Ha az ember elgondolja azt a sok vitát, mely a Honvédelmi Bizottmány közt és köztem már főparancsnoki tevékenységem első korszakában támadt; a határozott hangot, mellyel meggyőződésemet nyíltan kimondtam: és azt a könnyen támadó elképzelést, hogy az így kimondott szótól talán csak egy kis lépés kell a cselekedetig: önkéntelen azt kérdi az ember, hogy miért nem mozdítottak el engem a forradalom polgári kormányférfiai már akkor a hazai hadsereg éléről?
Ennek oka talán abban a körülményben rejlett, hogy a nálam ügyesebb és tapasztaltabb katonák a fővezénylet elvállalását ismételten visszautasították, a rásóvárgók pedig még kisebb mértékben élvezték a kormány bizalmát, mint én.
Annak a határozottságnak, mellyel Csány László, a hadseregénél tartózkodó királyi biztos, mint katonaviselt ember, nézeteimmel többnyire egyetértve, mindenkor nyomatékos tekintélyét a kormány előtt mellettem szokta a mérlegbe vetni, kétségkívül szintén nagy része volt benne, hogy a hadsereg fővezérségét továbbra is meghagyták az én kezemben.
Más kérdés, hogy miért nem köszöntem le az elmondott komoly nézeteltérések ellenére a fővezérségről önként.
E kérdésre világosan és érthetően megfelelnek azok az indokok, melyek engem a fővezérség elvállalására egyáltalán rábírtak.
A nehézségek, melyeket a Honvédelmi Bizottmány feje, törzse és uszálya indított a haza érdekeit meggyőződéssel szolgálni kívánó törekvéseim útjába, még mindig nem voltak elég nagyok ahhoz, hogy visszariasszanak. Kossuthnak azokról a politikai céljairól pedig, melyeket öt hónappal később oly meglepő módon feltárt előttem, ekkor még sejtelmem sem volt. (Sőt kötve hiszem, hogy Kossuthnak magának is akár csak halvány eszméje lett volna mindarról, amit öt hónappal utóbb múlhatatlanul szükségesnek ítélt a haza megmentésére.)
Politikai éleslátásom abban az időben nem terjedt tovább annál, mint hogy felismerjem a hazám alkotmánya ellen a Lajtán túl forralt ellenséges szándékokat. És ezek a szándékok, mint szeg a zsákból, akkor már annyira kibújtak a maguk elnyűtt alkotmányos takarói alól, hogy a nemzetnek még az az osztálya is könnyen felfoghatta őket, melynek csak az imént törte fel kérges tenyerét az utolsó robot.
Ha pedig a nemzetnek éppen ez az osztálya mégsem érte volna fel eszével e szándékokat; vagy ha felérte, és mégis távol maradt attól a küzdelemtől, mely az őneki álmában ölébe hullajtott javakért és jogokért is folyt: ez a közöny csak arról tesz szomorú tanúságot, milyen káros hatással volt az addigi jobbágyi viszony hazámfiai túlnyomó többségének szellemi és erkölcsi fejlődésére; s éppen ezért küzdelmünk szerintem még akkor is eléggé indokolt volt, ha csupán az lesz minden eredménye, hogy a régi jobbágyi viszony helyreállítását lehetetlenné teszi.
De még e kedvezőtlen esetben is volt küzdelmünknek más, magasabb jelentősége is.
Amit Bécsben három századon keresztül hagyományos szívóssággal végcélul kitűztek: Magyarországot Ausztria meghódított örökös tartományává változtatni – az volt nyilván most is a Lajta túlsó partján folytatott nagyszerű hadi készülődés be nem vallott fő és végső célja. Elérkezettnek látták végre a pillanatot, hogy Magyarország hadd fizessen tettleges megsemmisülésével mindazért a sok bajért és kényelmetlenségért, amit régi (igaz, csak jobb híján becses) ősi alkotmánya a sok atyáskodó uralkodónak és ezek házi, udvari és állami cselédségének okozni merészelt. Ezt, fájdalom, a mi túlzó hazafiaink sokévi nemzeti dölyfe igen sikeresen előkészítette. Most, úgy érezték az urak ott túl a Lajtán, már csak a kegyelemdöfés van hátra.
