A Komárommal szembeni, Duna jobbparti elsáncolt tábort április 26. (Komárom teljes felszabadításának napja) óta helyreállították, sőt részben új erődítésekkel egészítették ki.
Az utóbbiak közül a legnevezetesebb a dunai hídfőtől délre emelkedő homokhalmon, a korábbi 8. számú védmű helyén épült erős csillagsánc volt.
(Az ív alakú elsáncolt vonal védművei a jobb szélen, az Újszőny fölötti Duna-parti magaslaton – az úgynevezett Monostoron – kezdve 1-től 10-ig voltak számozva.)
A többi új építmény a tábor szélső jobbszárnya (az 1. és 2. védmű) előtt épült, néhány hátul nyitott földsánc.
A június 30. óta az elsáncolt táborban összevont hadaink (alig 25 000 ember és vagy 120 löveg) közül a VIII. hadtestnek a várból kivett része* (négy zászlóalj) a Monostoron fekvő 1., 2. és 3. számú védműveket és az ezek előtti – említett – földsáncokat tartatta megszállva; A VII. hadtest Poeltenberg tábornok alatt a 4., 5., 6. és 7. számú védműveket; végül a III. hadtest gróf Leiningen tábornok alatt a 8., 9. és 10. számú védműveket, továbbá a hídfőerődöt és a tőle a folyam mentén lefelé fekvő Ószőny helységet; a II. hadtest pedig Kászonyi ezredes alatt az elsáncolt tábor belsejében maradt tartaléknak.
Az osztrákok, megszaporodva – amint egy július 1-én elfogott orosz katonától megtudtuk – azzal az orosz hadosztállyal, amely június 21-én a peredi ütközetben velünk szemben állt, már június 30-án, mint tudjuk, elfoglalták a Concó-vonalat.
Július 2-án kora reggel előrenyomultak elsáncolt táborunk ellen.
Előőrseink parancsnokai* elmulasztották, hogy erről jelentést küldjenek a főhadiszállásra (Komárom városába). Valószínűleg nem tételeztek fel komoly támadó szándékot az ellenfélről.
Klapka tábornok és én a fenyegető mozdulatokról már csak a Monostoron megindult ágyúzásból értesültünk.
Útban az elsáncolt tábor felé összetalálkozva azonnal megállapodtunk, hogy Klapka a balszárnyon (a III. hadtest sávjában) veszi át a vezetést a készülő csatában, én pedig a középen és a jobbszárnyon (a VII. hadtest és a komáromi várőrség csapatainak sávjában).
Együtt vágtattunk ki a 7. és 8. számú védmű közt az elsáncolt táborból, hogy a dolgok állásáról sávjainkban saját szemünkkel győződjünk meg, és csak a védővonalon túl váltunk el. Klapka tábornok balra, Ószőny felé kanyarodott, én pedig jobbra, a Monostor felé.
Mocsa és Csém felől szétterjedő ellenséges vonalak közeledését láttuk. Még jóval földváraink ágyúlőtávolán kívül voltak. Az ellenség szélső jobbszárnya – Ószőny irányában előretolva – ezt a pontot fenyegette; éppen ekkor a III. hadtest lovashadosztálya megtámadta őket.
Az itt kezdődő ütközetnél jóval élénkebbnek látszott a másik, a Monostor körül.
Mialatt az erődített tábort tág félkörben körüllovagolva a Monostor felé siettem, láttam, hogy az ellenség Harkálypuszta előtt, valamint a Concó-patak és a monostori szőlők közt a Duna mentében terjedő parti erdőnek ismert déli nyúlványa előtt is, tetemes erőket bontakoztat, melyekkel szemlátomást közvetlen támadásra készül táborunk ellen.
Előőrseink Harkálypusztáról és a déli erdővégről már visszahúzódtak az elsáncolt táborba. De az ellenség nem érte be ennyivel; és bármennyire valószínűtlen gondolat volt is, hogy komolyan megrohanja elsáncolt táborunkat, mégis szélső balszárnyának tüzes előtörése a Duna-parti erdőből a monostori védőművek ellen, támogatva – amint láttam – a déli erdővég, Harkálypuszta, Csém és Mocsa felől kiinduló egyidejű előnyomulástól, megerősítette ezt a feltevést.
Egy olyan erős állás birtokában, mint amilyen a mi elsáncolt táborunk, ráadásul a szemünk láttára támadólag szétbontakozó ellenséges erők félreismerhetetlen túlsúlyát is tekintve, nézetem szerint legokosabb volt, ha tisztán védelmi magatartásban bevárjuk a támadást, amely – mint mondtam – a Monostor irányában nagy eréllyel már meg is indult.
