő feliratából megtudjuk, hogy csakugyan 1426-ben, január 18-án éjjel szünt meg élni. De hogy e sirkő az alatta pihent főpap eddig ismert Scolari nevét «kijavítaná»,* az tévedés. Püspökünk magát azon pecsétjén, mely saját eredeti leveléről függ, s melyet ő maga vésetett, hivatalosan használt, – határozottan Scolari-nak nevezi, valódi neve tehát az volt; a Florenczi név, mely pecsétjének kitört helyén kétségkivül szintén megvolt,* csak származását jelző előnév, a vezetékneven mitsem változtató, épen ugy, mint Vitéz János püspöknek igazi neve mindig Vitéz, bár kortársai, sőt a váradi Chartularium is szintén származása helyéről slavoniainak (Sclavus) nevezték.* Scolari András florenczi származása pedig sirkövének feltalálása előtt sem volt ismeretlen; sőt ha nem ismernők Scolari nevét, családi származásáról maga a sirkő felirata nem nyujthatna felvilágosítást, mert Florenczi név alatt többen is szerepelnek.
Nem kevésbbé becses egy másik siremlék, melyet szintén az 1883-ki várbeli ásatáskor Romer F. F. talált meg az alaprajz 
betűvel jelölt pontján, de mint az előbbenit, ugy ezt is már nem eredeti helyén.* Ez is Várad egyik püspökének, az előkelő származásáról, valamint műveltsége, építkezései s változatos életéről egyaránt nevezetes Thurzó Zsigmondnak siremléke. Egyszerü fejér homokkőlap, nem, mint az előbbeni, csúcsives, hanem szintén kora izlésének megfelelőleg, már renaissance betűkkel.
Az egész kőlap, mint mellékelt képén (VII. tábla) látható, két mezőre van osztva; a felsőben, mely magasabb, keretbe foglalva látjuk a Thurzók czimerpaizsát, felső mezejében jobbra tekintő, koronás fél-oroszlán, az alsóban három rózsa öt-öt szirommal; a paizs felett {113.} két oldalt lebegő, hosszu leffentyükkel püspökföveg. A keret alatt számos rövidítéssel s közbeszurt, apróbb betükkel a következő felirat:
Mai olvasás szerént: I (?) Sigismundus Thurzo, Antistes Waradiensis de se ad lectorem:
| Huius Thurzo loci princeps, autorque sacelli, |
| Dormio dum toto personhet orbe tuba. |
| Parce meum, quis-quis legis haec epitaphia, somnum |
| Rupere, nam numerus tu quoque noster cris. |
MDXII. pridie nonas septembris fatis concessit, VI-o Idus tumulatus est.*
Ezen siremlék épen ugy, mint az előbbeni, történeti szempontból is becses. Megtudjuk általa Thurzó püspökünk halála napját: szeptember 4-ét, amely eddig ismeretlen volt; de egy történelmi tévedésből is kiigazít. Pray szerént Thurzó püspök szülőföldén, Lőcsén temettetett el,* s ime, most kiderül, hogy nagy történetirónk ez állítását nem valamely kutfőből meríté, amint csakugyan forrást nem is idéz: ez emlékkő ugyanis, melynek feliratában kéri a püspök, hogy álmát ne háborgassák, kétségtelenül tanusítja, hogy ő e kő alatt pihent, és igy Váradon temettetett el negyednapra halála után.
A következő két kép szintén főpapi sirkövekről van véve, melyek ugyancsak a székesegyház helyén, 1883-ban kerültek napfényre. Ezek egyike, (VIII. tábla) mely az egyház padozatán fekhetett s ott az {114.} emberek lépései alatt csaknem simára kopott, bár még emellett darabokra törve van, annyit mégis enged látnunk, hogy a sirkő felső részén valamely bölénynek vagy tinónak levélcsomókkal diszített szarvai felett főpapi föveg emelkedik. A másik sirkő (IX. tábla) mind anyagára, mind művezetére nézve a lehető legegyszerübb s legigénytelenebb, még csak felirás sincs rajta, csupán egy főpásztori bot, mely a Scolariéhoz nagyon hasonlít, kivéve, hogy szára egészen sima.
