Az 1849. január 4-ről 5-re virradó éjjel főhadiszállásommal elhagytam Pestet, és másnap Vácra értem.
A magyar nemzeti fölkelés – jóllehet az első okot rá a különböző nemzetiségeknek Bécsből rendszeresen előkészített és félhivatalosan űzött egymás elleni uszítgatása szolgáltatta, és az utóbb ugyancsak Bécsből hivatalosan kikiáltott „egységes és egyetemes osztrák birodalmi” gondolattal homlokegyenest ellenkezett – mégis tisztán monarchikus és alkotmányos szellemű volt; és ereje éppen ebben rejlett, mert egyedül ennek a körülménynek köszönhette a rendes katonaság támogatását.
Általában Magyarországot 1848-ban csakis monarchikus alapon volt lehetséges fölkelésre bírni.
Bizonyság rá az a számtalan tapasztalat, hogy a fegyverre hívásnak csak akkor volt foganatja, ha „a király nevében” történt.
Bizonyság rá az a sok komoly nehézség, mellyel meg kellett küzdeni, mikor a reakció pártjának hivatott és hívatlan ügynökei szintén a király nevével ellátott kiáltványokat kezdtek tömegesen terjeszteni, és velük szemben az országban a pesti törvényes kormány számára kellett erős támogatást szerezni.
Bizonyság rá az a szükség parancsolta törekvés, hogy a reakciós kiáltványok hatását ellenkező szellemű, de hasonlóképp a király nevében szerkesztett kiáltványokkal iparkodtak ellensúlyozni.
Még a dinasztiaellenes eszmék is egzotikus növények voltak Magyarországon. Hogy gyökeret verhessenek, elébb ugyancsak bőségesen meg kellett trágyázni alájuk a politikai talajt, ámbár a bécsi kormánykörök tevékenysége azt már derekasan megforgatta.
Az erre való trágyát tudtomra kétféle forrás szolgáltatta (nem vagyok bizonyos benne, eredetiek voltak-e vagy másodlagosak); mégpedig
a népizgatás iparágának szabad gyakorlása – és
a Honvédelmi Bizottmány kész tényei.
Hogy e két különböző eredetű trágyaféle közül melyik kedvezett jobban ama egzotikus eszmék meghonosításának, azt hiszem, a mai napig sincs eldöntve; de annyi biztos, hogy az öreg katonák voltak az elsők, akik a Honvédelmi Bizottmány bokrának mögötte megszimatolták a tisztátalanságot, és hogy nekik nem volt semmi kedvük tűrni, hogy a törvényes teret, amelyen nekik sajnálatukra régi fegyvertársaik ellen kellett harcolniuk, mások berondítsák.
Kétségkívül elvetné a sulykot, aki azt, hogy a régi katonák Kossuth elnöknek már 1848. évi politikai tevékenységéből is (talán túlzottan is hamar) kiszaglászták az antidinasztikus irányzatot – politikai éleslátásuknak tulajdonítaná.
Amióta a vallási, politikai vagy nemzeti eszmék pártokra szaggatják az emberiséget, általános a hajlandóság a máshitűekről minden társadalmi és magánerény hiányát föltételezni; ott viszont, ahol az emberek valamely nagyra becsült erény hiányát tapasztalják másban, ebből a hiányból azt a következtetést szeretik levonni, hogy az illető ellenszenves ember bizonyára vallási, politikai vagy nemzeti érzés tekintetében is az általuk lenézett felekezethez tartozik.
Monarchikus-alkotmányos, sőt kiváltképp dinasztikus érzületű régi katonáinknak is megvolt ez a gyengeségük, s én azt hiszem, hogy egyedül ez volt az ő sajnos profetikusnak bizonyuló sejtelmüknek igazi forrása.
Október végén elhitték Kossuth szavára, hogy a Lajtán túli támadás egyedüli célja Jellačić bánnak, kit a hadsereget szétszakító fondorlatai miatt szívük mélyéből gyűlöltek – aki ellen őket a király unokaöccse* gyűjtötte táborba –, valamint a bán szövetségeseinek megfenyítése. December elején való igaznak hitték Kossuth kijelentéseit, hogy letett zászlóesküjük betűjéhez híven, a Bécsben kikiáltott trónváltozás ellenére V. Ferdinánd királyért és az általa szentesített magyar alkotmányért kötelesek testtel-lélekkel kiállni. Ezért a hitükért tűrtek, ezért szilárdult meg bizodalmuk Kossuth szavai iránt.
