A szini sikeres rajtaütés hírével egyidejűleg érkezett főhadiszállásomra hosszú szünet után az első leirat a hadügyminisztertől.*
Két nagy fontosságú közlemény volt benne:
1. Az összes magyar haderők hadrendje.
2. Dembiński lengyel altábornagy kinevezése* minden magyar haderő főparancsnokává – kivéve a Bem fővezénylete alatt Erdélyben állókat, a magyar kézen lévő várak őrségét és az ellenség birtokában lévő várak ostromseregét.
Eszerint engem is Dembiński parancsai alá helyeztek.
Az első okirat az összes magyar haderőket 4–6000 emberből álló külön részekre osztotta; ezek a hadosztály nevet és megkülönböztető sorszámot kaptak. A hadosztályok szolgáltak hadműveleti egységül a vezér hadászati terveiben. Az eddigi hadtestek kisebb-nagyobb létszámuk szerint két-három hadosztályra oszlottak.
A feldunai hadtest létszámát – amely a bányavárosokban szenvedett veszteségeket folytonos újoncozással pótolta, s ennek következtében még mindig 15–16 000 emberből állt – Debrecenben nem ismerték akkor, amikor ez a hadrend készült, így aztán a feldunai hadtest egyetlen hadosztályként szerepelt az említett kimutatásban, 16. számmal. Később három hadosztályra kellett osztanom, a hadtest pedig az eddigi „feldunai” melléknév helyett a VII. sorszámot kapta. Ezentúl tehát az eddigi feldunai hadtest VII. hadtest néven fog előfordulni.
Az említett rendeletet a híre több nappal megelőzte, és a hadtestben a dolog heves ellenérzést váltott ki. A tisztek ugyanis, velem együtt, nem ismerték Dembiński altábornagy dicsőséges katonai múltját, Klapka hadtestének iménti hirtelen visszarendelése Miskolcra és ennek a lépésnek a menekülő ellenségre nézve kedvező következménye pedig éppenséggel nem volt alkalmas rá, hogy az ismeretlen jövevény hadvezéri tehetsége iránt bizodalmat keltsen. A tisztikar nem volt elégedetlen eddigi vezérletemmel, indokolatlannak tartotta, hogy engem egy szerencsétlen módon beköszöntő idegen alá rendelnek, és Dembiński fővezéri kinevezésének indokait – részben a Honvédelmi Bizottmánynak váci kiáltványom óta irányomban táplált ingerültségében, részben pedig abban kereste, hogy olyan vezér alá akarják helyezni őket, aki ezt a kiáltványt nem teszi magáévá.
Az előbbi feltevés csak fokozta a tisztikar rokonszenvét irántam, és fokozta féltékenységüket a többi magyar hadtest iránt, hiszen a feldunai hadtest egyetlen hadosztállyá való visszaminősítése a többiek jelentőségét viszonylag megnövelte; az utóbbi feltevés pedig tökéletesen elegendő volt rá, hogy újra fölkeltse bennük a „republikánus üzelmek” miatti aggodalmat, amely legelőször a fővárosokból való kivonulás után nyilatkozott meg, és csak a kormány által hallgatagon elismert váci kiáltvány altatta el ideig-óráig.
Ennek az lett a következménye, hogy majdnem minden hadosztálynál tanácskozások kezdődtek többé-kevésbé erélyes ellenállásra buzdítva Mészáros hadügyminiszter legfrissebb rendelete ellen, akinek szemére lobbantották, hogy vak eszközül rendeli alá magát a Honvédelmi Bizottmánynak.
Én ezekről az izgatásokról csak akkor értesültem, mikor már három hadosztály szót emelt* Dembiński parancsai alá helyezésem ellen és a feldunai hadtest önálló parancsnokaként való megmaradásom mellett. Sőt a Kmety-hadosztály még abban az esetben is föltétlen engedelmességéről biztosított, ha szükségesnek látom őket Debrecen ellen vezetni. A három hadosztállyal ellentétben a Guyon-hadosztály kitérő nyilatkozatot adott; egyidejűleg azonban a hadosztály kebeléből tudomásomra hozták, hogy gróf Guyon ezredes a nyilatkozatot tisztikarának megkérdezése nélkül tette.
