Nem emlékszem, hogy a magyar táborban Dembińskin és Kossuthon kívül foglalkozott-e bárki is komolyan azzal a gondolattal; hogy a fővárosokat a Duna bal partjáról kiinduló szabályszerű támadással foglaljuk vissza. De ha herceg Windisch-Grätz tábornagy vagy ennek ideiglenes helyettese egy ilyen elképzelés megvalósítását feltételezte rólunk, ez nekünk kapóra jött; mert mikor Komárom fölmentését szemügyre vettük, magától értetődően azon kellett lennünk, hogy az ellenséggel éppen azt hitessük el: egyében sem jár az eszünk, mint azon melegében visszavívni Pestet.
A velem együtt ideiglenes vezérkari főnök ebben az értelemben készítette el a következő hadműveleti tervet:
A VII. hadtest megszállja a Fót-Dunakeszi vonalat, a fővárosok és Vác közti közvetlen összeköttetést mind a Dunán, mind ennek a bal partján rögtön megszakítja.
A II. hadtest (Aulich) – megtoldva egy eddig önálló kis hadoszloppal,* mely azalatt, míg a főhadsereg a gyöngyösi úton Gödöllő felé nyomult előre, a tiszai átkelőhelyek biztosítására Szolnoknál és Cibakházánál hátramaradt, és csak a tápióbicskei nap után, utasításra nyomult utánunk a szolnok-pesti vasútvonal mentén – megszállja a kerepesi országutat, a keresztúri utat és a szolnoki vasútvonalat.
Mindkét említett hadtest a maga állásából szakadatlanul tüntet Pest ellen.
Eközben a III. hadtest (Damjanich) és az I. (Klapka) Gödöllőről a legrövidebb úton Vácra tör, a várost, ha az ellenség tartja, beveszi, és szakadatlanul tovább menetel Rétságon, Nagyoroszin és Ipolyságon át Lévára.
Mihelyt a két utóbbi hadtest Vácot bevette, ezeket a VII. hadtest két szárnyi hadosztálya Dunakesziből kiindulva nyomon követi, a középső hadosztály (Kmety) pedig egymaga folytatja a tüntetéseket Pest ellen, és leplezi vele a másik két hadosztály elvonulását.
Mikor a III. és az I. hadtestek s a VII. hadtest említett két hadosztálya Vácról a megjelölt úton Lévára elvonul, a II. hadtest (Aulich) a tüntetéseket a maga eddigi vonalán kívül a Kmety-hadosztály vonalán is átveszi, ez a hadosztály pedig Vácra vonul és ott marad.
A Vácon keresztül Lévára vonuló főhadsereg további feladata az lesz, hogy átkeljen a Garam folyón és felszabadítsa Komáromot.
A Pest alatt összevont ellenséges főhadsereg parancsnokáról annyi tétlenséget, amennyit az utóbb meglepetésünkre valóban tanúsított, nem tételezhettünk föl előre. Fel kellett készülnünk rá, hogy végre is megunja az egyre ismétlődő tüntetéseket, amelyekkel Aulich őt napról napra foglalkoztatja, és a védelemből támadásba megy át, hogy kellemetlen ellenfelét egyszer s mindenkorra lerázza. Ennek pedig csak az lehetett a következménye, hogy hadseregünk Léván át Komárom felé tartó zömének a Tisza mögötti kormánnyal és hadianyagraktárainkkal való minden összeköttetése megszakadhat.
Összeköttetési vonalaink közt a gyöngyösi országút volt a legfontosabb. De bármennyire előnyösnek ítéltük is rövid és jól járható volta miatt, mégis fel kellett készülnünk rá, hogy a folyamatban lévő hadművelet idejére le kell mondanunk állandó használatáról. Erre az esetre azt az utat választottuk helyette, amely Miskolcról Putnokon, Losoncon, Balassagyarmaton és Ipolyságon át vezet Lévára.
A két útvonal biztosítása volt a Kmety-hadosztály feladata Vácott. Ezenkívül neki kellett az összeköttetést fönntartania a Garam mentén álló hadseregzöm és Pest alatti II. hadtestünk közt, szükség esetén pedig az utóbbinak tartalékául is kellett szolgálnia.
Szilárdul el voltam határozva habozás nélkül Komárom fölmentésére törni, még azt is kockáztatva, hogy az ellenség főhadserege Pest alatt támadásba fog elszigetelt II. hadtestünk (Aulich) ellen.
Magától értetődő, hogy ebben az esetben Aulich nem tehet egyebet, mint – a túlerővel szemben minden talpalatnyi tért körömszakadtig védve – az excentrikus visszavonulást Tiszafüred, Szolnok és Cibakháza felé megkezdeni, és legrosszabb esetben a Tisza átkelési pontjainak megszállására szorítkozni, melyeket a tavaszi áradások idején könnyen meg lehetett védeni.
