Kossuth elnök rám írt Győrbe,* hogy ezt a várost legalább tíz napig ne adjam föl. Kívánságával rossz helyen kopogtatott. Az, hogy meddig maradjon Győr a mi birtokunkban, az ellenséges haderő túlnyomó voltánál fogva egyes-egyedül Windisch-Grätz herceg cs. k. tábornagy belátásától függött. Ez utóbbi Győr megtámadását december 27-ig kegyesen elhalasztotta, és így Kossuth óhajtása, említett levelének keltét véve alapul, beteljesedett.
Azóta sem tudom, milyen elgondolás szolgált az óhajtás alapjául.
December 26-án este a szigetközi (északi) előőrsöktől az a jelentés érkezett győri főhadiszállásomra, hogy Zámoly felől a Nagy-Duna mentén egy ellenséges megkerülő oszlop már annyira előrenyomult, hogy a győr-gönyüi utat (hátrálási vonalaink egyikét) fenyegeti. Hasonló ellenséges hadművelettől tarthattam Győr déli oldalán is. Szükségesnek ítéltem tehát, hogy Győrt még virradat előtt kiürítsük, és a visszavonulást Buda felé két oszlopban megkezdjük. A hadtest kétharmad részét a főhadiszállással együtt az úgynevezett Mészáros útra* küldtem, egyharmadát pedig Gönyün át Tatának. A Duna-parti postautat a Pozsonyból Komáromon át a fővárosok felé vonuló hadseregvonat és fedezete számára kellett szabadon tartanom.
Valóban legfőbb ideje volt, hogy kiürítsük Győrt, ha erőinket egy Buda előtti döntő csatára fenn akartam tartani; mert az a hadoszlopunk, mely Gönyü felé vette útját, nem sokkal Győr mögött ellenséges bekerítő csapatra bukkant, és csak a támadás visszaverése után folytathatta háborítatlan visszavonulását.
Előbb említett elhatározásomra engem a kormánynak az a hősies kijelentése késztetett, hogy Buda romjai alá fog temetkezni! A kormánynak Győr romjaira való hasonló vágyakozását sikerült azzal az ellenvetéssel szerencsésen lecsillapítanom, hogy Győr még nem Magyarország. Annak a szívósságnak láttán, mellyel Kossuth már ehhez az előző eszméjéhez is ragaszkodott, joggal kellett feltételeznem, hogy a kormány a Buda alatti döntő harcra csakugyan komolyan el van szánva, és úgy vélekedtem, hogy nagylelkű elhatározásának alá kell rendelnem saját nézeteimet, melyek szerint, mint ezt már Pozsonyban is megmondottam, a kormány székhelyét át kell helyezni a Tiszántúlra.
Főhadoszlopunk első menetállomása Bábolna és környéke volt.
Másnap virradatkor – december 28-án – tovább akartuk folytatni a visszavonulást. De a rendelkezések szigorú megtartása legnagyobbrészt fiatal, fegyelmezetlen csapatokból álló seregnél vajmi ritka dolog. 28-án sem tartották be a kora reggeli indulási órát. Az utóvéd kénytelen volt Bábolna előtt a hadzömhöz tartozó néhány elkésett osztag elindulására várakozni, s közben utolérte egy ellenséges üldöző csapat.
Az utóvédparancsnok* fölismerte a veszélyt, amely fenyegette, ha a csatát a Bábolnán keresztülvivő út szorosának nyílása előtt fogadja el: tüzérségét és gyalogságát ágyúlövésnyi távolságra a falu mögé rendelte hátra, lovasságának egyik felével pedig addig akarta feltartóztatni a falu bejáratánál az ellenséget, amíg a lovasság másik fele az ágyúkat és a gyalogságot követve a helység mögött rohamtávolságra állást foglalhat.
De ezen a szerencsétlen napon még a máskor vitéz huszárok sem tették meg kötelességüket. Az ellenség rohamát be sem várva megfordultak, a még hátramenőfélben levő gyalogság és ágyúk közé rohantak, amazokat rendetlenségbe hozták, emezek lovait megvadították, és általános rémületet terjesztettek az utóvéd összes osztagaiban. Hasztalan iparkodott az utóvédparancsnok a futást feltartóztatni; hasztalan biztatta a gyalogsági alakulatokat felzárkózásra és erélyes ellenállásra; az általános rémület megzsibbasztott minden tetterőt. Az osztrák lovasság még elő sem vágtatott Bábolnából, és a zászlóaljak máris minden tartásukat elvesztették; kettő közülük eszeveszett futással fedett terepre menekült, a harmadikat* azonban utolérte az ellenséges lovasság és részben felkoncolta, részben elfogta.
A huszárok megállás nélkül vágtattak egészen a Nagyigmánd melletti Concó patakig. Csak a víz hol meredek, hol ingoványos partja vetett határt a vad futásnak. Az említett zászlóaljon kívül még egy lőporos szekerünk is odaveszett.