De a Monostorhoz érve látnom kellett, hogy távollétem alatt itt, amint védekezési rendszabályaink bizonyították, az enyémmel ellentétes harcászati elképzelések váltak uralkodóvá.
Az történt ugyanis, hogy az ellenségnek a szőlőkből és parti erdőből való visszaűzésére a várbeli négy zászlóalj nagyobb részét előrevezényelték, és a kirohanás hathatós támogatására a VII. hadtest négy zászlóalját részint magukban a szőlőkben, részint a tőlük délre elsáncolt tábor első vonala előtt balra állították fel.
Pillanatnyi támadó föllépésünket az a szándék indokolhatta ugyan, hogy az ellenség elszigetelten előretörő szélső balszárnyát verjük vissza, mielőtt az ellenség belső balszárnya és középhada a VII. hadtestünkre bízott védművek elleni előnyomulásban vele egyenlő magasságig jut el.
De gyalogságot egymagában alkalmazni – a többi két fegyvernem, elsősorban tüzérség nélkül – nem volt célszerű, és a VII. hadtest négy zászlóaljának felállítása a szőlők és az ácsi országút közötti szabad és nyílt terepen – az elsáncolt tábor ágyúinak hathatós hordkörén kívül –, mind a három fegyvernemmel közeledő ellenséggel szemközt, csakis erre a négy zászlóaljra nézve lehetett vészt hozó.
Mikor én az ácsi országúton az elsáncolt táborba visszatérve megjelentem a Monostoron, akkor a nyolc zászlóalj elszigetelt előretolásának káros következményei fájdalmasan érezhetők voltak – mint ez testvéröcsémnek hadtestparancsnokához, Poeltenberg tábornokhoz írt, az elsáncolt tábor belsejébe velem egy időben érkező jelentéséből is kitűnt. (A zászlóalj, amelyet öcsém vezényelt,* a monostori szőlőktől délre eső nyílt terepen felállított négy zászlóalj egyike volt.)
Az ellenség – így szólt a jelentés – egy röppentyűütege és két tábori ütege teljes erővel működik ellenünk, tüzüktől a szabad terepen álló zászlóaljak sokat szenvednek, a szőlőkben levők pedig (szélső jobbszárnyunk) már meg is hátráltak.
A jelentés hallatán előresiettem a szőlőkbe, hogy helyreállítsam az ütközetet, vagy legalább a felbomlásnak elejét vegyem.
Mikor a Monostor előtti két nyílt sánc közt kifelé lovagoltam, nagy megnyugvással láttam, hogy a négy komáromi zászlóalj tartalékban maradt része már megszállta őket, s így pillanatnyilag elegendőképp biztosítva vannak még abban a legrosszabb esetben is, ha rohamoszlopainkat teljesen visszaverik.
Vagy fél ágyúlövésnyi távolságra ezek előtt a sáncok előtt egy jókora raj megfutamodásával találkoztam szembe. Fél zászlóaljra való lehetett. Derék kíséretem fáradozása hamar véget vetett a futásnak. Ez annyival is könnyebben sikerült, mert a balra előttünk, a szőlőktől délre eső szabad területen felállított ellenséges ütegek leginkább a már hátunk mögött hagyott elősáncokat vették célba, azt a tájat pedig, ahol mi (kíséretem és én magam) a bomlott had útját elálltuk, csak ritkásan lődözték; pillanatnyilag közvetlen előttünk nem is láttunk ellenséget. De már a következő percben előbukkant a legközelebbi terephullám mögül 150–200 lépésnyire tőlünk az osztrák csatározók éle, vállra vetett fegyverrel rohamlépésben törtetve felénk. Hasztalan iparkodtunk, hogy az éppen feltartóztatott menekülőket az ellenség magatartásához hasonló legénykedésre bírjuk. Néhány pillanat; és máris újra – most már megállíthatatlanul – futásnak eredtek; de ezúttal nem az előbbi irányban, sáncaink felé, hanem jobbra, a Dunához.
Rendes vízállás idején a Dunát a Monostornak magas meredek lejtője tövében szekérút szélességű száraz partsáv szegélyezi, amelyen a hajóvontatók lovai szoktak járni. 1849. július 2-án rendes volt a Duna vízállása.
Mikor a komáromi zászlóaljak – az ellenség heves ágyútüzétől és elszánt gyalogsági rohamától a gyávaságig megrökönyödve – a Monostor meredek lejtőjén le, a Duna-parti hajóvontató csapásra menekültek, bőrük épségének megóvása szempontjából tagadhatatlanul igen szerencsés irányt választottak. Mert a vízen túli „Hadi-sziget” felső csúcsán – a Nádorvonal neve alatt ismeretes komáromi bal parti erődvonal bal szélső támpontján, a Monostorral egy magasságban – kiépített ütegállásunkból ezt a csapást ferdén lőni lehetett, s ezáltal az ellenség előnyomulása rajta nagyon nehéz lett volna.
