Az az erő, amellyel 1849. július 13-án Komáromból kivonultam, hogy az egyesülést a Mészáros altábornagy alatt délen gyülekező seregekkel a Duna bal partján keressem, mint már előzőleg említettem, az I. hadtestből (Nagysándor), a III. hadtestből (gróf Leiningen), a VII. hadtestből (Poeltenberg) és Görgey Ármin hadoszlopából állt, összesen – amennyire emlékszem – 27 000 főből.
Az összeköttetés helyreállítását először Vácon és Gödöllőn át készültünk erőltetett menetekkel megkísérelni.
Görgey Ármin hadoszlopa (elővédként) már július 12-én este elindult Komáromból Bátorkeszire. Követte a július 12-ről 13-ra virradó éjjel az I. hadtest; 13-án hajnalban a III. és utána a VII. hadtest.
Ez a menetrend változatlan maradt Vácig.
Komáromtól Bátorkeszin és Garamkövesden át egyetlen úton haladtunk az Ipoly melletti Szobig. Ettől fogva csak Görgey Ármin hadoszlopa és az I. hadtest (mivel ezek mindig éjjel meneteltek) követték a legrövidebb utat Zebegényen és Nagymaroson át Vácra; a III. és a VII. hadtest ezt a nagymarosi szűkületet a Szobtól Márianosztrán át vezető hegyi úton megkerülte.
Az óvatosságra azért volt szükség, mert az osztrákok* – akiknek lovas járőrei előző napon Kövesd és Hellemba közti menetelésünket a Duna jobb partjáról állandóan figyelték – éjszaka könnyen átküldhettek néhány ágyút Esztergomból Visegrádra, hogy itt a folyam felől teljesen nyílt nagymarosi szűkületen való végigvonulásunkat másnap igen kellemetlen módon megzavarják.
Az előre meghatározott menetállomások a következők voltak: július 13-ra Bátorkeszi, 14-re Hellemba, Damásd és Szob, 15-re Vác.
Július 15-én hajnalban Görgey Ármin hadoszlopa Váchoz közeledve az oroszok muzulmánokból és kaukázusi hegyi népekből álló lovasezredének* előőrseivel akadt össze; az ezred a nevezett várost megszállva tartotta, de rövid előőrsi csatározás után Aszód felé elvonult.
Vác városa szorosan a Duna bal partján fekszik. Hossza a folyam mentén, melynek folyása innen kezdve észak-déli irányú, körülbelül negyed mérföld; szélessége végig csekély. A pest-pozsonyi vasút itt többnyire töltésen halad a folyóval párhuzamosan, de a városon kívül, és elválasztja ezt a kelet felé emelkedő dombos vidéktől (a Cserhát utolsó nyugati nyúlványaitól), rajta keresztül a dombok és a város közt csak egyes pontokon vezet út. Eszerint Vác szinte a Duna meg a vasút közé szorul. Hosszában kettéhasítja a várost a Felső-Magyarországról a fővárosokba vezető országút, mely még előbb magába fogadja a verőcei mellékutat (ezen nyomultunk előre), és vagy ágyúlövésnyire Váctól egy mélyen bevájt, meredek partjai miatt lovassággal és kocsikkal nem keresztezhető árkot átívelő fahídon vezet keresztül.
Görgey Ármin hadoszlopa elérte az országutat, az ellenséges előőrsöket – mint említettük – elzavarta, az orosz lovasezredet Vácból kiszorította, és a maga előőrseivel üldözőbe vette, zömével pedig keresztülvonult a városon, és tőle délre, a Hétkápolna mellett foglalt állást. Háta mögött ütött tábort az I. hadtest.
A Duna mentén lefelé szétterülő, gyöngéden hullámos terepből mintegy háromnegyed mérföldnyire Váctól délkeletre, Duka és Sződ közt egy tarhalom emelkedik – Vác felől nézve kúp alakú –, melynek folytatása többszörösen kelet felé kanyarodva egészen a Cserhát gerincéig húzódik. A tarhalomtól északkeletre egy meglehetősen szűk völgyben van Duka helység a Gombás-patak partján; a halomtól délnyugatra, a Duna felé pedig Sződ helység. A falutól a halomig szőlők fedik a terepet. Ezeket mi röviden „sződi szőlőknek”, az említett kopasz halmot pedig „dukai hegynek” neveztük el. Rövidség kedvéért ezeket az elnevezéseket a következő elbeszélésben is megtartom.
A Gombás-patak Dukától Vác délkeleti széléig csaknem egyenes vonalban folyik. Itt aztán balra kanyarodik, és a Hétkápolna és Vác közt szakad a Dunába. Fordulópontja közelében a vasút, odább pedig, közel a torkolatához, Vác déli szélén, az országút szeli át. Medre ingoványos, és abban az időben, amelyről írok, Dukától a vasúti hídig csak két, legföljebb három helyen volt a csapatok számára veszélytelenül átgázolható.
A patak és a Duna közti terep (mind a kettőnek bal partján), mint már említettem, szelíden hullámos, különben szabad és nyílt. Csupán a vasút szeli ketté; de ez is csak hellyel-közzel akadályozza a lovasság és tüzérség mozgását. A Gombás-patak jobb partján viszont csakhamar dombvidékké magasodik a terep.
