Huszonhetedik fejezet

Attól a pillanattól fogva, mikor a csatatérről szállásomra értem, orvosi tilalomra három napig semmit sem közöltek velem a további eseményekről, sőt a szolgálati ügyektől is elzárva tartottak, s így csak július 5-én este – akkor is csak véletlenül – értesültem, miért maradt el a főhadsereg levonulása Komáromból Budára.

Az említett este ugyanis egy, a főhadiszállásra beosztott tisztem^* visszatért Pestről Komáromba, és egy általam türelmetlenül várt megnyugtató magánjelentést kívánt velem közleni. Ezt az orvos megengedte; a tiszt azonban, akinek elfelejtették megmondani, hogy orvosi tilalomra előttem a napi eseményeket szóba hozni nem szabad, elmondott egyet-mást a pesti újdonságokból is: egy Dembiński altábornagy tiszteletére rendezett fáklyászenéről, és az ekkor részint hozzá intézett, részint általa elmondott hivatalos szónoklatok tartalmáról, melyek éle ellenem irányult, s több effélét. Ezeknek a közléseknek az volt aztán a természetes következményük, hogy azt sem lehetett előttem tovább titkolni, ami a főhadsereg körében megsebesülésem óta történt.

1849. július 2-án – közvetlenül a csata után – Klapka tábornok és a főhadseregnek mindegyik hadtestparancsnoka, mint megtudtam, megkapta Kossuth kormányzó 1849. július 1-jén kelt rendeletét,^* mely Mészáros altábornagynak minden magyarországi sereg főparancsnokává való kinevezését adta tudtul, s a hadsereget felszólította, hogy mindenben engedelmeskedjék neki. Egyidejűleg megérkezett a főhadiszállásra Kossuthnak egy személyesen hozzám intézett rendelete is,^* mely visszahív a hadseregtől, hogy ezentúl minden erőmet egyedül a hadügyi tárca vezetésére fordítsam.

Ez utóbbi kormányrendelet önmagában a legkisebb változást sem okozta a főhadsereg fegyelmi és katonai helyzetében, mert szolgálatképtelenné válásom következtében Klapka, mint a főhadsereg rangban legidősebb tábornoka, pillanatnyilag amúgy is a tényleges főparancsnoka volt itt; és mivel ő egyrészt tőlem személyesen értesült a minisztertanács határozatáról, hogy a főhadsereget haladéktalanul le kell vezetni Komáromból Budára, másrészt Mészáros fővezértől ellenkező utasítást nem kapott; az I. hadtest pedig július 3-án, legkésőbb 4-én bevonult Komáromba: Klapka tábornoknak csakugyan kötelessége lett volna a főhadsereget legkésőbb a július 4-ről 5-re virradó éjszaka beálltával útnak indítani Budára.

De – mint megtudtam – a hadtestparancsnokok és tisztjeik visszahívásomat a főhadsereg éléről és Mészáros altábornagy kinevezését minden magyarországi sereg főparancsnokává, sem Kossuth teljhatalmával, sem a minisztertanács hozzájárulásával, legkevésbé pedig Mészáros altábornagy tudvalévő hadvezéri eredményeivel kellőképp megindokolva nem ítélték, és erre Klapka tábornok indíttatva érezte magát a főhadsereg elindításának ideiglenes elhalasztására, egyszersmind valamennyi hadtest-, hadosztály- és csapattestparancsnoknak, sőt az egyes csapattestek tisztikara választott küldötteinek is az említett kormányrendeletek megvitatása céljából való összehívására.

Ennek a tiszti gyűlésnek^* az eredménye – mint megtudtam – egy, a főhadsereg élén való megmaradásom érdekében Kossuth kormányzóhoz intézett írásbeli nyilatkozat volt – és az a megbízatás, hogy Klapka és Nagysándor tábornokok az okiratot személyesen adják át Kossuth kormányzónak.

Mikor július 5-én este – mint láttuk – nekem mindez tudomásomra jutott, Klapka és Nagysándor tábornokokat éppen visszavárták küldetésükből.

Csakhamar meg is jöttek egy olyan kormányrendelettel, amely a kötelességemmé tette, hogy szabad választásom szerint vagy a hadügyminiszterségről, vagy a főhadsereg parancsnokságáról köszönjek le.

A főhadsereg tábornokainak, törzs- és főtisztjeinek irántam megnyilatkozó megtisztelő bizalmának kétségtelen bizonyítékai láttán – abban a reményben, hogy rövid időn belül szolgálatképes leszek – arra tökéltem el magamat, hogy a főhadsereg parancsnokságát biztosítom magamnak, tehát a hadügyminiszterségről köszönök le.^*

Egyidejűleg Klapka tábornoktól azt is megtudtam, hogy a kormány Pesten a Mészáros fővezér által alteregónak kijelölt Dembiński indítványára elhatározta, hogy az összes mozgó seregeket a Maros és Alsó-Tisza szögében vonja össze, és onnan kísérli meg Magyarország visszahódítását; és ha ez a kísérlet a Marosnál és az Alsó-Tiszánál nem sikerül, akkor az Erdélybe való visszavonulás után onnan kell ugyanezt a kísérletet még több összpontosított erővel megismételni.

A közlés után Klapka tábornokot, a hadtestparancsnokokat és a központi hadműveleti iroda főnökét másnapra magamhoz kérettem, hogy a főhadsereg legközelebbi hadműveleteit megvitassuk.

Azt hiszem, a haditanács alább elmondandó eredményének helyes megítélését meg fogja könnyíteni, ha előrebocsátom, hogy attól a pillanattól fogva, amikor a kormány küldöttei (Csány, Aulich és Kiss Ernő) elhagyták Komáromot ígéretemmel, hogy a hadsereget, amilyen gyorsan csak lehet, levezetem Budára, miképpen fogtam fel saját helyzetemet általában, és miképpen Mészáros altábornagy főparancsnokká történt kinevezését az én egyidejű visszahívásommal együtt különösen.

Június 30-án – mint tudjuk – Kossuth kormányzónak írásban kijelentettem, hogy én nem a kormányért, hanem a népért harcolok, és ha azt kívánja a nép érdeke, kész vagyok még a fegyvert is letenni – másszóval a föltétlen engedelmességet fölmondtam Kossuthnak.

Miközben nyilatkozatomat Komáromból Pestre vitték, azalatt a kormány említett küldöttei úton voltak Pestről Komáromba, hogy engem a kormány iránti engedelmességre bírjanak. Ez sikerült is nekik, és utána menten visszatértek Pestre.

Időközben Kossuth biztosan megkapta az én június 30-i írásbeli nyilatkozatomat, s előre láttam, hogy erre támaszkodva – élőszóval tett későbbi nyilatkozatom ellenére, amelyet Csány, Aulich és Kiss Ernő megvitt neki – mindent elkövet, hogy engem a főhadseregtől eltávolítson. Nem kételkedtem benne, hogy ez sikerül neki. Az egyedüli dolog, ami meghiúsíthatta volna, a minisztertanács ellenzése. De jól tudtam, hogy minisztertársaim közül csak egy olyan van,^* akinek megvan mind a szükséges bizalma bennem, mind az. a bátorsága, hogy mihelyt Kossuth mint kormányzó a hadseregtől való elmozdításomat a minisztertanácson javasolja, a javaslat ellen szavazzon. Így mindenképpen el lehettem készülve rá, hogy szóbeli ígéretem ellenére, hogy a főhadsereget levezetem Komáromból Budára – eltávolítanak a hadseregtől, és szükségét éreztem nyilvánosan számot adni addigi tevékenységemről Magyarország szolgálatában.