A Monostorról előreindított komárombeli zászlóaljak legnagyobb része tehát már biztonságban, tudniillik a hajóvontató csapáson volt, mikor én kíséretemmel előresiettem, hogy az ütközetet a szőlőkben ismét rendbehozzam. Az a csoport, amelynek sebes visszavonulását az elsáncolt tábor felé félbeszakítottuk, már csak az utódja volt az említett zászlóaljaknak. Most, hogy ez is a Duna-part felé oldalt kitört, elárulta a közös menedékhelyet.
A lovasok számára csaknem járhatatlan meredély szélére ugrattunk, és a hajóvontató útra vetett egyetlen pillantással meggyőződtem róla, hogy innen fölülről reménytelen minden kísérlet az engedetlen zászlóaljakat parancsszóval kötelességük teljesítésére bírni.
Azok a Duna és a meredek domboldal közé szorulva feltartóztatlanul futottak hátrább, a víz mentén lefelé. Eszerint az elsáncolt vonal előtti szőlők magyar részről teljesen el voltak hagyatva, és az ellenséges gyalogság rohamoszlopai közvetlenül az elsáncolt vonalat fenyegették.
De mivel az előretolt sáncokról tudtam, hogy elegendő erő tartja őket, azt hittem, nélkülem is tarthatják magukat addig, amíg ott lent sikerül végleg megállítanom a futást – amelyet csapataink helytállására nézve veszedelmes hatásúnak ítéltem.
Sikert csak akkor remélhettem, ha a menekülő tömeget még a Duna és a Monostor közti szorosban érem. Ez a szoros az erődített táboron belül végződik. Tehát odasiettem legelőször. A Monostoron át a két párhuzamos sáncvonal közt ferdén átvágva a futó tömeg elé kerültem: a tartalékból két ágyút gyorsan felállíttattam a szorulat torkával szemben, aztán visszatértem a Monostorra.
A monostori magaslat szélének az 1. számú védmű közelében, tőle valamivel hátrább van egy, a Duna felé kiugró pontja. Ezen a ponton egyaránt mind a lenti szorulóban menekülő tömeg, mind a szoruló kijáratánál a tűzkész két ágyúnak csak jeladásomat váró parancsnoka* láthatott.
Azalatt, míg ezek történtek, a VII. hadtestnek a komáromiakkal egyidejűleg a szőlők déli szegélyén és a tőlük délre eső szabad területen előreindított zászlóaljai (köztük az is, amelyet öcsém vezényelt) az ellenséges ágyútűz hatásos körzetéből visszahúzódtak az előretolt sáncokból balra, a 3. számú védmű irányában; én pedig tévesen azt hittem, hogy ezek is a várbeli zászlóaljakkal együtt a szőlőkön keresztül és a meredélyen le a hajóvontató útra menekültek.
Tévedésemben megerősített az, hogy a szökevény zászlóaljak tömegében egy lovon menekülő honvédtisztet vettem észre, akinek a lova olyan színű volt, mint az öcsémé.
S ekkor, megvallom, meginogtam eltökélt szándékomban, hogy azt a csatát kerülő tömeget kartácslövésekkel kényszerítem a kötelesség teljesítésére, s újabb kísérletet akartam tenni, hogy ne kelljen a végső kényszerítőeszközhöz nyúlnom.
De minden intés és fenyegetés most is csak oly eredménytelen maradt, mint az előbb; ráadásul az előretolt sáncok felőli hirtelen felhangzó szapora puskaropogás azt jelentette, hogy az ellenség kétségtelenül komolyan meg akarja rohanni a Monostort; és az imént saját szememmel észlelt általános koncentrikus ellenséges előnyomulás az elsáncolt tábor ellen meggyőzött róla, hogy hasonló rohamokra számíthatunk a tábor valamennyi pontja ellen, és kétségesnek látszott, hogy sikeresen ellenállhatunk-e nekik, ha az engedetlen szökevényhad a tábor belsejében széjjeláradhat, s a maga rémületével a többi csapatokat is megfertőzi – a veszedelmes helyzet, amelybe a hadsereg kerülhet, hogy nem védi meg bátran az elsáncolt tábort, parancsolólag előírta, hogy a fejetlen tömeget minden áron megzabolázzuk.
Megadtam tehát a jelet az útszoros torka felé szegzett két ágyú parancsnokának.
Az eldördülő lövésekre a szökevények a lejtő oldalában próbáltak meg tovább futni hátrafelé. A tartalékból velük szemben hirtelen felállított gyalogos osztag hatásos sortüzére felkapaszkodtak a domb tetejére, és közvetlenül az 1. és 2. számú védművek háta mögé kerültek; itt azonban egy huszárosztag már készen várta és az előretolt sáncok felé visszakergette őket.