Görgey Ármin az ellenség üldözéséből visszatérő előcsapatával megszállta a dukai hegyet. Innen azután ugyanaznap (július 15-én) déltájban, délkelet felől mindhárom fegyvernemből álló jelentékeny orosz haderő közeledését lehetett látni. Az ezt hírül adó első jelentésre Görgey Ármin hadoszlopa zömével rögtön elhagyta hétkápolnai táborát, és a vasúti töltésen keresztül a dukai hegy és a sződi szőlők felé nyomult, hogy ezt a két pontot számunkra még az oroszok megérkezése előtt biztosítsa. Ez azonban már nem volt lehetséges, mert az ellenség közeledését előőrseink csak későn vették észre. Így nemcsak előőrseinket kergették le a dukai hegyről a rajokban vágtató kozákok, hanem az ellenség zárt rendben közeledő osztagai is benyomultak a sződi szőlőkbe, mire Görgey Ármin zömével odaérkezhetett. Ő már az ellenséges oszlopoknak a szőlőkből a síkra való kibontakozását sem tudta megakadályozni, hanem csak megnehezíteni. Rövid idő múlva akkora erő vonult fel vele szemben, mely az ő 3–4000 emberből és tíz lövegből álló hadoszlopát többszörösen fölülmúlta, és őt eleinte visszanyomta – addig tudniillik, amíg jobbra tőle Nagysándor tábornok az I. hadtesttel jobb felől a Dunára támaszkodva be nem vonult a csatasorba, s az ütközet megbillent egyensúlyát helyre nem állította.
Időközben gróf Leiningen tábornok is siettette hadtestének menetét. Délután három óra tájban Vác színvonalára ért, a várost kelet felől megkerülte, a Gombás-patak jobb partján ágyúlövésnyire túl a mi csatavonalunkon előrevonult, oldalról fenyegette az ellenség jobbszárnyát, és két ütegének szapora tüzével meghiúsította annak további támadásait Görgey Ármin gyönge hadoszlopa ellen.
Erre az ellenség hatalmas lovassági támadást intézett I. hadtestünk ellen. Az I. huszárezred (Császárhuszárok), akiket Nagysándor tábornok ellenlökésre indított, a rövidebbet húzta az ellenséges túlerővel szemben; de az utóbbinak jobbszárnyunk szétrobbantását célzó rohama megtört Nagysándor néhány ütegének derék kitartásán.
Ettől a perctől fogva az ellenség szemlátomást csak arra törekedett, hogy a dukai hegy és a sződi szőlők előtti szabad terepet, melyet kezdetben az elszigetelten küzdő Görgey Ármin-féle hadoszloptól elhódított, túlerejű tüzérségünk élénk tevékenysége ellenére megtarthassa. És mivel a mi napi feladatunk, a csapatok nagy kimerültsége miatt, kénytelenségből szintén védelmi jellegű volt, a még több óra hosszat eltartó küzdelemnek a mindkét részről sötét éjszakáig kitartó ágyúzás adta meg sajátos jellegét.
Csak estefelé kezdett az ellenség lassankint hátrálni a csatatérről, jobbszárnyát fölfelé a dukai hegyen – hadvonalának többi részét pedig a sződi szőlőkön keresztül húzta ki a viadalból.
Az említett hegyet és szőlőket előőrsei megszállva tartották.
Még a július 15-ről 16-ra virradó éjszaka beállta előtt megérkezett Poeltenberg tábornok is a VII. hadtesttel s a hadseregvonattal Vác városához, de itt azt a parancsot kapta, hogy a város mögött (annak északi végénél) tartalékban maradjon.
Az elszántság, mellyel az ellenség Vác előtti állásunkat megtámadta, és koncentrikus túlerejű tüzérségi tüzünk leghatásosabb körében tanúsított konok helytállása azt sejtette, hogy az általunk a hadszíntérről visszavert csapatok háta mögött az orosz haderő hatalmas tartaléka áll, és hogy másnap még erősebb támadásnak nézhetünk elébe.
Nekem tehát két dolog között lehetett választanom: vagy Gödöllő irányában azonnal megkezdve a keresztültörési kísérletet az újabb támadásnak elébe vágni, vagy pedig Vác előtt várva a másnapi ütközet eredményétől tenni függővé az áttörési kísérlet megkezdését.
Tekintetbe véve a rendkívüli körülményeket, azt, hogy csapataink szerfelett el voltak fáradva, élelemmel pedig még másnapra (16.) sem voltak ellátva; hogy a helyszínen a kellő időben való élelmezés előteremtésére a keresztültörési hadművelet során nem lehetett számítani; arra viszont igen, hogy ha helyben maradunk, a Vácott és környékén megkezdett rekvirálásból a hadsereget legalább egy napra előre el lehet látni: ezeknél fogva eltökéltem magam, hogy a másnapra várható ellenséges támadást a Vác előtti állásban bevárom.
Mivel a várt támadás július 16-án kora délutánig még mindig nem következett be, jóllehet az ellenséges előőrsök a dukai hegyet és a sződi szőlőket folyvást megszállva tartották; a kémjelentések pedig egyhangúan azt tudatták, hogy az előtte való este velünk megmérkőző s azóta a szakadatlanul érkező új csapatokkal tetemesen megszaporodott ellenséges haderő tábora Hartyán mellett van – múlhatatlanul szükségesnek tartottam, hogy a tervezett keresztültörési kísérletünk várható sikere felől még július 16-án alaposan megbizonyosodjam, ezért délután négy órára egy vállalkozást rendeltem el.
Ez abból állt volna, hogy Görgey Ármin hadoszlopa erőszakos felderítést végez Hartyán felé.