Mivel pedig a hadseregtől eltávolítva előreláthatólag bármiféle sors várhatott rám, s őszintén megvallva jót nem vártam, sőt elegendő okom volt attól tartani, hogy utóbb lehetetlen lesz nyilvánosan beszámolnom arról, mit tettem, és mit nem tettem: ezért személyes szabadságom még meglévő idejét arra akartam felhasználni, hogy megírjam önigazolásomat, hadd legyen készen arra az esetre, ha innen elszólítanak, mert ennek az utasításnak a rám esetleg leselkedő veszélyek ellenére engedelmeskedni kész voltam.

Július 2-án hajnal hasadtával fogtam hozzá beszámolóm megírásához:^*

A hadügyminiszter és a hadsereg főparancsnoka – az összes minisztériumnak Budapesten

Kelt Komáromban, 1849. július 2-án.

Mikor a magyar hadsereg a Tiszától előrenyomult a Dunához, akkor Magyarországon senki sem merte ezen hadjáratnak szerencsés végkimenetelét remélni. Sőt még az isaszegi csata után is Magyarország ügye – az orosz beavatkozás nélkül is – még mindég oly válságosan állott, hogy csakis boldog képzelőtehetséggel és optimisztikus hiszékenységgel megáldott férfiak engedhették át magukat oly csalóka álomnak, hogy Magyarország immár meg van mentve, és önmagáról szabadon rendelkezhetik.

Hasztalan óvtam és intettem én: nem kell a szerencsében elbizakodni, csupán arra legyen gondunk, hogy magunkat erősítsük, de ne ingereljük föl az ellenséget elbizakodásunk által. Hasztalan fejeztem ki már akkor az ország ez idő szerinti kormányzója előtt azt a meggyőződésemet, hogy – habár a magyaroknak királyuk iránti történelmi kegyelete különösen az „Octroyirte Verfassung” által nagyot csökkent – a hadsereg mégis főleg az 1848. évi márciusi vívmányok megtartásáért harcol. Hasztalan hoztam fel például, hogy ha – közvetlenül egy nyert csata után bár – V. Ferdinánd, Magyarország királya váratlanul a magyar szabadságharcosok sorai előtt megjelenne, náluk oltalmat keresve és tőlük korábbi jogaiba való visszahelyezését kívánva, a magyar hadsereg legnagyobb része bizonyos jogérzettől indíttatva, önként – a többi úgynevezett republikánus (mindenesetre a kisebb rész) rövid meggondolás után – meghódolna a királynak, s ügyét magáévá fogná tenni. Hiába mondtam, hogy ha nálamnál mélyebben gondolkodni tudó politikusok Magyarországnak jövendőbeli boldogságát csak a függetlenség, sőt a Habsburg–Lotharingiai-háztól való tökéletes elszakadás terén látják felvirulandónak: ez elszakadásnak nem szabad erőszakoltnak, elhamarkodottnak, hanem magukból az eseményekből önként folyónak, tehát mintegy kénytelennek kell lenni; egyszóval, hogy „egy nyert csatánk a legjobb függetlenségi nyilatkozat”, és hogy azt a nemzet nevében szóval is kimondani már csak akkor tanácsos, ha Magyarország egész területén nem lesz egyetlenegy ellenség sem többé, s Ausztria még ekkor is oly mereven, mint eddig, minden kiegyezést vissza fogna utasítani. Hiába figyelmeztettem rá az ez idő szerinti kormányzót, mikor az általa tervezett függetlenségi nyilatkozat indítványozása iránt véleményemet kérdezte, hogy a hadsereg még mindég számos oly elemeket számlál soraiban, akiket csak az alkotmányra letett eskü tart együtt.

Mindezen igaz és alapos figyelmeztetéseim dacára életbe lépett az április 14. Eleinte csak egy feleletem volt rá, az, hogy most már ezután a nemzet élethalálharcot kénytelen vívni miatta, minthogy április 14-én minden hidat maga mögött összerombolt, sőt az 1848. évi márciusi vívmányok alapján Ausztriával szemben képzelhető minden alkudozást is lehetetlenné tett.

A magyar fegyverekre nézve győztes sarlai április 19. a debreceni április 14-ikébe életet látszott lehelni; mindenünnen gyülekeztek a Közlönybe a hódolati nyilatkozatok, mint megannyi nagyszerű elszánások, részt kérni az élethalálharcból. Egyedül az a hadsereg, melynek hatvani, bicskei és isaszegi győzelmei az április 14-ét, úgy látszik, előidézték; az a hadsereg, melynek Ausztriától való teljes elszakadás iránti állítólagos szimpátiái voltak közhír szerint a döntők az április 14-ét megelőzött viták alkalmával; az a hadsereg, amelynek ráfogott olyasféle szándékával, mintha az április 14-éhez hasonló valamit maga a hadsereg akart volna diktátori hatalommal életbe léptetni, a még ingadozó országgyűlés rémíttetvén, az április 14-i határozat kimondására mintegy erkölcsileg kényszeríttetett – csak ez a hadsereg hallgatott! Tőle nem tündökölt semmi hódolati nyilatkozat a Közlöny hasábjain. A hadsereg hallgatott, mert nem tudta helyeselni, hogy a népszabadításnak anélkül is nehéz feladatát az ő számlájára még jobban megnehezítik. Hallgatott és mégis újra ott vérzett Komáromnál, Buda várfalain, Győrnél és Csornánál, a bányavárosokban, a Vágon innen és túl, a Csallóközben, az elnyomott nép ügye iránti annyira jellemző odaadásával.

Ellenben hol vannak most mindazok a megszavazói és szerzői ama számtalan hódolati nyilatkozatoknak, melyek eleinte a hadsereget megszégyeníteni látszottak, és mely írott forró lelkesedés és élethalálharcra elszánás példáit az ez idő szerinti kormányzó egy hozzám írt levelében a még egyre hallgató hadseregnek mintegy szemrehányólag elébe tartotta? Hová lettek az élethalálharcnak mindezen elszánt hősei?! Mily ellenállást fejtett ki egy 4000 kozákból álló hadoszloppal szemben a lelkesült nagy Debrecen, az április 14-ének bölcsője? Utánozta-e Egernek magasztos példáját, mely város a kápolnai csata után segítség nélkül a benyomult ellenséget maga visszaűzte? Avagy talán egy szerencsétlen küzdelem következtében egy másik Brescia lett-e belőle?

A hadsereg azon egészséges tapintattal, mely a csatatéren szokott legtöbbnyire kifejlődni, mindazokat a hódolati nyilatkozatokat nem egyébnek vette annál, amik valóban voltak, gyönge nádszál hajladozásának, amerre a szél lengeti. És ezért mind az a sok hódolati okirat meg nem bírta szabadítni ezt a valóságos vértanú hadsereget attól a homályos érzésétől, hogy az április 14. elhamarkodás volt, sőt több az elhamarkodásnál: a sokkal hatalmasabb ellenség elbizakodott provokációja. – Ezért hallgatott a hadsereg és vele én…^*

Ekkor az ellenség monostori sáncaink ellen intézett támadásának ágyúdörgése szakított félbe, és szenvedő állapotom, melyben este visszatértem a csatából, volt az oka, hogy az önigazoló irat, amelynek bevezetését közöltem, befejezetlen maradt.

Úgy hiszem, a fogalmazvány töredékének és szülőokainak közlése elegendő bizonyíték rá, mennyire nem ringattam magamat abban a képzelődésben, hogy Kossuth a főhadseregnek Komáromról Budára való levezetését tartalmazó ígéretem hallatára indíttatva érzi magát korábbi, június 30-i írásbeli jelentésemet ad acta tenni. Ígéretemet egyébként sem számításból tettem, hogy korábbi kijelentésem kellemetlen következményeit elhárítsam magamról, hanem egyes-egyedül a Csány és Aulich meleg biztatásai által fölkeltett reményben, hogy az összes magyar haderőknek a fővárosok körüli összevonása a kormánynak egyedül az ország jól felfogott érdekében hozott valamilyen határozatán alapul – mert hogy a Tisza és Maros mögé való visszavonulásról van szó, azt én, amint említettem, csak július 5-én tudtam meg Klapkától.^*

Éreztem én azt is, milyen helyzetbe hoztam Kossuthot többször említett június 30-i nyilatkozatommal. Átláttam, hogy neki, mint az ország kormányzójának, nyilatkozatom után nincs más választása, mint leköszönni, vagy engem félretenni az útból. Hogy az elsőre szánja el magát, nem volt okom föltenni róla; az utóbbit vártam tehát.

