Néhány órával a hadsereg bevonulása után Kossuth is Gödöllőre érkezett kíséretével. Úgy látszott, hogy a hadsereg teljesítményével meg van elégedve, és sokat és szépen beszélt a nemzet örök hálájáról.
Egy kis idő múlva lakószobájába kéretett, hogy négyszemközt beszéljen velem. Ekkor ismertetett meg először politikájának legfőbb céljaival.
Itt az ideje – mondta – a március 4-i oktrojált alkotmányra például Magyarországnak Ausztriától való elszakadásával felelni.
Elmondta, hogy a nemzet hosszú tűrése immár kimerült, nemcsak nem tűrheti, amit az oktrojált alkotmány határozott róla, hanem – ha a szabadságra méltó akar lenni – alaposan vissza is kell vágnia. Európa népei a magyar nemzet szilárdságát aszerint fogják megítélni, ahogy erre az alkotmányra válaszol. Rokonszenvük pedig ettől a megítéléstől függ (így!). Hiszen Anglia, Franciaország, Olaszország, Törökország, sőt egész Németország, magának Ausztriának örökös tartományait sem véve ki, csak arra várnak, hogy Magyarország független államnak nyilatkoztassa ki magát, és legott olyan hevesen fognak tettleg segíteni minket, amilyen tartózkodóak voltak mindeddig. A sanyargatott, leigázott lengyel testvérnemzet rögtön követni fogja a magyarok példáját, és ezek egyesülten hatalmas véd- és dacszövetségesre találnak az Ausztria és Oroszország politikája által érdekeiben sokszorosan sértett Portában. Magyarország szabadságával együtt elvész Európa szabadsága is; Magyarország győzelmét viszont annyi győzelmes fölkelés fogja követni a gyűlölt kormányzási elvek ellen, ahány leigázott népe van Európának.
– Győzelmünk biztos – körülbelül így folytatta –, de mi sokkal többet tehetünk, mint csupán magunkért küzdeni: nekünk mindazoknak szabadságáért kell küzdenünk és győznünk, akik nekünk kívánják a győzelmet. Ámde a tettet a szónak, biztos győzelmünket a csatakiáltásnak meg kell előznie, hirdetvén minden leigázott népnek őket is megváltó győzelmünk immár közeli voltát, hogy éberek és talpra állni készek legyenek, nehogy megint gyáván átaludják a kedvező pillanatot, és újra időt engedjenek közös ellenségeinknek soraik rendezésére, új erő nyerésére. Nem hallgathatunk, hiszen az oktrojált alkotmány még a létünket is tagadja. Hallgatásunk félig-meddig beletörődés lenne, meddővé tenné minden győzelmünket. Nyilatkoznunk kell! S ez a nyilatkozat, amilyennek én szeretném, fokozná a nemzet önérzetét; az országgyűlésen belül és kívül határozatlanul hullámzó pártok mögött lerombolná a hidat, a külön pártérdekeket közös legfőbb és legközelebbi céllal szemben háttérbe szorítaná, és így megkönnyítené, siettetné kétségtelen győzelmünket.