De az ellenség a kitűzött időpont előtt a dukai hegyen és a sződi szőlőkben zárt hadsorokban előrenyomult; Dukát megszállta; ugyanekkor biztos forrásból értesültem róla, hogy az orosz főhadsereg legnagyobb része áll közvetlenül előttünk, Sződ és Hartyán közt.
Most már az erőszakos felderítésre nem volt semmi szükség; sőt föltétlenül el kellett maradnia, hiszen könnyen komoly és huzamos harcba keveredhetünk, és ez nagyon megzavarhatta volna az említett szavahihető jelentés hallatán (a velünk szemközt összpontosuló nagy ellenséges erőről) bennem hirtelen kialakuló elhatározás végrehajtását.
Ez pedig nem volt más, mint rögtön fölhagyni a gödöllői keresztültörés eszméjével, és helyette a parancsnokságom alatti hadtestek egyesülését délvidéki hadainkkal Losonc, Miskolc és Tokaj felé kerülő úton kísérelni meg.
Ezt az útirányt pedig azért választottam, mivel a pillanatnyilag közvetlenül Vác előtt összevont orosz főerők nem állhatták el. Igaz, hogy nekik a gyöngyösi úton csak 21 mérföldet kellett megtenniük Miskolcig, nekünk Losonc felé viszont 25 mérföldet, négy mérfölddel többet. De az ellenség csak akkor ismerte fel teljes bizonyossággal, hogy Miskolc a mi legközelebbi célunk, ha minket Vadkertig üldözött, és ezzel elvesztette azt a lehetőséget, hogy minket Miskolcon főerőivel megelőzzön. Vadkert és Miskolc közt ugyanis nincs rövidebb út, mint a losonci; van egy csaknem ugyanilyen hosszú, de rosszabbul járható, mégpedig Romhányon, Bercelen, Patán és Gyöngyösön keresztül.
Arra ugyan el voltam készülve, hogy losonc-miskolci utunkat egy másik orosz hadtest, az, amelyik a Felső-Vág felől a bányavárosokba már a hónap első napjaiban benyomult, már elfoglalta; teljesen valószínűtlennek tartottam, hogy az általunk választott útvonal egész hosszában egyáltalán ne találkozzunk ellenséges ellenállással; a betörő orosz hadsereg létszámáról eddig szerzett adatokat és az ellenséges hadzöm most ismertetett hadászati helyzetét figyelembe véve ez az ellenállás a legrosszabb esetben sem lehetett olyan erejű, hogy az új keresztültörési kísérlet sikerét kétségessé tegye.
Csupán az ilyen ellenállás és a Vác felőli szakadatlan és erélyes üldözés együttesen – és ez várható volt – válhatott volna, sőt vált volna okvetlenül végzetessé számunkra.
De még ezzel a valószínűséggel szemben sem volt szabad a gödöllői keresztültörésnek elsőbbséget adnom a tokaji felett; mert még ha mind a két hadműveletnek egyaránt szerencsétlen véget jósolunk is, az utóbbi (a tokaji) a betörő orosz haderő legnagyobb részét mindenesetre sokkal tovább tartja távol a déli hadszíntértől, mint az előbbi, a gödöllői, vagyis más szóval Dembiński altábornagynak lehetőséget biztosít, hogy a déli seregekkel egyedül az osztrákok ellen fordulhasson. Ha én a gödöllői áttörési kísérlethez ragaszkodom, jó alkalmat adok az orosz fővezérnek, akinek a jelentés szerint legalább kétszer annyi katonája volt a helyszínen, mint nekem, az én olyan teljes legyőzésemre, hogy azután a vert had üldözésére és teljes szétszórására a zöm kisebb része is elegendő, a nagyobb rész pedig legott felszabadul az ország déli része elleni támadásra. De ha az itt túlerővel fenyegető támadás elől rendezett visszavonulással hirtelen kitérünk Losonc irányában, hogy azután Miskolcnál és Tokajnál törjünk át, akkor az orosz fővezérnek aligha marad elegendő ereje a délvidék elleni azonnali és erélyes hadművelethez, ha azt tűzte ki feladatul maga elé – és én ezt tettem fel róla –, hogy csapataimat még a Tiszán innen megsemmisítse; felfogásom szerint ezt a feladatot ugyanis csak akkor oldhatta meg sikeresen, ha – az ország déli részével egyelőre nem gondolva – zömével Váctól minket követ, és egyidejűleg akár az északi orosz hadtestet, akár valamilyen más – mondjuk Miskolc közelében álló – seregtestét állítja az utunkba, hogy minket mindenáron és mindaddig feltartóztasson, amíg a zöm utolér.
Ebből a veszélyből a legjobb esetben is csak úgy menekülhetünk ki, ha a minket üldözve követő orosz hadzömmel szemben sikerül előnyre szert tennünk, hogy legyen időnk minden olyan akadály leküzdésére, mely a Tiszántúlra vonulásunk útjában állhat.
Jelentős előnyt (hogy a fenti célra elegendő-e, azt előre természetesen nem lehetett kiszámítani) Vác előtti felállításunkból csak éjszakai visszavonulással szerezhettünk, mert nappal az ellenség a dukai hegyről nemcsak egész felállításunkon, hanem hátrálási vonalunkon is a Vácról a felföldi vármegyékbe vezető országúton kényelmesen szétnézhetett, mi tehát visszavonulásunkat nappal semmiképp sem leplezhettük.
