A feldunai hadtest – a létszámkimutatások szerint 15–16 000 ember – Vácon négy hadosztályra, úgymint jobbszárnyi, balszárnyi, középső és tartalékhadosztályra tagozódott az új felosztás értelmében.
A jobbszárnyit Aulich ezredes, a középsőt Kmety ezredes, a tartalékot gróf Guyon ezredes vezényelte; a balszárnyi hadosztály vezetését szintén egy honvéd ezredesre* bíztam.
Mindegyik hadosztály két dandárból állt, ezeket külön dandárparancsnokok vezették.
A hadosztályok körülbelül egyforma erősek voltak, és a három fegyvernemből (gyalogság, lovasság, tüzérség) vett alkotóelemeik arányára nézve sem sokban különböztek egymástól.
A balszárnyi hadosztályt Váctól a Duna mentén föl az Ipolyig s azon túl északnyugati irányban a legrövidebb vonalon Nagyszombatnak küldtem; a jobbszárnyi hadosztály Rétságon, Nagyoroszin, Szántón, Léván, Verebélyen át a Vág melléki Lipótvár felszabadítandó erődje felé tartott. Ezt a jobbszárnyat egy-egy napi járóföldre követte a középső- és a tartalékhadosztály.
A balszárnyi hadosztálynak Komárom vára s a Lipótvárt körülzáró ellenséges hadtest közé csúsztatásával az utóbbi figyelmét a dél felől fenyegető veszélyre akartam terelni, hogy kénytelen legyen majd kelet felől jövő főtámadásunknak engedni.
Január 10-én a két szárnyhadosztály a Zsitva vizéhez ért – a jobbszárnyi hadosztály Verebélyre, a balszárnyi hadosztály ettől két mérföldnyire délre, a középső a főhadiszállással Léváig,* a tartalék Szántóig jutott el.
A jobbszárnyi hadosztály (Aulich) volt a hadtest elővéde, a tartalékhadosztály (Guyon) pedig az utóvéde.
Az említett napon* Aulich hadosztálya Verebélyre bevonulva, Simunich altábornagy ellenséges hadtestének előcsapataira bukkant, s Guyon hadosztályát pedig, éppen mikor Ipolyságról elindult, utolérte és megtámadta Csorich altábornagy üldözésünkre kirendelt ellenséges hadteste.
A jelentés a két eseményről csaknem ugyanabban a pillanatban érkezett lévai főhadiszállásomra.
Gróf Guyon ezredes gyöngébb volt, semhogy az ellenség támadását visszaverhesse, tehát csakhamar kitért előle, s útját gyorsan és kevés veszteséggel Szántóig folytatta.
Január 11-én a balszárnyi hadosztály a Zsitva partjától a Nyitra partjáig, Komjátig nyomult; a hadtest többi három hadosztálya Verebélyen, Léván és Szántón pihenőnapot kapott.
Én aznap reggel* Léván nyeregbe ültem, hogy Szántóra menjek, és tájékozódjam az ipolysági összeütközés részleteiről. Útban Szántó felől néhány ágyúlövést hallottam. Azt kellett hinnem, hogy az ellenség újra megtámadta Guyon hadosztályát, és ezért lovamat sarkantyúba kaptam.
Vagy félórányira Szántón innen ráakadtam Guyon hadosztályára az országút nyergében elfoglalt védelmi állásban felállítva, ellenséges támadást várva – jóllehet ellenség sehol sem mutatkozott. A hallott ágyúlövések tulajdon újoncaink egy szállítmányának szóltak, toronyiránt Guyon hadosztálya felé tartott, hogy csatlakozzék hozzá.
Gróf Guyon ezredes kétségkívül igen vitéz tiszt volt, de legalább annyira tudatlan is. Ha Szántóról Ipolyság felé akár csak egyetlen járőrt is kiküld, régen megbizonyosodhatott volna róla, hogy az ellenség még mindig Ipolyságon vesztegel; de gróf Guyon ezredest az az aggodalom szállta meg, hogy őt keményen űzőbe vették, s ezért már hajnalhasadtával Szántóról Lévára indult, menet közben pedig éppen ott, hol összetalálkoztam vele, élethalálharcra készen várta az ellenséget – de hiába. Az említett újoncokat az ellenség bekerítő csapatának nézte. Az a néhány ágyúgolyó, melyet ő küldött a lejtőn menetelő szegény fiúkra, ezeket a lejtőről a Guyon hadállása tövében terülő völgybe szalajtotta. Gróf Guyon ezredes ezt a mozdulatot is ellene irányzott kétségbeesett támadási kísérletnek nézte, de néhány önkéntes huszárja, akiknek az újoncok közé kellett volna vágniuk, felébresztette rémálmából.
