Engem az augusztus 13-ról 14-re virradó éjszakán vittek át, a fegyverletétel többi résztvevőjét pedig 14-én a Zaránd melletti orosz táborból Kisjenőre.
Az augusztus 15-re virradó éjszakán kénytelen voltam egy orosz törzstiszt* felügyelete alatt kocsin Kisjenőről Nagyváradra, az orosz hadsereg főhadiszállására indulni. Orvosom,* akinek a segítségére még mindig rászorultam, és három-négy tiszt közvetlen környezetemből engedelmet kapott, hogy elkísérjen. A többi hadifogoly tábornokot, tisztet és polgári személyeket augusztus 14-én Kisjenőn falragaszok útján felhívták, készüljenek rá, hogy augusztus 15-én reggel ők is Nagyváradra indulnak. Amint utóbb értesültem, augusztus 15-én csakugyan Nagyváradra indították őket, de Nagyszalontáról váratlanul visszavitték őket a Nagyváradtól nyolc mérföldnyire délnyugatra levő Sarkadra; én pedig Nagyváradon hiába vártam a viszontlátást bajtársaimmal.
Én közben az Aradon augusztus 10-ről 11-re virradó éjszakán eltökélt szándékomat, hogy a reménytelen háború gyors és vérontás nélküli bevégzésére megadjam a lökést, következetesen megvalósítottam. Saját kezű leveleim úton voltak* a még magyar kézen lévő várak, illetve az orosz hadsereg hadműveleti területén elszigetelten álló magyar seregtestek parancsnokaihoz. Az utóbbiakat egyenesen arra szólítottam, hogy kövessék példámat. A várak parancsnokaival, amennyire emlékszem, csupán egyszerűen a tényeket közöltem, mégpedig két okból: mert nem hagyhattam figyelmen kívül sem az ellenségtől veszélyeztetett vár parancsnokának kivételes, független állását, sem azt a lehetőségét, hogy az erőd birtokában kedvező föltételeket csikarhat ki.
Az imént még parancsnokságom alatt álló hadsereg főleg azokban a férfiakban bízott, akik – gondolkozásom és tetteim tisztaságáról meggyőződve – nem gyanúsítottak meg, hogy én a feltétlen fegyverletétellel vagy annak az oroszok előtti végrehajtásával saját személyemet akarom megmenteni. Azok, akik engem ilyen számítással gyanúsítottak, a csapatok szemében vagy ismeretlenek voltak, vagy annyira rossz hírben álltak, hogy gyanúsításuk a csapatokon nem fogott.
Ez annak a talánynak a kulcsa, hogyan sikerülhetett nekem, aki a menekülés reményével való biztatást gondosan kerültem, sőt az efféle képzelődések táplálása ellen kikeltem, a fegyverletételt a hadsereg fegyelmének szót érdemlő megzavarása nélkül végrehajtani.
És a győztes szövetséges hatalmak igazán figyelembe vehették volna a következő adatokat:
hogy én – ámbár nem értettem egyet a debreceni függetlenségi nyilatkozattal – mégis ennek zászlója alatt is tovább harcoltam az olmützi oktrojált alkotmány ellen, amelynek keresztülvitelére annyi s oly hatalmas erőt pazaroltak;
hogy továbbá – ámbár a szövetséges hadseregek ellen a küzdelemnek hosszadalmas elnyújtását elejétől fogva reménytelennek ítéltem – mégis ezt a harcot, mégpedig minden erkölcsi és testi erőm megfeszítésével, mindaddig folytatni segítettem, míg végül maga Kossuth hivatalosan kijelentette, hogy Magyarország számára „nincs többé remény, hogy az egyesült osztrák és orosz nagyhatalmasságok ellen az önvédelem harcát siker reményével folytathassuk”;
hogy végre – ámbár fegyverletételünk következtében néhánnyal több orosz és osztrák marad életben – én a fegyverletételt nem ezeknek az oroszoknak és osztrákoknak a kedvéért, sem pedig cselekedeteim miatti bűnbánatból határoztam el és hajtottam végre;
ha – mondom – mindezeket a szembeszökő körülményeket fontolóra veszik a győztes szövetséges hatalmak, igazán figyelembe vehették volna azt is, hogy a fegyverletétel valamennyi részvevője közt az ő kegyelmükre minden bizonnyal én vagyok a legérdemtelenebb; és ha következésképp én esem áldozatul, akkor bizonyára megkímélnek engem attól az utólagos rágalomtól, hogy tulajdon hazámat vagy legalábbis bajtársaimat elárultam – önmagukat pedig attól a megszólástól, hogy nekik Magyarországot csakis az én árulásom segítségével sikerült legyőzni, minthogy tudtomra sem nekik, sem nekem nincs okunk olyan tények fölfedezésétől tartani, amelyekből a legtávolabbról is azt lehetne kisütni, hogy akár ők a megkegyelmezéssel a fegyverletételre, akár én ez utóbbival a megkegyelmezésre alkudoztunk.