Ezért egyaránt kínos és kikerülhetetlen kényszerűség volt július 16-án az éj beálltáig váci felállításunkban megmaradni; kínos azért, mert az ellenség bármelyik pillanatban rendkívüli túlerővel megtámadhatott, és ezzel meghiúsíthatta szándékomat, hogy éjszakai visszavonulással járjak túl az eszén.
Szerencsénkre az ellenség maga is – mint már említettem – délután 3 és 4 óra közt félbeszakította a dukai hegyen és a sződi szőlőkben megkezdett előnyomulását még ágyúlövésnyi távolságon kívül, s azontúl veszteg maradt.
Este 7 óra tájban végtére elhihettem, hogy aznap (16-án) többé nem kell támadástól tartanom, és ekkor a vezérkari főnököt, a három hadtestparancsnokot és testvérbátyámat, Görgey Ármint magamhoz rendeltem,* hogy föntebb kifejtett elhatározásomat tudassam velük.
Mikor ez megtörtént, azt javasoltam a hadtestparancsnokoknak, döntse el a véletlen, melyik hadtest födözze a többiek visszavonulását a váci állásból.
Elfogadták indítványomat, és a sors gróf Leiningen tábornokot jelölte ki, hogy hadtestével (a III. hadtesttel) a következő 24 óra során utóvédként teljesítsen szolgálatot.
A döntés alapján elrendeltem, hogy szürkület beálltával a következő rendben kezdődjék a visszavonulás: legelöl a VII. hadtest (Poeltenberg) a hadseregvonattal; utána az I. hadtest (Nagysándor), majd pedig Görgey Ármin hadoszlopa szakadatlan sorban; a III. hadtest (gróf Leiningen) mint utóvéd csak éjfél után (de július 17-én napkelte előtt) kövesse a többit; továbbá – nehogy az ellenség járőrei visszavonulásunkat még az éjszaka folyamán fölfedezzék – az I. és III. hadtestnek és a Görgey Ármin-féle hadoszlopnak állásukból elvonulva csupa lovasságból kiállított előőrseiket a helyükön állva kellett hagyniuk azzal az utasítással, hogy csak világos reggel siessenek a hadsereg után.
Azért tűztem ki pedig a III. hadtest (az utóvéd) indulását éjfél utáni órára, mert addig a hadsereg többi része és a hadseregvonat a mintegy fél mérföldnyi távolságban a várostól észak felé a váci hegyen átvezető szerpentineken könnyen elvonulhat, tehát már eléggé messzire járhat az utóvéd előtt – hacsak valami előre nem látott akadály nem lassítja a csapatok szabad mozgását. Ez az akadály azonban – bár én nem tudtam róla – máris kialakulóban volt, mikor alparancsnokaimnak az imént említett visszavonulási parancsokat kiadtam.
Komáromból való elvonulásomnak ugyanis az volt a közvetlen hatása, hogy a környékről minden politikailag kompromittált polgári egyén, aki véletlenül jobban bízott az én szerencsecsillagomban, mint a Klapkáéban – sajnos nem gyalogszerrel és nem lóháton, hanem hintóban – csatlakozott a hadsereghez. Útközben a boldogtalanok példája egyre több és több követőre talált, úgyhogy a hadsereg már július 14-én (a kivonulásunk utáni legelső napon) több ezer különböző fogatból álló rabláncot vonszolt maga után. Mivel nem volt módunk túladni ezen a kellemetlenségen, a hadsereg szabad mozgásának lehető biztosítására a hintó-, kocsi- és szekérhadat a hadseregvonat menet közben nélkülözhető részével és markotányosokkal együtt kényszerből egyetlen szekérvárrá egyesítettük, és a hadműveletek tervezésekor mindig jókor gondolkodtunk lehetőleg biztos, de a hadsereg hadműveleti körzetén kívül eső pontra rendelésükről. Így volt ez már július 15-én is. A szekérvár parancsnokságát egy, a hadseregnél éppen nélkülözhető vezérkari törzstisztre bíztam,* és a tábor és menetrend fönntartására elegendő kíséretet adtam mellé. Ez július 15-én azt az utasítást kapta, hogy a szekérvárral további parancsig Toronyánál (mintegy két mérföldnyire Váctól északkeletre) álljon meg. 16-án este – amikor, mint ismeretes, a losonci visszavonulásban megállapodtunk – a szekérvárnak Toronyáról a hadsereg hátrálási vonalán lévő Nógrádon keresztül Vadkertre kellett mennie. De 16-án Toronyán két hír terjedt el; az egyik, hogy előtte való napon Vácnál az oroszokat megsemmisítettük; a másik meg – voltaképp nem is valószínűtlen –, hogy Esztergomnál osztrák csapatok keltek át a Duna jobb partjáról a bal partra. Az esztergomi rémhír és a váci mese következtében a szekérvár parancsnokával együtt Toronyáról parancs nélkül fölkerekedett, és a rettegett osztrákok elől immár Gödöllő felé diadalmasan előnyomuló hadseregünk közvetlen közelébe menekült; és mikor az előbb említett parancs megérkezett a szekérvár parancsnokához, hogy a szekérvárat Toronyáról Nógrádon át Vadkertre vezesse, akkor az ezer meg ezer jármű már Vácott volt.