A had zöme és a főhadiszállás aznap Felsőgallát érte el, az utóvéd pedig Bánhidát, annak a hegyláncnak északnyugati lejtőjén, mely a Bakony folytatásaként többszörösen elkanyarodva északkeleti főirányban egész a Dunáig, Visegrádig nyúlik, és a Vértes hegység néven ismeretes.
„Itt fogják a haza ellenségei a sírjokat lelni!” – hallottuk a széltében-hosszában. – „Már készül a nép, hogy azt mentül szélesebbre és mélyebbre megássa! A hegyeken átvivő néhány út és ösvény járhatatlanná tétetik, s akkor ezen hegylánc egy bevehetetlen óriási sáncot képez, melyen a nép győzni vagy meghalni kész! A Mészáros út Bánhida és Bicske között hegyszoroson visz keresztül; szintúgy a Kisbérről Mórra vivő út Sárkánynál. Mindkét ponton egy-egy elszánt csapat egész hadsereget bír feltartóztatni!”
Én pedig, aki akkor Magyarország fontosabb hegyeinek, útjainak és folyóinak legföljebb általános vázlatát ismertem, a Vértes hegységről pedig csak annyit tudtam, hogy egyáltalán létezik – a nagy szavaktól félrevezetve a következő védelmi terv elfogadására álltam rá.
A feldunai hadtest főhadiszállása télre végső esetben is legföljebb csak Bicskéig hátrál, dandárai pedig a Vértes hosszában helyezkednek el téli szállásra, Almás, Tata, Bánhida, Kecskéd és Ondód főállomásokkal. Az időközben tábornokká előléptetett Perczel Mór, aki egyáltalán nem akarta magát a feldunai hadsereg vezényletének alárendelni és teljesen önálló maradt, átveszi a sárkányi szoros védelmét egy kis állócsapattal, és az innen a Balatonig elnyúló területét száguldó csapatokkal. Az úgynevezett gerilla-hadviselést itt kell a legnagyobb mérvben alkalmazni, hogy a fővárosok környékén összevonandó, lehetőleg tekintélyes haderő szervezését fedezze.
A terv értelmében Perczel tábornokot idejekorán Pápáról Kisbérre irányították, hogy a feladat rá eső részéhez, a sárkányi szoros haladéktalan megszállásához és megvédéséhez haladéktalanul hozzáfogjon.
Hittem abban a lehetőségben, hogy az általános népfölkelés még egy fegyelmezett és jól vezetett nagyobb ellenséges hadsereg kombinált hadműveleteit is igen jelentékenyen megzavarhatja, sőt még ma is hiszek benne. De nem hittem abban, hogy a mindehhez nélkülözhetetlen általános és kitartó lelkesedés megvan a magyar föld népében, amelynek közönye rég közmondássá vált, melynek egekig magasztalt harcias szellemét közvetlen tapasztalatomból egész belső ürességében kiismertem már.
A nemzeti harc iránti csekély részvét tehát, mellyel Győrtől a fővárosokig visszavonultomban a vidéken csaknem mindenütt találkoztam, nem lepett meg. Annál meglepőbb volt számomra az, amit mindjárt a bábolnai kudarc utáni napon járhatlannak híresztelt hegységben tett kémlovaglásom során a Vértes valódi arculatáról és a Honvédelmi Bizottmány tudósításaiban oly nagyra tartott védelmi munkálatokról megtudtam. Az utóbbiakat annyira magasztalták, hogy Győrtől visszavonulóban már-már aggódni kezdtem: vajon találunk-e még nyitva hagyott visszavonulási utat magunk számára. Láttunk is az országúton olyan árkokat, melyeken – nem ám ott, ahol számunkra átkelőt hagytak, hanem bárhol, széltében-hosszában – a legkisebb fönnakadás nélkül átvonulhattunk, és láttunk fatorlaszokat, melyeknek célszerűségéről kedélyes honvédeink gyermeki naivságukban a legtalálóbb bizonyítványt állítatták ki, ugyanis felgyújtották őket, hogy lobogó lángjuknál melegedhessenek. Azt a helyet azonban, amelyet valamelyik kormánybiztos hegyszorosnak minősített, ugyan hiába kerestük.
A csalódás hatására már december 29-én Bicskére helyeztem át a főhadiszállást, s átlátván, hogy a Vértes hegység védelmének nagyszerű terve voltaképpen nagyszerű szamárság, csapataimat szorosabban a főhadiszállás köré kezdtem vonni, hogy legalább a Mészáros utat lehetőleg fedezhessem.
