| Csohaj. (Choay. Chuey. Couey.) | TARTALOM | Derecske. (Reichke. Derechke.) |
Debreczen.
(Debruchun, Villa de Broten, de Brecen. Debrecen.)
Főutczájának közepén az a hely, hol most a helv. vall. főegyház emelkedik, mintegy szivét képezi a városnak; ott fogamzott meg élete. E hely, mint a várost ma is körülölelő erdőkből, de százados történeti {216.} adatokból is következtethető, egy ezredévvel ezelőtt ligetes, erdős hely lehetett, s honkereső atyáink ősi szokás szerént e helyen gyujtának először oltártüzet s megszentelték e helyet áldozatuk vérével. E helyen állhatott az első keresztény szerzetes is, ki még a béke, a szeretet Istenét hirdeté az álmélkodó ősöknek, arra is tanítá őket, hogy az uj hazát nem volt elég megszerezni, meg is kell azt tartani. És e szó hatott: hogy el ne vesszen Magyarország, az ős hit oltárának helyére maguk építék fel a kereszténység Istenének kőegyházát.
Midőn e század első éveiben az említett főegyház helyén állott régi egyházat lebontották, annak helyén egy még régibb, de kisebb egyház alapfalaira akadtak. Ez volt a kereszténynyé lett Debreczennek első egyháza. Mikor vagy ki rakta le ama drága alapfalakat? az nincs feljegyezve, de okunk van hinni, hogy oly kéz, melyet nemzetünk a hősiesség koszorujával, s a kereszténység a szentek fényével övez körül.
Debreczen Mén-Marót országával magának az Árpád-háznak birtokába jutott s kétségkivül azért van, hogy a Névtelen jegyző, mig az ország többi részeiben kijelöli az egyes honfoglalók megtelepülése helyét: Debreczen helyére épen ugy, mint Váradéra, senkit sem telepít. Vezérfejedelmeink pedig felismervén e hely fontosságát, ugy hadi, mint művelődési és kereskedelmi szempontból, őrizkedtek attól megválni, s később, a királyság korában is csak annyiban válhattak meg tőle, hogy a tiszai részekre utalt ifjabb királyoknak engedték át. Ily királyi birtoklásra mutat egyebek közt az a körülmény is, hogy utóbb Debreczent Rafain szörényi bántól vagy Dósa Nádortól kezdve, a Brankovicsok, Hunyadyak és Zápolyayakon keresztül egész a Rákóczyakig, majd mindig fejedelmi férfiak kezén találjuk. Az pedig bizonyos, hogy amint az utolsó ifjabb király (V. István) eltűnik, nehány év mulva, 1289-ben felmerül Debreczen birtokosának neve is s azután szakadatlan sorban megtalálható történelmünk lapjain.
E birtoklási viszonyok következtében alig habozhatunk, hogy Debreczen első egyházának építőjét a tiszai részek legdaliásabb urának s különben is a váradi püspökség alapítójának, Szent-Lászlónak személyében keressük. És Debreczennek ama tette, hogy a hős király szentté avatása után tiszteletére külön egyházat emelt, mintha azt tükrözné vissza, hogy adóssának érezte magát s adósságát hasonlóval sietett leróni. {217.}
Különben Debreczennek, mint községnek első alakulásáról eddigelé hiányzanak a tudósítások; nevével a XIII-ik század kezdetén találkozunk először, de már ekkor kifejlődött, népes község, melynek előkelő lakói is vannak,* s valószinüleg már ekkor birtokában volt ama művelődési tényezők egyikének, melyek a középkor monostoraiban oly hatalmasan nyilvánultak.* Biztosabb története az említett század végével kezdődik s ettől kezdve nemcsak birtokviszonyairól nyerünk teljesképet, hanem egyházi s műveltségi viszonyaiba is eléggé belepillanthatunk.
Történetének e világosabb korát mingyárt oly esemény nyitja meg, mely kiváló érdekessége mellett e munka keretébe is tartozik. Említett kis egyháza, mely Debreczen keresztény műveltségének bölcseje volt, nagy változásnak nézett eléje; talán már szűk is volt a megnőtt községnek, vagy mi még valószinűbb, a tatárpusztítás avagy egyéb szerencsétlenség nagyon megviselhette, s igy történt, hogy a kis ős hajlék kénytelen vala egy nagyobbnak s fényesebbnek helyet adni.