Már-már azt hittem, túl vagyok a legveszedelmesebb pillanaton, amelyet a várbeli zászlóaljak megfutamodása az egész hadseregre fölidézett, mikor egyszerre csak a négy zászlóalj maradéka (az előretolt sáncok őrsége) váratlanul bomlott rajban az 1. és 2. számú védművek közt a tábor belsejébe rontott, és nemcsak az első védelmi vonalat, hanem a második vonal két megnevezett védművét is átengedte a rohamozó ellenségnek.
Az említett huszárosztag tüstént elébe vetette magát a komáromi zászlóaljak mindkét csoportjának, visszaterelte őket az elhagyott védművekig, és ezzel kierőszakolta állásunk legfontosabb pontjának pillanatnyi biztosítását; de az előretolt sáncokat az ellenség közben már elfoglalta, ezeknek a visszavívása pedig sokkal fontosabb és sürgősebb feladat volt, semhogy olyan kétes vitézségű csapatokra lehessen bízni, amelyeket kötelességük teljesítésére ilyen gyalázatos fenyítőeszközökkel kellett kényszeríteni.
Ezért a tartalékból (az Újszőnynél álló II. hadtestből) előrerendelt 48. honvédzászlóaljra bíztam a feladat megoldását.
Volt zászlóaljparancsnokának, a vitéz Rakovszky őrnagynak (ekkor már a II. hadtest egyik gyaloghadosztályának parancsnoka) személyes vezetése alatt a leghevesebb tűzben akadozás nélkül ment előre ez a bátor zászlóalj, és százlépésnyire megközelítette a támadás célpontját. Tovább az ellenség nem állja – menekült az általa rohammal bevett elősáncokból. A 48. zászlóalj a merész támadás után azonnal üldözésre indult. És minthogy Csém és Mocsa felől még mindig nem indult meg a támadás az ellenség középhadának és jobbszárnyának szétbontakozott vonalaiból az elsáncolt tábor ellen; kedvezőnek tetszett a pillanat rá, hogy az ellenségnek elszigetelten előrerontó balszárnyára illően erős visszacsapást mérjünk.
Míg tehát a 48. zászlóalj az első védvonalunkból kimozdított ellenséget a szőlőkben megkergeti, azalatt Rakovszky őrnagy a maga hadosztályának többi zászlóaljait is utánaereszti, Poeltenberg tábornok pedig a VII. hadtesttel részint az ácsi országúton, részint ettől délre tör ki az erődített táborból gyalogságával a balszárnyon lépcsőzetesen Csém és Mocsa irányában; középen a gyaloghadosztályok ütegei.
Erre az ácsi országút s a monostori szőlők közt messzire előrenyomult ellenséges hadoszlop gyorsan visszahúzódik a Duna-parti erdő déli nyúlványa irányában. Az erdővég és Harkálypuszta közti szabad területen az ellenség balszárnyának zöme (az, amely Ács felől fenyegette táborunkat) egy helyben állva várja be Poeltenbergnek tüzértámadását.
Itt most heves tüzérütközet fejlődik, mely mindaddig eldöntetlen marad, míg jobbszárnyi gyalogságunk a Duna-parti erdőben előbbre hatolván, lehetővé nem teszi, hogy az ellenség tűzvonalának meghosszabbításában balra két ágyúnkat elhelyezzük; ezek állását oldalról pásztázzák, és ez, előnyomulásunkkal együtt, meghátrálásra kényszeríti az ellenséget.
Az ellenség középhadának és jobbszárnyának vonalai pedig, amelyekről a monostori válságos pillanatban azt hittem, hogy rögtön rohamot intéznek elsáncolt táborunkra, időközben végképp eltűntek szemünk elől.
Ez a – ránk nézve éppoly kedvező, mint önmagában érthetetlen – körülmény lehetővé tette, hogy az eddig kivívott előnyöket máris kihasználjuk.
A tartalékban hagyott II. hadtest – a Rakovszky-hadosztály helyett a négy komáromi zászlóalj maradt az elsáncolt táborban – a VII. hadtest előnyomulása után üresen maradt védműveket biztosította az ellenség középhadának és jobbszárnyának esetleges támadása ellen, most azonban ez alól a föladat alól fölszabadult, és így – legalább részben, mert Klapka tábornok alatti balszárnyunkat sem lehetett minden tartaléktól megfosztani – a nyílt mezőn az ellenség balszárnyával szemben harcászati túlsúlyunk növelésére volt fordítható.
