Körmöcbányán hiteles tudósítást kaptam Guyon ezredestől; ezek aggodalmaimat sajnos jobbára igazolták. Ő már az előző napon, január 21-én Szélakna mellett vereséget szenvedett, és Selmecbányára kényszerült visszavonulni. Rákövetkező éjjel kapta kézhez azt a parancsomat, hogy támadja meg az ellenséges bekerítő csapatot, ezt másnap reggel meg is kísérelte, de emberei – csakúgy, mint Hodrusnál az én embereim – már az első lövésekre kereket oldottak. Az ellenség Szélakna felőli támadása miatt Selmecbányáról is kénytelen volt kivonulni; sőt csapatainak bátortalansága arra késztette őt, hogy Berzencénél a Garam vizén is átkeljen, és egészen Zólyombucsig vonuljon vissza.
Beteljesült tehát, amitől tartottam: az Aulich-hadosztály egyesülése a többi hadosztállyal a Garam völgyében vezető országúton lehetetlenné vált, mert ez az út a folyónak jobb partja szélén húzódik, és több ponton a bal part felől teljesen fedezetlen. Az olyan ellenségről pedig, aki hadműveletei során nem retten vissza olyan merész húzásoktól sem, mint az imént a Collery ezredesé volt a Garam völgyének alsó részétől Zsarnócán és Hodruson át Selmecbánya felé, nem volt szabad föltételeznem, hogy nem szállja meg a Garam bal partját, az említett útszakaszokkal szemben, melyek az Aulich-hadosztály menetét a Garam völgyében annyira veszélyessé tették; ezt már csak azért sem volt szabad föltennem, mert Guyon ezredes sietős meghátrálása miatt Zólyombucsig az ellenség a bal partot az országút egész hosszában veszélytelenül birtokába vehette.
A Turóc völgyébe Perken, Turcseken, Stubnyán át Mosóc felé, majd onnan jobbra kanyarodva Cseremosnyán, Bartoskán és a Hermaneci-hegyen át Besztercebányától északra egyesíteni az Aulich-hadosztályt a hadtest zömével, Götz vezérőrnagynak ezen a vonalon elfoglalt fenyegető állását, valamint a vidék lakosságának ellenséges indulatát figyelembe véve, még veszedelmesebb feladatnak tetszett.
Így aztán nem maradt egyéb hátra, mint a Körmöcbánya és Besztercebánya közti hegyháton átvivő igen kétes utat használni, még a poggyász és az ágyúk egy részének kockáztatásával is.
Mind Körmöcbányától, mind Besztercebányától meredek erdei utak visznek a hegység legfelső tarajáig; a sziklagerinc azonban olyan meredek és kopár, hogy csak egyenkint és gyalog juthat át rajta az ember. A környék lakói télvíz idején csakis kivételesen szokták használni ezeket az utakat, akkor is csak könnyű kézi szánokkal, a szirttető lábánál a szánt a szállítmánnyal együtt széjjelszedik és darabonként cipelik át a sziklatetőn a túlsó lejtőn levő útra, ott megint összerakják, úgy ereszkednek le túloldali úticéljukhoz.
Hogy ezt a már csak meredek volta miatt is nehezen járható utat legalább az utóbbi kínos megszakítás nélkül lehessen használni: valamikor régen átfúrták a sziklagerincet annak legkeskenyebb pontján; idő múltával azonban ez a kis alagút részben megint beomlott.
Ezt kellett tehát kitakarítanunk és tetemesen kibővítenünk, hogy ágyúkkal is járható legyen.
Január 24-ére elkészültünk, s a rá következő éjjel az Aulich-hadosztály csapatai szerencsésen át is vonultak az alagúton,* ámbár kimondhatatlan erőfeszítésekkel.
Az a veszély azonban, hogy elszakadnak a hadtest zömétől és felmorzsolódnak, váratlanul rátört a Guyon-hadosztályra és a balszárnyi hadosztályra.
Aznap éjjel, amelyen az Aulich-hadosztály fáradságosan átkelt a Szkalka hegygerincén (így hívják, úgy tudom, azt a rövid kikönyöklőt, mely a Garam és Vág közti vízválasztón Körmöcbánya és Besztercebánya között délkeleti irányban húzódik és a Laurin-hegyben végződik), hirtelen ismét annyira megenyhült az idő, hogy a Garam másnap reggelre kiáradt, és a Zólyomot Besztercebányával és Zólyumbuccsal összekötő országutat több láb magasan elöntötte. Ezáltal a Zólyombucson és Zólyomban lévő két hadosztály nemcsak a Besztercebányán álló hadzömtől, hanem egymástól is tökéletesen el volt vágva, és helyzetük kivált azért látszott még annál is veszélyesebbnek, mint amilyenből az Aulich-hadosztály az imént megmenekült, mert egyfelől a Selmecen tanyázó győztes ellenséget tudtommal semmi sem akadályozta abban, hogy a Guyon-hadosztályt Zólyombucson túlnyomó erővel meg ne támadja, fel ne morzsolja, vagy éppenséggel el ne fogja, hiszen ez az árvíz miatt sem Besztercebányára, sem Zólyomra vissza nem vonulhatott; másfelől pedig a Zólyomban levő hadosztály az elmúlt napokban ismételten jelentette, hogy Korponáról a lovas járőrök egyre merészebben megközelítik Zólyom városát, és hogy ez a várható ellenséges támadás előjele.