Debreczen földesurai ekkor a Káta (?) nemzetségbeli Rafain, Dósa és Péter valának, nemcsak gazdag, hanem állásuknál fogva is hatalmas férfiak: Rafain szőrényi bán, Dósa utóbb az ország nádora. Hazai törvényeink szerént ők voltak a debreczeni egyház kegyurai, s lehet, hogy annak megujítását ők határozták s a lebontást is közösen végezheték el, de mint közös működésnél annyiszor megesik, az uj egyház felépítésénél már meghasonlottak. E korban, mint láttuk, más tekintetben is éles surlódások voltak napirenden itt.* Annyi bizonyos, hogy az uj egyházat végre is nem a nevezett kegyurak, hanem Várad püspöke I. Imre (1297–1317.) építette fel.
Ez egyház keletkezéséről még csak annyi adatunk van, hogy Imre püspök azt személyesen fel is szentelé Szent-András apostol tiszteletére,* ki bizonyosan már az előbbi korban választott védszentje {218.} volt Debreczennek s a most lebontott egyház is az ő oltalma alatt állt. Emellett szólt egyrészt ama tapasztalás, hogy kereszténységünk első századaiban a kiválóbb egyházak Szüz-Márián kivül leginkább az apostolok valamelyikének védelme alá helyeztetének; másrészt pedig őseink szivós ragaszkodása vallásuk hagyományos szokásaihoz s ezek közt a már egyszer kiválasztott védszenthez, mint azt itt, Debreczennél is mingyárt lesz alkalmunk tapasztalni. Ezenkivül az egyház építészeti körülményeiről, nevezetesen idoma s arányairól nem maradt ránk egykoru tudósítás; de történelmi emlékeink beszélik, hogy midőn Debreczennek Szent-András apostol egyháza 1802. junius 11-én megégett s helyébe uj egyház építését határozta el a város, lebontása előtt a mellékelt felrajzot (XI. tábla) s lebontása után a szintén mellékelt (20. szám) alaprajzot vétette fel róla.*
A felrajz fedél nélkül, leégett állapotában mutatja az egyházat, melynek szentélye sincs feltüntetve. Általában e rajz oly kezdetleges és hiányos, hogy általa az egyház képét mintegy hozzávetőleg nyerhetjük. Az alaprajz is sok kivánni valót hagy hátra, de legalább fővonásaiban egész s az egyház beosztásával, sőt környezetével is {219.} megismertet. A két rajzot egymással egybevetve, látjuk, hogy kőfallal kerített helyen, melynek dél-nyugoti csúcsán a XIII-ik századra emlékeztető védelmi torony áll, tekintélyes nagyságu egyház emelkedik, a csúcsives építészet félreismerhetetlen idomaival.
A nyugoti homlokzat közepe előtt magaslik az egyetlen torony, mely nincs bevonva az épület testébe, kiszökően áll, de rajta keresztül nyílik az egyház bejárásainak egyike; erős falazata alant nyolczoldalu, de fent, a homlokzat ormánál hatoldaluvá keskenyül. Hajójának hossz-szentélye {220.} nincs, ennek helyén az oltárfalak egyszerüen a nyolcszög három oldalával záródnak be. Déli ajtaja felett rózsaablak s ettől jobbra és balra magas csúcsives ablakok, melyekhez hasonlók lehettek a szentély falain is; az oldalakat háromtagu támok erősítik, hegyökben a szokásos keresztvirággal. Az éjszak-keleti oldalhoz csatolt melléképület eredetileg kápolna és sekrestye lehetett.
Mind e részletek s idomok kétségtelenül tanusítják, hogy az 1802-ben megégett s lebontott egyház csúcsiveskori alkotás volt; de minthogy e kor a XVI-ik század elejéig tartott: kérdés, ha ugyanaz-e, melyet még Imre váradi püspök emeltetett? Az ablakok mérművei, ha hivebben s nagyobb szakértelemmel volnának a rajzon feltűntetve, e kérdésre határozott választ adhatnának, de jelen állapotjokban nem hiteles tanuk; igy tehát csak arra szorítkozhatunk, hogy az egyházban létezett felirások ismételve említik, hogy az egyház 1564-ben leégett, majd több mint hatvan évi pusztán állása után ismét befedetett s helyreállíttatott;* de hogy a XIV-ik századon innen ujra építtetett volna, arról hallgatnak, s minthogy az átépítésről ugy a hagyomány, mint egyéb történeti adatok sem szólanak; ennélfogva az 1802-ben elenyészett egyházat egyenesen annak tarthatjuk, melynek építését egykoru eredeti oklevél Imre váradi püspöknek tulajdonítja, a melynek keletkezése korában a csúcsíves izlés épen oly müveket alkotott, mint a milyet a lebontott egyház rajza tüntet fel. E rajz csak egyetlen lap, de sok száraz krónikánál többet mond, mert «a dómok beszélgetnek» oly nyelven, melyet minden müvelt nemzet fia megért, s elmondják atyáink hitét, eszméit, szükségeit, műveltségi s társadalmi állását és azt a mély vallás-erkölcsi érzetet, melylyel birniok kellett, hogy az alföld kőszegény rónáin ily költséges, emlékszerü épületeket emeljenek!
