V. Örömnapok, gyásznapok

Chanukkát Kiszlev 25-től Tévész 2., ill. 3-áig tartjuk, 8 napon át. A lelkiismereti szabadság ünnepének története érdekes módon tanuskodik zsidó vallásunk fejlődésének irányáról. Antiochus Epiphanesnek a zsidó vallás kiirtására irányuló törekvése és Matiszjahunak, a Modeini papnak meg fiainak lánglelkű ellenállása, a győzelmes harcok, amiket békés földművelőkből lett katonák templomi áldozó papokból lett hadvezérek vezérletével vívtak az ókori hadviselés művészei: a szír-makedonók ellen, a csodálatos diadal és a bevonulás a felszabadított ujjongó Jeruzsálembe – mindez hosszú ideig szinte kiesett az utókor emlékezetéből. Ha történetünkben csak a héber forrásokra lennénk ráutalva: a Makkabeus névről sem tudnánk. Ebből a hatalmas küzdelemből, a csodálatos diadalból, népünknek ebből a valóban heroikus korszakából úgyszólván egyetlen emléket őriz meg csupán a Talmud: a visszafoglalt szentély megtisztítását, a szent mécs csodálatos 8 napos lobogását. Csak a görögnyelvű Makkabeusok könyvei őrizték meg számunkra mindazokat az eseményeket, amelyek megelőzték a felkelést: Antiochus Epiphanes intézkedését, aki a Tóra tanulmányozását és vallásunk szertartásainak gyakorlását megtiltva gimnáziumokat és teátrumokat alapított a próféták földjén – de olyan gimnáziumokat, amelyekben a tudomány szavai helyett csak a közös torna vezényszavai hangzottak el és olyan teátrumokat, amelyekben silány hellenisztikus utánzatokat mutattak be a közönség előtt. Évszázadokon át zsidóságunk a cselekvő ellenállás hősiessége helyett csupán a szótlan szenvedés heroizmusát tudta értékelni. Sorsának megjavulását egészen az isteni gondviselés munkájára bízta rá, önmaga csak szinte emberfeletti türelmével, a földöntúli beavatkozásban való rendíthetetlen bizalmával segítette elő a megváltás művét. Ezért nem tudott, nem akart mást látni a makkabeus hősökben, mint szentéletű, vallásos férfiakat, akiknek legfőbb céljuk és érdemük a szentély rituális tisztaságának helyreállítása. A hét gyermekével együtt vértanúhalált halt zsidó anya alakját megörökítette a Makkabeusak II. könyve, megtartotta emlékezetében a katolikus egyház, mely szentjeinek sorába iktatta a Makkabeusokat, de a Talmud, bár az eseményre emlékezik, azt évszázadokkal későbbre, a római császárok korába helyezi. A mi korunk nagyobb történelmi megértéssel és erősebb érzelmi kapcsolattal tudja immár méltányolni Juda Makkabinak és társainak élete művét. Mi éppen arra vagyunk a legbüszkébbek, ami a Makkabeusok történetének legfőbb, időkön feletti tanulsága, hogy a minden elnyomás fölött diadalmas eszme, csak hiveinek önfeláldozó küzdelme, cselekvő kitartása, tetterős bátorsága által érheti el végső nagy győzedelmét.

 

Chanukka imái és szertartásai a Makkabeusok győzelmében megnyilatkozó isteni-segítségnyújtást magasztalják. Ezt hirdeti a főimádság chanukai betoldása: „…Te vívtad meg harcunkat, ítélted meg igazukat,… kiszolgáltattad a hatalmasokat a gyöngéknek, a nagy tömegeket a csekélyszámúaknak: a gonosztevőket tanod hűségeseinek.” Az isteni segítségről szólnak a Hallel-zsoltárok, melyeket chanuka nyolcadik napjának reggeli istentiszteletén mondunk és a zsidó népnek a négy világhatalom: Egyiptom, Babel, Perzsia és Görögország kezéből való megmenekülését hirdeti a chanukka legnépszerűbb templomi éneke a Moauz cur is. A XIII. században keletkezett és a XV. századtól fogva már mai ismert dallamában énekelt dal Isten jövendő segítségének reményével zárul.