Annál díszesebb lehetett egy másik veresmárvány siremlék, melynek néhány összetört darabját szintén az 1883-ki ásatás hozta fel.* Az összeilleszthető darabokra egy főpásztori bot alsó vége látszik, mellette balról hosszu öltöny, valószinüleg az alba alja terült szét egy jobbra tekintő kutyára, melyen a főpap lábai pihentek. Feliratából csak az évszám egy része: «anno domini MCCC»... betüzhető ki.
Ezenkivül az 1881-ki alapásatások alkalmával felszinre jött két sirkő-töredék, melyek egyikén, mint mellékelt hasonmása mutatja (8. szám), a felirat egy része: «De Raven» olvasható, s valószinüleg azon Raweni (Ravennai?) Mihály ősének siremléke lehetett, ki a XV-ik században mint királyi ügyész s biharmegyei birtokos említtetik.* A másik töredéken már renaissance betűkkel a «Sebastiensis» {115.} szó áll, ami kétségkivül a hasonnevü czimzetes püspökségre vonatkozik, és igy e kő a váradi káptalan azon tagjai valamelyikének siremléke lehetett, kik ama püspöki czimet a XV-ik század végén vagy a XVI-ik elején viselték.* Ezekhez hasonló sirkő-töredék látható még a Bethlen-, s a Királyfia-bástya közt emelkedő várfal legfelső részébe építve, de amelynek szintén már renaissance kori betűiből valamely név vagy évszám ki nem olvasható. Ellenben Kenéz, máskép Szücs András pesti biró sirköve, melyet 1777-ben a várfalak tövénél találtak meg, fenvan ma is, s a mintegy 120 cmtr magas s 40 cmtr széles egyszerü kőlap e feliratot viseli:
Mai olvasás szerént: Hic sepultus est Andreas Kenez sive Szücs, iudex civitatis Pestiensis, qui obiit in die 18-a mensis septembris anno 1554.*
És itt meg kell még említenem Pruisz János váradi püspök (1476–1490.) siremlékét, melyet e munka I. kötetének megjelenése {116.} óta morvaországi Magyar-Hradischon volt alkalmam láthatni, és igy mit e sirkőről az idézett kötet 321. lapján közöltem, saját tapasztalásom után kiegészíthetem.
A sirkő csakugyan a sekrestyében áll, ennek a szentélybe s a klastrom folyosójára nyiló két ajtaja közt a falba illesztve. Egyszerü homokkőlap, mely hossznégyszöget képez; magassága 1.91 cm., szélessége pedig 81 cm., kidolgozása minden izlést, sőt csint is nélkülöz, kétségkivül valamely közönséges kőfaragó munkája.
Belső terét a püspök alakja foglalja el életnagyságban. Fején drágaköves infula, melynek kettős csúcsát, ama kor szokása szerént, egy-egy arany kereszt foglalja el s hosszu, rojtos két szalagja a vállakon keresztül a mellre van vetve. Nyakán, valamint a mellén keresztbe fektetett kezek csuklóinál a szerzetesi ruha végei láthatók; jobb lábán is, mely egyedül tünik elő s meztelen, a szerzetesek saruja van. Albája felett, melyet derekához durva korda szorít, vecsernye palástot visel, mely szintén drágaköves és gyöngyös, mint infulája. Főpásztori botja csúcsives izlésü s a püspök testén keresztbe van fektetve ugy, hogy kampója jobb arcza mellett pihen; alsó vége pedig bal lábáig ér. Ugyanitt, bal térdénél áll czimerpaizsa, mely mezejében három nyilat visel.* *
Arcza szakáll és bajusztalan, elhizott, de ajkainál beesett, mint {117.} embereknél, kiknek fogaik már hiányzanak. Szemei nyitvák, de azoknak kifejezést adni a kőfaragó nem tudott. Az alak körül, a kőlap négy szélén e felirat áll, mely hibáival szintén avatatlan kézre vall:
Mai olvasással: Anno Domini (M)DO9 (=1509) obiit Reverendus in Christo Pater Frater Johannes quondam Episcopus Waradiensis, hic tumulatus, cuius anima Deo vivat in coelis.
| A székesegyház öltönyei s egyéb szerelvényei. | TARTALOM | A székváros egyéb egyházai. |