Ez pedig olyan eseménynek bizonyult, amely éjjeli visszavonulásunk kivitelét órákkal, tehát másnap késő reggelig hátráltatta, és ennek – tekintve az orosz hadsereg közvetlen közellétét – teljes vereségünk, vagy legalábbis a III. hadtesté, lehetett a vége. Nekem – már Vác előtti válságos helyzetünk miatt – nem maradt más választásom, mint megmaradni a már kimondott elhatározásnál, és az említett veszély ellenére megkezdeni az éjszakai visszavonulást.
A már kiadott visszavonulási parancson tehát a szekérvár váci felbukkanásáról szóló meglepő jelentés mit sem változtatott; de véget vetett minden kíméletnek, melyet emberi érzésből – bizony sokszor még hadvezéri kötelességem rovására is – mindeddig a szerencsétlen polgári menekülők iránt gyakoroltam.
Amint Vác és közvetlen környéke előrebocsátott rövid vázlatából már ismeretes, körülbelül ágyúlövésnyi távolságban északra a várostól, egy jelentéktelen, de magas és meredek partok közé bevájt medrű patak* folyik a közeli hegyek felől a Dunába. Ez a terepakadály tehát közvetlenül a hadsereg hátában volt, s rajta az északi visszavonulás során át kellett kelnünk. Erre az egyedüli lehetőség az a fahíd volt, amely Vácról az északi vármegyékbe vezető országúton hátrálási vonalunkon átívelt a vízmosás fölött. Ezt a terepakadályt ki lehetett ugyan kerülni valahogy; de sötét éjszaka csak a visszavonulás rendjének veszélyeztetésével; ráadásul holdvilág sem volt, a fáklyavilágítástól pedig szigorúan tartózkodnunk kellett, hogy éjjeli hadműveletünket el ne áruljuk az ellenségnek. Második híd megépítéséhez a helyszínen minden anyag hiányzott; de ha lett volna, az elő nem készített anyagból való bármilyen kisebb híd veréséhez nem volt kellő időnk, hiszen én az éjszakai visszavonulásra csak néhány órával annak megkezdése előtt határoztam el magamat, és korábban nem gondoltam egy ilyen éjszakai hadmozdulat eshetőségére. Volt ugyan a hadseregnek egy, az osztrákoktól elvett negyed hídszerkezete, ezt azonban az ellenség bizonyosra vehető heves üldözése miatt csak teljes feláldozásával használhattuk volna hídverésre; és én – számba véve, hány jelentékeny folyóvíz szeli keresztül új hátrálási vonalunkat – a hadsereg egyetlen szállítható hídját meg akartam tartani jövendő, esetleg még válságosabb átkelésekre. Így aztán az egész hadseregnek pillanatnyi felállításából egyetlen menetoszlopban kellett egyetlen állandó hídon éjszaka átvonulnia. Ez elméletileg nem jár nagyobb nehézséggel, mint általában bármilyen éjszakai visszavonulás egyetlen útvonalon. Csak éppen minden fennakadásnak elejét kell venni! Ez a feladat – rendezett, fölösleges szekérhaddal meg nem terhelt mozgó hadsereg esetén – egyszerűen megoldható olyan menetrend megválasztásával, melynek szélessége nem haladja meg a szoros szélességét; a mi esetünkben azonban több ezernyi kocsikázó menekülő jelenlétében, akik csak a maguk menekülésére gondoltak, és mindig elsőnek akartak odaérkezni, ahol ösztönős hadászati ösztönük sugallata szerint és a csapatok mozgási irányából következtetve legnagyobb biztonságban voltak a veszedelmes ellenségtől – ilyen elemeknek ekkora számban való jelenléte esetén az éjszakai visszavonulás során előforduló torlódásoknak elejét venni a szerencsétlen menekülők ellen alkalmazandó drákói rendszabályok nélkül szememben megoldhatatlan feladatnak látszott.
Július 17-ének felvirradtakor sajnos már gazdagabb voltam azzal a kétségbeejtő tapasztalattal, hogy a drákói rendszabályok ellenére – pedig éjszaka igazán nem fukarkodtam velük – a feladatot nem sikerült megoldani.
Alighogy a VII. hadtest július 16-án este a visszavonulást a sokszor emlegetett hídon át megkezdte: a csapatindulás jelentőségét kitaláló menekülők egész szekértömege szintén mozgásba jött, és részint a városból, részint ennek északi végén, a VII. hadtest táborhelyéhez közel eső tanyájáról fölkerekedve tömött sorokban vágtatott a mentő híd felé. Az országút két szélén huszárok alkottak sorfalat az oldalról való betolakodás ellen, hogy a csapatok szabadon haladhassanak. De mert a növekedő sötétséggel együtt nőtt az aggódók vágyakozása a hídon túli menedék után, a lovassági sorfal feladata egyre súlyosabbá vált, és az éjszaka során több helyen ismételten áttörtek rajta. Minden ilyen áttöréskor egy pillanat alatt teli lett az út betolakodó fogatokkal. Visszaszorítani az áradatot lehetetlen volt. Tartósan megszakítani is alig lehetett végig az út hosszában. Ami pedig hintókból és egyéb járművekből már rákapott az útra egy-egy ilyen áttöréskor, azt a nagyobb időveszteség kikerülése végett gyorsan rendbe kellett igazítani, és föltétlenül be kellett sorolni a menetelő csapatok közé. Ez az intézkedés is megint csak sűrű és hosszas fennakadások kútfeje lett; mert a sorsnak azok a kedveltjei, akik az ilyen áttörések alkalmával átjutottak a hídon, azon túl már semmi kedvet sem mutattak a további sietségre. Egyelőre megszabadultak a bőrük miatt érzett aggodalomtól, és kárpótlásul a kiállott viszontagságokért legott édes álomra hajtották fejüket. Kocsisaik, ha nem hajszolták őket, még kevesebb okát látták, miért ne folytassák az éjszakai nyugodalmat; és maguk a csapatok is kaptak rajta, hogy rögtönzött tábort üssenek az út közepén.