A szentély visszafoglalásával kapcsolatos csodát a chanukka legszebb szertartása idézi fel emlékezetünkben: az első estén egy, az ünnep többi estéjén naponként eggyel több gyertya meggyujtása. A gyertyagyujtás előtti két áldás és a bevezető elmélkedés az ünnep jelentőségéről szól. A gyertyákat a chanukkai 9 ágú gyertyatartóban – nyolc ág a nyolc chanukkai-gyertya, a 9.-dik a többi gyertyát meggyujtó u. n. szolgaláng (samesz) számára – égetjük. A gyertyák fényét világításra használni, a szertartás szentségének profanizálását jelentené, ezért tilalmas. A chanukka mécseseket továbbá szokás az ajtó vagy ablak közelében elhelyezni, jeléül annak, hogy büszkék vagyunk őseinkre, büszkék hitünkre és multunkra.

A szentélyavató áldozatra emlékeztet a nyolc chanukka-napnak a sivatagi szentély avatásának emlékét felidéző tóra olvasmánya. Chanukka szombatjának prófétái olvasmánya Zecharja prófétának egész történelmünk alapeszméjét kifejező és így a chanukka eseményeit is az isteni tervszerűség magasába emelő csodálatosan mély-értelmű szavait idézi nekünk: „Nem seregben, nem hatalomban, hanem szellememben a diadal – így szól az Ur.” Ezeknek a szavaknak mélységes igazságát az azóta eltelt évezredek nem tudták megdönteni.

 

Chanukka – a fény ünnepe

 

A Chanukkát kiegészíti a másik, még a bibliai kor legvégén keletkezett örömnap, Purim, amely a perzsiai zsidóságnak egy csodás megmenekülését örökíti meg. Közismert a történet, hogy Hámán Ahasvérusnak, a perzsa nagykirálynak (valószínűleg azonos I. Xerxes-szel, a Krisztus előtti 480-as szalamiszi csata vesztesével) minisztere magánbosszújától vezettetve az egész perzsiai zsidóság kiirtására tört; csak Eszternek, a király feleségének önfeláldozó kérése és Mordechájnak nevelőapjának bölcsessége menti meg a pusztulástól az ártatlanokat és dönti romlásba veszedelmük okozóit: Hámánt, családját és párthíveit. Csodás menekülés a közös alapvonása tehát a Chanukkának és Purimnak. Csakhogy, míg amott a szentföldi őslakó zsidóság földműves-katonáinak hősies harca szerezte meg a győzelmet, addig itt az immár őshazájától elszakadt, „galut”-ban élő őseink csupán szerencsés udvari cselszövénynek köszönhetik életüket. Amennyivel heroikusabb az egyik, annyival közelebb áll a középkori és újkori zsidóság sorsához a másik. Épen ez magyarázza meg a Purim páratlan népszerűségét. A Misna korában még lehetett vita arról, vajon egyáltalán helye van-e a Szentírás könyveinek sorában az Eszter megillájának (Megilla = tekercs), melynek véres bosszúról regélő lapjain istennek neve egyszer sem fordul elő. A későbbi zsidóságban a Szentírásnak mégis egyetlen könyve sem jutott oly páratlan népszerűségre, mint éppen ez: ez lett „a” Megilla, ezt zárták díszes ezüstveretű tokba, ezt díszítették színes miniatűrökkel, iniciálékkal. Középkori őseink, akiknek idegen volt a makkabeusok görögverő küzdelme, Eszter könyvének eseményeiben saját sorsukra ismertek. Ahasvérus mintha az ő uralkodójuk lenne, aki hízelgésért, megvesztegetésért hol a halálba küldené őket, hol pedig – ismét csak szeszélyből – megkönyörül rajtuk. Hámán a minden korok zsidógyűlölőjének – úgy látszik – halhatatlan típusa. Az ő rágalmai évszázadról évszázadra megadták minden zsidóüldözés ürügyét. „Egy szétszórt, kicsinyke nép él a többi nemzetek között; szokásaik különbözők a mienkétől, a király rendelkezéseit nem tartják tiszteletben: nem áll érdekében a királynak, hogy életben hagyja őket.” Mordecháj, a királyi udvarban is megforduló, népe érdekeit sokszor sikerrel védelmező pártfogó és Eszter, a szépség hatalmával diadalmaskodó zsidóasszony sem ismeretlen alakok a középkor zsidója számára. Ezért volt az, hogy a gettónak a Szentföldtől távol, páriasorsban élő zsidósága a maga legsajátabb ünnepét éppen a Purimban fedezte fel. Az ősmult szenvedéseiben a saját jelenének megpróbáltatásait látta megtestesítve, a csodás menekülésben a saját reményei szólaltak meg. Igy vált igazán népkönyvvé az Eszter megillája is – egyetlen könyve a Szentírásnak, melyről ezt a szó profán értelmében is el lehet mondani – a Purim ünnepe pedig vidám, sokszor szinte farsangszerűen zajos népünneppé.