Mészáros altábornagy kinevezése főparancsnokká – azok után, hogy Csány és Aulich kiállt Kossuth mellett – éppoly meglepő volt rám nézve, mint a peredi és győri szerencsétlen napok után a főhadsereg mostani határozott föllépése mellettem s amellett, hogy maradjak meg továbbra is a hadsereg élén.

A hadsereg föllépése Kossuthot legalább annyira meglephette, mint engem; bizonyság rá, hogy első ijedtében mindjárt meghazudtolta magát, mikor néhány nappal azután, hogy engem a hadseregtől határozottan visszarendelt, szabad választásomra bízta annak eldöntését, hogy a főparancsnokságot – de csupán a főhadseregét – meg akarom-e továbbra is tartani vagy sem.

És mellesleg fel kell egy olyan körülményt is említenem, melynek szóba hozatala alkalmasnak látszik rá, hogy megvilágító sugarat vessen ama napok történelmének homályába.

Elmozdításomat a hadsereg éléről Kossuth hivatalosan azzal indokolta, hogy okvetlenül véget kell vetni annak az elhanyagolt állapotnak, melybe a hadügyminisztérium a hadseregnél való tartózkodásom ideje alatt került; nem hivatalosan pedig azzal, hogy én megszegtem a kormány küldötteinek adott szavamat, mely szerint a főhadsereget haladéktalanul levezetem Komáromból Budára.

A hivatalos indoklás már csak azért sem érdemel hitelt, mert Kossuth maga nem hivatalos indokolást is szükségesnek tartott.

Ez az utóbbi pedig fölösleges is volt, valótlan is.

Fölösleges volt, mert június 30-i írásbeli nyilatkozatom tökéletesen elegendő volt visszahívásom kormányzati szempontból való igazolására, és valótlan volt, mert, mint minden anakronizmus, eleve elfogadhatatlan. Az engem a hadseregtől visszahívó rendelet ugyanis Mészáros altábornagy főparancsnoki kinevezésével együtt 1849. július 1-én kelt, s ezen a napon Kossuth – amint a 25. fejezet vége bizonyította – önkényesen föltehette ugyan rólam, hogy a főhadseregnek lehető leggyorsabb Budára vezetéséről szóló ígéretemet meg fogom szegni, de semmiképp sem állíthatta, hogy már megszegtem, ha nem olyan tényekre akarta állítását alapozni, amelyek 1849. július 1-én még a jövő méhében rejlettek.

Felfogásom szerint Kossuth a hadseregtől való eltávolításom tényét azért indokolta feltételezett szószegésemmel és nem engedetlen kijelentésemmel – mert az utóbbi a nép sértett érdekeinek védelmén alapul.

Június 30-án kelt levelemben ugyanis, melyben engedetlen kijelentésemet megtettem, én az ismert gyújtogatási rendeletet is megemlítettem, és azt mondtam, hogy már a nép azt sem tudja, ki ellen védekezzék: az oroszok ellen, az osztrákok ellen vagy a magyarok ellen.

Kossuth nyilván félt engedetlen kijelentésem különféle okainak nyilvános megvitatásától, és tanácsosabbnak tartotta visszahívásomat az egyedüli igaz helyett költött okkal indokolni.

De midőn Kossuth hivatalos és nem hivatalos úton azon mesterkedett, hogy az ő gyújtogatási rendelete és az én vak engedelmességet felmondó kijelentésem közti logikai összefüggés köztudomásra ne jusson: maga idézte fel – kivált a főhadsereg soraiban – azt a gyanút maga ellen, hogy engem puszta rivalitásból vagy éppenséggel személyes gyűlölködésből fosztott meg főparancsnoki tisztemtől. És nem vette észre, hogy Mészáros altábornagy egyidejű kinevezése a helyembe ezt a gyanút ténylegesen meg fogja erősíteni; nem vette észre, hogy a Mészáros altábornagyra eső választással a főhadsereg minden egyes hadtestét is megsértette a maga közvetlen hadtestparancsnokának mellőzésével. S aligha tévedek, ha azt állítom, hogy az a határozottság, mellyel a hadsereg elmozdításom ellen nyíltan szót emelt, nagyrészt az utódom személyének szerencsétlen megválasztása miatti általános felháborodás természetes következménye volt. Ezt a felháborodást pedig előre láthatta volna Kossuth, hiszen nem volt titok előtte, hogy az egész hadseregben csak egyetlen ember állt még Mészáros altábornagynál is szerencsétlenebb hadvezér hírében: Dembiński altábornagy, éppen az új fővezér alteregója.

Foglaljuk össze tehát az eddig közölt részletekből a leglényegesebb komáromi eseményeket, szülőokaikkal és horderejükkel együtt, hogy a következményeket könnyebben megérthessük belőle.

Kossuthnak abból a rendeletéből, hogy minden helységet el kell hamvasztani, mihelyt kénytelenek vagyunk belőle az ellenség elől kivonulni, és abból, hogy vonakodott a főhadsereghez csatlakozni és Komáromba jönni, azt a meggyőződést merítettem, hogy nem ismeri föl, mire van most a nemzetnek szüksége – és ha mégis felismeri, nem képes személyes érdekeinek feláldozásával munkálkodni érte.

Tudjuk, milyen hatással volt ez a meggyőződésem tetteimre. Felmondtam neki a közösséget, ezt neki magának nyíltan tudomására hoztam, és ezzel olyan lépést tettem, mely okvetlenül a kettőnk közti nyilvános szakadáshoz, tehát előreláthatólag saját bukásomhoz vezet, mert én ezt a lépést a magam szakállára tettem, anélkül hogy a hadseregnek bármelyik része tudott volna róla.

Csinált párt nem állt mögöttem. Csinálni pártot, amint a dolgok álltak, egyedül Kossuth csinálhatott nekem. És ezt meg is tette – nem azzal ugyan, hogy megfosztott a főparancsnokságtól, hanem azzal, hogy ezt a Mészáros-Dembiński duumvirátusra ruházta, mert intézkedését még legbuzgóbb hívei is éles rosszallással fogadták a hadseregben.

Csány és Aulich, ez a két általam oly nagyra becsült férfiú kezeskedése Kossuth mellett azután megingatta meggyőződésemet ez utóbbinak erkölcsi gyarlósága felől.

Átláttam, hogy a döntő és – ha Kossuth méltónak bizonyul Csány és Aulich kezességére – egyedül énrám vészt hozó lépést elhamarkodtam; de meg nem történtté többé nem tehettem.

Megígértem, hogy a hadsereget levezetem Budára, és ezt meg is akartam tenni, éppen azért, mert Csány és Aulich megingatta meggyőződésemet Kossuth erkölcsi gyarlósága felől.

Ezt a meggyőződésemet újra, mégpedig örökre megszilárdítani megint csak Kossuth volt képes. És ezt meg is tette – nem azzal ugyan, hogy megfosztott a hadsereg főparancsnokságától, hanem azzal, hogy ezt a Mészáros-Dembiński duumvirátusra ruházta, mert intézkedését megítélésem szerint egyetlenegy a nemzet érdekét szolgáló eshetőség sem indokolta: sem az a kilátás, hogy vele a hadiszerencsét megint a háromszínű zászlóhoz köti, mert mind a két tábornoknak sikerült már a csatatéren kétségtelenül bebizonyítania önmagáról, hogy szerencsétlen hadvezér, bár személyére nézve vitéz katona; sem az a valószínűsége, hogy ezzel helyreáll a megzavart egység a hadvezetésben, mert a pillanatnyilag a kormány híve, Klapka tábornok által vezényelt főhadsereg nyíltan ellene szegült a kormány rendelete végrehajtásának.