Arra, hogy az egymásra torlódott jéghasábok tömegétől eldugult Garamon gyorsan lefusson az áradat, gondolni sem lehetett, az olyan kísérletek pedig, hogy a csapatok a magasan elborított országúton átgázoljanak, a környék lakói szerint menthetetlenül romlásunkra vezetnének.
Hadtestem egy részének pusztulása ezúttal kikerülhetetlennek látszott; mert olyan, végszükségben járható hegyi út, melyen hadosztályaim a veszedelmes ártért kikerülhették volna, sem Zólyomról, sem Zólyombucsról nem vitt Besztercebányára.
Hogy a két hadosztály kétségbeejtő helyzetéből mégiscsak megszabadult, azt egy tragikomikus esemény következményeinek köszönhettük; ez január 22-én, tehát még a Garam kiöntése előtt történt Zólyombucson, mindjárt a Guyon-hadosztálynak Selmecbányáról való kiszorulása után.
Gróf Guyon ezredes ugyanis – félelem és meggondolás nélkül, mint mindig – alig ért a maga csatavesztett és fáradt hadosztályával Zólyombucsra, máris, kurta pihenés után, vissza akart fordulni Selmecnek, hogy a győztes ellenségnek még aznap visszafizesse a kölcsönt. De minthogy katonáiban ehhez a vállalkozáshoz szinte semmi harci szellemet nem észlelt, a hiányzó vitézséget pálinkával akarta feltámasztani bennük: de az emberek részegek lettek, nem pedig bátrak. A fegyelem, a Guyon-hadosztálynak különben sem legerősebb oldala, annyira megbomlott, hogy a szokásos vaklárma: „Jön az ellenség!” – olyan zavart idézett elő a táborban, hogy nagyobbat egy tökéletes vereség sem válthatott volna ki. A legriadtabbak egészen Besztercebányáig futottak. A szétbomlott osztagok össze-összeverődtek ugyan Zólyombucson, de az ellenséges támadástól való félelem bennük maradt, a Garam hullámaival versenyt áradt, s végtére legyőzte még a vízbefúlás rémét is. Csak így vált lehetővé, hogy gróf Guyon ezredes a magasan elöntött úton keresztül sikeresen visszavonulhasson. Ez a siker azt a gyanút ébresztette bennünk, hogy a környék lakossága a kísérlet veszélyeit készakarva, ellenséges és áruló szándékkal ecsetelte ennyire kirívó színekkel.
A zólyomi hadosztály egy hasonló kísérlet esetén még gonoszabb helyzetben volt. Neki ugyanis magán a megáradt folyón kellett átjönnie, vagyis a magasan elöntött hídon; és útvonalukon ezután is még magasabban állt a víz. De a Guyon-hadosztály példája hatott: és néhány óra múlva a feldunai hadtestnek mind a négy hadosztálya együtt volt Besztercebányán.
Utólag megtudtuk, hogy bízvást bevárhattuk volna az árvíz leapadását: Wyss vezérőrnagy ellenséges dandárát ugyanis, melynek támadásaitól annyira féltettük Zólyomot, váratlanul visszavonták Pest felé, a szélaknai, hodrusi és a selmeci győztesek pedig nem érezték elég erőseknek magukat a támadás folytatására, sőt attól féltek, hogy mi támadjuk meg őket. Erről azonban nekünk akkor sejtelmünk sem volt, s így most is az történt, ami nem is ritka dolog, tudniillik, hogy az egyik fél a másiktól, a másik az egyiktől, s mindketten ok nélkül.
De ha jókor megtudtuk volna mindezt, akkor sem tarthatjuk tovább a bányavárosokat; volt egy ellenállhatatlan ellenségünk, az éhség, hiszen az enyhe idő járhatatlanná tette az ellátásunkat biztosító déli megyékbe vezető utakat, és huzamosabb időre lehetetlenné a gabonaszállítást.