 

Purim ünnepét közvetlenül megelőzi az életveszedelemre emlékeztető Eszter böjtje (csak ha Purim vasárnapra esik, tartjuk Eszter böjtjét az előtte való csütörtökön), Purim szertartásainak középpontjában Eszter könyvének kétszeri, az esti és reggeli istentisztelet keretében történő felolvasása áll. A megilla felolvasását háromszoros áldás vezeti be; az utána elhangzó rövid ének ünnepünk eseményének örök tanulságát mondja ki:

 

Segítségünk voltál mindöröktől fogva S reménységünk sok-sok nemzedéken át.

 

A főimádságba beszúrt elmélkedés, a bűnbánó zsoltár elhagyása tünteti még ki Purimot a hétköznapok közül. A Talmud korában még nem egészen egy időben tartották mindenütt a Purim napját, de már a Szentírás kora óta, a purimi öröm kiterjedt a rákövetkező, szintén félünnepi jellegű napra, Susan purimra is.

 

Chanukka és Purim különösen gazdag népszokásokban: az előbbiből említsük meg a trenderli játékot (trenderli valószínűleg elkorcsosult német szó: Dreidel, Drehdel = pörgettyű), melynek négy betűje a „nagy csoda történt ott” mondat szavainak rövidítése; az utóbbiból a Szentírásunkban is megemlített ajándékküldést ( „Slachmonesz”) ismenősöknek és főleg szegényeknek, továbbá a gyermekek maskarában való felvonulását, végül a zsidó színházkultúra ősét, a „tradicionális, rendszerint két purimi színdarabot („Purimspiel”), melyek közül az egyik Eszter történetéről, a másik Józsefről meg testvéreiről szól. A mai feltámadó Palesztina Purimot a maga nemzeti ünnepének tekinti: duzzadó életerejét, optimizmusát esztendőnk egyetlen más napja sem fejezi ki annyira híven, mint éppen a Purim. Különösen Tel-Aviv városának karneválszerű purimi felvonulása lett népünnepévé az egész szentföldi zsidóságnak.

Egyes városok zsidóságának nagy veszedelemtől való megmenekülését helyi jelentőségű purimokban ünnepelték meg. A Purim szó szinte típusává lett az évezredes tapasztalatnak: Izrael túléli a reázúduló halálos fenyegetéseket, Izrael eddig mindig túlélte ellenségeit.

 

Chanukka és Purim mellett még három kisebb jelentőségű örömnap szakítja meg a köznapok szürke sorát: a már említett Lagbeomeren kívül a fák újéve, melyet nálunk többféle gyümölcs élvezésével, a Szentföldön kirándulásokkal, fák ültetésével ünnepelnek meg és Ab hó 15 a hagyományos magyarázat szerint az a nap, amikor Bettár vára elesettjeinek temetését megengedte a győztes római hadvezér. A Talmud korában ez is nagyszabású népünnep volt.