Szent-András lévén védszentje az egyháznak, főoltára, mint kevés kivétellel mindenütt, ugy itt is e védszent tiszteletére volt szentelve. De csúcsives egyházinkban faluhelyeken is találunk tiz-tizenkét oltárt, kevesebbel Debreczen főegyháza sem igen elégedhetett meg; ezekből azonban csak egy ismeretes: Szent-István első vértanu oltára, melynél a szabó-czéh «minden harmad hétnek előfordulásában misét szolgáltatott».* A többi oltárok nyomát csak keresnünk lehet. {221.}
Városi egyházaink oltárainak, mondhatni, kiváltságos fenntartói a czéhek valának; amint igyekeztek külön zászlót szerezni testületöknek, ugy első dolguk volt külön oltárt is emelni és azt mesterségök rája tüzött jelvényeivel maguknak mintegy eljegyezni. Debreczenbem a szabókén kivül még számos czéh virágzott, nem kevésbbé vallásos és buzgó, mint amaz,* mert például a kovácsok, kard- és lakatgyártók czéhlevelében még 1531-ben is ott áll, hogy «az proczessziókban és egyébb tettetes (jeles) gyülésekben jelen legyenek. Minden harmad vasárnap az Szent-András apostol templomában misét énekeltessenek ... arra az rendeltetett napra egy font viaszat adni tartozzanak», tudniillik az oltár gyertyáira. Kétségtelen tehát, hogy mint a szabóknak, ugy a többi vagy legalább a népesebb debreczeni czéheknek is volt saját oltáruk, csakhogy védszentjeiket nem ismerjük; de e védszentek aligha nem azok voltak, kiknek neveit kizárólag ünnepeltetni látjuk Debreczen középkori történetében.
Ily ünnepelt nevek kétségkivül azon szentek nevei, melyeknek napján az iparosokat s földmüvelőket annyira érdeklő vásárokat tartották, s e napok: Szent-György, Szent-László, Nagy-Boldogasszony, Szent-Dénes és Szent-András napja.* Egyéb történeti emlékek hiján tehát e nevekben kereshetjük Debreczen oltárainak védszentjeit, amint csakugyan az utolsó névben rá ismerünk a főoltár védszentjére, kinek napján tartották a debreczeniek századokon át főegyházuk ünnepét, az ugynevezett bucsút ősi szokás szerént vásárral egybekötve.
Szent-András egyházának szent edényei, ruhái, könyvei, valamint általában belső felszereléséről nincsenek tudósításaink; de amint a debreczeni Szent-Ferencz-rendüeknél láttuk, hogy drága egyházi öltönyök s arany-ezüst szent edényekkel bővelkedtek:* jogunk van hinni, hogy hasonló értékes szerelvényekben a város főegyháza sem szenvedett hiányt. Történeti feljegyzések említik egyik harangját, {222.} melyet 1485-ben Wethési Albert veszprémi püspök öntetett Péter harangöntő mester által, e felirattal.:
(Campana Sanctae Trinitati, Beatae Virgini Mariae, Sancto Nicolao Episcopo, et Sanctis omnibus praesens dedicata anno Domini 1485 per Reverendissimum Dominum Albertum Wethesium Episcopum Wesprimiensem extitit.)
E harang a mult század végén még megvolt,* de mostanában hasztalan keresik,* mert az 1802-iki tüzvész alkalmával valószinüleg ez is megsemmisült. Különben minden jel arra mutat, hogy e harang eredetileg nem Debreczen számára készült, s csak később, s valószinüleg a Vetésyek valamely szatmármegyei birtokáról került Szent-András egyházába.
Annál biztosabb a tudósítás, mely az egyház orgonáját említi Benedek orgonistával együtt 1549-ből,* és ez adat annál figyelemre méltóbb, mert nyilván tanusítja, hogy Debreczen az idézett évben még nem vette be az uj hitet, melynek elfogadása rendszerént a képek, oltárok, orgonák stb. eltávolításában nyilatkozott.