Mikor utóbb arra a fájdalmas felismerésre ébredtek, hogy az ellenség túlnyomó erejével szemközt győzni nincs kilátás, nemzeti és katonatiszti becsületérzésből az utolsó döntő ütközetre, tisztes bukásra vágytak.
Ebben az óhajtásban bizonyos mértékig Kossuth is osztozott velük, és kilátásba helyezte, hogy ezt az ütközetet Buda alatt fogják megvívni. Ő maga is – így fogadkozott – ott akar velük együtt elveszni!
És a régi katonák számítottak erre.
Mivel pedig Kossuthnak a schwechati ütközet (október vége) után a Buda falai alá temetkezés megfogadásáig (december vége) elegendő ideje volt jól meggondolni, nem felel-e meg jobban a haza javának az, hogy a kormány helyezze át székhelyét Pestről Debrecenbe – de ő ennek a székhelyváltoztatásnak szükséges voltát csak akkor látta át, amikor nagylelkű fogadalmát be kellett volna váltania: úgy látszott, a tény hirtelen fölismerése, hogy a hazát Debrecenből is meg lehet menteni, nem is annyira hazafiságból, hanem inkább abból a meggondolásból, hogy Debrecen történetesen több napi járófölddel távolabb esik herceg Windisch-Grätz tábornagy főhadiszállásától, mint Pest, és Kossuth rögtönzött elmenekülésével a Tisza mögé csak azt bizonyította a posteriori,* hogy nem képes meghalni a hazáért.
Egyszóval: a hős Kossuth szájhőssé törpült, és a monarchikus érzelmű, vitéz régi katonák szemében a szájhős Kossuth nem lehetett más, mint republikánus!
A Kossuth iránti bizalmat bizalmatlanság váltotta fel a régi csapatok lelkében. A tisztikar egy része hirtelen leköszönt,* a többiek is szemlátomást ingadoztak.
Csak a bennem való bizalommal tarthattam őket továbbra is össze.
De ezt is két kemény csapás érte már.
Én a mosoni ütközet után azonnal jelentést küldtem Kossuthnak,* és hogy azt a fájdalmas benyomást, melyet újabb visszavonulásunk híre gyakorol rá, némileg enyhítsem, a nap eseményeit kissé frivol hangon találtam megírni.
Engem, aki meg tudtam ítélni, hogy csatavesztés esetén a legjelentéktelenebb üldözés is szétugraszthatta volna hadtestünket, a mosoni rövid ütközetnek közvetlenül a csatatéren ránk nézve kedvező kimenetele és Mosontól Öttevényig való háborítatlan visszavonulásunk feljogosított arra, hogy a mosoni ütközetet győztes ütközetnek nevezzem.
„Ma győztünk” – írtam Kossuthnak, élénk színekkel emelve ki huszáraink elszánt magatartását ütközet közben, és ezekkel a biztató szavakkal végeztem jelentésemet: „Csak rajta! majd elbánunk mi a cudarokkal!”
Kossuth célszerűnek ítélte ezt a bizalmas természetű levelemet a napisajtó útján közzétenni.
A kormány továbbá az én nevemben, de tudtomon kívül az utóbbi pesti határozatok értelmében – nem tudom, ki által – fogalmazott és a hadsereghez intézett kiáltványt nyomatott* és terjesztett. Ebben a hadsereget a Buda alatti utolsó döntő harcra buzdították, kirívó ellentétben az általam mindjárt ezután személyesen elrendelt visszavonulással a Duna bal partjára.
A tévhit, hogy a mosoni ütközetről szóló bizalmas levelet én magam szántam a nyilvánosságnak, és hogy az utóbbi kiáltvány valóban hiteles – Kossuth, Perczel és a többi urak hivatalos nagyotmondásaihoz való tagadhatatlan hasonlatosságuk miatt még azoknak a tiszteknek a bizalmát is megrendítette irántam, akik eddig még le nem köszöntek, és sietnem kellett küzdelmünk céljának – ahogy én felfogtam – nyílt kinyilatkoztatásával ezt a megrendülést megint megszilárdítani.