Éjfél után tudvalevőleg a VII. hadtestnek, a hadseregvonatnak, az I. hadtestnek és Görgey Ármin hadoszlopának nemcsak a hídon, hanem a váci hegy szerpentinjein is túl kellett volna járniuk. Ezzel szemben július 17-én virradatkor a VII. hadtesten kívül a hadseregvonatnak és az I. hadtestnek csak kis része jutott át a hídon. A hadseregvonat nagyobb része benn rekedt a szorosan egymásra torlódó magánfogatok tömegében, ki sem lehetett szabadítani; az I. hadtest többi része pedig, követve Görgey Ármin oszlopától, még csak most tört magának utat a város belsejéig visszanyúló kocsisor torlaszán keresztül.
Vác északi végénél egy szekérút válik el az országúttól, kelet felé átszeli az úttal párhuzamos vasútvonalat; rajta körülményesebben ugyan, mint az országúton, de szintén el lehet jutni Rétságra és Vadkertre.
Eredetileg én is fel akartam használni ezt a mellékutat az éjszakai visszavonulásra. De eltérített tőle az a meggondolás, hogy a két út eleinte szétágazó irányánál fogva a hadsereg két részét éppen a visszavonulás legválságosabb perceiben mérföldnyi távolság és hegyes terep fogja egymástól elválasztani. Mikor arról értesültem, hogy a polgári menekülők kocsihada elözönlötte Vácot, az említett mellékutat legalább arra szerettem volna felhasználni, hogy a boldogtalanokat gyorsan eltávolíthassam a hadsereg működési körzetéből. De ez sem ment, mivel a magánfogatok egész tömegének, hogy rátérhessenek a mellékútra – ilyenek voltak a helyi körülmények – előbb egyetlen kocsisorban át kellett volna vágniuk az országúton, ez pedig a hadsereg Váctól délre táborozó kétharmadának indulását legalább öt-hat órával elodázta volna, tehát előre lehetetlenné tette volna az éjszakai visszavonulást. Az említett szekérút Vác és Vadkert közt egész éjszaka kihasználatlanul állt. Most azonban a magánfogatok tömege minden óvintézkedés ellenére amúgy is teljesen elfoglalta az országutat, vagyis a mellékutat egyenesen fel kellett használni arra, hogy az országúton összezsúfolt szekértömeget minél hamarabb eltisztíthassuk a menetelő csapatok útjából.
A polgári menekülők hadászati ösztöne föllázadt az ellen, hogy olyan útra térjenek, amelyen nem jár katonaság előttük. Féltek, hogy végleg el kell szakadniuk a hadsereg oltalmazó közeléből, és az a rögeszméjük, hogy csak itt, ezen a hídon lehet menekülni, általános passzív ellenállást szült, minden áron meg akartak maradni az országúton, és csökönyösségük a legkeményebb kényszerrendszabályokkal is dacolt.
Hadseregünk nagyobb részének imént részletesen vázolt helyzete összefoglalva tehát körülbelül a következő volt, július 17-én hajnalban:
Az I. hadtest egyik fele, követve Görgey Ármin hadoszlopától, a város belsejében egy valóban végeláthatatlan szekértorlasz által nemcsak a visszavonulás folytatásában, hanem egyáltalán szabad mozgásában tökéletesen megakasztva; a III. hadtest még a városon kívül, felerészével a vasúti töltésen egyetlen hosszú, keskeny menetoszloppá alakulva, másik fele osztagonkint a Gombás-patak mentén a vasút felé levonulóban; a seregtestek közül, az ellenség fenyegető közelsége ellenére, csak a III. hadtest utóbb említett fele volt harcra készen, de ez is pillanatnyilag képtelen volt a város belsejében megrekedt menetoszlopok fedezésére bármi érdemlegeset tenni.
Ráadásul Nagysándor tábornok Vác előtti hadállásából elvonulva, előőrseit bevonta, s ezáltal lehetővé tette, hogy az ellenség váratlanul meglephessen minket!
Hajnal hasadtával néhány orosz lovasezred* előretört Nagysándor volt állása irányában, és mert ellenállásra nem talált, akadálytalanul és észrevétlenül a Hétkápolnáig hatolt. Itt már azoknak az előőrsöknek a hátába kerültek, akiket Görgey Ármin parancs szerint visszahagyott a kiürített állás előtt.
Az utóbbiak a veszélyt még jókor észrevették, hogy hadoszlopunknak a városon belül a szekértorlasz közt vergődő zömét megóvhassák a meglepetéstől. De az előőrsökre magukra úgy hatott az ellenségnek hátuk mögött való hirtelen felbukkanása, akár egy sikerült rajtaütés, és az efféle hatás egyik káros következménye a felizgatott képzelődés, mely hajlandó mindenütt kísérteteket látni.