És itt meg kell emlékeznünk még a bagaméri egyik kehelyről, mely talpának egyik karéján a husvéti bárány képét viseli. Ha e kép itt nem csupán egyházi vonatkozásu, hanem czimer, amint a vele előforduló monogramm csakugyan ilyennek tünteti fel: akkor nem valószinütlen, hogy e kehely debreczeni származásu s talán épen a város főegyházának nyomtalanul eltünt kincseiből való. Debreczen városának czimere ugyanis ős eredetiségében, amint azt még 1563-ban is használta, nyomról-nyomra épen olyan,* mint ahogy az a kérdéses kelyhen látható.
{223.} A városi egyházaknak rendszerént szoktak lenni ingatlan birtokaik, kétségkivül voltak Szent-András egyházának is: Debreczen polgárai, mint az idézett czéhlevelekből láttuk, nem voltak kevésbbé vallásosak, mint más városbeli kortársaik, de kevésbbé áldozatkészek sem lehettek. A középkorban pedig alig találkozott nemcsak főur, hanem valamire való jobbágy is, mint e munka folyamán elégszer tapasztalhatjuk, ki behunyta volna szemeit a nélkül, hogy az egyházról, mely őt már mint csecsemőt megszentelte s nemsokára hamvait is hantjai alá volt fogadandó, legtöbbször csekély, de néha jelentékeny adománynyal meg ne emlékezett volna. Valóban magának Szent-András egyházának multja sem áll ilyen példa nélkül; történeti emlékeink nagy megfogyása mellett is oklevelileg kimutatható, hogy Dósa nádor unokái: István, Gergely és János 1366-ban a Debreczennel határos Boldogfalván, régibb nevén Tornán, egy darab erdőt adományoztak Szent-András egyházának,* mely cselekmény amint egyrészről csak követése volt az ősök példáinak, ugy másrészről az utódoknak is mintául szolgált. De ez ingatlanok szintén oly nyomtalanul eltüntek, mint az egyházi kincsek.
Mi a lelkészek javadalmát illeti, az mindenesetre tekintélyes volt; Debreczen már a XIII-ik század végén egyike püspökségünk legnépesebb egyházainak, melynek hivei egyik évben százhuszonhét, a másikban hetven kepét fizettek; papjának szeretetadománya pedig egy fél márka, melynél többet, kétszer annyit, az egész főesperesei kerületben csak a szent-jánosi apát fizetett, de a plébánossal együtt. {224.} Hasonlóképen kedvező arányt tüntetnek fel, mint alább látni fogjuk, a pápai tizedszedéskor befizetett összegek.
Egyébaránt a lelkészi javadalom valószinüleg nem egyedüli, de mindenesetre legfőbb alapján képezte azon tizennyolcz jobbágytelek, mely a szomszéd Szovát falu határán esett s melyet, mint a debreczeni plebános birtokát, még az 1552-iki adókönyvek is említenek.* Hasonlóképen a plebánost illette Szilágyi Erzsébet, mint kegyurnő 1470-iki adományából, melyet utóbb Zapolyai János is megerősített, a városban leölt szarvasmarhák nyelvének fele,* s ezenkivül az ugynevezett stóla és párbér. Miből álltak ez utóbbiak? egykoru adatunk rája nincs, de ismerjük a debreczeni két lelkész fizetését egy félszázad mulva a hitujítás után és ez figyelmünkre érdemes, annál is inkább, mert az ily kényes természetü ügyek nehezen változnak. Eszerént a debreczeni két lelkész fizetése volt fejenként két-kétszáz forint, két verő ártány, két hordó bor (egy-egy 12 csebres) s «házakhoz fa elegendő». Ezeket a város fizette s kétségkivül a hivek párbére fejében. Stóla volt: keresztelésért egy tyuk s egy kenyér; esketésért negyven denár; halotti prédikáczióért egy forint. Ezekenkivül «kenyerökre, abrakjokra, szénájokra a szováthi jobbágyok deputáltattak,»* ami kétségkivül azt jelenti, hogy az említett szováti ingatlanoknak még mindig birtokában voltak.
Lelkészek dolgában Debreczen is ugy volt, mint a községek legtöbbje: elejéntén, a városnak még fejletlen korában elég volt csak egy lelkész; a XIV-ik század elején már az egy lelkész mellett segédet is találunk, később a segédből lelkésztárs lett s a két lelkész mellett lassanként oltárigazgatók is keletkeztek.
