A február 5-ről 6-ra virradó éjjel fele már elmúlt, mire Guyonnak egyik tisztje meghozta az írásbeli jelentést, hogy az ellenség elhagyta hadállását, megkezdte a hátrálást Eperjes felé, és eközben szakadatlanul üldözzük.
Guyon egyúttal az ellenség egy elfogott iratát is beküldte nekem. Annak az ellenséges oszlopnak* a parancsnoka, mely a Hernád mentén Kassa felé tüntető Kmety-hadosztályunkkal állt szemben, sürgős segítséget kért a Branyiszkón vezénylő gróf Deym vezérőrnagytól, főleg tüzérséget.
Ezzel a feldunai hadtest helyzete egyszerre gyökeresen megváltozott.
Az elfogott iratból ugyanis bizonyosan kikövetkeztethettük:
hogy a Hernád-völgyi ellenséges oszlop még a Branyiszkóról elzavartnál is gyöngébb; tehát
Eperjesen innen aligha fogunk többé ellenállásba ütközni;
mert ha gróf Deym vezérőrnagy egyáltalán képesnek érezte volna magát arra, hogy aránylag gyönge dandárával – ha nem csalódom, alig 2000 emberrel, akár ha ennek teljes feláldozásával is, föltartóztassa előnyomulásunkat, akkor branyiszkói állását nem adja föl, mint ahogy akkor sem adja föl, ha az ütközet napján vagy a rá következő éjszakán a Schlik-hadtest ellenünk nyomuló és elég közel álló részétől tetemes erősítést remélhet.
Eddig azt kellett föltennünk, hogy két oszlopban, a Branyiszkón és a Hernád völgyében, a Schlik-féle hadtest zöme áll velünk szemben; most a Branyiszkóról elűzött ellenség meglepően csekély ereje arra vallott, hogy:
vagy az ellenségnek sikerült átkelni a Tiszán Tokajnál, Schlik gróf tehát máris Debrecent fenyegeti, és mert határozottan tör e felé a mindenképp legfontosabb cél felé, feláldozza a hadműveleti alapját;
vagy pedig a február 2-ról 3-ra virradó éjszaka sikerült és mégis sikertelen iglói rajtaütése előtt a feldunai hadtest erejét lebecsülte, a rajtaütés után pedig már nem volt ideje, hogy az említett két ponton nagyobb erőt vessen utunkba.
Mindkét magyarázat a kedvezően megindult támadó hadművelet gyors folytatására ösztökélt bennünket.
Február 6-án az Aulich-hadosztály a Poprád völgyéből a szepesváralja-korompai vonalra, a főhadiszállás pedig Szepesváraljára ért. Én az eperjesi úton kocsival Guyon ezredes nyomába siettem, hogy a dolgok valódi állásáról személyesen meggyőződhessem. Nem sikerült utolérnem; napnyugta előtt újra Szepesváralján kellett lennem, hogy kidolgozzam és másnapra kiadjam az intézkedéseket. Utolértem azonban a Guyon-hadosztály nyomában haladó balszárnyi hadosztályt, s ennek parancsnokától megtudtam, hogy Guyon ezredes már Eperjest is elérte, amelyet az ellenség elhagyott.
A hadműveleti alapnak ily meglepőn gyors föladása azt sejtette, hogy gróf Schlik altábornagy a Branyiszkó elvesztése után rögtön arra határozta magát, hogy hadtestét mindezek előtt Götz és herceg Jablonowski vezérőrnagy dandáraival egyesíti, ezt az egyesülést a Kassa és Lőcse közti legrövidebb úton, Kassabélán, Kassahámoron és Kluknón keresztül tervezi, és ezért vonta vissza hadtestének a Branyiszkóról leszorított részét olyan szokatlan gyorsasággal az eperjesi országúton Kassa felé. Málhavonatát eközben Kassáról Jászón és Szomolnokon át minden baj nélkül kísértetheti a Szepességbe.
Minthogy mi Klapka hadműveleteiről, az említett január 24-i hivatalos közlésen s a tarcali és bodrogkeresztúri ütközetekről szállongó még korábbi híreken kívül, semmit sem tudtunk, az előbbi sejtelem egyáltalán nem volt valószínűtlen, és ez bennünket arra késztetett, hogy február 7-én az egész Kmety-hadosztályt meghagyjuk eddigi tüntetési vonalán a Hernád völgyében, az Aulich-hadosztályt Szepesváralján át csak félútig mozdítsuk előre Eperjes felé, a főhadiszállás pedig a balszárnyi hadosztállyal vonuljon Eperjesre.
A február 7-i kémjelentések alapján ítélve azonban megint úgy látszott, hogy az ellenség csak azért vonult ki Eperjesről, hogy a Tarca folyó túlsó partján összpontosulva újra meginduljon ellenünk; kémeink ugyanis azt jelentették, hogy nagy tömegek húzódnak Kassáról Eperjes felé.