A Pest alatti ellenséges főhadseregnek Aulich elleni, utána pedig hadműveleti alapunkat fenyegető, tartós előnyomulását már csak azért sem tartottam aggasztónak, mert Kossuth Gödöllőről Debrecenbe utazása előtt határozottan biztosított róla, hogy Bem tábornok az általa időközben teljesen visszahódított Erdélyből már úton van Baja felé, április közepén legalábbis 16 000 emberrel minden bizonnyal átkel a Dunán, azonnal Győr felé fordul, és seregének a mi hadseregünkkel való egyesülése után Vetter helyett átveszi az egész hadsereg főparancsnokságát.*
Ez a tudat tetemesen enyhítette azt az alapos aggályunkat is, hogy a Pest alatti osztrák főerő vezére, mihelyt Aulich elleni legelső erélyes támadásával meggyőződik itteni csapatunk gyengeségéről, azaz kitalálhatja a mi igazi szándékunkat, Pest-Budáról Esztergomon és az itteni hídon át főseregünk elébe kerül; ebben az esetben ugyanis Bem megjelenése az ellenség hátában garam-völgyi főoszlopunknak szabad utat nyithat.
Ezért nyugodtan fogtunk hozzá Gödöllőről már 1849. április 8-án megindulva a fönt vázolt haditerv kiviteléhez.
Időközben egy Vácról Gödöllőre küldött ellenséges futár került a kezünkre. A nála talált iratokból megtudtuk, hogy jól számítottunk: Vácon ott áll az ellenség, mégpedig a Götz- és Jablonowski-féle két császári dandár.*
Április 10-én este Gödöllőn Damjanich tábornok egy parancsőrtisztje meghozta azt a jelentést,* hogy a III. hadtest (Damjanich) Vácot aznap délelőtt a nevezett két császári dandár makacs védekezése ellenére rohammal bevette.
E följegyzések I. kötetének 36. fejezetében elbeszéltem, hogy március második felében Miskolcról egy kisebb portyázó különítményt rendeltem ki a VII. hadtestből észak felé, egyelőre a Götz- és Jablonowski-féle ellenséges dandárok által Kassán és Eperjesen hátrahagyott szlovák népfölkelés ellen, majd pedig Eperjesről Komárom felé; és azt, hogy az ellenség főparancsnoka Vác bevételéből sem jött rá, hogy nekünk mi a tervünk, csakis azzal magyarázhattam, hogy csekély portyázó különítményünket nagyobb hadtestnek nézte.
Almásy ellenséges ezredest* ugyanis, hihetőleg éppen azért, hogy portyázó különítményünket megsemmisítse, jóval több mint elégséges haderővel az Ipoly völgyébe rendelték, és ő március vége felé szerencsésen Losoncra ért. Itt aztán portyázó különítményünk fényes nappal rajtaütött,* csapatainak egy részét foglyul ejtette, hadipénztárát elvette, s őneki magának minden újabb támadástól örökre elvette a kedvét.
A rajtaütésről szóló ellenséges jelentés szerény portyázó különítményünket – mint ismeretes, mindössze néhány száz gyalogost, 32 huszárt és két ágyút – egy egész hadtestté fújhatta fel, s ezáltal a Pest előtt összevont ellenséges hadsereg főparancsnokában azt a föltevést kelthette, hogy ez képzeleti hadtestünk Almásy osztrák ezredesnek Losoncról fejvesztetten a Duna felé menekülő oszlopát nyomon követve, hirtelen Vác alatt termett, a Götz- és Jablonowski-dandárt elzavarta, és azután bizonyára egyesült hadseregünk zömével, hogy megtámadja a Pest előtti osztrák állásokat.
A losonci rajtaütés erkölcsi hatása már Gödöllő elleni hadműveletünk idején is, úgy látszik, befolyást gyakorolt herceg Windisch-Grätz tábornagy elhatározásaira. Azt a körülményt ugyanis, hogy a legalább 36 órával előre látható isaszegi csata napján Csorich altábornagy ellenséges hadteste még mindig Vácott állt, szintén csak azzal magyarázhatjuk, hogy VII. hadtestünknek ezt a portyázó különítményét, mely Almásy császári ezredest Losoncon csúffá tette, az ezredes az első rémület torzító szemüvegén keresztül nézte, és számerejét – pontos felmérés helyett – legalább húszszorosan túlbecsülte, hogy aztán herceg Windisch-Grätz tábornagy természetes ellenintézkedésként a Csorich-hadtestet a vác-losonci útra küldje.