Első ismeretes lelkésze Debreczennek László, ki 1311-ben mint a váradi káptalan bizonysága Szántai Péter király emberével együtt megvizsgálta azon hatalmaskodást, melyet Beke mesteren s hozzátartozóin elkövettek.* E László plebánossága korában, s minthogy a városi lelkészek a tanácsülésekben is mindig szólásjoggal birtak, az ő {225.} befolyásával történhetett Debreczennek ama bátor s a város jövőjére annyira kiható elhatározása, mely a várost a törvényes király iránti hűségben nemcsak megtartotta, hanem annyira fel is lelkesítette, hogy az épen Debreczen alatt történt 1316-iki döntő csatában Kopasz nádor leveretését, mint maga a király elismeri, a debreczeniek vérök hullásával elősegíték. Ez érdeme jutalmául nyerte a város 1360-ban első szabadalom-levelét.* Különben László plebános, hacsak névhasonlatosság nem forog fenn, sokáig vezethette a debreczeni hivek lelki kormányát, legalább 1332–1337. években is László a debreczeni plebános, ki pápai tized fejében elejéntén hatvan, de utóbb hetvenhat garast is fizet, tehát a főesperesi kerület valamennyi lelkészei között legtöbbet. Ekkor már a debreczeni plebános nem áll egyedül: 1332-ben még csak káplánya van, ki csupán hat garas tizeddel adózik, de a káplán helyét csakhamar lelkésztárs foglalja el, szerényebb, csak félannyi javadalommal ugyan, mint az első lelkész, de akinek évi tizede mégis harminczhét garas, mely összegnél többet az egész kerületben csak Bihar, Püspöki s Fel-Pályi lelkészei fizettek. E másodlelkész 1335–1337-ben Miklós volt.
Ezután a XIV-ik század további folyamán hézag áll Debreczen lelkészeinek névsorában, és csak 1405-ben találkozunk ismét Pál plebánossal azon alkalommal, midőn az említett tornai erdőrésznek, mint Szent-András egyháza birtokának jogtalan határjárása ellen Kowári Pál nádori főjegyző s Balás váradi kanonok, mint királyi kiküldöttek előtt ünnepélyesen tiltakozott.*
Erre ismét egy egész századig hallgatnak történeti emlékeink Debreczen lelkészeiről; 1502-ben tünik fel Ambrus lelkész neve, kit a város nevezett ki, de mivel Ambrus pap Debreczen akkori birtokosától Corvin János herczegtől is kérte kineveztetését, ezáltal magára vonta a polgárok neheztelését, kik e tette miatt nemis késtek ellene a váradi káptalan előtt tiltakozni.* Nem lehetetlen, hogy Ambrus pap ezután {226.} el is esett Debreczentől s ő lesz az a hasonnevü ványai plebános, ki Dósa lázadásának történetéből ismeretes. Ványa, a mai Déva-Ványa a középkorban szintén a váradi püspökséghez tartozott.
És itt Debreczen középkori plebánosainak különben is eléggé hézagos névsora megszakad, mert eddigelé még nem igazolható, hogy azon férfiak közől, kik a XVI-ik század közepén Debreczenben az uj hitet meghonosíták, egyik vagy másik még mint a régi vallás hive, Várad püspökének főpásztori küldetésével kezdte-e meg lelkészi hivatalát? Bizonyos azonban, hogy nem egy debreczeni plebános neve lappang ismeretlenül azon debreczeni származásu tanulók között, kiknek neveit a krakkai, bécsi s más külföldi egyetemek anyakönyvei őrzik.
A rendes lelkészeken kivül voltak még Szent-András egyházának oltárigazgatói is, amilyen lehetett talán az a János, ki 1335-ben Dósa nádor fiait Pelbárt elleni perökben képviselte;* de mindenesetre az volt ama Mihály pap, kinél Szerémi György krónikás s János király udvari papja, királyának debreczeni időzése alkalmával (1528. január 19.) szállást talált.*
De Szent-András egyháza mellett még egyéb egyházi épületei is valának Debreczennek: ilyen volt a Domokos-, utóbb Ferencz-rendüek klastromán kivül, melyről már szólottunk,* Szent-László király egyháza. A mai Széchenyi-utczán emelkedett, mely egykor épen ez egyházról Szent-László-utczának hivatott. Keletkezésének kora s története, valamint épületének anyaga s alakja teljesen ismeretlen. Papjai közől is csak kettőt ismerünk: Domokost és Andrást, kik a pápai tizedszedés idején, nevezetesen 1334-ben huszonkét garas tizedet fizettek. Ezenkivül hallgat róla minden, de a nagy némaságban annál inkább eszünkbe jut, hogy Nagy-Lajos király a város említett szabadalom-levelét Váradon, Szent-László sírjánál iratta meg s igy e levél mintegy a szent király áldása volt a városra, mely őt kegyelettel tisztelte.*
A Szent-Anna-utczán, mely ma is igy hivatik, szintén létezett {227.} hajdan valamely egyház Szent-Anna tiszteletére, de amelyről épen semmi történeti emlék nem maradt fenn.