Pedig miközben Guyon Szántó és Léva közti felállításában hiába várt az ellenségre, azalatt az Ipolyságról a legrövidebb úton, észrevétlenül Németin át Selmecbányának fordulhatott volna, és könnyen kardcsapás nélkül megszállhatja a bányavárosokat, egy-két nap alatt Ipolyságon kipihenheti az utóbbi napok erőltetett meneteinek fáradalmait a vitéz gróf Guyon ezredest az unalomnak engedve át a maga felettébb célszerűtlenül megválasztott védelmi állásában.
Miután ezt gróf Guyon ezredesnek kellőképp megmagyaráztam, hadosztályát a lévai út mentében fekvő legközelebbi helységbe vontam vissza, hogy egy aznapi esetleges ellenséges támadás hírére a Léván álló Kmety-hadosztály annál könnyebben siethessen segítségére.
Vácnál megkezdett hadműveletünknek fő célja, mint már kiáltványomban is érintettem, Simunich altábornagy ellenséges hadtestének megtámadása és mindenekelőtt az általa körülzárt Lipótvár erődjének ostromzár alóli fölmentése volt.
Hogy ez az erőd – egyszerű ágyúztatás esetén is – merőben tarthatatlan, azt sajnos csak Győrött tudtam meg, ekkor pedig már késő volt az őrséget és fegyvereit veszélytelenül kivonni belőle. Ezt most utólag a vár fölmentésével lehetővé akartam tenni.
Azáltal, hogy az ellenség Csorich altábornagyot üldözésemre küldte – ilyesmire el voltunk ugyan készülve, sőt a fővárosoktól választott excentrikus visszavonulási irányunk miatt egyenesen számítottunk is rá –, Simunich altábornagy elleni támadásom nyaktörő vállalkozássá vált.
Én mégis mindaddig ragaszkodtam hozzá, míg vezérkarom új főnöke,* akit az e posztra nem alkalmas Pusztelnik alezredes (korábban őrnagy) helyébe kineveztem, jól megalapozott érveivel meg nem győzött róla, hogy más hadműveleti célt kell választanom.
Ő ugyanis a következők megfontolását ajánlotta figyelmembe:
Északra vonulásunk vezérgondolata – „az ellenség főerejének elvonása a Tiszától, hogy e folyam mögött az új csapatok szervezését lehetővé tegyék” – azon alapul, hogy hadtestem fennmaradjon.
Hogy a kettős célt elérhessük, pusztán tüntetésekre volt szabad szorítkoznunk, és a hadtest létét veszélyeztető komoly összeütközések elől ki kellett térnünk.
Ha Lipótvár felmentése végül mégsem sikerül, északról, keletről és nyugatról győzelemittas ellenséges csapatoktól körülfogva vagy arra kényszerülünk, hogy dél felé, Komárom várába hátráljunk, vagy pedig Esztergom és Komárom közt keresztülvágjuk magunkat a Duna jobb partjára. Az első esetben megeshetik, hogy az ország legfontosabb erődjének őrseregét jobban lehangoljuk, mint a legszorosabb ostromzár; az utóbbi esetben pedig éppenséggel a legnagyobb veszélyeknek tennénk ki hadtestünket.
Ha Lipótvárt nem sikerül fölmentenünk, a hátrányos következmények aránytalanul nagyobbak lesznek azoknál az előnyöknél, melyekkel a sikeres fölmentés kecsegtethet a legjobb esetben is.
Ahogy az ellenség hadtestei e pillanatban el voltak helyezve, Lipótvár fölmentése ránk nézve alig jelenthetett előnyt.
Északi expedíciónk vezéreszméjének értelmében ez csak a kezdete akart lenni azoknak a tüntetéseknek, amelyekkel az ellenség főerejét el akartuk terelni a Tiszától.