Ezt a következő kiáltvánnyal* tettem:
A feldunai magyar királyi hadsereghez
Úgy látszik, hogy azon előnyök, melyeket a túlnyomó ellenség a feldunai hadsereg felett kivívott, nevezetesen pedig az utóbbi események, lehangoló befolyásuknál fogva, többekben azon nemes öntudatot is megrendíték, mely bennünket legigazságosabb ügyünk védelmére összegyűjtött.
E megrendített öntudatot ismét erősbíteni s a süllyedt bátorságot éleszteni kötelessége a vezérnek.
Teljesítem e kötelességet, midőn az összes seregnek egy ellenséges mellékerő ellen folyamatban lévő mozdulata által szebb reményekre nyitok alkalmat; hiszem továbbá, miként a sereg lehangolt kedélye még inkább fog éledni, ha a már történtek s az ennek utána történendők felett nyíltan és becsületesen bevallandom ítéletem s meggyőződésemet.
Én Magyarhon ügyét igazságos ügynek tartom, s azért a vezérséget, mellyel megkínáltattam, el is vállaltam.
És meg fogom állni e helyet, valamíg a nemzet és e sereg bizalmát bírandom, habár el is tántorodnának seregünk legjobbjai, s megtagadnák karukat az igaz ügytől.
Ez önérzet ad erőt, miként az 1848. évi november 1. óta történtek megítélésénél saját hibáimat is bevalljam; ez által kívánván seregemnek az eszközök megválasztásában jövőre legjobb biztosítékot nyújtani.
Hibáztam, hogy a Honvédelmi Bizottmányt megszűntem szorgalmazni, álljon el alapos okaimnál fogva a határszélek őrzése s megvédése szerencsétlen feltételétől; mert minden egyéb baleset csupán és egyedül onnan származott, hogy a sereg folytonos végőri szolgálat általi zaklatása miatt – annak rendezése, számának szaporítása s megszilárdítása csak hiú remény maradt.
Hibáztam, hogy a bicskei főhadiszálláson a Honvédelmi Bizottmánytól kapott ama határozott utasításnak, miként a budai elővonalba húzódjunk vissza, engedelmeskedtem; mert e kevéssé okadatolt visszavonulás által oly kétes színbe tétetett a hadsereg, mintha egy, az igaz ügy sorsát eldöntő komoly csata elfogadásától vonakodnék. Azonban e parancs oly hatóságtól jött, mely maga az ország által választott s V. Ferdinánd által megerősített felelős hadügyminiszter, Mészáros Lázár tábornok úr által legfőbb hatalomnak elösmertetett s még folyvást elösmertetik, akként pedig, hogy nevezett hadügyminiszter úr hazánk irányában támadólag álló gróf Schlik ellen a tiszai tábor vezényletét a Honvédelmi Bizottmány parancsából átvette, s felügyelete alatt jelenleg is viseli. – Én ezt azon megnyugvással tehettem, hogy nem cselekszem sem magam jogtalanul, sem a reám bízott sereget jogtalanság elkövetésére nem vezetem – valamíg a Honvédelmi Bizottmány magához hű maradt.
Miután azonban 1849. évi január 1-jén, mialatt a feldunai hadsereg a visszavonulási parancshoz képest a budai elővonalon, ti. Hamzsabég, Tárnok, Sóskút és Bia körül állomásozott, a Honvédelmi Bizottmány ahelyett, hogy hős kitartás és seregünk közelébeni maradása által bebizonyította volna, miként lojalitásába helyezett bizalmunkat kiérdemli – a fővárost megfoghatatlan módon rögtön elhagyá, s minket ezáltal, de különösen tudtunk s megegyezésünk nélkül az ellentábor vezéréhez bocsátott küldöttség kinevezése által zavarba, sőt kétes színbe ejtett: ekkor sokakban közülünk gyanúnak kellett támadni, hogy mi azon magasságról, mely bennünket mint Magyarország alkotmányos szabadságának védelmezőit illet, azon mélységbe süllyesztettünk, melyben a közönséges eszközök az önző magánérdekek elérésére sikerrel szoktak kikerestetni.