– Én nem látom ilyen egyszerűnek és világosnak a dolgot – körülbelül ezt feleltem Kossuthnak. – A szó nem szabadítja meg hazánkat, csak a tett. A tett valóra váltására Magyarországon kívül egyetlen kar sem fog felemelkedni, sőt egész hadseregek fognak felkerekedni, hogy ez a tett ne váljon valóra. Tegyük fel, hogy Magyarország egymagában is elég erős ahhoz, hogy most Ausztriától elszakadjon. De nem lesz-e mégis gyönge ahhoz, hogy független államként fönnmaradjon olyan szomszédságban, amelyben Törökország léte a maga sokkal kedvezőbb viszonylagos helyzete ellenére mások kegyétől függ! Többször megvertük az ellenséget, ezt nem tagadom. De ezt csak erőnk végső megfeszítésével tudtuk elérni. Az a tudat tett képessé rá, hogy igaz ügyért küzdünk. Magyarország elszakadása Ausztriától már nem igaz ügy; ezért küzdeni nem a törvény mellett, hanem a törvény ellen való küzdelem; nem önvédelmi harc, hanem az egész osztrák monarchia fönnmaradása elleni támadás. Számtalan régi érdeket és rokonszenvet sértenénk meg ezzel; a régi ezredeket, hadseregünk magvát esküszegővé tennénk, erkölcsileg megrendítenénk; napról napra gyöngébbek leszünk, ellenségeink pedig minden szomszédos államban egy-egy új szövetségesre találnak ellenünk, az európai egyensúly megzavarói ellen. „Nem szabad az oktrojált alkotmányt szótlanul eltűrnünk!” Teljesen igaz! De hát szótlan eltűrés-e az, amit eddig tettünk? Lehet-e a március 4-i oktrojált alkotmányra csattanósabb feleletet adnunk a győztes csatáknál? Nem tudom, mire van szükségük Európa népeinek; de hogy Magyarország népeinek a legkisebb győzelem a harctéren több hasznot és becsületet szerez, mint a legfönnhéjázóbb nyilatkozat, abban biztos vagyok, és még egyszer kimondom: hogy a bécsi miniszterek agyrémei V. Ferdinánd koronás király s az általa szentesített alkotmány mellett megnyert csaták adják a legjobb feleletet.
Kossuth kételkedve megkérdezte, csakugyan hiszek-e benne, hogy a régi ezredek valaha is komolyan törődtek V. Ferdinánddal és az 1848. évi alkotmánnyal.
– Ugyan kivel és mivel törődtek volna – mondtam –, mikor közvetlenül a fővárosok kiürítése után az én váci kiáltványom volt az egyedüli eszköz, mellyel őket, akik készek voltak önként átmenni az ellenség táborába, meg tudtam tartani Magyarországnak, amely eddigi győzelmeit elsősorban nekik köszönheti? Ugyan mi más volt a legbensőbb magva annak a tiltakozásnak, amellyel hadtestem Kassán az én tudtom és hozzájárulásom nélkül Dembiński altábornagy ellen föl akart lépni, ha nem az az aggodalom, hogy bennem elveszítik azt a parancsnokot, aki zászlóesküjüket tiszteletben tartja? Én ezekkel a csapatokkal rossz és jó sorsban osztoztam. Ismerem a meggyőződésüket. És ha V. Ferdinánd király most itt állna előttünk: gondolkozás nélkül fölszólíthatnám, hogy fegyvertelenül és védtelenül kövessen a táborba, és fogadja a hódolatunkat; mert biztos vagyok benne, hogy ezt senki meg nem tagadná tőle.
Kossuth politikai eszméi iránti csekély lelkesedésemet, amint látszott, nem találta nagyon épületesnek, a beszélgetést rögtön félbeszakította, és azután Magyarországnak Ausztriától való elszakadását előttem egyetlen szóval sem említette.
Hogy a többi tábornokkal közölte-e Kossuth ezt az eszméjét, s ha igen, hol, mikor és milyen eredménnyel – még ma sem tudom.*
Egy másik dolog, amelyet Gödöllőn Kossuthtal megbeszéltünk, annak megvitatása volt, milyen rendszabályokkal lehetne hadifogságba esett tisztjeink számára emberibb bánásmódot biztosítani. Híre járt ugyanis, hogy az ellenséges táborban a hadifogoly magyarokkal általában, tisztjeinkkel pedig különösen példátlanul embertelen módon bánnak; teljesen megfeledkeznek azokról a – nem magyar részről – hivatalosan kezdeményezett cselszövevényekről, melyeknek következtében a magyar alkotmányra esküt tevő csapatok abba a kényszerű helyzetbe kerültek, hogy korábbi bajtársaik ellen harcoljanak, és fölségárulóként bánnak velük. Már előbb Debrecenben, a Honvédelmi Bizottmányban is megvitatták ezt a kérdést, és a magyar hadügyminiszter átirata az osztrák hadsereg főparancsnokához meg is érkezett főhadiszállásunkra, hogy Kossuth elnök elé terjesszék jóváhagyásra, és aztán az ellenség előőrseinek adják át.