Sőt ezt a kinevezést még azzal a feltevéssel sem tudtam igazolni, hogy Kossuth szilárdan hiszi, Magyarország meg van mentve, mihelyt ő maga közvetlenül gyakorol befolyást a hadműveletek irányítására, és hogy ezt a befolyást mindenáron biztosítani akarja a maga számára; mert ha valóban él benne ez a hit (akár tévhit, akár nem) akkor éppenséggel nem szabad egy percig sem késnie, hanem ugyancsak sietnie kell Komáromba, hogy mindenekelőtt a főhadsereg engedelmességét biztosítsa.

Eszerint Mészáros és Dembiński nem köszönhette kitüntetését annak, hogy Kossuth őket utolsó ütőkártyaként kijátssza „a haza megmentésére” jeligével, sem Kossuth hitének – hiszen Kossuth ezt a hitét már jó előre megtagadta gyújtogató rendeletével; sem a nemzet szűzen fönntartandó katonai becsülete iránti aggodalmának – hiszen Kossuth jól tudta, hogy ezt éppen Mészáros és Dembiński kompromittálta eddig leginkább; sem a hadsereg egységének fönntartását célzó őszinte törekvésének – mert az egység föltétele a bizalom, és a főhadsereg már eléggé érthetően tudtára adta Kossuthnak, hogy egy morzsányi bizalom sincs benne Mészáros és Dembiński iránt; sem Kossuth bármilyen más szándékának, amely nem közvetlenül az ő személyes érdekét célozta volna – a nemzet érdekét legfeljebb csak erőszakolt képtelen föltevések alapján.

Ugyanehhez a kétségbeejtő eredményhez jutottam el a haditerv valódi értékének vizsgálata után, amelyet – mint nekem Klapka elmondotta – Dembiński készített, Kossuth és a minisztertanács elfogadta, és legelső feladatául tűzte ki a Komáromban hagyandó körülbelül 20 000 emberen kívül minden haderőnket a Maros és Alsó-Tisza körül vonni össze, hogy azután – mint mondták – az oroszokat és osztrákokat egyesült erővel egymás után megsemmisítsük, vagy ha ez nem sikerül, Erdélyig visszavonulva találjunk kiindulópontot Magyarország végleges visszahódításához.

A haditervben szerintem kirívó ellentmondások voltak.

Dembiński az ellenség koncentrikus támadásainak egyikével szemben akarta haderőnket összpontosítani; mert mindkét ponton egyszerre ellenállni nincs elég erőnk.

Koncentrikus támadásokat nem szokás úgy intézni, hogy valamennyi hadműveleti vonalon nyomul előre egyforma erejű had. Ennek első oka, hogy az együvé irányuló hadműveleti vonalak fontossága lényegesen különbözik, és ez a különbség részint állandó (a megváltoztathatatlan helyi hadászati viszonyoktól függő), részint változó (a támadó fél haditervétől függő) elemekből adódik.

A túlerejű koncentrikus támadásokkal sikeresen szembeszállni akaró hadvezér első feladata felismerni, melyik a főtámadás, a közvetlenül rá következő feladat: ennek felelni meg teljes erővel, a melléktámadásokkal szemben pedig szükség esetén akár csak megfigyelésre szorítkozni. De mikor két főtámadással kell megbirkózni, melyek mindegyike, melléktámadásokkal kombinálva, elég erős, hogy a sikeres védelmet aggasztóan kétségessé tegye, ráadásul a védekező felet teljes bekerítéssel is fenyegeti, akkor csak e két dolog közt választhatunk: vagy „va-banque!”,^* vagy „hirtelen feladni az ország védelmét az országon kívüli menedékhely biztosítása érdekében”.

Ha „va-banque”-ra szánjuk el magunkat: akkor a két főtámadás közül az egyiket – mégpedig rendszerint azt, amelyik távolabb esik tulajdon haderőnk súlypontjától – egyelőre szintén melléktámadásnak kell tekintenünk.

Ha „menedékhely biztosítása” a szándékunk: akkor mindkét főtámadás elől időben ki kell térni, egy melléktámadással szemben összevonni erőnket, ezt visszaverni, s ezáltal a hátrálási vonalat semleges területre biztosítani.

Az első esetben mindent meg lehet nyerni, de mindent el is lehet veszíteni – a fegyverbecsületet kivéve; ezt egyszer s mindenkorra megőrizzük, és a fegyverek becsülete, melyeknek élén egy egész nemzet ügye nyugszik, magának a nemzetnek a becsülete.

A másik esetben nincs vesztenivaló: itt – a harctérről való veszélytelen elvonuláson kívül – úgyis szélnek van eresztve már minden, a fegyverbecsület is.

A két esetet egyesíteni sem hadászatilag, sem erkölcsileg nem lehet.

Magyarországot koncentrikusan megtámadták. Melléktámadások indultak északkeletről (Máramarosban), keletről (Erdélyben), délről (a Bánságban és a Bácskában), délnyugatról (Somogy és Zala vármegyében) és északról (Árva vármegyében); főtámadások pedig nyugatról (a Felső-Dunánál) és északról (a Felső-Tiszánál).

A két főtámadás közül mindegyik egymaga is elég erős volt rá, hogy – az elsorolt melléktámadásokkal kombinálva – a sikeres honvédelmet aggasztóan kétségessé tegye; a teljes bekerítés veszélye is félreismerhetetlen volt, csupán délkeleten kecsegtetett semleges terület menedékhelyül, de az oda levezető utat keresztezte a déli és keleti ellenséges melléktámadás iránya, és ott volt egy ellenséges erőd – Temesvár!

Ilyennek ítéltem én (néhány nappal a peredi csata után) Magyarország helyzetét.

Én tehát más választást nem láttam, csak ezt; vagy „va-banque”, vagy „kihátrálni török területre”; ezek közül az elsőt választottam, és mint ismeretes, a június 26-i minisztertanácson keresztülvittem indítványomat, hogy a Duna jobb partján egyedül az osztrákok főereje elleni azonnali kétségbeesett támadással keressük a végső döntést, az orosz főtámadást pedig egyelőre csupán tartsuk szemmel, és – ha lehet – alkudozásokkal késleltessük előrehaladását.

Mindezek ellenére Kossuth a fennforgó körülmények közt sokkal célszerűbbnek tarthatta a kivonulást Törökországba.

És ennek a kivonulásnak a biztosítása volt tulajdonképp egyedüli értéke Dembiński haditervének.

Benne az imént röviden vázolt elméletet a hadműveletek hirtelen félbeszakításától a külföldi menedékhely felkereséséig pontról pontra, a gyakorlatban alkalmazva láttam; mert – vagy 20 000 embert Komáromban hagyva őrségnek – az egész magyar haderő összpontosítása Szeged mellett a Maros és az Alsó-Tisza találkozási pontján, mikor az orosz főhadsereg Miskolcnál, az osztrák pedig Komárom előtt áll: ez világosan azt jelentette, hogy mind a két főtámadás elől jókor kitér; abban pedig, hogy a hadművelet következtében Dembińskinek sikerülhet a déli melléktámadást – a Jellačić bán alatti osztrák déli hadseregét, amely Szegedet és ezzel a Törökországba való hátrálási vonalat leginkább veszélyeztette – visszaverni, s ezzel a semleges területre való kivonulást biztosítani, abban egy percig sem kételkedtem.