A nemzet tartozott vele becsületének, hogy ne rabszolgaként meghunyászkodva, talán éppen térden állva, lehajtott fővel várja a kegyelemdöfést.
Engem a végzet nemzetem utolsó vezérei egyikének látszott kiszemelni; és bár nem tartoztam a nemzeti rajongók közé, de a helyzet nagyszerűségét mégis átéreztem, és teljesen hatalmába kerítette egész lelkemet az a gondolat, hogy személyes becsületemet, mint szabad ember, nemzetem becsületével azonosíthatom, és ez csakhamar vezérgondolattá vált bennem.
Ez a vezéreszme volt kiváltképpen az, amely gyakran kérlelhetetlenül szigorú, sőt kemény rendszabályokra késztetett, szinte kötelességként; és bár a döntés pillanataiban nem sokat szoktam beszélni, mégis talán vezéreszmém önkéntelenül átcsillant e cselekedeteim indokai felett borongó homályon, és előidézte azt a csaknem babonás bizalmat, mellyel a kétségbeejtő helyzete felől Kossuth és emberei által az utolsó pillanatig következetesen eláltatott nemzet rám mint megmentőjére szegezte szemét még akkor is, amikor egy végső megmentési kísérlet már minden humánus meggondolás elvetését jelentette volna.
A harmadik kérdés pedig végül az lehetne: miért nem próbáltam már akkor, Pozsonyban, a diktátorságot magamhoz ragadni? Hiszen tisztán éreztem az elhivatást, hogy vaskézzel belenyúljak hazám sorsának kerekébe; meg is voltam győződve a diktátorság szükséges voltáról: és már akkor is be kellett látnom, hogy Kossuth ugyanolyan szerencsétlen diktátor lenne, mint amilyen szerencsés agitátor volt.
Erre – figyelembe véve és le nem tagadva a tényeket – nehezebb volna homályos feleletet adnom, mint világosat, mindenki által érthetőt.
Vágytam-e én valaha a diktátorságra?
Nem.
Miért nem?
Mert a diktátorság kezemben lehetetlen, képtelen dolog lett volna.
Miért lett volna kezemben a diktátorság lehetetlen, sőt képtelen dolog?
Mert én serdülő koromtól fogva egészen 1848 áprilisáig az időt – éppen a legtermékenyebb tanulóéveket – hazámon kívül, sőt jóformán vele kapcsolatban sem állva éltem át;* a hazai erkölcsökben, szokásokban és törvényes berendezkedések ismeretében járatlan maradtam, s mi több, a polgári közigazgatás dolgában is a legszükségesebb általános tudás és tapasztalás híjával voltam, és például a Honvédelmi Bizottmánynak tisztán politikai kormányzati rendszabályait egyetlen szóra célszerűknek és saját törekvésem vezérgondolatával egyezőknek fogtam fel.
Én, akit az ország még nem ismert, aki a nemzet bizalmát még nem bírtam, legfeljebb a diktátor puszta címét bitorolhattam volna, de nem a hatalmát; és később is, amikor a nemzet egy részének bizalma felém kezdett fordulni, diktátorságom, a politikai nézeteim és Kossuthnak, az ország változatlanul legnépszerűbb emberének nézetei közötti nagy eltérés miatt felettébb bizonytalan dolog lett volna, hiszen képtelen lettem volna az ő polgári közigazgatását célszerűbbel fölcserélni, ellenem való agitációit sikeresebb ellenizgatásokkal ártalmatlanná tenni.
Ezért volt képtelen dolog akár csak gondolni is arra, hogy a diktátor én legyek; nem is gondoltam rá mindaddig, míg a hadi események és azok következményei a polgári közigazgatásnak egyáltalán teret hagytak.
Sőt az elmondottak világos tudatában – nehogy éppenséggel végképp elveszítsem minden befolyásomat a készülő önvédelmi harc alakulására –, kivált eleinte, mikor a Honvédelmi Bizottmánynak még könnyű lett volna engem a hadsereg főparancsnokságától elmozdítani, a polgári kormánynak még a kézzelfoghatóan célszerűtlen rendelkezéseihez is alkalmazkodtam.