Még közvetlenül Selmecbányára érkezésem után parancsot kaptam Mészáros hadügyminisztertől, hogy rögtön vonuljak a Felső-Tisza felé, és ott Klapka akkori ezredessel közösen – aki éppen akkor vette át a hadügyminisztertől annak gróf Schlik cs. kir. altábornagytól ismételten alaposan megvert hadtestét* – Schlik ellen hadakozzam. Nekem délnyugatról, Klapkának délről kellett volna megtámadnunk az ellenséges hadtestet.
A hadügyminiszteri parancs azonnali teljesítésének ugyanazok az okok álltak útjában Selmecbányán, amelyek engem Léván arra kényszerítettek, hogy a bányavárosokba húzódjam: a hátrányok, melyek ebből az engedetlenségből hárulhattak hazámra, elenyészően csekélyek voltak azokhoz képest, amelyek a feldunai hadtest előre látható megsemmisülése esetén elkerülhetetlenül bekövetkeztek volna.
A hadtestnek Besztercebányán váratlanul szerencsés összpontosítása után azonban egészen másképp álltak a dolgok, s további ellenkezés helyett egyenesen arra ösztönöztek, hogy a Felső-Tisza felé megparancsolt visszavonulás megkezdésével ne késlekedjem.
Nem a visszavonulás ténye, hanem csak módja volt kérdéses.
Besztercebányáról csak két út állt nyitva előttünk, az egyik a Felső-Garam völgyén át Vöröskőig, onnan a völgyvidék déli határán át a murányi völgybe és a Jolsva-patak völgyébe, majd pedig Tornalja és Putnok felé, Klapka hadtestének valószínű hadműveleti körébe; a másik pedig Szepes, Sáros és Abaúj vármegyén keresztül.
Amott az ellenséggel való találkozás nagyon valószínű volt; emitt, az utóbbi útvonalon bizonyos, mégpedig éppen gróf Schlik altábornagy győztes és emiatt félelmes ellenséges hadtestével, mely a három említett vármegyét megszállva tartotta.
Mégis az utóbbi útvonalat választottuk, mert az előbbin, ha az enyhe időjárás kitart, feneketlen utakra, Tornalja közelében pedig menet közben két irányból is ellenséges támadásokra kellett számítanunk; mert, ha mozdulatainkról jókor értesülnek, mind Schlik gróf hadteste vagy ennek legalább egy része Kassáról a tornai úton, mind pedig Wyss vezérőrnagy dandára, melyet mi akkor Zólyom alatt képzeltünk, Vámosfalván, Ipolyszelén és Rimaszombaton keresztül sokkal hamarabb érhet Tornaljára, mint mi, s itt vagy harcra készen várnak, vagy, ami még rosszabb, menet közben rajtunk ütnek.
A Szepességben viszont, még ha folyvást olvadna is, jó vagy legalábbis szilárd utakra számíthatunk: itt mi vagyunk a támadók, és az egész menet közben nem kell hátba- vagy oldalba támadástól tartanunk, hiszen az ellenséges erők általunk ismert elhelyezkedése miatt sem azon az úton, amelyen jöttünk, nem érhetnek utol, sem más úton erőltetett menetekkel nem vághatnak elénk, nem hozhatják be azt az előnyt, amellyel máris rendelkezünk, és melyre nagy szükségünk is van, hogy a gróf Schlik altábornagy hadteste elleni támadásunkat nyugodtan előkészíthessük és- hátulról és oldalról nem fenyegetve – végre is hajthassuk.
Az alábbi visszavonulási tervben állapodtunk meg:
A feldunai magyar hadtest Besztercebányáról a Szepességen át két egyenlő erejű hadoszlopban kezdi meg a visszavonulást a Felső-Tiszához. A Guyon, hadosztályból és a balszárnyi hadosztályból álló oszlop a Felső-Garam völgyében halad Pohorella, Vernár, Sztracena és Huta felé Iglóra. Az Aulich-hadosztályból és a Kmety-hadosztályból álló oszlop átlépi a Vág és a Garam közti vízválasztó vonalát, és a Felső-Vág völgyén át a Poprád völgyébe vonul, majd pedig Csütörtökhelyen át Lőcsére.
Amíg az említett két végpontunkat el nem érjük, a Schlik gróf altábornagy hadteste ellen intézendő támadásra részünkről gondolni sem lehetett.
A déli oszlop, melynek a Garam völgyében kellett haladnia, több száz poggyászszekérből álló vonatot kapott hátvédül; tartalmuk a legkülönfélébb kincstári vagyon volt, közte ruhatárak, mozgó fegyvergyár, cukor-, kávé-, ón-, rézkészletek, fegyveralkatrészek stb. Többnyire a Honvédelmi Bizottmány által megrendelt javak szállítmányai voltak, melyeket mi Vácról Selmecbányára menetelve részint az ellenség birtokába esett fővárosok felé útnak indítva, részint szállításra készen különböző helyeken találtunk, visszafordítottunk és magunkkal hoztunk, hogy lehetőleg biztonságosan eljuttassuk a kormány új székhelyére.