 

Minden zsidó örömön végigvonul azonban a gyásznak egy halk, borongós hangulata. Aki új házat épít, a bejáratnál egy kis falrészt hagyjon bevakolatlanul a romba dőlt szentély emlékére. Zsidó asszony ne jelenjen meg soha összes ékszereivel ékesítve – gondoljon népe gyászára. Esküvőkön a pohártörés a szent város pusztulását juttatja eszünkbe. A zsidó államiság összeomlásának a szentély pusztulásával jelképezett tragikus emléke tompítja minden örömünket, halkítja nevetésünket, teszi komollyá vidámságunk napjait. Az azóta eltelt, majdnem két évezred szenvedéseinek emléke nem tudta elnyomni ennek az egy tragédiának gyászát: hiszen azóta is – úgy érezzük – minden szenvedésünknek, minden könnyünknek ez a komor nap volt gyászos megindulása. A szentély pusztulásában nem egyetlen eseményt siratunk meg: két évezred minden üldöztetésének, megalázottságának, hazátlanságának keserűsége izzik a lelkünkben, amikor Cionra emlékezünk.

Ennek az emlékezésnek külön emléknapot is szentel vallásunk. Négy – reggeltől estig tartó – böjtnap emlékeztet Jeruzsálem pusztulásának egyes epizódjaira: Gedaljahu böjtje (Ros hasono utáni napon, Tisri 3), ekkor gyilkolta meg fanatikus zsidóknak egy csoportja Gedaljahut, a Nebukadnecartól a szentély pusztulása után kinevezett zsidó helytartót, és ezzel véget vetettek a zsidó látszat-függetlenségnek is; Tévész 10. – ekkor kezdődött meg Jeruzsálem ostroma Nebukadnecár alatt; Tamuz 17 – ekkor foglalták el a rómaiak a szent város belső falait (a hagyomány erre a napra több gyászos emlékű eseményt is helyez) és végül, 3 héttel Tamuz 17. után a legkomorabb gyász, a halhatatlan zsidó fájdalom tragikusan jelképessé emelkedett emlékünnepe: Áv 9., Tisa. beav. Ezen a napon – mondja a Talmud – mondotta ki bibliás ősidőkben Isten a negyven éves sivatagi vándorlás büntetését őseinkre. Ezen a napon hamvadt el mindkét szentély és esett el a zsidó függetlenség utolsó bástyája, Bettár vára. És mi hozzátehetjük: 1492 Áv havában 9.-én hagyták el a kiűzött zsidók spanyol hazájukat és – tragikus véletlennek tekinthetjük csupán? – 1914-ben Áv havának 9.-én hangzott el az első hadüzenet.

 

A minden zsidó fájdalomra való emlékezés komor gyásznapja betetőzése a Tamuz 17.-én kezdődő 3 gyászhétnek. A szentély pusztulásán érzett fájdalmunkat a szülők utáni gyász szertartásaival fejezzük ki. A közösség fájdalma egybefonódik a zsidó vallásban az egyénével. Amiként minden egyes zsidó családi gyászában mintegy résztvesz az egész gyülekezet, ugyanúgy elvárja a közösség, hogy minden egyes tagja az összességet ért csapást a maga egyéni gyászának is tudja. A három gyászhét alatt a hagyományőrző zsidó az Ómer-számlálás heteinek szertartásait fokozott mértékben megtartja. Áv első 9 napján ezenkívül a bor és hús élvezésétől is tartózkodik. A gyászhetek három szombatjának prófétai szakaszai Jezsajás és Jeremiás szavaival hirdetik azokat a bűnöket, melyekért Jeruzsálemnek el kellett pusztulnia. Magát a Tisa beav napját estétől estelig tartó böjtben töltjük. Félhomályba burkolózik a minden díszétől, még a frigyszekrényt borító függönytől is megfosztott templom, amikor a böjtnap előestéjének istentiszteletére összegyűlünk. A hétköznap esti imarend befejeztével a gyász ősi jelképe gyanánt cipőjét leveti és zsámolyra ülve hallgatja meg a gyülekezet a Tisa beav szentírási olvasmányát, a siralmak könyvét. Komor, lassú dallamban szólal meg a szent város pusztulásának fájdalma:

 

„Milyen elhagyott az egykor népes város Mint az özvegy, olyan bánatos és gyászos. Nagy volt nemzetek közt, úrnő országokban Mostan robot-sorban…” (Dr. Havas Manó ford.)