Továbbá voltak a városnak kápolnái: igy Szent-Erzsébetnek, IV. Béla leányának kápolnája, melyről említés van még 1555-ben is,* s mely állítólag a mai kis templom helyén emelkedett, de kérdés: nem itt állott-e inkább Szent-László egyháza? E tárgyra azonban még visszatérünk.
Egy másik kápolna Szent-Miklós tiszteletére volt szentelve s a ma is róla nevezett Miklós-utczában állt. Érdekes tudnunk e kápolnáról, hogy midőn Kalmár István debreczeni biró 1554-ben a biróságot leteszi, beszámol e kápolnának mindazon ingóságaival, melyek kezeinél voltak, s ezek: 20 frt 10 denár készpénz, továbbá ezüst s réz kelyhek, tányérok, keresztek s egyházi öltönyök, nevezetesen egy fekete misemondó ruha stb.* E körülményből azonban még nem lehet azt következtetni, hogy a város már ekkor a régi isteni tiszteletet megszüntette s a nevezett egyházi szerelvényeket mintegy elkoboztatta volna. Kálmáncsehy Sánta Mártonnak még két évvel utóbb is, midőn az egyházi képeket eltávolítani akarta, menekülnie kellett Debreczenből;* de máskülönben is, Zabardy Mátyás váradi püspök, kivel ujjat huzni nem lehetett,* még élt s a régi vallás háborításának hirére félelmetes kardjával bizonyosan a városon termett volna. Debreczen mindig körültekintő polgárai tudták ezt jól. Hihetőbb tehát, hogy az említett egyházi tárgyak kegyuri jog czimén szerepeltek a város birájának számadásában, mert Debreczen ily jogokat, mint láttuk, már a század elején igényelt s a falai közt gyakran időzött János király által biztosíttatott is magának.
Ezenkivül említés van a régi Debreczenben Szent-Mihály-utczáról is, mely elnevezés kétségkivül szintén történeti vonatkozással bir; lehet, hogy valamely temetői kápolna állt ott, mely, mint az eféle kápolnák rendszerént, Szent-Mihály főangyal tiszteletére emeltetett.
Végre mint minden, csak kissé is jelentékeny városban, ugy {228.} Debreczenben is volt szegények háza, régi nevén ispotály, melyben a város elaggott vagy munkaképtelenné lett polgárai találtak végső menedéket, s mely a város intézkedéséből biztos jövedelemmel is rendelkezett.* Ily intézeteknél szegényebb helyeken is szokott lenni legalább egy kereszt, városokban pedig kápolna vagy épen külön egyház s mint Váradnál láttuk, többnyire a szegények védasszonyának, Árpádházi Szent-Erzsébetnek tiszteletére. Hihető, hogy igy volt ez Debreczenben is, hol Szent-Erzsébet-kápolna csakugyan létezett, mely végre is a szegények házában állhatott.
Debreczen iskoláját már említettük;* lakosainak életéről alig mondhatnánk egyebet, mint amit már Váradnál hallottunk: a két város nemcsak közel esett egymáshoz, hanem ugyanazon főpásztor alatt egy vallásban, s hasonló törvények szerént éltek, czéhszabályaik is ugyanazok valának.* Egy körülményt mégis ki kell emelnünk. Sokat hangoztatott, mondhatni jelmondattá emelt állítás napjainkban, hogy az uj hit a műveltebb helyeken talált legmelegebb fogadtatást s nyert hatalmasabb lendületet; ha ez áll, akkor Debreczen városa a hitujítás előtti papjainak, mint a középkori műveltség egyedüli előmozdítóinak sokat köszönhetett.
| Csohaj. (Choay. Chuey. Couey.) | TARTALOM | Derecske. (Reichke. Derechke.) |