Görgey Ármin, amint hírét hallotta az ellenség előnyomulásának, habozás nélkül kivezette zömét a városból az ellenség ellen: felvonult a Hétkápolna mellett, gyülekező előőrseit szélső balszárnyi oldalvédnek kiküldte a Gombás-patak felé, és – hogy figyelmeztesse a III. hadtestet – a közeledő ellenséges tömegeket rögtön ágyútűzzel támadta meg. Egy ideig fel is tartóztatta, sőt vissza is szorította őket. Szélső balszárnya azonban – még mindég az iménti meglepetés hatása alatt – a III. hadtestnek a Gombás-patakon túl mozgó csapatait ellenséges megkerülő csapatnak nézte, futásnak eredt a város déli főbejárata felé, és csakhamar magával ragadta a hadoszlop teljes lovasságát és tüzérségét. Görgey Ármin a bomlást nem tudta feltartóztatni, sőt a balszárnyról jövő téves jelentés őt is tévedésbe ejtette, ezért a lovasság és tüzérség támogatásától megfosztott gyalogzászlóaljait hátravezette, de nem a városon keresztül, hanem közvetlenül a Duna partján.
Ellenállásunk hirtelen elernyedését az oroszok gyorsan és merészen kihasználták; még mielőtt Görgey Ármin hadoszlopának lovassága észre tért, benyomultak a városba, és első rohamra elfoglaltak négy ágyút. De a hadoszlop gyalogságának egy része csakhamar megemberelte magát, és a Duna felől behatolt a városba, a legnagyobb veszély színhelyére; csaknem ugyanekkor a másik oldalról (a vasút felől) ott termett a III. hadtest egy zászlóalja is; három ágyúnkat azonnal visszafoglalták – a negyediket azonban az ellenségnek sikerült magával vinnie, jóllehet azonnal kiszorították a városból, sőt a III. hadtest Sződ felé további visszavonulásra kényszerítette.
Gróf Leiningen tábornok ugyanis Görgey Ármin hadoszlopának legelső ágyúlövésére hadteste egyik felét rögtön előreindította a Gombás-patak jobb oldalán Duka felé, a másik felével pedig személyesen sietett előre a vasút hosszában a Gombás-patak és a Duna közti terepen. Hadmozdulata közben gróf Leiningen tábornok arról értesült, hogy az ellenség már a városban van, és ezért egy zászlóaljat Görgey Ármin segítségére küldött (láttuk, ez éppen jókor érkezett, hogy segítsen az elveszett ágyúk visszavitelében); két századot pedig a város déli kijáratának gyors megszállására indított, hogy az ellenséges lovasság visszavonulásának állják el az útját. De ez már kitakarodott a városból, mire a két század rendeltetési helyére érkezett. És ekkor kiderült, hogy az ellenség hajnali előnyomulásának nem komoly és kitartó támadás, hanem csupán erőnk és helyzetünk kipuhatolása volt a célja. Egyedül a véletlen körülmények, egyrészt hogy Nagysándor tábornok állásából elvonulva éppoly önkényesen, mint meggondolatlanul bevonta a maga előőrseit, másrészt hogy Görgey Ármin hadoszlopának lovassága saját csapatainkat ellenségnek nézte, köszönhették az oroszok előnyomulásuknak egy sikeres rajtaütéssel fölérő eredményét.
Az összeütközésnek a nem csekély veszteség ellenére mi is köszönhettünk valamit – akkori helyzetünkben nem is megvetendő előnyt.
Említettem azt a rendkívüli csökönyösséget, mellyel a Vác északi végében szorosan egymásra torlódó magánfogatok boldogtalan birtokosai – bár nyilvánvalóan lehetetlen volt, hogy az országúton előrehaladhassanak – ellenszegültek annak a parancsnak, hogy a keleti mellékúton siessenek Vadkertre. Ennek a konok ellenszegülésnek egyszerre véget vetett a rémkiáltás: „A kozákok már a városban vannak!” – s még inkább a nyomban felhangzó sűrű puskaropogás. A III. hadtest előnyomulásával csakhamar megkezdődő folytonos ágyúzás pedig végtére a hídon már átjutott menekülőket is felrázta tunya biztonságérzetükből, és nagyobb sietségre sarkallta. Az ellenséggel való összeütközésnek a polgári kedélyekre gyakorolt hatása rendkívül meggyorsította tehát a sokszor emlegetett kocsitömeg eltisztulását csapataink hadműveleti körzetéből.
Mialatt gróf Leiningen tábornok a derék III. hadtest egyik felével a Gombás-patak és a Duna közti térségen az ellenség megrohanó csapatait majdnem a sződi szőlőkig visszaűzte, és elszánt föllépésével, valamint hadteste másik felének a Gombás-patak jobb partján meginduló egyidejű előrenyomulásával arra kényszerítette az ellenséget, hogy újabb időveszteséggel bontakoztassa ki egész erejét; és mialatt a többszörösen túlnyomó ellenséggel szemben a III. hadtest mindkét fele csak lépésről lépésre és folyvást harcolva engedett tért – azalatt sikerült nemcsak az összes magánfogatokat eltávolítani a csapatok hadműveleti körzetéből, hanem a hadseregvonatot is útnak indítani. Ez utóbbi már a váci hegy szerpentinjein is túl volt, mikor gróf Leiningen tábornok visszavonultában megint Vác magasságába ért. A hadseregvonat említett részét nyomon követte az I. hadtest, Görgey Ármin hadoszlopa pedig a részint az országúton, a hídon keresztül, részint az országúttól és vasúttól keletre fekvő szabad térségen harcolva visszavonuló III. hadtest támogatására indult, megszállta a váci hegytől délkelet felé előreugró szőlős dombokat, és az ütközet következő részében a fél III. hadtest* által a váci hegy déli oldalán, a szerpentinek alatt elfoglalt utóvédállás szélső balszárnyát képezte.
