1849. augusztus 13-án délelőtt 10 óra és 11 óra közt hagyták el utolsó táborhelyüket annak a hadseregnek megrendült maradványai, amelynek győzelmei megóvták ugyan Magyarországot attól a gyalázattól, hogy megadni elmulassza az olmützi oktrojált alkotmányra az illő feleletet, s mindazt is lehetővé tették Kossuthnak, hogy a törvényes igazságért folyó küzdelemnek olyan fordulatot adjon, amellyel ő (Kossuth) – kiforgatván a nemzetet törvényes igazából – csakis Ausztria kormányának és nem önnön hazájának köszönetére szolgált rá. Magam egy csoport tiszt kíséretében, akiket a szolgálat nem kényszerített közvetlenül a csapatokhoz, lóháton előresiettem Szöllős felé.
Újpankota közelében egy orosz hadikövettel* találkoztunk; főnöke, gróf Rüdiger lovassági tábornok nevében felszólított, jelentsem ki élőszóval még egyszer és utoljára, hogy csakugyan komoly szándékom a megállapított helyen letenni a fegyvert.
Tartózkodás nélkül megadtam a kívánt nyilatkozatot; és hogy a hadikövetet teljesen meggyőzzem kijelentésem őszinte voltáról, arra kértem, legott vezessen főnökéhez.
A hadikövet erre késznek mutatkozott, és velünk tartott, mialatt kíséretemmel az említett szöllősi Malom-csatornáig nem értünk. Itt elvált tőlünk, s előrevágtatott, hogy megvigye válaszomat főnökének. Mi a csatorna hídjánál bevártuk a hadikövet visszatértét, és alkalmunk volt meggyőződni róla, hogy az ellenséges csapatok a megállapodás szerinti felállítást ténylegesen elfoglalták. Kelet felé a nyílt rónán egy ellenséges hadoszlopot láttunk felvonulva a Csigér jobb partján, Moroda és Szöllős közt. Az utóbbi helység északra van a csatorna hídjától; a falu széle felől orosz sisakok sorai fénylettek felénk; nyugatra nézve pedig ott állt tömött sorokban, bal oldalával Zaránd helységre, a jobbal a Malom-csatornára támaszkodva az orosz hadtest zöme. A hídnál tőlünk elváló hadikövet ebben az irányban tért le az egyenes útról. Nemsokára visszatért, és értésemre adta, hogy gróf Rüdiger lovassági tábornok engem csapatai élén vár.
Kísérőimtől követve, a megjelölt irányban előrevágtattam. Amikor az ellenséges felállításhoz közelebb értünk, ennek arcéle előtt egy külön csoport lovast vettünk észre. A következő pillanatban egy magános lovas kivált a többi közül, és felénk indult.
Kíséretem megállt; én egyedül közeledtem a magános lovashoz, üdvözöltem és megneveztem magamat, mert föltételeztem, hogy magával gróf Rüdiger lovassági tábornokkal, az orosz hadtestparancsnokkal állok szemtől szemben. Úgy is volt. Gróf Rüdiger nemes indulattól lehetett eltelve, és helyzetem nyomasztó súlyán, amennyire lehet, könnyíteni akart; mert legelső hozzám intézett szavai arról biztosítottak, hogy ő őszintén átérzi és teljesen méltányolja azokat az indokokat, melyek minket arra bírtak, hogy önként lemondjunk a harc folytatásáról, és szavai megerősítésére kezet nyújtott. Kíséretem soraiból önkéntelen kiáltás hangzott fel arról az örvendetes meglepetésről árulkodva, mellyel a győztes részéről a legyőzöttel, az ő szerencsétlen vezérükkel szembeni tisztelet megnyilatkozását szemlélték. Lehet, hogy ez a felkiáltás társaim egynémelyikének szívében a remény újraéledését is jelentette, egy olyan remény újraéledését, melyet valóra váltani az a férfiú sem tudott, aki azt e percben a legtisztább szándékkal (meg vagyok győződve róla) élesztette, és utóbb is táplálta.
Én az ellenséges tábornok irányomban mutatott figyelmes magaviseletét egyfajta tisztelet megnyilatkozásának vettem, melyet ő nem személyem iránt, de nemzeti szerencsétlenségünk nagyságával szemben érezhetett; átadtam gróf Rüdiger lovassági tábornoknak a hadsereg kívánságait magában foglaló jegyzéket* a kormánynak és az országgyűlésnek a hadsereghez önként csatlakozó tagjainak névsorával együtt, akik megkértek, legalább azt az engedelmet eszközöljem ki számukra, hogy egyelőre, amíg sorsuk el nem dől, a hadifogság napjaiban is a hadsereggel maradhassanak.
A derék férfiaknak ezt a szerény óhajtását aligha lehetett volna megtagadni; gróf Rüdiger lovassági tábornok ezenfelül nekik is, mint mindenkinek, aki megadáshoz csatlakozott, biztosította a nála lévő ingó vagyona háborítatlan birtoklását: a tábornokoknak és a tisztikarnak pedig meghagyta a kardját. A többi kérelemre nézve, melyeknek teljesítése meghaladta hatáskörét, megígérte, hogy minden erejével pártfogolja főnökénél.
Mindezért én gróf Rüdiger lovassági tábornoknak sorstársaim nevében is köszönetet mondtam.
Azzal a kérdésemmel, nincs-e a parancsnokságom alatt álló hadsereg felállítását illetően valamilyen külön kívánsága, s azzal a válaszával, hogy fegyverletételünk alakiságait teljesen tetszésemre bízza, be is fejeződött az egyetlen beszélgetés, mely gróf Rüdiger lovassági tábornok, orosz hadtestparancsnok közt és köztem a fegyverletétel előtt történt.
A magyar hadsereg eleje ezalatt lassan közeledett a Malom-csatornához. A keskeny híd könnyen fennakadásra és zavarra vezethetett. Hogy ennek elejét vegyem, azonnal visszatértem kísérőimmel a csatorna hídjához, és úgy intézkedtem az egymás után érkező csapatoknak a Malom-csatorna és Szöllős közti térségen, arccal a Zarándnál álló orosz hadzöm felé tömegidomban, két harcélben való felvonulását, hogy mire ez bevégződött, az első harcélt a III. s a VII. hadtest, a második harcélt pedig az I. hadtest* képezte; a két harcél közti területen sorakoztak ütegeink; a hadseregvonat szekerei pedig a másik harcél mögött.
A felhőtlen ég boltjáról letűző nyári nap semmi szellő által nem enyhített rekkenő hősége rendkívül késleltette a csapatok menetét. Aztán meg nem is volt többé nekik miért sietni.
Mire a magyar hadsereg utolsó osztagai átvonultak a csatorna hídján, a nap már leáldozóban volt.
1849. augusztus 13-án az esti szürkületben egy orosz hadtest parancsnoka, gróf Rüdiger lovassági tábornok tartott szemlét a parancsnokságom alatt álló magyar csapatok felett. De a huszár talpon állt a lova fejénél, kardja a nyeregkápára volt akasztva; a gyalogság fegyvere gúlában; az ágyúk mind szorosan egymás mellett védtelenül; és védtelenül hevertek a zászlók is a fegyvertelen hadsorok előtt.