A szerfölött hatalmas szekérvonat megfelelő fedezése nagyobb feladat volt, mint amennyivel az erőltetett visszavonulás miatt úgyis elcsigázott csapatokat megterhelhettem, és a szekérvonatot nem küldhettem előre, nehogy az első kósza hírre, mely kitűzött hátrálási célunk felől tájékoztatta volna az ellenséget, ezek a megrakott szekerek úgy megtorlódjanak, hogy feltartóztassák a nyomukban menetelő hadosztályokat. – Így aztán nem maradt más hátra, mint a vonatot a jó szerencsére bízva leghátul járatni.
Ha az ellenségnek eszébe jut, hogy déli hadoszlopunkat üldözőbe vegye, akkor persze ezek az állami javak zsákmányként az ellenség birtokába esnek; de az ellenség kénytelen lett volna az egész megrekedt szekértömeget eltakarítani, hogy utolérje a kétnapi járófölddel előtte menetelő hadosztályainkat. A szekérhad mellé nem védelmül, csupán a rend fönntartása végett kirendelt csekély fegyveres erőnek az volt a feladata, hogy az ellenségnek a zsákmányt, ha rákerül a sor, lehetőleg csak apránkint engedje át, és ezzel és az országútnak a feláldozott szekerekkel való gyakori eltorlaszolásával, valamint az előfogatok elhajtásával vagy megsemmisítésével az ellenség üldözését lehetőleg nehezítse meg.
Az az időnyerés, amelyet déli oszlopunk számára így biztosítottak, fölért a netalán veszendőbe menendő kincstári javak értékével; mert nem szabad elfelejteni, hogy visszavonulásunk a bányavárosokból egyszersmind támadó hadművelet is volt gróf Schlik altábornagy hadteste ellen, és nekünk evégből főleg arra kellett törekednünk, hogy Götz és herceg Jablonowski nyomunkban lévő ellenséges dandárai ne érhessenek utol bennünket addig, amíg a Schlik gróf altábornagy akkori hadműveleti körén szerencsésen át nem jutunk.
Az ellenség azonban nem vette üldözőbe déli oszlopunkat, és az egész szállítmány megmaradt, és a magyar kormány rendelkezésére állt.
A bányavárosokban talált részint vert, részint veretlen nemesfémkészletet a nagyobb biztonság kedvéért az északi hadoszlop vitte magával, és utóbb szintén átadta a kormánynak. (Ez Kassáról történt meg.)
A visszavonulási terv végrehajtásához haladéktalanul hozzáfogtunk.
1849. január 27-én hagyták el a hadtest utolsó osztagai Besztercebányát. Főhadiszállásom az északi hadoszloppal menetelt, és 28-án Rózsahegyre ért.
Itt a Szepesség felől jövet herceg Windisch-Grätz tábornagy egy küldötte* jelentkezett nálam, és négyszemközt kívánt velem beszélni.
Kihallgattam.
Elmondta bizalmasan, hogy herceg Windisch-Grätz tábornagynak az a kívánsága, hogy én a feldunai hadtestet vigyem át őfőméltósága táborába – ebben a kívánságban egy percig sem kételkedtem –, és ha ezt teljesítem, akkor őhercegsége amnesztiát és a monarchián kívül gondtalan megélhetést biztosít számomra. Ebben sem kételkedtem egy cseppet sem, de – mihelyt a küldött elmondta a mondandóját – beszólítottam a szobába néhány törzstisztet, elmondtam nekik az iménti titkos beszélgetést, és átadtam a követnek váci kiáltványom egy kőnyomatú példányát: vigye meg ezt feleletül annak, aki küldte, azzal a megjegyzéssel, hogy ez a feldunai hadtest ultimátuma – s a parancsnokáé.
A Lajtától Budapestig tartó visszavonulásunk idején, mint már említettem, nem sok támogatásban részesültünk a lakosság részéről; a bányavárosokban és a határos északi vármegyékben a lakosság éppenséggel ellenséges érzülettel volt irántunk, néhány háromszínű besúgót nem számítva, de különben semleges maradt, és ezek a besúgások sem eredményeztek egyebet, mint hogy Selmecbányán egy-két fekete-sárga élharcosnak kikiáltott egyént parancsomra elfogtak, Besztercebányára vittek, majd néhány nap múlva újra szabadon bocsátottak; Liptószentmiklóson pedig egy tucat obskurus szlovák lázítót fogtak el, ezeket aztán magunkkal vittük, és utóbb Debrecenbe küldtük.