A lipótvári őrség megszabadítása és hadtestünknek velük való szaporítása csak mellékcél volt, legfeljebb örvendetes ráadás a nagyobb előnyökre, melyek az említett vezéreszme megvalósításából voltak ügyünkre várhatók.
Az az eszme pedig – így folytatta a vezérkari főnök – máris megvalósult, hiszen az ellenség hamarább belement a kelepcébe, mint ezt róla lekicsinylés nélkül föltételezhettük.
A legnagyobb veszélyen, mely ügyünket fenyegette, immár szerencsésen túl vagyunk, mert attól, hogy az ellenség Pestről Debrecen felé nyomuljon előre, most már, mióta Csorich altábornagyot a mi nyomunkba küldték, aligha kell tartanunk.
Lehetetlen nem látni, hogy legközelebbi hadmozdulatainknak egyes-egyedül az lehet a célja, hogy hadtestünket kiszabadítsuk egy olyan helyzetből, mely máris annyira aggasztó, hogy puszta létünk is kockán forog. Ennek a célnak, ha szükséges, még Lipótvár őrségét is fel kell áldoznunk. Bármilyen nagynak látszik is ez az áldozat, az őrség megmentésének akármiféle megkísérlése feltétlenül még nagyobb áldozattal járna. Huszonnégy óráig még nyitva áll előttünk a hátráláshoz a bányavárosokba vezető út; a határidő letelte után már nem. Mi annyira kedvezőtlen viszonyok közt folytatjuk a háborút, hogy a hadviselés nehézségei, megtetézve az évszak zordságával, egymagukban, az ellenség közvetlen közreműködése nélkül is elegendők csapataink felőrlődéséhez. A hadtestnek okvetlenül szüksége van több napi pihenőre, ez – szerinte – immár életkérdés. A legénység nagy része csak a legszükségesebb ruházattal van ellátva. A posztó-, bőr- és vászonkészletek, melyeket kivonulásunk utolsó percében Vácon fölfedeztünk és magunkkal hoztunk, elegendők lennének égető szükségleteink kielégítésére. De a posztót, bőrt, vásznat fel kell dolgozni ruházattá. Ez menet közben megoldhatatlan, ehhez több napi nyugalom szükséges. Ezt a bányavárosok haladéktalan megszállásával biztosíthatjuk magunknak, sőt vele együtt a Felső-Tiszához való hátrálási vonalunk egy jelentékeny szakaszát is.
Ő tehát a Simunich altábornagy elleni támadást egyáltalán nem javasolhatja, s azt indítványozza, hogy térjünk ki oldalra, a bányavárosok körzetébe.
Lehet – folytatta végül –, hogy előttem Lipótvár felmentése kecsegtetőbbnek, csábítóbbnak tetszik, talán jobban szolgál a hírnevemnek is, ha sikerül: de ő akkor is célszerűbbnek tartja, hogy minden komolyabb összetűzést elkerüljünk, még ha ezáltal megint a bátortalanság gyanújának tesszük is ki magunkat. Ha Magyarország ügye még most is oly rosszul állna, mint két héttel ezelőtt, ő sem tanácsolna semmiféle visszavonulást. De ügyünk most már – mondta – sokkal jobban áll, hála az ellenség elbizakodottságának! A Debrecen elleni előnyomulás szakadatlan folytatása ellenállásunk életidegeit egy csapással kettévágta volna. Úgy látszik, herceg Windisch-Grätz tábornagy lassúbb, gyötrelmesebb halált készít elő számunkra. Mit tegyünk tehát? Adjunk alkalmat neki, hogy minél több időt és erőt fecséreljen ezekre az előkészületekre; azalatt talán a nemzet is föleszmél első dermedt rémületéből.
Az elmondottak helyes voltát el kellett ismernem, s ezért – nem minden benső küzdelem nélkül – lemondtam a Simunich altábornagy elleni támadó hadműveletről.
Benső küzdelmem abból a fájdalmas gondolatból fakadt, hogy a lipótvári őrséget és közte két igaz barátomat,* kiket korábbi évekből szerettem és becsültem, a biztos romlásnak engedem át.