Nagyváradra való kényszerű megérkezésem mindjárt első napján (augusztus 15-én) megparancsolta az orosz hadvezér,* hogy elébe vezessenek; és ámbár eleinte heves szemrehányásokkal halmozott el fegyveres ellenállásom megátalkodottsága miatt, és kereken kijelentette, hogy ezáltal mind a magam, mind a társaim életét eljátszottam: mégis rögtön áttért meghódolásunk önkéntes elhatározásának méltánylására, és szavait azzal a – részemről sem közvetve, sem közvetlenül nem keresett – ígérettel végezte, hogy közbeveti magát kegyelemért, de egyedül számomra.
És alig telt bele nyolc nap, és egy tiszt az orosz hadvezér kíséretéből* azt az üzenetet hozta, hogy őfelsége, a cár megkegyelmezett nekem; továbbá, hogy őfelsége, a cár elsőszülött fiát, a trónörökös-nagyherceget azzal a küldetéssel bízta meg, hogy őfelsége, az osztrák császár bocsánatát is eszközölje ki számomra, és hogy ha ez nem sikerül, engem őfelsége, a cár parancsából Oroszországba visznek. Ekkor az említett tiszt elkérte kardomat, és tudtomra adta herceg Paszkevics tábornagy őfőméltóságának azt az óhaját, hogy vegyem le a honvédegyenruhát, és ezentúl polgári öltözetben járjak.
Újabb néhány nap múlva Andrássy Norbert osztrák őrnagy (báró Haynau táborszernagy szárnysegédje) a következő két okiratot adta a kezembe:
I
Görgey Artúr úrnak
A cs. királyi hadsereg főparancsnoksága
186/titkos
Őfelsége, legkegyelmesebb uram és császárom, vele született legfelsőbb kegyességéből bocsánatot ad önnek.
Magyarországon tartózkodnia azonban nem szabad, hanem erre a célra más koronaországot, mégpedig – egyelőre Karintiát jelölik ki, és ön Andrássy cs. kir. őrnagy úr kíséretében haladéktalanul oda fog utazni.
Családját és poggyászát magával viheti.
Az aradi főhadiszálláson, 1849. augusztus 26-án
Haynau táborszernagy
II
Görgey Artúr úr hitvesével együtt köteles báró Haynau táborszernagy és főparancsnok őnagyméltósága szárnysegédjének, Andrássy Norbert őrnagy úrnak kíséretében addig a helységig utazni, amelyet az említett szárnysegéd úr kijelöl.
Nagyváradon, 1849. augusztus 27-én
Gróf Szirmay István, cs. kir. alezredes és a nagyméltóságú cs. kir. országos főbiztos, gróf Zichy Ferenc úr helyettese
Az utóbbi okiratot az osztrák kormányt az orosz hadsereg főhadiszállásán képviselő hatóság állította ki. Ezek után Andrássy őrnagy Nagyváradról Krakkón és Bécsen át Klagenfurtba hozott.*
Hogy milyen pusztító hatással voltak mindezek a tények jó hírnevemre, abból még Nagyváradon kaptam egy kis ízelítőt. Amiatt, hogy engem társaimtól elkülönítettek, máris az a hír kerekedett, hogy orosz tábornokká való kineveztetésem bizonyos; és önmagában az, hogy egy ilyen mendemonda egyáltalán hívőkre talált, elég bizonyság rá, mennyire sietett a közvélemény az árulás bélyegét sütni a fegyverletétel tényére.