Arra lehetett tehát számítani, hogy az ellenség másnap megtámad minket, ezért óvintézkedésül az Aulich-hadosztályt most már Eperjesre rendeltem, a Kmety-hadosztály pedig azt a parancsot kapta, hogy 8-tól már ne csak tüntetőleg, hanem, ha ellenállásra talál, komolyan támadólag nyomuljon előre a Kassára vivő egyenes úton Hámoron és Bélán keresztül; és ha bal kéz felől hosszabb ágyúzást hall, törjön közvetlenül Kassára, és ha támadását ismételten visszaverik is, újra meg újra kísérletezzen.
Azt akartuk, hogy az ellenség hadd jöjjön át a Tarcán, mielőtt a tervezett támadást megkezdjük, ezért a február 7-ről 8-ra forduló éjszaka védekezőleg viseltük magunkat. 8-án reggel azonban azt a meglepő hírt hallottuk, hogy az ellenség Lemesnél a Tarca hídját szétrombolta.
Meglepőnek mondom ezt azért, mert – miután este az ellenség zömének a Tarca felé való előrevonásával világosan jelezte, hogy esze ágában sincs egyesülni a Götz- és Jablonowski-féle dandárokkal – nem volt okunk az előnyomulást védekező lépésnek tartani, hacsak azt nem tesszük fel, hogy a Klapka-hadtest hátulról már nagyon közel jutott hozzá. De ezt nem volt szabad föltételeznünk, mert Klapka fölkeresésére küldött futáraink vagy nem tértek vissza, vagy eredménytelenül tértek vissza. Csak az ellenségnek Lemesről való elvonulása után sikerült egy kémnek, akit Klapka ezredes küldött már néhány nappal korábban énhozzám, főhadiszállásomra vergődnie.
Újra helyre kellett tehát állítanunk a közlekedést a Tarca folyón keresztül. Ez időt rabló feladat volt utászaim hiányos képzettsége és felszerelése miatt. Azt reméltük, hogy Felsőolcsvárnál még ép álló hidat találunk a Tarcán. A gyorsan beszerzett hírek megerősítették ezt, és elhatároztuk, hogy két oszlopban nyomulunk Eperjesről Kassa felé, az Aulich-hadosztállyal a Tarca bal partján a felsőolcsvári átkelőig, a Guyon-hadosztállyal, valamint a balszárnyi hadosztállyal pedig a kassai országúton a még helyreállítandó lemesi hídon át.
Klapka titkos üzenetének megérkeztéig azt hittük, hogy Schlik gróf altábornagy csak a kassai hegyig szándékozik visszahúzódni, és ott – közel Kassához, ahol derékhadának és a Kmety-hadosztály ellen a kassa-lőcsei útvonalra kiküldött oszlopának hátrálási vonalai egyesülnek – csatát akar vívni velünk.
Tervünk az volt, hogy ebben az esetben a Guyon-hadosztály és a balszárnyi hadosztály az eperjesi országúton előrenyomulva arcban mindaddig leköti őt, amíg az Aulich-hadosztály Felsőolcsvárnál át nem kel a Tarcán, utána pedig az ellenség hadközepe és jobbszárnya ellen valóban döntő támadásra indulunk, és a Kmety-hadosztály az ágyúk figyelmeztető szavára ugyanezt teszi a maga külön támadási vonalán.
De mikor február 8-án – mint mondtam, a nap későbbi óráiban – az említett kémtől megtudtuk, hogy Klapka ezredes napok óta támadó hadműveletet folytat gróf Schlik altábornagy ellen, és vezérkari főnököm arra figyelmeztetett, hogy Schlik valószínűleg kiüríti Kassát és Tornán keresztül az osztrák főhadsereg hadműveleti körzetébe húzódik vissza, nem várakoztam tovább a felsőolcsvári átkelőnél hihetőleg feltartóztatott Aulich-hadosztály megérkezésére. A Guyon-hadosztálynak és a balszárnyi hadosztálynak nyomban meg kellett támadniuk az ellenséget, ott, ahol érik.
De a lemesi híd olyan sokára készült csak el, hogy előcsapataink csak február 10-én reggel értek be Kassára, az ellenség pedig már 9-én este kiürítette a várost. Előcsapatainkkal egyidejűleg Klapka ezredes előcsapatai is bevonultak Kassára, úgyhogy a feldunai hadtest az időközben tetemesen megszaporodott tiszai magyar haderőkkel újra egyesült.
Klapka ezredes még aznap megérkezett Kassára, késő este pedig én is, hogy a további hadműveleteket vele megvitassam és megállapítsam.
Klapka – miután a tarcali, bodrogkeresztúri és tokaji ütközetekben (1849. január 22-én, 23-án és 31-én) sikeresen megakadályozta a Schlik-féle hadtest átkelési kísérletét a Tiszán – február első napjaiban öntevékenyen támadásra indult ellene, rólam ugyanis csak annyit tudott, hogy a hadügyminiszter utasítása ellenére, miszerint siessek a Felső-Tiszához, még a bányavárosokban verekszem.
