1848. december 14-én és 15-én támadta meg Simunich altábornagy Nádas és Jablonca közt álló dandárunkat, és visszaszorította Nagyszombat felé.
Mielőtt rászántam volna magamat, hogy e kedvezőtlen fordulat miatt feladjam Pozsonyt, kísérletet akartam tenni, hogy az ellenséget a Fehér-Kárpátokon át még egyszer visszanyomjam, és evégből Nagyszombatba küldtem gróf Guyon ezredest és Pusztelnik alezredest erősítésekkel.
De már december 16-án bekövetkezett az osztrák főhadsereg általános előnyomulása az általunk megrakott Parndorf, Újfalu, Gáta, Körtvélyes és Köpcsény ellen.
Az ellenség nagy túlerejével az egész vonalon – ha nem akartunk felmorzsolódni – csak rövid időre szállhattunk szembe.
Ezt parndorfi dandárunk parancsnoka* nem gondolta meg, és nagyon belebonyolódott a küzdelembe, az Újfalu felé indított ellenséges oszlop viszont csak jelentéktelen ellentállásba ütközött. Az utóbbi oszlop akadálytalan előnyomulása miatt parndorfi dandárunk összeköttetése a szomszédos gátai dandárral megszakadt.
Mikor ezt nekem Gátáról jelentették, parancsot adtam a Parndorf és Pozsony közti egész vonal odahagyására, s az előre kiadott intézkedés szerint a rendezett visszavonulás megkezdésére Magyaróvár és Moson felé. Pozsonyt még másnap is tartani akartam, hogy a Morva folyó mentén kiállított őrseink bevonulhassanak; a pozsonyi hajóhidat a folyam árjának engedtük át. Az utolsó őrs bevonultával a pozsonyi helyőrségnek haladéktalanul Komáromig kellett visszahúzódnia.
Ennek a parancsnak végrehajtását Aulich ezredesre, a 2. sorgyalogezred (Sándor-gyalogság)* parancsnokára bíztam.
Személyes jelenlétemre a Duna jobb partján volt szükség. Ezért még a december 16. és 17. közti éjjel Pozsonyból a csallóközi Somorján át Magyaróvárra indultam, 17-én korán reggel Csölesztő és Kiliti közt átkeltem a Nagy-Dunán, néhány kísérőmmel még aznap délelőtt Magyaróvárra és Mosonba értem, és ott az előző nap Újfalu, Gáta, Körtvélyes és Köpcsény mellől visszanyomott dandárokat veszteség nélkül, a Parndorf, Nezsider, Védeny és Gálos helységeknél volt dandárból azonban csak a lovasságot és lovas tüzérséget, valamint a 14. honvédzászlóaljat találtam együtt. A gyalogság és tüzérség többi részét az ellenség gyors előnyomulása Újfalun át elvágta hátrálási vonalától, Magyaróvártól, és a Fertő ingoványai felé nyomta. Ezeken keresztülvezet ugyan Pomogy és Eszterháza között az úgynevezett pomogyi töltés; de mivel ezt akkor járhatatlannak mondták, a hiányzó csapatokról fel kellett tennem, hogy menthetetlenül odavesztek.
A csapatok hangulata a fájdalmas veszteség miatt igen nyomott volt. Úgy látszott, egyetlen ágyúszó is elég, hogy kivált a gyalogság elbátortalanodása ne ismerjen többé határt. Nekem a legrosszabbra is fel kellett készülnöm, s ezért az egész gyalogságot a gyalogütegekkel együtt Győr felé hátraküldtem, mielőtt az ellenség újabb támadást intézhetne Magyaróvár vagy Moson ellen; a lovassággal az utóbb említett város alatti táborban be akartam várni december 18-ának delét, hogy az ellenség gyors előnyomulását az országúton, ha kell, megakadályozzam.
December 18-án dél is elmúlt anélkül, hogy az ellenség mutatkozott volna, lovasságomnak felét is útnak indítottam tehát hátra Győr felé. Alig fél órával elindulásuk után lovasságom megmaradt felét felriasztotta egy nyugat felől közelítő ellenséges lovas hadoszlop.
Az ellenséget – bármi volt is a célja – határozottan vissza kellett verni, hogy visszavonulásomat háborítatlanul folytathassam. A lovasság már elindult felét azonnal visszaparancsoltam, hogy a készülő ütközetben tartalékul szolgáljon.
Magyaróvár és Moson városát nyugat és dél felől csatorna övezi. Mi közte és a két város közt táboroztunk; az ellenség a csatorna túlsó partján közeledett. A csatorna valamennyi hídja el volt bontva, egyet kivéve, mely táborunktól keletre visszavonulásunk irányába, Győr felé vezetett.