Az egymást nyomon követő és hamar köztudomásúvá váló újabb tények, például, hogy az orosz cár a döntést egyedül az én sorsom fölött tartotta fönn magának, a többi hadifoglyokat pedig föltétlenül kiszolgáltatta Ausztriának, megtették azt, ami még szükséges volt a fejemre kimondott ítélet igazolásához.
Hozzájárult mindehhez, hogy az oroszok – hír szerint a fegyverletétel alkalmával – kézre kerítettek valakit, aki tőlük hozzánk átszökött.* A nevezett (mikor hadseregünk még Miskolc és Tokaj közt csatározott) egy orosz lovas járőr parancsnokaként a gyöngyösi országútról az akkor még magyar kézen lévő poroszló-tiszafüredi átkelő felé volt kirendelve, és átszökését legénységének feláldozásával vitte végbe. Kifejezett kívánságára – hogy ő Bem altábornagy alatt óhajt szolgálni – a tiszafüredi magyar hadoszlop parancsnoka őt azonnal Aradra kísértette. Itt azután a szökevény valahogy nem Bemhez, hanem az én parancsnokságom alatt álló hadsereg táborához tévedt, s a fegyverletétel után orosz haditörvényszék elé került.
Én arról, hogy ő egyáltalában a világon van, először hadifogságom ideje alatt értesültem, egy orosz törzstiszt szájából, aki az elítélt tettét és sorsát, mint közszájon forgó hírt, elmondta; a közvélemény mégis engem vádolt, hogy szándékosan szolgáltattam ki a lengyelt az oroszoknak (a „lengyelen” van a hangsúly), s kézzelfoghatóan igazolva látta, hogy nincs olyan dolog, amit meg ne tennék, csak hogy elnyerjem a cár kegyét. Előre látható volt, hogy az az ezeregyszáz félimperiál arany,* melyet nekem herceg Paszkevics tábornagy adott, a közvélemény szemében csakhamar a lengyel kiszolgáltatásáért járó zsold lesz, ha ugyan nem vérdíj, amiért hazámat vagy legalábbis társaimat elárultam.
De én, ámbár eredetileg korántsem néztem le a hazai közvéleményt, már jóval augusztus 13-a előtt elszoktam attól, hogy neki föltétlenül hódoljak. Elszoktatott tőle az a sok eltévelyedés, amelyet rövid ismeretségünk alatt tapasztaltam.
Azokban a napokban különben is nem az én jó hírnevem miatt aggódtam, hanem hazám szomorú jövője miatt.
Magyarország jövője fölött a fegyverletétel után azok a hazafiak is kétségbeestek, akik a Magyarország és Ausztria közti fegyveres küzdelem idején az utóbbinak pártjára álltak (de nem a csatatéren).*
Bajtársaim nagy részének a jövője nyilván vagy a börtön volt, vagy a halál.
Csány Lászlót egy-két nappal utánam szintén Nagyváradra hozták, rögtön a legszigorúbb őrizet alá vetették, és elzárták a külvilágtól. Gyámfia* vagyonának egy része ércpénzben vele volt, s ő azért, hogy ezt közvetítésemmel gyámfia kezéhez juttathassa, sürgősen találkozni kívánt velem. De már késő volt. A találkozót megtagadták. Mind Csánytól, mind többi társaimtól – néhányak kivételével – Kisjenőn augusztus 14-én búcsúztam el örökre, anélkül hogy ezt gyanítottam volna.
A hadsereghez csatlakozó magasabb állású polgári személyekkel – úgy értesültem – egyelőre kevésbé kegyetlenül bántak. Néhányukkal még beszéltem is Nagyváradon. Egyelőre kényszerútlevéllel hazabocsátották őket.
A huszár és honvéd legénység őrmestertől és tűzmestertől lefelé (azok is, akik azelőtt osztrák szolgálatban voltak) mindjárt a fegyverletétel utáni első napokban amnesztiát kapott.*
De a tábornokokat és tiszteket továbbra is fogva tartották. Báró Haynau táborszernagy alkalmasabb időpontra tartotta fenn magának sorsuk eldöntését. A fenntartás gyalázatos jelentése felől nem volt kétségem.