Kétségbe kellett vonnom viszont annak az állításnak az őszinteségét, hogy a Marosnál és Alsó-Tiszánál való összpontosítás nem más, mint hadászati előkészület mindkét ellenséges hadsereg megsemmisítésére, sőt hogy a legrosszabb esetre kilátásba helyezett további visszavonulás Erdélybe csak Magyarország visszahódításának kezdete.

Mert ha Dembińskinek valóban komoly szándéka tönkretenni az ellenséges főhadseregeket: aligha kezdhette meg mind a kettő ellen egyszerre a megsemmisítés művét; azzal kellett megelégednie, hogy egyiket a másik után verje meg. De aztán sem felejthette el, hogy feladatának megoldását minden Szeged felé tett hátráló lépéssel fokozatosan megnehezíti; és azt sem, hogy az ellenséges főhadseregeknek a feladat megoldásához kedvezőbb elhelyezkedésére nem számíthat, mint amilyen ez a haditerv készítésekor volt – napról napra hátrányosabbra igen.

Az említett időpontban ugyanis, mint láttuk – az orosz főhadsereg Miskolc körül állott, az osztrák pedig a Concó-vonalnál, tehát a kettőt egymástól több mint harminc mérföld választotta el, és még a Duna vize is.

Az orosz főhadsereg elől visszavonuló Wysocki tábornok csapataival – egy gyenge megfigyelő oszlopot hagyva az orosz elővéd útjában – gyorsmenetekben elérhette Komáromot, mielőtt az oroszok zöme átléphette volna a Dunát. Egyidejűleg a Kmety-hadosztály egyesülhetett a főhadsereggel Komáromnál, a legrosszabb esetben Budán keresztül; így tehát Dembiński altábornagynak Komáromnál nagyon előnyös helyi viszonyok közt több napi ideje van az osztrák főhadsereg erőteljes és valószínűleg eredményes megtámadására, még mielőtt az orosz főhadsereg őt közvetlenül megtámadhatná.

Az a lehetőség, hogy Dembiński hasonlóan kedvező körülmények közt támadhassa meg akár az osztrák, akár az orosz főhaderőt, szóban forgó haditerve alapján sem későbbi időpontban, sem az ország más pontján – legkivált pedig Szegednél vagy az odavezető úton – nem volt elképzelhető.

1. Mert a két ellenséges főhadsereg egymáshoz viszonyított hadászati állása, mint már jeleztem, napról napra – és Dembińskinek minden hátráló lépésével – csak hátrányosabbá válhatott az ő támadó szándékaira nézve.

2. Mert Dembińskinek nem állott módjában nagyobb számmal vonni össze harcképes seregeket Szeged mellett (vagy útközben), idejében és támadó célra, mint itt Komáromnál.

3. Mert Dembiński, mihelyt elhagyja Komáromot, sehol sem talál olyan kedvező, részint természetes, részint emberkéz készítette helyi viszonyokra, mint amilyenek Komáromnál rendelkezésére álltak.

Az 1. ponthoz: Az ellenséges főhadseregek – az osztrákok, mint láttuk, a Concónál, az oroszok pedig Miskolc mellett – körülbelül egyforma távolságra voltak Szegedtől, melyet Dembiński, állítólag támadó szándékból, a magyar haderő összpontosítási helyéül választott. A mi főhadseregünk Komáromnál és Komáromtól északra állt, tehát távolabb volt Szegedtől, mint a két ellenséges főhadsereg.

Igaz, hogy a főhadsereg ide lerendelt nagyobbik részének módja volt néhány erőltetett menettel behozni azt a hátrányt, amelyet a nagyobb távolság jelent, sőt Szegedig két-három nap előnyre is szert tehetett. Ez sem akadályozhatja azonban az ellenséget abban, hogy az osztrákok a Concó-vonaltól, az oroszok Miskolcról egyidejűleg szintén Szeged felé induljanak, és már a hadművelet második harmadrésze során olyan közeli összeköttetésbe kerüljenek, hogy Dembiński ne mérhessen egyikre sem csapást, anélkül hogy a másik ellenséges hadsereg közvetlenül meg ne támadja – sokkal rövidebb időn belül, mint Komáromnál.

A 2. ponthoz: Tudtomra a magyar hadierők 1849. július elején következőképpen voltak elhelyezve az országban:

a) a főhadsereg (a komáromi várőrséggel, de a Kmety-hadosztály nélkül), körülbelül 45 000 ember, Komáromnál és Komáromtól északra.

(A tőle elvágott Kmety-hadosztály, vagy 5000 ember, Székesfehérvár közelében.)

b) A Wysocki-hadtest, 9–10 000 ember, Miskolc és Pest között.

c) A Kazinczy-hadosztály, 6–7000 ember, Máramarosban.

d) A tartalékhadtest, 10 000 emberre tervezve, részint még a szervező helyeken, részint a pest-szolnoki vonalon gyülekezve, részint pedig már az alábbi seregek kiegészítésére felhasználva.

e) Vetter altábornagy hadserege a Bánságban és a Bácskában.

f) Bem altábornagy hadserege Erdélyben.

g) Pétervárad, Arad, Munkács és Déva várőrségei.

Az utóbbi várőrségeket, valamint azt a 20 000 embert, akiket Dembiński intézkedése értelmében a főhadseregből Komáromban kellett hagyni, a szegedi összpontosításnál nem lehetett számításba venni; ugyanígy a Kazinczy-hadosztályt sem, mert Dembiński annak a veszélynek teszi ki magát, hogy Szegeden mind a két ellenséges főhadsereg egyszerre támadja meg őt, ha addig vár a támadással, amíg a Kazinczy-hadosztály is megérkezik. Bem és Vetter hadseregét sem lehetett számításba venni a szegedi támadó célzatú összpontosításnál, mint ahogyan a várőrségeket és a Kazinczy-hadosztályt sem, mivel Dembiński a maga haditervében a nevezett hadseregeknek más feladatot tűzött ki.

Bem altábornagy hadseregének ugyanis Erdélyt kellett megvédenie; Vetter altábornagy hadseregének pedig az Alsó-Dunát a Tisza torkolatától Orsováig szemmel tartani, báró Jellačić bánt megsemmisíteni, Péterváradot fölmenteni, a titeli fönnsíkot elfoglalni és Temesvárt bevenni, és ezért, amint illik is, meg kellett szaporítani a főhadsereg egy részével (a Kmety-hadosztállyal) s ezen fölül – ha nem csalódom – még a tartalékhadtest néhány már harcképes alakulatával. Világos tehát: Dembiński altábornagynak nem juthatott eszébe, hogy Bem hadseregét a Maros vagy az Alsó-Tisza felől akár az orosz, akár az osztrák zöm elleni támadásban alkalmazza, mert hiszen Erdélyt mindenáron meg kellett tartania, mint Magyarország visszahódításának kiindulópontját; sem pedig Vetter hadseregének közreműködésére nem számíthatott Dembiński mindaddig, míg az Titelt és Temesvárt be nem vette, mert hiszen ennek a kettős feladatnak megoldása éppen az ő haditerve értelmében nélkülözhetetlen volt a hadműveleti alap biztosításához. Ha azt feltételezi Dembiński, hogy Vetternek nem kell több idő a titeli fönnsík és Temesvár bevételéhez, mint amennyi neki (Dembińskinek) a többi nélkülözhető haderő szegedi összpontosításához, vagy az ellenséges főhadseregeknek ottani gyülekezési helyünk közvetlen veszélyeztetéséhez, akkor az altábornagynak még Kossuthnál is vérmesebb reményekkel kellett volna eltelve lennie, ez pedig – mint említettem – képtelenségnek látszott.

Így tehát Dembiński altábornagynak – miután a Kmety-hadosztályt Vetter hadseregének gyarapítására fordította, 20 000 embert pedig intézkedése szerint Komáromban kellett hagyni várőrségnek – a Szeged melletti támadó célzatú gyülekezéshez nem áll rendelkezésére több erő mint:

Komárom mellett viszont – mint már említettem – rendelkezésre állt:

tehát Komáromnál 7000 emberrel többet lehetett összehozni, mint Szegeden.