Így esett, hogy a sűrű viták ellenére mind Kossuth, a Honvédelmi Bizottmány s a hadügyminiszter egyrészről, mind magam másrészről, megmaradtunk állásainkban; jóllehet ők, eleinte, látszólag csak a katonauralom agyrémétől való félelmükben, sokszor olyan helyzetet teremtettek, melyben szilárd elhatározásom, hogy az egyszer feltett szándék mellett következetesen kitartok, csak az akasztófahumorban talált hű szövetségesre.
Ennek az akasztófahumornak egyik – mellesleg szólva meglehetősen triviális – terméke például az alább következő részlet egy levelemből,* amelyet pozsonyi tartózkodásom napjaiban írtam. A részlet híven jellemzi mind a feldunai hadsereg akkori válságos állapotát, mind reményeim felette szerény voltát, melyekkel a jövőbe néztem.
Pozsony 1848. november 21.
Édes barátom! Ha én már az apákhoz gyülekeztem, a te kezed pedig még nem rothad a földben, ülj neki, és írd meg az ifjabb Don Quijote történetét; bennem kész hősére találsz a regénynek.
Aki még nem látott forradalmi hadsereget, zarándokoljon ide táboromba. Van itt fővezér, táborkarral és kísérettel, de senki sem idősebb negyvenévesnél! Vannak itt katonák is, de aki igazi katona köztük, pirulni kénytelen bajtársai miatt. Parancsolni itt annyi, mint nevetségessé válni. A feddést impertinenciának, a fenyítést zsarnokságnak kiáltják ki. Ezért így gondolkoztam együgyű eszemmel: megszoksz, vagy megszöksz, s elkergetem a semmirevalókat, tudniillik ha agyon nem lövetem őket. A kolera is segít, és ha az ellenség is megteszi a magáét, megeshetik, hogy a triónak hamar vége lesz.
De nem értem az osztrákot. Legalább még egyszer annyi katonája van, mint nekem, jól kiképzett, jól felszerelt csapatok; s ő mégsem támad!
Vagy ez is csak fortély, és az a szándéka, hogy tétlenség által tegyen tönkre minket? Nem hihetem, és jó magyar szóval félelmet szimatolok benne. Annál jobb nekünk! Cirkálói egyre csak a huszárok után kérdezősködnek; első dolgom az lesz, hogy ezután a honvédeket is megemlegessék. Ezek a gyerekek még nemigen szeretnek rohamra menni, hacsak nincs minden zsebükben egy-egy ágyú s ráadásul jobbról-balról egy-egy huszár. Csak türelem! A hideglelés – igaz, nálunk rendszerint tovább szokott tartani – végtére is majd csak elmarad, azt remélem, még a tavasz előtt – tudniillik, ha megérjük; akkor aztán örülhetsz, híres háromság: Windisch-Grätz, Jellačić, Hurban!*
Ágyúm annyi van már, hogy sertést hizlalhatnék velük […] Éppen ma írtam Kossuthnak, ne küldjön többet. Nem bízom az önkéntesekben; el találnak eblábolni, s engem ágyúimmal együtt szépen cserbenhagynak.
Hanem a lőkupak elfogyott, és alkalmasint neked sincs. Ez lesz csak a cifra dolog! Hát már éppen semmi készletünk sincs belga lőkupakból? Gondolom, szerinted is végül a kováspuska még mindig többet ér, a lőkupakosnál – lőkupak nélkül?
Ha a zászlóaljparancsnok urak lőkupakot kérnek, következetesen azt felelem: „Örülök, hogy nincs. Célba úgysem találtok; menjetek szuronyra!” – Látnád csak a hosszú arcokat!
[…]
Bő anyagot szolgáltattak hasonló elmélkedésekre a Pozsony, Moson és Győr melléki sáncépítések.
A Pozsony mellettieket már félig-meddig készen találtam. Teljesen fölöslegesek voltak, ha figyelembe vettük Simunich császári altábornagy fenyegető állását hátunkban, és azt a valószínűnek látszó elképzelést, hogy az ellenség főereje Sopronnak s a parndorfi rónán át nyomul majd az ország belsejébe, s Pozsony melletti hadainkat ezáltal arra kényszeríti, hogy Komárom várára vonuljanak vissza. Ráadásul mind tervezésük, mind kivitelezésük célszerűtlen volt. De velük volt az ország rokonszenve, ezért a munkát folytatni kellett; megszüntetésük – ha én rendelem el – egykettőre lehetetlenné tette volna helyzetemet.