Ameddig boldogtalan bajtársaim, csakúgy, mint jómagam is, orosz hadifogságban voltak, mindig azt reméltem, rábírhatom herceg Paszkevics tábornagyot, hogy befolyását, melyet énrám pazarolt, bajtársaim érdekében vesse latba. Abból a föltevésből indultam ki, hogy az orosz hadvezér azért csak az én megmentésem érdekében járt közben, mert azt hitte, hogy a fegyverletétel az én korlátlan akaratomnak volt kényszerű következménye. Legelső feladatom az volt, hogy őt ennek éppen az ellenkezőjéről meggyőzzem. Elmondtam neki, hogy bajtársaim szabad akaratukból egyeztek bele a harc megszüntetésébe; közreműködtek a fegyverletétel végrehajtásában, és hogy az ő beleegyezésük és közreműködésük nélkül lehetetlen lett volna az egész dolog. És nyíltan kijelentettem neki, hogy a nekem szánt kegyelemnek szememben pillanatnyilag semmi értéke sincs, kivált akkor, ha bajtársaimat báró Haynau táborszernagy kezébe kiszolgáltatják.
Herceg Paszkevics tábornagy tagadhatatlan nagylelkű hajlamai ellenére, amelyekről a bajtársaim által és általam az orosz táborban tapasztalt emberséges bánásmód is fényes tanúságot tett, többször ismételt kérésemre mindannyiszor egy és ugyanazt a lesújtó feleletet adta: hogy kérelmemet és a támogatására felhozott érveket sajnos lehetetlen figyelembe vennie. És mikor aztán egy napon* a magyar hadifoglyokat csakugyan kiszolgáltatták az osztrákoknak, akkor én – jóllehet tudtam, milyen nemes hangon folyamodott kegyelemért herceg Paszkevics tábornagy egyenesen őfelségéhez, az osztrák császárhoz* bajtársaim érdekében – az ő sorsuk miatt már csak azért is kétségbeestem, mert időközben olyan dolgok történtek, amelyek hordereje egymagában is elegendő volt a szerencsétlenek életét a lehető legnagyobb mértékben veszélyeztetni.
Damjanich tábornok, Arad várának parancsnoka a maga elhatározását, hogy egyedül orosz csapatoknak adja át a várat, mindjárt a világosi fegyverletételkor tudatta gróf Rüdiger lovassági tábornokkal. Az alkudozás megkezdésével megbízott Buturlin orosz tábornok Damjanich tábornokhoz írt levelemmel augusztus 15-én megérkezett Aradra, és még ugyanaznap megkötötte a kapitulációt, mely szerint Arad őrsége kötelezte magát, hogy augusztus 17-én délután az erődöt feltétel nélkül átadja – de csupán orosz csapatoknak –, Buturlin tábornok pedig azt a kötelezettséget vállalta, hogy a vár feladásakor osztrák katonaság nem lesz jelen. De a várat a Maros bal partján egy osztrák hadtest, gróf Schlik altábornagyé zárta körül. Az osztrák tábornok már az oroszok előtt megadásra szólította fel a várat, de határozottan elutasító feleletet kapott. Mikor aztán báró Haynau táborszernagy közvetlenül ezután a vár őrsége és Buturlin orosz tábornok közti várfeladási szerződésről értesült, olyan parancsot adott gróf Schlik altábornagynak, melynek végrehajtása Buturlin orosz tábornokot abba a kínos helyzetbe hozta volna, hogy vagy az aradi várőrségnek adott szavát (hogy a vár feladásakor osztrák csapatok nem lesznek jelen) nem váltja be, vagy pedig csapataival gróf Schlik altábornagy hadtestével szembeszáll. Haynau parancsáról még jókor értesült gróf Rüdiger lovassági tábornok, és megértve a helyzetet, hogy Buturlin tábornok az Arad várával megkötött szerződés szerint Haynau említett parancsának végrehajtását, ha kell, fegyveres erővel is köteles megakadályozni, vagyis az ellenséges összeütközés az osztrák és orosz csapatok közt kikerülhetetlen: rögtön egy tisztet küldött Temesvárra, az osztrák főhadiszállásra azzal a megbízással, hogy báró Haynau táborszernagyot bírja rá a gróf Schlik altábornagynak adott parancs visszavonására. Gróf Rüdiger lovassági tábornok követe báró Haynau táborszernagyot annyira csökönyös kedvében találta, hogy csak az orosz tiszt komoly figyelmeztetése – a szóban forgó parancs Ausztria éppen csak hogy megmentett létét teszi újból kockára – volt képes utolsó pillanatban a parancs visszavételét kicsikarni. Gróf Rüdiger lovassági tábornok előre meghagyta a maga küldöttének, hogy az osztrák fővezér ellenparancsát közvetlenül vigye meg Aradra gróf Schlik altábornagynak. Ez utóbbi – egyrészt uralkodójának jól felfogott érdekében elszánta magát, hogy Haynau végzetes parancsának nem engedelmeskedik, másrészt báró Haynau táborszernagyot képesnek tartotta arra, hogy ezt a nagyon indokolt engedetlenséget is szigorúan megtorolja – a Haynau-féle ellenparanccsal Temesvárról Aradra visszasiető orosz tisztet úgy üdvözölte, mint élete megmentőjét.
Ezeknek az eseményeknek gyorsan terjedő híre az orosz táborban báró Haynau táborszernagy jelleméről olyan nyilatkozatokat váltott ki, melyek éppenséggel nem a tisztelet érzelmeiből fakadtak. Az osztrák fővezér Aradon, 1849. augusztus 18-án kelt hadseregparancsával,* mely az orosz hadsereget csúnyán sértette, végképp rászolgált arra, hogy most már az ő személyén kívül a parancsnoksága alatt álló hadsereg ellen is hasonló elítélő nyilatkozatok hangozzanak el.
Az orosz tisztek – akik tábornokaik nemes példáját követve – mindjárt a fegyverletételt követő első naptól igyekeztek elviselhetővé tenni bajtársaim számára a hadifogság keserű sorsát, az osztrákok elleni ingerültségükben olyan messze mentek, hogy a fogoly honvédtiszteket még osztrák katonatisztek jelenlétében is kitüntető figyelemben részesítették, sőt az osztrákokkal a magyar tisztek szeme láttára leplezetlenül lekicsinylően bántak. Összekoccanásokra is sor került a szövetséges hadseregek egyes tisztjei közt, s ebből a mindent mesésen eltúlzó rémhírek menten azt következtették, hogy már bizonyos az Ausztria és Oroszország közti háború kitörése, és ebben a képzelt háborúban Magyarország nem Ausztria oldalán fogott volna fegyvert. De a légvárakat hamar eloszlatta hadifogoly társaimnak Sarkadon az osztrákok kezébe való tényleges kiszolgáltatása; és csak a fent elmondott tények, amelyek a tiszavirág-életű álhíreknek alapul szolgáltak, maradtak meg és hatottak, mégpedig szerencsétlen társaim elkerülhetetlen vesztére. Mert minden, amit én báró Haynau táborszernagy gondolkodás- és cselekvésmódjáról hallottam, csak fokozta azt az aggodalmamat, hogy mikor ő bajtársaim sorsa fölött dönt, minden sértésért, amelyet (kivált önszeretetén) a fegyveres oroszok ütöttek – a fegyvertelen magyarokon áll bosszút.
És ő ezt a belső ösztönét mindaddig, míg az én megkegyelmezésem csak Oroszországban volt érvényes, és Ausztriában nem – féktelenül követhette, mivel a ráruházott jus gladii* leggátlástalanabb alkalmazását is úgy lehetett feltüntetni, mint a „szabad egységes Ausztria” államérdekének feltétlen következményét.
De attól a pillanattól fogva, mikor őfelsége, az osztrákok császára is megkegyelmezett nekem: meggyőződésem szerint már nem volt az osztrák államérdek feltétlen követelménye a jus gladii uralma azok fölött is, akik Ausztria ellen az én parancsaimra küzdöttek.