Poeltenberg tehát jelentékeny tüzérségi erősítést és egyúttal parancsot is kapott, hogy támadását az immár szemlátomást megrendített és a többi ellenséges erőktől a nagy távolság miatt elszigetelt ellenséges balszárny ellen fokozódó eréllyel folytassa.
Erőfeszítésünknek az volt az első célja, hogy az ellenséges balszárnyat, ha lehet, tönkreverjük, mielőtt segítséget kapna, a további cél pedig, hogy a legközelebbi napokra, amikor a főhadseregnek, mint tudjuk, le kell vonulnia Budára, a hadművelet célszerű előkészítéséhez szükséges nyugalmat biztosítsuk.
Poeltenberg mindenekelőtt azzal tett eleget a parancsnak, hogy az első vonalban levő tüzérséget megkettőzte; ezt lovassági támadások ellen biztosította azáltal, hogy második vonalba felállította a II. hadtest lovasságának egy részét – aztán előrenyomult, a hátráló ellenség meg-megismételt helytállási kísérleteit mindannyiszor meghiúsította, és nemsokára kiért a Harkálypuszta és a Duna-parti erdő déli csúcsa közti szabad térségre.
Itt az ellenséges balszárnynak, melyet időközben a Duna-parti erdőben s az ácsi erdőcsúcs északi részében gyalogságunk ellenállhatatlanul előrenyomulva balról megkerült, ellenállása megbénult; mert hadoszlopai kitértek a további viadal elől, és siettek, hogy Ács felé visszavonulóban jókor elérjék a Concó hídjait. Azoknak a huszárosztagoknak egy része, melyek tüzérségünk mögött, a második vonalban harcra készen álltak, Harkálypusztán túl előrerúgtatott,* hogy az összeköttetést az ellenséges hadsereg Ács felé hátráló balszárnya meg az Igmánd és Mocsa irányában elvonult részek közt megszakítsa. Poeltenberg lovasságának zöme pedig – mely eddig oldalfödözetként ágyúlövésnyi távolban balra és hátrább Igmánd irányában, lépcsősen töredezve kísérte az egész mozdulatot – parancsot kapott az üldözésre.
De a támadásainknak több óra óta elszigetelten kitett ellenséges balszárny szorult helyzete ekkor véget ért!
Poeltenberg huszárságának zöme nem foghatott hozzá az üldözéshez; őt magát támadta meg egy időközben Mocsa felől ellene zúduló erős lovassági hadoszlop,* és éppen elég dolga akadt, hogy ezeknek a heves rohamoknak sikeresen ellenálljon.
A makacs lovassági ütközetben Poeltenberg tábornok személyesen vezényelt; az Ács irányában kifejlődött küzdelem vezetését pedig főhadseregünk itt jelen lévő tüzérparancsnokára* bízta.
Ez utóbbi a lovassági harc kezdetekor – balszárnyi ütegeinek hátrálási vonalát féltve – beszüntette előnyomulását, de rögtön azt a parancsot kapta, hogy újra induljon előre,* mert balszárnyunkról azt a jelentést kaptam, hogy az osztrákok szélső jobbszárnya – amellyel szemben III. hadtestünk már reggel egy szerencsétlen lovassági viadal után egy üteget is elvesztve kiürítette Ószőnyt – makacsul ellenáll a Klapka tábornok által a falu visszafoglalására indított támadásoknak.
Ószőny feltétlenül a kezünkben kell hogy legyen, ha a főhadsereget le akarjuk vezetni Komáromból Budára; vagyis Klapka tábornokot ennek a nélkülözhetetlen pontnak visszahódítását célzó erőfeszítésében támogatni – ez volt most a hadsereg közvetlen vezetésem alatt küzdő jobbszárnyának legfőbb feladata.
Hadseregünk pillanatnyi helyzetében ezt a támogatást közvetlenül nem adhattam meg; de megadhattam és meg is kellett adnom közvetve, minden erőm megfeszítésével.
Úgy látszott, Klapka tábornok osztotta ezt a nézetemet, bár nem beszélhettünk össze. Legalábbis erre vallott az az éppen akkor érkező hír, hogy ő – a Poeltenberg huszáraival harcban lévő ellenséges lovas hadoszlop jobbszárnyunk ellen irányuló mozdulatát észrevéve, és azt a célját is, hogy a VII. hadtest elleni oldal- és hátbatámadásokkal az osztrák balszárny elleni támadásunkat akarja megbénítani, kitalálva – a III. hadtest lovasságának egy részét Poeltenberg segítségére küldte, ő maga pedig a III. hadtest gyaloghadosztályaival erélyesen folytatta rohamait Ószőny ellen.