 

Az utolsó mondatokban felcsendül a reménykedő könyörgés szava is: „Vezess vissza Magadhoz Istenünk, hozd vissza hajdankorunk napjait.” Az esti imát gyászénekek fejezik be. Legszebb közülük Ibn Gabirol híres gyászdala, amelyben a megszemélyesített Juda és Izrael versenyt siratja meg szenvedését.

A reggeli istentisztelet külsőségei is komorak. Imaköpeny és imaszíjak nélkül folyik le a közös ima. A Tóra-olvasás szavaiból Mózes jóslata hangzik felénk: „Ha fiaid, leányaid lesznek, megtelepedtek az országban… de gonoszat cselekesztek Istenetek ellen: tanúul hívom ellenetek az Eget és a földet, hogy halállal haltok meg…” A prófétai szakasz Jeremiás komor hirdetése az ország pusztulásáról. A Tóra-olvasásnál szokásos áldó jókívánság elmarad. A reggeli imarendnek Tisa beavi része a Kinot, a gyászénekek sorozata. A gyászdalok hosszú sora siratja meg a szent város pusztulását és a bűnöket, melyek azt előidézték. Ezeknek az imáknak fájdalma azonban sohasem csap át az Isten és végezése ellen való lázongásba. Hangjuk a könnyes lemondásé, az önvádé, a maga-bűnét-fájlaló bűnvallomásé, meg a gyönyörűséges mult visszasírásáé. Megszólalnak a gyásznak e dalaiban a későbbi üldözések fájdalmai is, a római zsarnokság tíz tudós vértanújának emléke, az 1096-os üldözések borzalmai, az 1242-es Tóra-égetés fájdalma. A gyászénekek külön csoportját alkotják a cionidák, közülük az első Juda Halévi megragadó dala:

 

„Ción, oh gondolsz-e rab gyermekeidre? A maradékra, mely el nem feled? Közel-távolról sóhajukat hozza Elébed Észak, Dél, Nyugat, Kelet.” (Patai József forditása.)

 

A délutáni istentiszteleten már némileg megenyhül a hangulat komorsága. Az imát talliszban és tefillinben mondjuk el. A délutáni ima Tóra-olvasmánya a minden böjtnapon szokásos szakasz: Mózes imája az aranyborju bűnébe szédült népéért. A főimádság külön szakaszában fohászkodunk: „könyörülj Istenünk Cion és Jeruzsálem gyászán, könyörülj gyászoló, sivár és pusztasággá lett városodon…”

Ezzel a sóhajtással fejeződnek be a zsidó év legszomorúbb napjának imái. Nincs talán nép, amely úgy meg tudná gyászolni régmultjának fájdalmas eseményeit, mint a zsidó. A tíz tudós vértanú halálának gyászdalánál ma is könny szökik a hívő zsidók ezreinek szemébe. A szentély egyetlen mindmáig fennmaradt romjánál – a siratófalnál, ezrek és ezrek virrasztják át most is könnyező, mellverdeső áhítatban történetünk legtragikusabb eseményének éjszakáját. De a gyászból vigasztalás is kél: az a nép, melyben a mult szomorú emlékei oly elevenek, erős lesz arra is, hogy a multra támaszkodó szebb jövőt építsen magának.

Fájdalomra enyhülettel, komor gyász után lelki megnyugvással ajándékoz meg bennünket vallásunk. A Tisa beav-ot követő szombat, a „megvigasztaltatás szombatja”. A gyász emléknapja után hét héten át minden szombatunk prófétai olvasmányában a nagy névtelen vigasztaló próféta gyógyító szavai hintenek enyhületet sebeinkre, – csodálatos szárnyalású hirdetések Istennek örök megbocsátó szeretetéről, a szent város feltámadásáról, az isteni eszme megtiport szolgájának megigazulásáról, a végső megbékélés napjának eljöttéről.

A megalázottság legmélyéből így emelnek ki, így vezetnek át a vigasztalás igéi az immár közelgő újév ünnepéhez, hogy a közeledő ősz hervadásos hangulatában is új élet, új sors, új, szebb jövendő hitével és akaratával léphessünk be a még ismeretlen örömöket és fájdalmakat rejtegető új esztendő kapuján.