Csak a feltűnő sietség, mellyel a Schlik-féle hadtest a tarcali, bodrogkeresztúri és tokaji meleg napok után mindenfelől Kassára hátrált, vezette Klapkát arra a következtetésre, hogy én bizonyára elhagytam a bányavárosokat, és már az ellenség hátában állok. Ő is teljes erejéből Kassa ellen indult, és lehetetlenné tette, hogy gróf Schlik altábornagy keresztülvigye azt a különben is elkésett tervét, hogy először rám rohanjon minden erejével, és csak legyőzésem után forduljon vissza Klapka ellen.
Mialatt a feldunai hadtestet a lemesi lassú hídépítés feltartóztatta a Tarcánál, Klapka előcsapataival már február 8-án este kierőszakolta az átkelést a Hernádon Hidasnémetinél, a még álló, de az ellenség utóvédjétől már lángba borított hídon.
Gróf Schlik altábornagynak be kellett látnia, hogy őt Kassán legkésőbb február 10-én a két magyar hadtest egyszerre fogja megtámadni északról és délről. Február 9-én, mint már említettem, kiürítette a várost, és merész (mivel veszélyes) visszavonulással Tornán át Vác irányában kiszabadította hadtestét.
Ez a visszavonulás, bár Klapkának úgyszólván szeme láttára ment végbe, mégsem volt megakadályozható, mert Klapka hadtestének zöme a lehető leggyorsabb előnyomulás ellenére február 9-én még egy- vagy kétnapi menettel a Hernád mögött volt, és neki csak az elővéd állt a megfelelő helyen és időpontban rendelkezésére. Annál nagyobb eréllyel szándékozott űzőbe venni a menekülő ellenséget, és február 10-én hadzömének egyik felét Enyickére és Nagyidára küldte, másik felét Hidasnémetire, a feldunai hadtest két hadosztálya pedig Kassára ért.
Ez volt a helyzet, amikor február 10-én este Kassán először láttuk viszont a fővárosok elvesztése óta egymást Klapka ezredessel.
Február 11-én Klapka erőltetett menettel olyan közel remélt jutni az ellenséghez, hogy másnap, legkésőbb harmadnap utolérje és legalább részben szétugrassza. Nekem a Schlik-féle hadtest egyesülését kellett mindenáron megakadályoznom az engem a Szepességig nyomon követő Götz- és Jablonowski-féle dandárokkal, és ha ez sikerül, az utóbbi két dandárt kellett megtámadnom.
Mi ketten tehát a felvidéki ellenséges haderők meggyöngítését, sőt ha lehet, megsemmisítését terveztük, hogy herceg Windisch-Grätz tábornagy főseregét a Közép-Tiszánál bekövetkező támadásunk idejére mennél jobban megpuhítsuk.
Külön-külön feladatunk legközelebbi részleteiben is azonnal megvolt köztünk az egyetértés. Ezek sikerének kellett a későbbi hadműveletek alapját képezniük.
Én Klapka ezredes hadtestét vagy legalább annak egy részét látni akartam, és még a február 10-ről 11-re virradó éjjel átrándultam Hidasnémetibe, ahol, amint már említettem, e hadtest egy része állomásozott. El akartam kísérni ezeket a csapatokat másnapi menetükön, hogy alaposabban megfigyelhessem és a feldunai hadtest csapataival összehasonlíthassam őket.
A Klapka-féle hadtest e részének ugyanis február 11-én el kellett hagynia Hidasnémetit, és a már Enyickéig és Nagyidáig előrehaladt rész nyomába kellett sietnie.
Menet közben azonban újabb parancs érkezett, és eszerint a csapatoknak nyomban vissza kellett fordulniuk és Miskolc felé vonulniuk.
Kínosan meglepve a váratlan, előző esti megállapodásunkkal merőben ellenkező intézkedés miatt hagytam ott az újra Hidasnémetinek tartó oszlopot, és Klapka főhadiszállására, Enyickére siettem, hogy megtudjam a visszás rendelet okát. Kiderült, hogy Dembiński altábornagytól váratlanul parancs érkezett: Klapka ezredes egész hadtestével tüstént siessen vissza Miskolc felé, mégpedig gyors menetben.
Klapka ekkor már Dembiński fővezérsége alá volt rendelve. Úgy érezte, hogy engedelmeskednie kell, én pedig nem gátolhattam meg benne; elhatároztam tehát, hogy a Schlik-féle hadtest üldözését, amelyet Klapka félbehagyott, haladéktalanul folytatni fogom – ha elkésve is – a feldunai hadtest egy részével, anélkül azonban, hogy letegyek a Götz- és Jablonowski-dandárok elleni támadásról.
Még aznap, február 11-én a feldunai hadtest balszárnyi hadosztályának Kassáról elindulva, a Schlik-féle hadtest nyomába kellett sietnie.
Ez ekkor, hála Dembiński altábornagy igen rosszkor jött parancsának, már kétnapi járóföldre volt a mi balszárnyi hadosztályunktól; két nap alatt mégis sikerült az ellenség utóvédét utolérnie, és február 13-án hajnalban Szin faluban meglepni. Az ellenség 60–70 lovast és vagy 100 gyalogost veszített; ennyi volt mindössze az üldözés egész eredménye, nekem pedig, mint a magyar királyi feldunai hadtest önálló parancsnokának, utolsó haditettem.