Másképp állt a dolog a Moson és Győr melletti védelmi berendezésekkel. Ezeket elvben helyeselnem kellett, arra az esetre gondolva, ha az ellenség a támadást a jövő tavaszra halasztja. De idő szűkében lévén mind a sáncok tervezését, mind kivitelezését Kollmann ezredesre, ennek a kérdésnek akkoriban neves szaktekintélyére kellett bíznom.
De már akkor nagy tévedésbe estem, midőn Győr környékének terepviszonyait nem ismerve – ott feltartóztathatónak véltem azt a túlerőt, amely Windisch-Grätz herceg rendelkezésére állt; csalódásom azonban csak akkor ötlött teljes nagyságában a szemembe, mikor kevéssel az ellenség beözönlése előtt először vettem szemügyre a már csaknem kész győri erődített tábort, és arról győződtem meg, hogy legalább 80 000 ember kell megvédelmezéséhez – nekem pedig eddig alig 12 000 főre lehetett csak számítanom –, és hogy az egymás tüzérségi támogatására szoruló elszigetelt védművek olyan messzire fekszenek egymástól, amilyen távolságra a legnagyobb űrméretű tábori ágyúk sem hordanak.
Magyarország ügye ezek szerint 1848 őszutóján gyönge, igen gyönge lábon állt.
A nemzeti fölkelés ugyan azáltal, hogy a fel-dunai haderő fővezényletét rám bízták – a Zichy Ödön grófra* halálos ítéletet kimondó rögtönítélő törvényszék elnökére, s mint mondták, a Roth és Philippovich tábornokok elleni rövid és szerencsés hadjáratnak „éltető lelkére” –, jóval elszántabb színt öltött; de belső szilárdsága még mindég vajmi kevéssé kecsegtetett olyan elszánt ellenállással, amilyen egy nemes és hős lelkű nemzet utódaihoz méltó.
Pályám imént érintett két jelentékenyebb cselekedete közül az első a Honvédelmi Bizottmányt, a másik pedig csaknem az egész nemzetet elbizakodottá tette. A Honvédelmi Bizottmányt azért, mert belföldi politikai ellenfelei lóhalálában elmenekültek, és így hatalmát az országban senki sem vonhatta kétségbe; a nemzetet pedig azért, mert ennek következtében az a dőre nézet kapott lábra, hogy a magyar embernek csupán a kaszáját kell egyenesre igazítania, hogy az ellenséget kikergesse az országból vagy még az ország területén lefegyverezze és aztán nagylelkűen hazaküldje.
Az akkori kormányzók (Kossuth és környezete) még elvakultabban hódoltak ennek a veszedelmes fölfogásnak, mint a kormányzottak; és mivel a rendes ezredek hűségében egyáltalán nem bíztak, most már arra is elég erősnek hitték magukat, hogy bizalmatlanságukat veszély nélkül ki is mutathassák.
Így aztán a rendes csapatok, részint e bizalmatlanság miatt megbántva, részint mögöttük ösztönösen forradalmi célzatokat sejtve, már 1848 november havában csaknem meg voltak érve az elszakadásra.
Az én határozott nyilatkozatom* is, melyet a hadsereg nevében Windisch-Grätz herceg második kiáltványára válaszképpen adtam, hogy a Honvédelmi Bizottmány a fennforgó viszonyok közt az egyedüli törvényes kormányhatalom Magyarországon, alig tudta már ekkor a rendes ezredek tisztjeit a nemzeti ügy szolgálatában megtartani. Többet tett ezért az a jó benyomás, melyet soraikban a Honvédelmi Bizottmánnyal szemben mindenkor határozottan az ő érdeküket védő föllépésem okozott; még ennél is többet az a hódolat, mellyel a király által kinevezett Mészáros hadügyminiszter (e törvényes, de – amit a tisztek akkor még nem tudhattak – vajmi megbízhatatlan politikai delejtűje a magyar rendes katonaság forradalmi pályájának) viseltetett minden alkalommal a Honvédelmi Bizottmány iránt; legeslegtöbbet pedig az 1848 decemberének első felében végbemenő hirtelen trónváltozás* módja és formája.