Ezzel a bármelyik percben esedékes segítséggel meggyarapodva Poeltenberg remélhetőleg képes lesz az osztrák lovasság rohamait a leghatározottabban visszaverni, sőt ellencsapást mérni rá, és így főoszlopunk további előnyomulását balról az osztrák balszárny ellen és hátulról födözni.
Ez az előnyomulás ugyanis (eddig, mint említettük, pusztán egy egyszerű visszavágás, melyet a Csém és Mocsa előtt bontakozó ellenséges hadvonalak rejtélyes eltűnése tett lehetővé, sőt valósággal provokált) ezentúl arra szolgált, hogy az Ószőnyt elfoglaló ellenséges erőket elvonja onnan; csak ezt az egy sikeres módját láttam a közvetett segítségnek, amellyel balszárnyunkat Ószőny visszahódítását célzó erőfeszítéseiben sikerrel támogathattam.
Nem feledkeztem meg róla, hogy az ellenség számerejének rendkívüli túlsúlyánál fogva képes mind jobbszárnyunk előnyomulását, mind balszárnyunk Ószőny elleni támadását egyidejűleg meghiúsítani. Hogy tehát jobbszárnyunk előnyomulása elérje a célját: eréllyel kellett pótolni a hiányzó számerőt; eréllyel kellett az ellenséget arra kényszeríteni, hogy veszélyeztetve lássa szétterpeszkedett felállításának összeköttetését.
Jobbszárnyunk csak akkor oldotta meg feladatát, ha az ellenség azt hiszi, hogy keresztül akarunk törni vonalain – akkor kénytelen lesz minden erejét a mi jobbszárnyunk ellen vonni össze, vagyis Ószőny birtokáról lemondani.
Ennél tovább azonban további harcászati intézkedéseim valódi szándékának nem volt szabad terjedniük, hiszen az ellenség számerejét még reggel személyesen észlelhettem. Saját erőink csekélyebb volta miatt komoly áttörési kísérletre nem gondolhattunk – legfeljebb akkor lehetett okunk és módunk rá, ha a reggel Csém és Mocsa előtt bontakozott hadosztagok rejtélyes eltűnését a Buda elleni ellenséges hadművelet folytatásának megkezdésével magyarázzuk.
Ezt a föltevést már csak azért sem találtam elfogadhatónak, mert a Buda elleni hadművelet folytatása, ameddig a mi hadseregünk Komárom alatt, a Duna jobb partján táboroz, nagyon kockázatos vállalkozásnak látszott; kockázatos, sőt kétségbeesett vállalkozásokra pedig az orosz fegyveres beavatkozás után csak mi voltunk rászorulva, nem az osztrákok.
De az után a rendkívüli erőfelvonultatás után, mely az ellenség részéről közvetlenül követte a mi huszárságunk zöme ellen intézett lovassági támadást, szó sem lehetett többé erről a feltevésről.
Az osztrák lovassági támadásból kialakuló kemény tusa még el sem dőlt, mikor a támadó lovas hadoszloptól balra (közte és Harkálypuszta közt) egy egész sor ágyú tüzet nyit lovasságunk zömére.
Erre Poeltenberg tábornok a maga két lovas ütegét följáratta jobbra huszárai zömétől, így aztán meg tudta tartani a csatatért.
Az ellenség ekkor legalább ugyanannyi löveggel megtámadta Ács ellen előretörő főoszlopunk bal oldalát is; ugyanekkor a Harkálypusztán túl előrevágtató huszárcsapat is kezdett visszahúzódni, majd utána az osztrák hadsereg belső balszárnya is félbeszakította Ács felé ellenállás nélkül megkezdett visszavonulását, és az új tusát azzal kezdte, hogy szemből ő is tüzérségi támadást intézett főoszlopunk ellen.
Én az ellenségnek azt az erejét, amelynek erélyes fellépése szorongatott balszárnyát tehermentesítette, az ő középhadának néztem, nem többnek; úgy éreztem, jobbszárnya még Ószőnynél van, és ezért – bármilyen nehéz helyzetbe került is hadseregünk jobbszárnya az ellenség koncentrikus támadásai következtében – még nem hagyhattam föl a küzdelemmel, sőt támadó szellemben kellett folytatnom.
Főoszlopunk bal szélső ütegét tehát hátrább vontam, és az arcvonalra derékszöget képezve állítottam fel, csaknem egy vonalban lovassági zömünk ütegeivel. A főoszlopunk elleni oldaltámadással kellett szembeszállnia. Többi ütegünk is beszüntette eddigi előnyomulását Ács felé, de jelenlegi állását meg kellett tartania. Huszárzömünk két lovasütege pedig parancsot kapott, hogy nyomuljon előre az ellenséges középhad tűzvonalának hátrahajló jobbszárnya ellen, és készítse elő huszárzömünknek ez ellen a pont ellen intézendő rohamát.