Az egybevető összeállításban én a tartalékhadtestet készakarva teljes számban írtam javára a szegedi összpontosításnak, mert nem vagyok egészen biztos benne, hogy Dembiński annak némely részét valóban máris Vetter hadseregének gyarapítására fordította-e. És ugyancsak készakarva mellőztem a komáromi összpontosításnál azt a lehetőséget, hogy a tartalékhadtestet – legalább részben – ide rendelik; egyáltalán nem vagyok rászorulva, hogy nézeteim indokolása során a valószínűségeket legszélső határukig felhasználjam.

Azt mégis meg kell jegyeznem, hogy a Szeged javára számításba vett 10 000 főnyi tartalékhadtest a főhadsereg hasonló nagyságú – Komáromnál kimutatott – részével szám szerint mérkőzhetett ugyan, de használhatóság és a harctéren való megbízhatóság tekintetében soha; a tartalékhadtest ugyanis – kereteit kivéve – nyers újoncokból állt, és még csak most szerelték föl. Ezt figyelembe véve, aligha tévedek, ha azt állítom, hogy a Komárom melletti összpontosításnál kimutatott 52 000 embertől a Szeged melletti összpontosítás 45 000 emberével szemben – egyébként teljesen egyenlő hadászati és harcászati feltételek közt is – a 7000 főnyi embertöbblethez képest aránytalanul nagyobb többletteljesítményt lehetett várni.

Ha pedig Dembiński altábornagy Szegednél összegyűjtendő támadó hadseregét a népfölkelés beosztásával szándékozik szaporítani, azt hivén, hogy ezzel nemcsak fejszám, hanem erkölcsi erő tekintetében is fölösen fedezheti – a Komáromnál összegyűjthető erővel összehasonlítva – a Szeged hátrányára mutatkozó hiányt, akkor ahhoz a gazdához hasonlít, aki, hogy bővebb aratása legyen, termékeny földjeit többször annyi terméketlen földre cseréli, és nagyot bámul dőre számításának bizonyára visszás eredményén.

A 3. ponthoz: Itt talán elég egyszerűen annyit mondani, hogy a harctéri helyzet alapján támadás szempontjából – mert csak erről lehetett szó Dembiński altábornagy haditervének határozott támadó jellegét tekintve – Komárom mind hadászati, mind harcászati tekintetben a legfontosabb pont volt az egész országban; hogy Komárom az elsáncolt táborral Dembińskinek módot adott arra, hogy a támadást, még ha többször felsül is vele, mindig újrakezdhesse, amíg lőszerrel és erkölcsi erővel bírja; hogy Komáromnál egy ellenséges győzelem a mi hadseregünket legfeljebb saját támadó hadműveletünk tulajdonképpeni kiindulópontjáig vetheti vissza; Szeged és az előtte fekvő terep tarthatatlan volta pedig a szándékolt támadás esetén még a lehetőségét is kizárta annak, hogy ellenséges győzelem esetén a veszedelmes következményeket hadseregünk kikerülhesse.

Nagyjából ezek az elmélkedések vezettek engem arra a meggyőződésre, hogy Dembiński altábornagy egy cseppet sem volt támadó hadászati eszmékkel eltelve, mikor haditervét készítette; és mikor azt állította, hogy ő a két ellenséges főhadsereg valamelyike elleni támadás céljából indítványozza a levonulást Szegedre, ő maga hitt legkevésbé szava őszinteségében.

Legrosszabb esetben egészen Erdélyig folytatni a visszavonulást, és onnan kezdeni meg Magyarország visszahódítását – nos, ez alig érdemli meg, hogy komolyan fontolóra vegyük. Ezt az eszmét is, mint azt is, mint hogy Szegedről kiindulva kell majd megsemmisíteni egymás után az ellenséges főhadseregeket, Dembiński csak azért tolta oly nagyon az előtérbe haditervének indokai közt, hogy – mint mondtuk – a haditerv egyedüli gyakorlati célját, a semleges területre vezető hátrálási vonal biztosítását palástolja. A szóban forgó haditerv egyetlen értéke szerintem ez a nagyon is gyakorlati célzat volt.

Hadászati helyzetünk fölületes megítélése esetén minden erőnek a Maros és az Alsó-Tisza melletti összpontosítása azzal kecsegtetett, hogy itt tartható védelmi álláshoz jutunk, és módunk van a harc hosszadalmas elnyújtásával megmenteni Magyarországot. De nézetem szerint ez csak akkor valósulhatott volna meg, ha az osztrák főhadsereg – a mi főhadseregünk nagyobb részének el nem palástolható elvonulása ellenére – Komárom alatt veszteg marad; ha mind Temesvár, mind a titeli fönnsík a főhadsereg szegedi összpontosításra kijelölt felének beérkezése előtt kezünkre kerül; végül, ha a külföld várva várt beavatkozása Magyarország mellett már csakugyan folyamatban van. Mindezeknek az elengedhetetlen előföltételeknek valószínűtlen volta erősített meg abban a meggyőződésemben, hogy a Dembiński-féle hadműveleti terv tulajdonképpeni gyakorlati értéke egyes-egyedül az, hogy egyes személyek elvonulását biztosítja, kifelé az immár feladott országból, idegen menedékhelyre.

Eszerint Kossuth ismételt fogadalmai ellenére,^* hogy mennyire szívesen meghal a hazáért, hogy ez voltaképp nem is számít érdemnek, mert ő sem a hazán kívül nem tudna élni, sem a hazában, ha ez szolgaságba esik – mindezek és a hozzájuk hasonló ismételt fogadalmak ellenére Kossuth éppen a Dembiński-féle haditerv elfogadásával, gyújtogatási rendeletével s a Komáromba településtől való vonakodásával elárulta kettős szándékát: a maga életét megmenteni, aztán pedig a biztos távolból folyton-folyvást sokezernyi honfitársát a halálba kergetni egy olyan elvért, amelyért ő maga a legkevésbé sem volt hajlandó meghalni. Én abban a meggyőződésben éltem és élek, hogy a halált egy olyan ügy szolgálatában, amelyért honfitársainkat ezerszámra halálba kergettük vagy vezettük, szándékosan nem kerülni a legnagyobb tisztesség, amit ezen a földön megadhatunk magunknak; én abban a meggyőződésben éltem és élek, hogy Magyarország akkori helyzetében jótétemény volt, amellyel a forradalom vezetői hazájuknak és a nemzet becsületének tartoztak, az egyenlőtlen harcot saját életük kockáztatásával szerencsétlen, de nem dicstelen végéhez minél hamarabb elvezetni.

Ettől a meggyőződéstől áthatva ajánlottam a kormánynak, hogy a végső döntés színhelyét tegye át a Duna jobb partjára; a népfölkelés ismételt kimozdítását rosszalltam, sőt amennyire személyes befolyásom engedte, meg is akadályoztam; és végre – miután átláttam, hogy Kossuthnak nincs elég lelke meggyőződésemet magáévá tenni, és aszerint cselekedni – egyenesen kijelentettem neki, hogy Komáromnál szándékozom maradni, ha másképp nem lehet, a fősereggel egymagával is.

Erre – mint ismeretes – elmozdítottak a főparancsnokságtól.

De a főhadsereg meglepően erélyes kiállása mellettem módot adott, hogy mégis azt tegyem, amit elhatároztam, s én erre, mikor Klapka tábornok, a főhadsereg hadtestparancsnokai és a központi hadműveleti iroda főnöke nálam az összehívott haditanácsba gyülekeztek, szilárdan el is voltam tökélve.