Több mint valószínű volt, hogy az ellenség főereje ezen az úton fog előnyomulni – a Győrből Kisbéren, Sárkányon és Móron át vezető másik úton pedig csak egy mellékoszlopa, melynek Perczel tábornok a maga hadtestével már csak azért is megfelelhet, miután én, hogy őt a jobbszárnyán való átkarolástól megóvjam és összeköttetését saját hadtestemmel biztosítsam, egy erős lovassági hadoszlopot* egy üteg ágyúval már Győrből Ondódra (Mórtól északra), menet közben pedig Kocsról egy dandárt* Kecskéden és Majkon át Csákvárra küldtem.
Seregemnek azt a részét, melyet Győrből Gönyün át Tatára irányítottam, most Zsámbékig vontam vissza, gróf Guyon ezredes pedig, aki Nagyszombatban a többszörös túlerővel rátámadó Simunich osztrák altábornaggyal éppoly szerencsétlen, mint céltalan utcai harcba bocsátkozott, s azután Komárom irányában vonult le, a Dunán átkelvén a postaúton Vörösvárig hátrált.
A többi magyar csapat, amely december 16-án a Duna bal partján volt elhelyezve, részint Komáromban maradt, várőrségnek, részint még Győrött hozzám csatlakozott.
December 29-én este Bicskére értem, és megtudtam, hogy a helység és Alsógalla közt van egy szekérút, amely eléggé járható hozzá, hogy rajta az ellenség még tüzérséggel is könnyen megkerülhesse minden állásomat a most nevezett két helység közt a Mészáros úton. Erről tehát bizonyosságot kellett keresni. Ezért december 30-át arra szántam, hogy a helyszínen személyesen meggyőződjem a dologról, korán reggel elhagytam főhadiszállásomat, és csak estefelé tértem vissza, éppen mikor Perczel hadtestének bomlott részei odaértek azzal a szomorú hírrel, hogy Perczel tábornokot Mór és Sárkány közt az osztrákok megtámadták és tökéletesen megverték.
Az én hadtestem, amely akkor hat dandárra volt felosztva, december 30-án ekképpen volt elhelyezve: egy dandár a vörösvári országúton, egy Zsámbékon, egy Bicskén, egy Csákvárt, egy Felsőgallán és egy Budaörsön.
A Perczellel való összeköttetés biztosítására még Győrből Ondódra küldött különítményhez különböző dandáraim adtak alakulatokat. Ez a hadoszlop azonban még a móri szerencsétlen ütközet előtt Perczelhez csatlakozott, vagyis nem állt rögtön rendelkezésemre.
Perczel hadtestéből Bicskéig menekülő csoportokban a hadtest csaknem minden zászlóalja bőven képviselve volt. Ebből arra lehetett következtetni, hogy Perczel tábornok hadereje közel jutott a feloszláshoz, és hogy ő azzal aligha lesz képes az ellenség jobbszárnyának diadalmas előnyomulását még a fővárosok előtt bárhol megakadályozni, sőt szökevényeinek egybehangzó vallomása alapján attól is lehetett tartani, hogy ő Székesfehérvár felé menekült, és ezáltal alkalmat adott az ellenség jobbszárnyának, hogy őt Mórtól Lovasberényig erélyesen előnyomulva elszakítsa tőlem.
Ennek a fenyegető veszélynek elhárítására már a december 30-ról 31-re virradó éjjel útnak indítottam a bicskei dandárt Baracskára, a csákvárit Válra, a zsámbékit Sóskútra s a felsőgallait Biára. Perczel hadtestének fölvétele után támadást akartam indítani az ellenség jobbszárnya ellen, hogy ezt felmorzsolva kedvező fordulatot adhassak a hadjáratnak.
Perczel tábornok veresége azonban egyszerre megtörte a Honvédelmi Bizottmány római elszántságát.
1848. december 31-én kora reggel Kossuth aláírásával egy – kivételesen németül írt – rendeletet kaptam,* mely megparancsolta, hogy hadtestemmel haladéktalanul az úgynevezett Buda előtti első vonalba, azaz Tétény, Budaörs, Budakeszi és Hidegkút színvonalára húzódjam vissza.
Én erre legutóbbi intézkedéseim közlésével feleltem,* s azonkívül bátor voltam a megparancsolt visszavonulást határozottan rosszallni, mindamellett kénytelen voltam felhagyni az ellenség jobbszárnya elleni támadó szándékkal; mert a Perczel-féle hadtest közreműködése nélkül nem számíthattam sikerre; márpedig abban, hogy Perczel, már csak a személyem elleni ellenséges indulatból is, velem szemben a Honvédelmi Bizottmány visszavonulási parancsának pártjára áll, nem kételkedtem.
Én tehát még december 31-én, mihelyt Perczel tábornok Székesfehérvárról dandáraim óvó közelébe ért, a váli dandárt a hamzsabégi magaslatokra, a baracskait Tárnokra vontam vissza. A Biára és Sóskútra rendelt osztagok helyükön maradtak; a vörösváriakat pedig közvetlenül a Honvédelmi Bizottmány rendelte közelebb a fővároshoz. A főhadiszállás Budafokra jött.