Az ellenség eleinte egyenest az arcunk előtt fekvő csatornarésznek tartott, de aztán néhány ágyúlövésünk irányváltoztatásra bírta. Ekkor déli irányban kitért, és előnyomulását, nagy kerülővel ugyan, de éppen hátrálási vonalunk felé folytatta.
Könnyű lett volna a kurtább vonalon, az említett hídon át a Győrbe vivő országúton úgyannyira megelőzni az ellenséget, hogy bennünket se utol ne érhessen, se ütközet elfogadására ne kényszeríthessen. De én tartottam a leverő hatástól, melyet újabb csata nélküli meghátrálásunk gyakorolhatott a hadsereg jövőbeli magatartására, és elhatároztam, hogy nem térek ki az összecsapás elől. Ezért az említett hídon átkeltem a csatorna túlsó partjára, és itt az ellenség elé indultam.
Mosontól dél felé találkoztunk össze: az ellenség bal-, mi pedig jobbszárnyunkkal a csatornára támaszkodva.
Ellenfelünk ütköző szándéka kezdetben komolynak mutatkozott. Erejének egy részét balszárnyunk megkerülésére délnek indította, hadállása homlokából pedig a mi előbbnyomuló ágyúink tüzét veszteg állva élénken viszonozta. De mikor balszárnyunk huszársága lépcsőzetesen tagolva rohamra indult az ellenséges bekerítő csapat felé, az ellenség harcvágya hirtelen lohadni látszott. Anélkül, hogy lovasságát egyáltalán csatába vitte volna, hadállásait sorra feladta, és további támadásaink elől még naplemente előtt Levél helység irányában oly sebes futással tűnt el, hogy a legkülső szárnyunkról érkezett jelentés szerint arra sem ért rá, hogy minden maradozóját biztonságba helyezze. Ezek közül néhányat, akik még szaladni tudtak, egy huszárjárőr utolért és azon hevenyében levágott.
Feltűnt az ütközet után, hogy a több óráig tartó ágyúzás ellenére, az ellenség lövései közül egy sem talált, míg az ellenség által odahagyott vonalakat hellyel-közzel vérnyomok és lóhullák jelölték.
Még mielőtt Mosonba értem, a Honvédelmi Bizottmány úgy intézkedett, hogy mindazokat a takarmány- és gabonakészleteket, melyeknek Komáromba szállítására már nincs idő, el kell égetni. Még állt az ütközet, mikor észrevettem, hogy Moson délkeleti végében ég a magtár. De az égő magtártól nem messze még bántatlanul ott állt a hatalmas szénakazlak hosszú kettős sora: és a csatornán belül, mint saját szemünkkel láttuk, már egy osztrák lovascsapat benyomult észak felől Óvárba, és Moson felé közeledett. Merész vállalkozás volt ezeket a roppant szénakészleteket az ellenség orra elől elpusztítani. Tizenkét huszár önként vállalkozott rá: életveszéllyel bár, de átkeltek a csatornán, és az ellenség szeme láttára sorban felgyújtották a kazlakat. Hasonló eset történt, még mielőtt a csatatérről elvonultunk, a Hanság felé eső tanyákon.
December 18-án reggel seregem még tökéletesen levert hangulatban volt; az este már vidám kedvében találta. Látták futni az ellenséget, s a győztesen megtartott csatatérről a legjobb hangulatban folytatták a visszavonulást Győr felé. Ezt az akkor ránk nézve igen becses előnyt leginkább annak a szerencsés véletlennek köszönhettük, hogy ellenséges parancsnok harci kedve ezúttal az egyszerű szemléhez sok volt, komoly mérkőzéshez. viszont kevés.
Még éjfél előtt Öttevénybe értünk, másnap, december 19-én pedig Győrbe.
A járőreink által az országút mentében felfedezett takarmány- és gabonakészleteket is felégettük menet közben, hogy az ellenséget azzal is késleltessük előnyomulásában, hogy szükségleteit távolabbi vidékekről legyen kénytelen fedezni.
De nemsokára ráeszméltünk, hogy milyen nagy kárt okozunk ezzel a lakosságnak, és milyen csekély hasznot húz ebből a kemény rendszabályból a honvédelem, és csakhamar felhagytunk a további pusztítással.
Eközben az az örvendetes hír érkezett Győrbe, hogy a december 16. óta hiányzó parndorfi gyalogságnak és tüzérségnek sikerült a pomogyi töltés számos lerombolt hídját hevenyészve helyreállítani és a soprongyőri országútra átvergődni; az az ellenséges hadosztály ugyanis, mely december 15-én már Sopronig előretört, 16-án nem jutott annyira, hogy Eszterházánál a mieinknek az említett országútra való kibontakozását meggátolhatta volna.