Anélkül, hogy kétségbe vonnám a Honvédelmi Bizottmány lojalitását, jóllehet bizalmunkat hozzá a fővárosbóli rögtönös eltűnése felette megingató, kötelességemnek tartom a hadsereget – hogy a sorsok legnyomorultabbikától, a teljes belső felbomlástól megóvassék – felszólítani, mi szerint a következő nyilatkozatot, melynek célja becsületes állásunkat bemocskoló rágalmak ellen magunkat megóvni, vagy tegye magáévá, vagy ellenkező nézeteit fejezze ki.
(Következik aláírásom)
A hadtest nyilatkozata ekképpen szólt:
Vácon, 1849. január 5-én
A magyar királyi feldunai hadsereg – melynek törzse és értelmisége egykor az egyesült ausztriai hadsereghez tartozott, mielőtt a magyar királyi hadügyminisztérium szentesítése által a magyar ezredek csupán és egyedül ennek rendeltettek alá – engedelmeskedvén Magyarország alkotmányos királya akaratának – Magyarország alkotmányára megesküdött, s legelőször is a főherceg nádor vezérlete alatt állíttatott a Jellačić parancsnoksága alatti császári királyi seregek ellenébe, és azóta, dacára a legszomorítóbb politikai zavaroknak, híven esküjéhez mindenkor csak a magyar királyi hadügyminiszter vagy az ezáltal is törvényesnek elismert Honvédelmi Bizottmány parancsainak engedelmeskedett.
Ezen elvitathatatlan tényre támaszkodva a feldunai hadsereg a leghatározottabban tiltakozik minden oly ráfogás ellen, mintha az valaha bármely magyarországi párt magánérdekeinek szolgált volna, és minden ilyféle koholmányt aljas rágalomnak bélyegez.
De éppen ezen rendületlen hűség, mellyel a feldunai hadsereg, a magyar alkotmány érdekében küzdve, a Honvédelmi Bizottmány minden rendeleteit a legnagyobb nélkülözések dacára teljesíté: feljogosította a hadsereget azon méltányos várakozásra, hogy a Honvédelmi Bizottmány legalább egyet lelkiismeretesen kikerülend, ti. a hadsereget kétes értelmű helyzetbe hozni nem fogja.
Miután a feldunai hadsereg az ország határait a Honvédelmi Bizottmány rendelete szerint másfél hónapig ritka önmegtagadással és a legfáradalmasabb előőri szolgálatok által megőrizte; miután a mosoni ütközetben a jóval számosabb ellenséget győzelmesen visszaverte; miután a szerencsétlen győri állásban rendületlenül helyt állott mindaddig, míg jobb oldalán az ellenséges túlnyomó erő által körülvétetve, a főváros biztosítása végetti visszavonulása csak az ellenséges sereggeli kitartó harc által vált lehetségessé; s miután a hadsereg, anélkül hogy a dunántúli népnél azon rokonszenvre talált volna, melyről annyit álmodoztak az illetők, és anélkül hogy a Honvédelmi Bizottmány csak a legkisebb előintézkedéseket megtette volna, melyek az ellenség előrenyomulását a tatai, bánhidai, neszmélyi, csákvári, zámolyi, ondódi és sárkányi utakon megakadályozták volna: a hadsereg mégis a nevezett helységeknél harckészen állott, míg az ellenség jobbszárnyának Móron át történt győzelmes előnyomulása következtében seregünk a martonvásári támadó pozíciót elfoglalá – a Honvédelmi Bizottmány világos parancsa következtében azonban ezen támadó helyzetet a budai védelmi pozícióval kelle fölcserélni; s mindezek után az annyira zaklatott hadseregnek csak egyetlen vigasztaló kilátása maradt meg, ti. vívni Magyarhon fővárosának kapui előtt s annak utcáiban.