A Dembiński fővezérsége elleni erős ellenérzés megnyilatkozásaiból, még ha izgatások előzték is meg őket, arra kellett következtetnem, hogy kivált a régi tisztek, akik ezt az izgatást megkezdték, félnek, mint jómagam is, nehogy Magyarország önvédelmi harca idegen elemek részvétele jóvoltából elébb-utóbb Ausztria ellen agresszív jellegűvé váljon, és így herceg Windisch-Grätz tábornagy betörését az országba utólag igazolja. Ez a következtetés pedig azt a gondolatot szülte bennem, hogy most vagy végképp leköszönök állásomról, vagy a hadtest élén a hadügyminiszter legújabb rendeletének ellene szegülök.
Hamar be kellett azonban látnom, hogy leköszönésemet a feldunai hadtest feloszlása követné. Éppen legjelesebb, leghasznavehetőbb tisztjei nyilatkoztak ismételten úgy, hogy csak addig vesznek részt a küzdelemben, ameddig az én részvételem kezeskedik róla, hogy a váci kiáltványban kimondott elveket a Honvédelmi Bizottmány is tiszteletben fogja tartani. Hadtestem feloszlásával Magyarország ellenálló ereje nagyot csökkent volna, vagyis leköszönésemmel többet ártottam volna hazám ügyének, mint pl. őfőméltósága, herceg Windisch-Grätz tábornagy, akinek pedig ez volt a feladata. Nem volt szabad tehát elhagynom a helyemet.
De ha megmaradok állásomban és nem engedelmeskedem, nyilvánvaló, hogy joggal elbocsátanak, ennek pedig ugyanaz lett volna a következménye, ami önkéntes leköszönésemnek.
Nyugodt megfontolás után nem maradt más hátra, mint engedelmeskednem, és egyelőre azzal a hiú reménnyel vigasztalódnom, hogy a kormány legújabb rendelkezései – ha nem felelnek is meg hazám jól felfogott valódi érdekének – legalább nem pusztán tisztátalan szándékból erednek.
De ha elhatároztam magam, hogy engedelmeskedem, legelső kötelességem, hogy erőt vegyek a hadügyminiszteri rendelet ellen az izgatások miatt immár az egész hadtestben elharapózó ellenzéki szellemen, de úgy, hogy a látszólag az én pártfogásom alatti – hiszen magas rangú tisztektől kiinduló – izgatások folytatását ne fenyegessem oktalan büntetésekkel, hiszen ezzel magam ellen is azt a gyanút kelteném, mintha Dembiński fővezérré való kinevezését helyeselném, vagyis a hadtest belém vetett bizalmát csökkenteném, következésképp az eddigi testtel-lélekkel való önkéntes engedelmesség helyére a kénytelen-kelletlen kierőszakolt engedelmesség lépne.
Hogy egyébként magát az izgatást sem helyeselhettem, magától értetődő dolog; de hallgatással sem mellőzhettem, hiszen köztudomású volt, hogy értesültem az izgatások eredményéről. A bonyolult feladatot leghelyesebben úgy oldhattam meg, ha minden politikai vonatkozást kerülök, és azt éreztetem, hogy a hadtest csupán „szakmai becsületében” sértődött meg, s a következő csillapító szózatot bocsátottam közre:
Napiparancs
Az 1849. február 12-én kelt hadügyminiszteri rendelet a feldunai hadtestet „magyar királyi 16. hadosztály” névvel Dembiński altábornagy fővezérlete alá helyezi.
Midőn ezt az egész 16. hadosztállyal szolgálati úton közlöm, felhívok minden alám rendelt törzs- és főtiszt urat, fogadják ezt a látszólagos megaláztatást ugyanazzal az egykedvűséggel, amilyennel én magam, lemondván hadtestparancsnoki önállóságomról, az együtt ülő országgyűlés határozatának engedelmeskedve, magamat Dembiński altábornagy – egy, amint mondják, hadban megőszült tisztes hadvezér – parancsainak önként alávetem.
1849. február 14.
(Következik aláírásom)
Szózatomnak megvolt a kívánt eredménye. A mellettem és Dembiński ellen űzött izgatások – ámbár, mint később megtudtam, titokban tovább folytak – ezentúl nem gyakoroltak káros befolyást a hadtestnek az új fővezér parancsai iránti köteles engedelmességére.
Mészáros hadügyminiszter azonban ellene és Dembiński ellen szőtt pártütési kísérlet bizonyítékát látta napiparancsomban,* s igen komoly dorgálásban részesített érte.
Ezt a dorgálást annyiban megérdemeltem, amennyiben a hadügyminisztert a napiparancsot kiváltó okokról nem tájékoztattam; ezt azonban már csak azért sem tehettem meg, mert így azonnal kiviláglott volna Mészáros hadügyminiszterségének jelentéktelen volta Kossuthtal és a Honvédelmi Bizottmánnyal szemben.