De a főhadsereg mellettem való kiállását nem volt szabad érdemén túl becsülnöm, és számba kellett vennem, mekkora része lehetett, sőt bizonyára volt is benne mind az utódom megválasztása feletti általános felháborodásnak, mind a megsebesülésem miatt irántam most melegebben fakadó rokonszenvnek; és nem volt szabad felednem, hogy szándékom útjában veszedelmes szirtek vannak.

Ezek a szirtek: elsősorban a főhadsereg két rangban legidősebb tábornokának (Klapkának és Nagysándornak) kétségtelen szimpátiája a kormány rendszabályai, különösen az imént érintett levonulási parancs iránt, s a nem megvetendő befolyás, melyet ők ketten a maguk fontos posztján (kivált Klapka, mint helyettesem a fővezérségben) a főhadsereg hangulatára gyakorolhattak.

De az elhatározásom szempontjából legkedvezőtlenebb az volt, hogy sebesült lévén nem teljesíthettem személyesen a parancsnoki kötelességeket, és így elestem attól a rendkívüli előnytől, hogy az erőteljes személyes vezetés s a személyes példaadás kettős erejével a főhadsereget teljes egészében magammal ragadhassam, sorsának Kossuth sorsától – nem a nemzetétől – való, meggyőződésem szerint feltétlenül becsületes elválasztására.

Tegyük fel, hogy én ekkor még vagy már újra szolgálatképes vagyok; minden bizonnyal nem haditanácsot tartok, hanem a tények erejét ismerve, cselekszem. Az immár egyesült főhadsereget, eredeti szándékom szerint – Klapka és Nagysándor tábornokok rokonszenvével nem sokat törődve –, legott az osztrákok elleni támadásra vezettem volna, és már ezzel a puszta ténnyel is a nevezett két tábornok szándékommal ellenkező minden befolyását a hadsereg szellemére bizonyosan meghiúsítom, hiszen ők, ha az elvonulás mellett, tehát a támadás ellen izgatnak, szükségképpen magukra vonják a kétes katonai elszántság gyanúját, és csakhamar okuk lesz keservesen megbánni, hogy nem hallgattak.

De mivel kénytelen voltam a hadsereg tényleges vezetését éppen Klapka tábornokra hagyni, meg voltam győződve róla, hogy ő igyekszik a felsőbb parancs tekintélyét érvényesíteni az én akaratommal szemben, már csak azért is, mert a parancsolt szegedi összpontosításban a maga tulajdon eszméjére ismerhetett, mely szerint a mentő nyugat-európai beavatkozás biztos reményében a harcot minél hosszabbra el kell nyújtani: a megfelelő haditanácsi határozat látszott az egyedüli eszköznek arra, hogy Klapka tábornokot is megnyerjem szándékomnak, már azzal is meg lehettem elégedve, hogy Klapka tábornok az általam összehívott haditanács illetékességét, hogy a határozott felsőbb paranccsal ellentétes határozatot hozzon, mindjárt elvben nem tagadta.

A legfontosabb dolog tehát az volt, hogy a haditanács a kívánt értelemben hozzon határozatot.

Ez a feladat nem látszott könnyűnek; átláttam ugyanis, hogy az utolsó döntést a főhadsereggel Komáromnál kereső szándékom tulajdonképpeni kiindulópontját – azt a meggyőződésemet, hogy Magyarország eredetileg igaz ügyét ténylegesen megmenteni többé nem lehet – nem palástolhatom, mihelyt a szándékot magát nyíltan, indítvány formájában, a haditanács elé terjesztem. És mivel a haditanácsnak csupán két tagjáról tudtam,^* hogy hozzám hasonlóan felismerték nemcsak nemzeti ügyünk tényleges megmentésének lehetetlen voltát, hanem erkölcsi megmentésének vagy – ami egyre megy – a fegyverbecsület megmentésének lelkiismereti kötelességét, azt is át kellett látnom, hogy a haditanács többi tagjának lelkében végleges győzelmünk reményének legkisebb felcsillanó sugara is (teszem azt, Klapkának a valószínű közeli külföldi beavatkozással való biztatása) indítványomat alapjában rendíthetné és buktathatná meg.

Hogy ennek elejét vegyem, indítványom (az osztrákok elleni támadás haladéktalan megkezdése) valódi célzatát elhallgatandónak ítéltem.

Ezért – remélve, hogy ezzel a fogással Klapka tábornok előrelátható ellenvetéseinek élét elveszem – indítványomat magam is Klapkának a megmentésünkre közelgő külföldi beavatkozás ábrándjára alapított álláspontjával indokoltam, azzal, hogy küzdelmünket lehetőleg hosszúra kell nyújtanunk.

Ehhez az indokoláshoz a legkitűnőbb anyagot Dembiński imént fejtegetett haditerve szolgáltatta.

Mindenekelőtt rávilágítottam a haditervnek a huzamos és erőteljes védelem lehetőségét kizáró hibáira, és különösen Dembińskinek arra a nyilvánvaló hadászati balfogására hívtam fel a haditanács figyelmét, hogy ő a Bánságot tette meg hadműveleti alapjának, tehát egy olyan részét az országnak, melyben a lakosság legnagyobb részének ellenséges indulata miatt csak gyéren lehet a harc tervezett állhatatos, erélyes folytatásához nélkülözhetetlen segélyforrásokra számítani, melyben a két ellenség főtámadásaival szembenéző védővonalak (a Maros és az Alsó-Tisza) kiugró, harcászatilag tartós erőddel meg nem erősített, hadászatilag nem könnyen védhető hegyesszöget képeznek (Szegednél) ráadásul, amíg a titeli fönnsík az ellenség kezén van, bal felől minden támpont nélkül; és amelynek legerősebb pontját (Temesvárt) szintén osztrák őrség tartja.

Határozottan kijelentettem, hogy nézetem szerint a Bánságban hosszabb sikeres ellenállásra gondolni sem lehet az adott hadászati helyzetben; ennek megváltoztatására pedig aligha lesz elég idő, ha a főhadsereg is a szegedi általános visszavonuláshoz csatlakozik, s ezzel, amint előre látható, mindkét ellenséges fősereget közvetlenül maga után vonja; ezeknek további előnyomulását a délvidékre minden áron meg kell akadályozni, ha az említett kedvezőtlen hadászati helyzet megváltoztatásához szükséges időt akarunk biztosítani, és így a küzdelem hosszas elnyújtását lehetővé tenni; végül, hogy itt Komáromnál a főhadseregünk hadászati helyzeténél fogva egyedül is mind a két ellenséges fősereget déli előnyomulásában részint közvetlenül, részint közvetve, és remélhetőleg legalább annyi időre tudja föltartóztatni, amíg Temesvárt és a titeli fönnsíkot be nem vesszük, az ország különböző helyeiről hadikészleteinket a Maros és az Alsó-Tisza mögé nem szállítjuk, az ottani kiterjedt folyami védővonalakat nem szabályozzuk és ideiglenes erődítésekkel tarthatóvá nem tesszük, vagyis az elszánt hosszú ellenállás legszükségesebb föltételeit meg nem teremtjük.

Azt indítványoztam tehát, hogy a főhadsereg maradjon Komáromnál, és haladéktalanul támadja meg az osztrákokat; éppen ezzel lehet az osztrákok zömét közvetlenül, az oroszokét pedig közvetve visszatartani a Maros és az Alsó-Tisza vidékére való előrenyomulástól.

Végül megpróbáltam ezt a kétségbeesett, következményeiben kétségkívül nyaktörő indítványt a haditanácsnak még azokkal a tagjaival is megkedveltetni, akik talán még bizakodva tekintettek a jövőbe, vagyis a támadás várhatóan szerencsés folyamatának – habár valószínűtlen – előnyeit erősen kiemeltem. Lehet, hogy ezzel túl is lőttem a célon, és vele Klapkát gyanakvóvá tettem, már ami javaslatom indoklásának őszinte voltát illeti.