Ez az átirat olyan alázatos hangon volt megírva, hogy herceg Windisch-Grätz tábornagy a végén maga is elhihette volna, amit emlékezetes hadijelentései a világgal iparkodtak elhitetni, azt ugyanis, hogy ő április 2-án, 4-én és 6-án teljesen tönkrevert bennünket.
Ezt az átiratot elvetettük, és én magam fogalmaztam helyette egyet az osztrák inváziós hadsereg főparancsnokához, és egyebek közt azt ígértem neki, hogy minden egyes hadifogoly magyar kivégzésére három hadifogoly osztrák tiszt kivégzésével szándékozunk felelni.
Ezt a nyilatkozatot* – miután Kossuth jóváhagyta több példányban eljuttattuk az ellenséges előőrsökhöz.
A harmadik és pillanatnyilag legégetőbb kérdés, amelyet Gödöllőn Kossuthtal megtárgyaltam, az volt, hogy mi legyen hadműveleteink legközelebbi célja.
Kossuth úgy vélekedett, hogy Gödöllőről a legkurtább vonalon menjünk neki a fővárosoknak, és vegyük be őket rohammal. Nagyon nehezen lehetett vele megértetni, hogy ez nem megy. Szerinte eddigi győzelmeinknek nincs igazi jelentőségük, amíg a fővárosok az ellenség birtokában vannak. Csak ezeknek visszafoglalása győzheti meg az országot igazán felszabadító munkánk sikeres voltáról. Csak ez élesztheti és szilárdíthatja meg tartósan a nemzet bizalmát. Mindenekelőtt ezt kell szem előtt tartani – mert ha a nemzet reményei megfogyatkoznak hadműveleteink gyors és kedvező eredményében, velük együtt elapadnak a küzdelem folytatásához szükséges segédforrásaink is.
Bármilyen vitathatatlan igazság volt is Kossuth szavaiban - mégiscsak Komáromot kellett a fővárosok helyett legközelebbi célpontul választanunk, még akkor is, ha a nemzet a fővárosok visszafoglalásának elmaradása miatt korábbi ernyedtségébe visszahull.
Iparkodtam tehát meggyőzni az elnököt, hogy komoly hadászati hiba volna azok kívánságának engedni, akik a fővárosok visszanyerését többre becsülik Komárom fölmentésénél; nem is említve, hogy a fővárosok visszafoglalására a Duna bal partján indított támadó hadművelet valószínű eredménye szomorúan fogyatékos teljesítését jelentené ezeknek a vágyaknak! Szomorú, mert a védtelen Pest városát az ostromolt városok minden sanyarúságának kitennénk – és fogyatékos, mert az ellenséget Buda várából, ahová minden bizonnyal befészkeli magát, Pest felől kiűzni lehetetlenség.
Szükségesnek találtam az elnököt arra is különösen figyelmeztetni, hogy legközelebbi mozdulataink sajátosságánál fogva ezentúl már nem lesz olyan könnyű, mint eddig, az ő személye számára a hadsereg közelében biztos tartózkodási helyet találni – hacsak hadászati feladataink zavartalan megoldásának rovására nem.
Mindezeket Kossuth hosszabb vitatkozás után megértette, és nemcsak nem avatkozott bele ezután Komárom felszabadítására irányuló legközelebbi hadműveleteinkbe, hanem arra is elhatározta magát, hogy visszatér Gödöllőről Debrecenbe, és ha nem csalódom, április 10-én el is utazott.
De bármennyit töprengett is Kossuth útja közben azon a kérdésen, hogy Magyarországnak most elsősorban mire van szüksége, két dolog minden bizonyára kikerülte a figyelmét:
1. Hogy Magyarországnak, ha igazának birtokában meg akar maradni, elég dolga akad már azzal is, hogy egyelőre az oktrojált alkotmány és ennek vele született galandférge, a provizórium áldásaitól megmentse magát.
2. Hogy Magyarország, ha Ausztriától el akar szakadni, olyan mint a félkegyelmű, aki a fejétől és karjától szeretne megszabadulni, hogy annál könnyebb szerrel járhassa a világot.