A Honvédelmi Bizottmány rendeleteinek előbbeni határozott hangja és a néphez intézett szózatai reményt nyújtottak, hogy a régóta óhajtott s most végre megjött eldöntő pillanatban, mindenkit lelkesítendő, erélyét fogja kifejteni. És mindezek helyett, miknek történnie kellett, sőt lehetett volna, 1849. január 1-jén Promontor főhadiszálláson azon jelentés érkezett meg, hogy:
1. A Honvédelmi Bizottmány a fővárost elhagyta.
2. Ugyanannak rendelete, miszerint a Buda előtti úgynevezett „első vonalban” a tétényi, biai stb. vonalon eldöntő csatát vívjunk, de anélkül, hogy a hadsereget feláldozzuk vagy pedig a fővárost az ágyúzásnak kitegyük, azaz a hadseregnek a csata netáni bal kimenetele után a Duna bal partjára kellett volna menekülnie, dacára az egyetlen biztos átmenetnek és az üldöző ellenségnek; menekülnie anélkül, hogy a fővárost védelmezze.
3. Megérkezett azon utasítás, miszerint az ellenséges hadsereg fővezéréhez egy küldöttség átbocsáttassék.
E tények mindenike már csak egyenkint véve is elegendő lett volna arra, hogy a hadsereg bizodalmát a Honvédelmi Bizottmány tagjaiban megingassa; együttvéve azonban azon aggodalmat kellett gerjeszteniök, mintha a hadsereg eddig – legszelídebb kifejezéssel élve – használható eszköz volna ugyan, de veszedelmes a gyakorlatlan kézben.
Hogy tehát közepette a politikai izgalmaknak, melyeknek szegény hazánk főleg a legközelebbi jövőben áldozatja leszen, a hadsereg állását a szigorúan törvényes téren rendületlenül megtarthassa, nyilvánítja a következőket:
1. A feldunai hadsereg letett esküjéhez hű marad, s Magyarországnak V. Ferdinánd király által szentesített alkotmánya érdekében minden külső ellenséggel határozottan szembeszáll.
2. Nem kisebb határozottsággal azonban fel fog lépni mindazok ellen, kik az ország belsejében az alkotmányos királyságot idő előtti köztársasági izgatásokkal felforgatni megkísértenék.
3. Az. alkotmányos királyság fogalmából – melyért a feldunai hadsereg utolsó emberig harcolni kész – önként következik, miszerint a hadsereg csak azon parancsoknak fog engedelmeskedni, melyeket hozzá a felelős magyar hadügyminiszter vagy helyettese (jelenleg Vetter tábornok) törvényes alakban bocsát ki.
4. A feldunai hadsereg, szem előtt tartva Magyarhon alkotmányára letett esküjét s a katonai becsületet, tökéletesen tudja, mit akar s mit kell tennie; kinyilatkoztatja, miképp az ellenséggeli bármily alkudozásnak eredményét csak úgy fogja elismerni, ha ezen alkudozás egyrészt Magyarország azon alkotmányformáját, melyre a hadsereg megesküdött, másrészt pedig a hadseregnek katonai becsületét biztosítandja.
(Következik aláírásom)
E kiáltvány ellen tudtommal sem hadtestem kebeléből, sem azon kívülről soha senki nyilvánosan fel nem szólalt.
A régi katonák újra bízni kezdtek bennem és az ügyben, melyet képviseltem, és nem ingadoztak tovább. Nem sejthették, hogy – a miatt az előttük még ismeretlen önállótlanság miatt, mely Mészáros hadügyminisztert Kossuthtal szemben jellemezte – úgyszólván cseberből vederbe jutottak.
Én már Pozsonyban számos tanújelét láttam Mészáros gyöngeségének, de ebben pusztán annak természetes következményét láttam, hogy Kossuthtal akkor való jó egyetértésünk őt gyakorlatilag minden hatalmától megfosztotta, és nem láttam okát, miért kelljen a derék öreg katonában most, mikor én határozottan az ő pártjára állva, eddigi hatalom nélküli pozícióját hatalmassá változtattam, olyan további erkölcsi fogyatékosságokat föltételeznem, amelyeket sehogy sem lehetett összeegyeztetni sem hadügyminiszteri állásában való szilárd megmaradásával, sem azzal a szívóssággal, amellyel eddig minden hadügyi újításnak (még ha azokat tapasztalt katonák is helyeselték) mindenkor ellene szegült.