Akárhogy volt is, Klapka indítványomat megtámadta, és a maga részéről azt indítványozta, hogy a főhadseregnek a szegedi összpontosításhoz kirendelt része tüstént hagyja el Komáromot, mégpedig a Duna bal partján; szerinte csakis valamennyi sereg gyors összpontosítása mentheti meg a hazát; az én indítványom – ha megvalósítjuk – a főhadsereget elszakítaná a kormánytól, következésképp a többi magyar seregtől is.

Klapka utóbbi megállapítása olyan szembeszökően valószínű volt, hogy én – nem tudván, meddig terjed a reménykedés a haditanács többségének lelkében – indítványomat nem bocsáthattam nyugodtan szavazásra.

Még egyszer szót emeltem tehát, és kifejtettem, hogy indítványom a főhadsereg egyesülését a kormánnyal és a többi magyar sereggel korántsem teszi lehetetlenné, mert mihelyt sikerül a Duna jobb partján az osztrákok harcvonalát áttörnünk, egyesülésünknek többé semmiféle ellenséges akadály nem áll útjában. A kérdés tehát, amelyről a haditanácsnak döntenie kell, nem az, hogy egyesüljünk-e vagy nem, hanem az, hogy szökéssel vagy harccal egyesüljünk-e.

Az első kényelmesebb, az igaz. De hogy tisztességesebb-e, erről döntsön a haditanács.

Ez a fordulat megmentette indítványomat, hogy haladéktalanul indítsunk támadást az osztrákok ellen a Duna jobb partján. A haditanács ezt egyhangúlag elfogadta, de csak azzal a többség által hozzáfűzött föltétellel, hogy az akár sikeres, akár sikertelen keresztültörési kísérlet után a következő hadműveleti cél a főhadsereg szegedi visszavonulásra kijelölt nagyobb részének egyesülése legyen a kormánnyal és a többi magyar haderővel.

Ez a föltétel meghiúsította ugyan azt a szándékomat, hogy a határozatba ment esetleg sikertelen támadást az osztrákok Komárom előtti felállása ellen következetesen megismételjük; de legalább annyit elértem, és ezzel meg kellett elégednem, hogy a valószínűleg soha többé vissza nem térő kedvező alkalom, hogy az osztrákokra Komárom alatt erőteljes csapást mérjünk, nem múlik el kihasználatlanul.

Klapka tábornok, aki a többség említett kiegészítésével szintén indítványomra szavazott, ezáltal a maga részére biztosította az osztrákok főereje ellen a haditanácsban július 9-re kitűzött támadás vezetését.

Annál meglepőbb volt tehát, hogy július 7-én (tehát az imént elbeszélt haditanácsot követő napon) az I. hadtest (Nagysándor) Komáromból váratlanul útnak indult Bátorkeszibe, hogy a III. és VII. hadtest által követve, a tegnapi haditanács határozata ellenére a Duna bal partján megkezdje a visszavonulást Szeged felé.

Én ezt csak úgy tudtam megmagyarázni, ha vagy azt teszem fel, hogy Klapka tábornok és a hadtestparancsnokok az előző napon tartott haditanácsban csupán színleg szavaztak indítványomra – mondjuk, irántam való kíméletből, nehogy megbántsanak, és ezáltal testi szenvedéseimet még fokozzák –, titokban pedig Klapka tábornok indítványát emelték határozattá; vagy pedig Klapka és Nagysándor tábornok ellenem szőtt ármánya lappang az I. hadtestnek Komáromból való elvonulása mögött.

Az első esetben én ezentúl fölösleges voltam a főhadsereg élén; az utóbbi esetben Klapka és Nagysándor tábornok cselszövéseit meg kellett gátolnom.

Mindkét dolog arra indított, hogy a hadsereg főparancsnokságáról önként és azonnal leköszönjek.

Ennek az lett a következménye, hogy még július 7-én este a Komáromban levő összes csapattestek tisztjeinek küldöttsége^* megjelent nálam, és a főhadsereg nevében felszólított, hogy vegyem át újra a fővezényletet.

Az elmondott körülmények között kötelességemnek tartottam a tiszteket mindenekelőtt a kormányhoz való viszonyom felől felvilágosítani.

Nyíltan feltártam előttük a Kossuth közt és köztem fennforgó viszály tulajdonképpeni rejtelmeit. Különösen arra figyelmeztettem őket, hogy pillanatnyilag nyílt ellenszegülésben vagyok a kormányzóval szemben, mert az általa és hadsereg-főparancsnoka által elrendelt déli irányú visszavonulásban nem láthatok egyebet az országból való gyalázatos futás kezdeténél, én pedig azt tartom, hogy a főhadseregnek, ha tartozását a haza iránt, amelynek igaza mellett fegyvert fogott, becsülettel le akarja róni, kötelessége az előtte álló ellenséget elszántan megtámadni, nem pedig kitérni előle, csak azért, hogy abban a futásban még jókor részt vehessen. Felszólítottam a tiszteket, gondolják meg, hogy felhívásuk a főhadsereg parancsnokságának újraátvételére a kormánnyal szembeni nyílt ellenszegülésem helyeslésével egyenértékű; hogy ők (a hadsereg küldöttei) ezáltal nem erkölcsi, de anyagi érdekeik ellen cselekszenek, mert én már leszámoltam az élettel, és aki magát az én vezetésemre bízza, legyen rá szintén elszánva; és hogy elesett testi állapotomat tekintve a jövőben nem várhatják el többé azt a személyes erőfeszítést, amire eddig képes voltam. De ha a főhadsereg – fejeztem be fejtegetéseimet – mindezek ellenére engem kíván parancsnokának, és föltételeimet is kész teljesíteni – tudniillik, hogy Komáromot csak akkor hagyja el, ha előbb elszánt kísérletet tesz az osztrákok főerejének legyőzésére –, és ha akkorra megint szolgálatképes leszek, becsületbeli kötelességemnek tartom a főhadsereg vezetését megint kezembe venni.

A hadsereg küldöttei megelégedtek ezzel a kijelentéssel. Az I. hadtest elvonulása Bátorkesziig eszerint Klapka és Nagysándor tábornok cselszövényének bizonyult. Az utóbbi kénytelen volt hadtestét azonnal visszavezetni Komáromba, az előbbi pedig újra késznek nyilatkozott a július 6-i haditanács határozatának végrehajtására.

Július 9-én azonban az aznapra kitűzött támadás az osztrákok Duna jobb parti állása ellen elmaradt – július 11-re halasztották. A halasztás okául azt jelentették, hogy a csapatok július 9-én késő reggel, tehát az előnyomulás megkezdésére kitűzött időpontnál órákkal később sem voltak menetkészen, holott a táborunkban észlelhető rendkívüli mozgolódást az ellenség már szemlátomást észrevette és jelezte. Július 10-e pedig valószínűleg azért múlt el tétlenül, mert Klapka tábornok a 9-i tapasztalatok után fokozottabban éber ellenség figyelmét el akarta altatni.

Július 11-én végre teljes erővel bekövetkezett a Klapka tábornok vezette magyar főhadsereg támadása a komáromi elsáncolt tábort a Concó torkolatától Almásig félkörben körülzáró osztrák állások ellen.

A nap hadműveleti célja a Concó-vonal birtokbavétele volt torkolatától Nagyigmándig.

Ez nem sikerült – és két nap múlva (július 13-án) az I., III. és VII. hadtest (az utóbbi portyázó különítményeivel együtt), Görgey Ármin hadoszlopával, mint elővéddel, a Duna bal partján kivonult Komáromból avégett, hogy ettől fogva megint személyes vezetésem alatt – a július 6-i haditanács határozata értelmében – legelső hadműveleti célként az ország déli részében összpontosuló seregekkel való egyesülést kísérelje meg; a II. és VIII. hadtest pedig Komárom és az elsáncolt tábor őrségeként Klapka tábornok fővezénylete alatt visszamaradt.

---