A huszárok az osztrák lovas hadoszlop ismételt támadásait derekasan visszautasították, majd hamar rendbe sorakoztak, és az időközben a III. hadtesttől ígéret szerint megérkezett segítséggel tetemesen meg is szaporodtak. Poeltenberg tábornok továbbra is személyesen vezényelte a huszárokat, és parancsomra megindította a támadást. Balszárnya mindjárt a roham elején belekerült az ellenséges tüzérség hatásos tüzébe, lemaradt, a jobbszárny viszont kevésbé szenvedett, és szakadatlanul folytatta az előnyomulást. Az egész vonal akaratlanul balra (Mocsa felé) elferdült. Poeltenberg iparkodott segíteni a bajon, de az ágyúgolyók meghiúsították törekvéseit; a balszárny egyre jobban lemaradt.
A lovasságnak megvan az a szomorú előnye a gyalogság felett, hogy nem nagyon lehet nagyszabású kényszereszközökkel rászorítani kötelessége teljesítésére; fogékonyabb viszont a bátorító személyes példaadás követésére.
Ezt tapasztalásból tudván, a balszárny élére siettem, arra buzdítottam a huszárokat, hogy kövessenek, és mindjárt sebesebb vágtatásba fogtam – és az előnyomulás legott eredeti irányába igazodott vissza.
Kíséretem éppen jelen lévő tisztjei a hozzájuk beosztott huszárokkal nyomon követtek.
Eleinte balra, Mocsa felé néztem. Onnan vártam az osztrák jobbszárny közeledését.
De arrafelé még semmiféle ellenséges vonalakat nem tudtam a láthatáron megkülönböztetni, azt az ellenséget vettem tehát szemügyre, amely támadásunk közvetlen célpontja volt.
Ez az ellenséges középhad szélső jobbszárnyán egy élesen szembeötlő fehér vonal: fehérkabátos osztrák lovasságot* véltem benne fölismerni.
A hullámos terep, melyen gyorsan haladtunk előre, hol eltakarta őket a szemem elől, hol megint előtüntette. Az utolsó terephullám tetejébe érvén, meglepetésünkre körülbelül ötvenlépésnyire előttünk már csak a hátát láttuk több osztrák könnyűlovas vagy dragonyos osztálynak.
Egy-egy huszár elrobogott mellettem, hogy bevágjon a futó csapatba.
E pillanatban közvetlen mellettem egyik kísérőm észrevette, hogy huszárvonalaink messzire lemaradtak.
Megállítottam a lovamat, hogy utolérjenek.
Ugyanekkor jobbra tőlem egy sötét ellenséges vonal ötlött a szemembe. A nap éppen leáldozóban volt, a láthatár alján. Az az arcvonal – felém fordulva – közém és a leáldozó nap közé esett. A sugaraktól káprázó szemem a csekély távolság ellenére is csak nagy nehezen tudta a csapatnemüket megkülönböztetni. Ulánusoknak néztem őket.*
Balra tőlük állt az ellenséges középhad szélső jobbszárnyi ütege, és rendkívül szaporán szórta lövedékeit az utánam nyomuló huszárokra. Előre láttam, hogy ezeket, ha az eddigi irányban közelítenek, jobb felől, az ulánusok felől nagy veszedelem érheti. Ekkor még elég távol voltak ahhoz, hogy jobbra irányt változtatva szembeszállhassanak velük. De ennek gyorsan kell megtörténnie, Poeltenberggel tehát hamar tudatnom kellett a fenyegető veszélyt. De nem lehetett. Egy tisztet küldeni Poeltenberg elébe, vagy éppenséggel odalovagolni hozzá nem volt tanácsos. Ilyen válságos pillanatokban mindent kerülni kell, amit visszafordulási jelre lehet magyarázni. Ezért aztán – mivel kiáltásom ilyen távolságból az előnyomulás zajában és a közeli ellenséges ütegek szakadatlan bömbölése közepette odáig el nem hatott – arra voltam utalva, hogy kalapommal integetve és mutogatva értessem meg magamat Poeltenberg tábornokkal.
Merőn a felém közeledő huszárokra szegzett szemmel igyekeztem kiolvasni mozdulataikból, vajon értik-e a veszélyt rejtő pont felé való mutogatásomat: egyszerre csak erős ütést kaptam, és éreztem, hogy meg vagyok sebesülve.*
Ettől fogva kalapomat arra kellett használnom, hogy jobb kötés híján a fejemre szorítsam. Közeledő vonalaink időközben sokkal közelebb értek már, semhogy az óhajtott irányváltoztatást végrehajthassák, s így a további jeladás és mutogatás részemről éppolyan fölösleges volt már, mint amilyen eredménytelen. Huszárosztagaink rendjét az ellenség heves ágyútüze megzavarta, hadmozdulatokra amúgy sem voltak már képesek.