Az ellenség csapatai egy részét a Gombás-patak jobb partján és a vasúttól közvetlenül keletre Görgey Ármin hadoszlopának állása ellen küldte előre; főerejével egyidejűleg átvonult Vác városán, és éppen akkor bontakozott ki a város északi végén, amikor a III. hadtest utolsó osztagai átvonultak a sokat emlegetett hídon. A rendkívüli hévvel erre a pontra irányuló ellenséges ágyútűznek az lehetett a célja, hogy a híd megsemmisítését megakadályozza; de ezt a célt nem sikerült elérnie. A hidat fölégettük, és a késedelem, melyet az országúton utánunk nyomuló ellenség szenvedett, elegendő időt biztosított a III. hadtest említett felének ahhoz, hogy elfoglalja a számára kijelölt utóvédállást.
Ezt az állást, melynek balszárnyát – mint mondtam – a váci hegy délkeleti nyúlványain Görgey Ármin hadoszlopának pozíciói képezték, az ellenség kemény támadásaival szemben mindaddig tartottuk, amíg a III. hadtest másik fele az országúton körülbelül fél mérföldnyire tovahaladt, és hátrább, de még Rétságon innen, nyugodtan egy újabb utóvédállást szemelt ki és foglalt el, hogy abban az eddig harcban álló csapatainkat fölvegye és a szolgálatban fölváltsa.
Az utóvédharcot a váci hegyen a megjelölt időponton túl tovább folytatni nem tartottam tanácsosnak, féltem, hogy az ellenség, ha a váci hegyen még sokáig időzöm, a Váctól kelet felé térő említett mellékúton közvetlenül eljut Vadkertre, és veszélyezteti további visszavonulásunkat Losoncra. Ezért tűztem ki eleve Vadkertet aznapi hátrálási pontul.
A visszavonulást a váci hegyről, harcolva, körülbelül egy órai kemény küzdelem után elsőnek Görgey Ármin hadoszlopa kezdte meg, mert ez volt legjobban előretolva, tehát leghevesebb támadásoknak kitéve; ugyanígy hátrált az egész utóvéd addig a pontig, ahol a III. hadtest másik fele új utóvédállást foglalt; itt ez utóbbi vette át a szolgálatot, újra megütközött az utánunk nyomuló ellenséggel, és ezt mindaddig föltartóztatta, amíg a III. hadtest imént felváltott fele és Görgey Ármin hadoszlopa Rétságra nem ért.
Rétságon a Balassagyarmatig való további visszavonulás födözését a VII. hadtestnek (Poeltenberg tábornoknak) adtam át, egyúttal elhatároztam Görgey Ármin hadoszlopának feloszlatását is, és egyes részeit a három hadtest számereje közt lévő tetemes különbségek kiegyenlítésére fordítottam.
Az ellenség III. hadtestünknek azt a felét is, amely őt még Rétságon innen hosszabb ideig feltartóztatta, üldözőbe vette, és azzal kezdte meg a következő támadást, hogy Rétságot hevesen ágyúzta, nyilván abban a hiszemben, hogy mi a községet még megszállva tartjuk. Rétság természetesen több helyen kigyulladt.
Ezalatt Poeltenberg tábornok a VII. hadtesttel a Rétság mögötti magaslatokon tartható hadállást foglalt el, és ezt az ellenség rendkívül erélyes tüzérségi támadásai ellenére sötét éjszakáig megtartotta.
Mindjárt az újabb ütközet kezdetekor a hadsereg zöme tovább vonult Vadkertig. Mikor az éj kényszerű véget vetett az ütközetnek, Poeltenberg tábornok is követte zömünket a maga hadtestével körülbelül félútig Vadkert felé, és ott szoros csatarendben szállt éjjeli táborba az országút nyergében. A hadsereg zöme ezen az éjszakán (július 17-ről 18-ra virradóan) Vadkert mellett táborozott.
A további visszavonulás Balassagyarmat felé csak július 18-án hajnalban vette kezdetét, Poeltenberg tábornok is elhagyta Rétság és Vadkert közti éjszakai táborát, és követte a hadsereget, mindig betartva a félmérföldnyi távolságot, anélkül hogy az ellenség utolérte volna, egészen a Cserhát-hegységből az Ipoly felé folyó, az országutat Vadkert és Balassagyarmat közt az előbbi helységhez közelebb – keresztülszelő Lókospatak északi partjáig.
A Lókos-patak uralkodó jobb partján Poeltenberg tábornok előnyös védelmi állást foglalt el hadtestével, hogy az utánunk nyomuló ellenséget itt bevárja, hosszabb ideig feltartsa és ezzel a hadsereg zömének újabb előnyt biztosítson.
Attól a pillanattól fogva, amikor VII. hadtestünk a Lókos-patak jobb partján felvonult, egészen a július 20-ról és 21-re virradó éjszakáig egyáltalán nem vettem részt a hadsereg vezetésében. 16-án este óta ugyanis megint személyesen vezettem a hadsereget és irányítottam mozdulatait, és szolgálati kötelességeim teljesítése közben minden testi erőmet meg kellett feszítenem a július 16-ról 17-re virradó éjszaka.* Fejsebem állapota ismét rosszabbra fordult. Már 18-án reggel teljesen szolgálatképtelen voltam, és mint említettem, az is maradtam még két napig.