A roham sorsa nyugtalanított, bevártam tehát a legelső osztályokat, hogy személyesen iparkodjam a téves támadási irány rossz következményeit legalább a támadás elszántságával, amennyire lehet, enyhíteni. Az első osztagok érkezéséig hátralévő pillanatokat arra használtam, hogy kíséretem egy tisztjével* úgy-ahogy bekötöztessem a sebemet. Közben elégedetten vettem észre, hogy az osztrák középhad szélső jobbszárnyi ütege elmenekül. Erre a látványra újraéledt rohamunk kedvező eredményébe vetett hitem.
De a hevenyészett seborvos legjobb akarata ellenére sem boldogult az ideiglenes kötéssel. Míg ő velem bajlódott, azalatt a roham elrobogott mellettem, és mire megint szabadon mozoghattam, addigra a huszárok már vissza is fordultak.
Néhány tiszt ritka önfeláldozással támogatott fáradozásomban, hogy mindjárt csírájában elejét vegyem a megfutamodásnak. Egyes csoportok meg is emberelték magukat, megint arcot vetettek az ellenségnek, de a többség tömeges áradata ezeket is csakhamar magával ragadta.
Azalatt, amíg sebemet kötözgették, az ütközet alakulását éppen a legdöntőbb pillanatban nem kísérhettem szemmel; aztán a megfutamodás pontos okát sem tudtam, és végül testi erőmből végképp kifogyva felhagytam a futás megállítását célzó erőfeszítésemmel, és figyelmemet megint az ellenség felé fordítottam; és nemcsak az üldöző ulánusokat és az ellenséges középhad jobbszárnyáról erősödő ágyútüzet észleltem, hanem azt is, hogy Mocsa felől is megtámadtak tüzérséggel.*
Ez a körülmény azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy az osztrákok jobbszárnya megindult a mi hadseregünk jobbszárnya ellen, vagyis Ószőnyt föladta.
El voltam tökélve, hogy erről lovasságunk újabb előnyomulásával bizonyosságot szerezzek, és Poeltenberg tábornokot, akivel még a zűrzavar ideje alatt véletlenül összetalálkoztam, sürgettem, sietve vágjon a futók elé, rendezze őket, az ellenséges ágyúk hatáskörén kívül. Neki ez még a minket Mocsa felől üldöző üteg hatáskörén belül sikerült.
Ezalatt én, aki erkölcsileg meg voltam győződve róla, hogy Klapka tábornok mindent elkövet Ószőny visszafoglalására, abból a körülményből, hogy balszárnyunkon az ágyúk bömbölése megszűnt, azt a bizonyosságot merítettem, hogy a helységet az osztrákok feladták.
Ezért tüzérségünk zömének tervezett újabb előnyomulása elmaradt.
Csak a legközelebb álló lovasüteget küldtem előre, szembe a Mocsa felől elszigetelten előrerúgtató ellenséges üteggel.
A következő pillanatban az ellenséges üteg önként felhagyott a tüzeléssel, s ezzel a nap kemény küzdelme véget ért.
Időközben két jelentést kaptam: a főhadsereg tüzérparancsnokától, aki mindvégig főhadvonalunkat vezette, hogy állásunkat megtartottuk – a szélső jobbszárnyról pedig azt, hogy gyalogságunk a Duna-parti erdőben a folyó mentén a Concóig nyomult előre.
Ez némileg feledtette velem a komáromi zászlóaljak reggeli, a Monostor körüli szégyenteljes magaviseletét.
Ugyanekkor bevonulási parancsot küldtem az ácsi erdőben és ennek déli nyúlványában győztes gyaloghadosztályainknak. Ezek ugyanis különös elismerésre méltó kitartással elhódítottak az osztrák balszárnytól egy olyan területsávot, amelyet megtartani, az osztrák középhad pillanatnyi állását figyelembe véve, veszedelmes és fölösleges lett volna, hiszen úgyis az volt az elhatározott szándékunk, hogy levezetjük Budára a hadsereget.
Gyaloghadosztályaink visszavonulásának bal oldal felőli födözése végett mind a főhadvonal, mind a huszárság zöme az éjjeli sötétség teljes beálltáig abban az állásban maradt, melyet az utolsó lovasroham előtt foglalt el.
De az ellenség is veszteg maradt; úgy látszik, a maga napi föladatát megoldottnak tekintette azzal, hogy sikerült neki a mi jobbszárnyunknak az ő balszárnyára mért ellenlökésével – melyet ő hadmozdulataival voltaképp maga hívott ki – Ószőnyt feláldozva, az utolsó pillanatban szembeszállni.