A magyaros szellem biológiai hajlandóságáról

Minden emberi tudásnak elismert legérdekesebb, de legnehezebb tárgya az ember maga; vegyük bár mint élő szervezetet, vagy szervezetének bárminémű kihatásai, nyilvánulásai szerint, vegyük bár az egyént szervezeti sajátságaival, szelleme, hajlamai nyilvánulásaival, vagy azt a társas állapotot, amelyben él, amelyet maga megalkotott s amelyben bizonyos erők meg is tartják és bizonyos irányokban fejlesztik.

Szervezetéről tudjuk azt, hogy abban a rengeteg világban, amelyet az úgynevezett élőlények megalkotnak, a legtökéletesebb; hogy pusztán csak életét véve, ugyanazok alá a törvények alá tartozik, amelyeknek megmásíthatatlan hatalma alatt a többi, alsóbbrendű szervezet is él, fejlődik, elhanyatlik és mégis fennmarad – éppen, mint az ember maga. De tudjuk azt is, hogy ez a szervezet bámulatosan alkalmazkodó, hogy ebben a tekintetben valóban nincsen élőlény, mely csak valamiképpen is versenyre kelhetne vele.

A sarki vidék örök jege nem zárja ki az emberi szervezetet, mert hozzá bírt törődni; ott áll előttünk az eltörpült eszkimó képében, ki szívósan ragaszkodik a sarki természet kietlenségéhez: neki szép, neki kedves. És szelleme – amennyi van – nyilvánulásaiban visszatükrözteti a sarki természet alaphangulatát is.

Az egyenlítő alatti táj perzselő hősége nem zárja ki az embert, mert ehhez is hozzá bírt törődni: ennek ez a szép és kedves. És szelleme – ismét amennyi van – visszatükrözteti az egyenlítő alatti természet alaphangulatát is.

E két végső pont közé esik az átmeneteknek megszámlálhatatlan sokasága; úgy szervezeti, mint szellemi tekintetben értve azokat. Az embertan tudománya – antropológia – nagy gonddal kieszelt, finom mérő szerszámjaival azon van, hogy az ásatag embercsontvázon és az élő emberen is kikutassa és megállapítsa bizonyos csoportoknak együvé való tartozását; de legtöbbnyire átmenetekre bukkan, s ekkor majdnem ösztönszerűen segítségül hívja az emberalkotta szerszámot, ahol pedig lehet szelleme nyilvánulását is, hogy érvül használja fel azon a ponton, ahol a mérőszerszám bizonyító ereje megtörött.

A néprajz magasabb, tudományos ágazata, az etnológia alapjában véve ugyanazt kutatva, reávizsgál az életmódra, annak alapföltételére, belemerül a szokások tengerébe, az azokban nyilatkozó szellembe, s így iparkodik bizonyos egységek megalkotásán; de ez is legtöbbnyire átmenetekhez jut, s ekkor mindég a szellem magasabb rendű nyilvánulásai azok, amelyeknél segítséget keres.

Végül azok a tudományszakok, amelyek tisztán a szellem nyilvánulásaival foglalkoznak, tehát úgyszólván a nép lelkét kutatják, ezeknek élén az összehasonlító néplélektan – folklór – és az összehasonlító nyelvészet, szintén bizonyos egységek meghatározásán fáradoznak, s átmenetekhez jutva, a szellem legfinomabb árnyalataihoz fordulnak erősbítésért.

Magában véve már e három sorozat is világosan bizonyítja, hogy a szellem megnyilvánulását itt – és tegyük hozzá: soha és sehol – figyelmen kívül nem hagyhatjuk, ahol az ember tudományos méltatásáról van szó; ha figyelmen kívül hagyjuk, csak felületét kutatjuk annak, aminek egyedül mélyében rejlik a lényeg, a valódi tanúság, a szervezetnek igaz virága és igaz gyümölcse: a szellem.

Ámde a szellem tipikus sajátságainak megállapítása a legnehezebb feladatok közé tartozik. A szellem tipikus sajátsága – egy nagyobb nemzetre értve a megállapítást – szakasztott olyan, mint a nemzet testi vonásának a sajátsága, melyet szemünk megérez ugyan, szellemünk is felfogja, de amelynek szabatos, kétséget kizáró leírása rendszerint lehetetlen; legnehezebb pedig éppen ott, ahol az ember legmagasabbra fejlődött.

Egy tipikus néger testi, különösen arcbeli sajátságát az egész illető törzsben is feltaláljuk, dacára annak, hogy egyénről egyénre menve az egyéni különbségeket is észrevesszük; így leszünk a tipikus egyén és törzse szellemi nyilvánulásának megítélésével is. De viszont azt is legott tapasztalni fogjuk, hogy szomszéd törzsek, noha ugyanazok között a természeti viszonyok között élnek, a tipikus tulajdonságokban észrevehető módon különböznek. De itt bizonyos egységek meghatározása mégsem lehetetlen, mert a típusok elvegyülése vagy éppen nem következik be, vagy ha igen, akkor szerfölött lassan halad; áll pedig ez úgy testi, mint szellemi tekintetben.

Ám a mérsékelt égöv alatt s itt különösen annak szellem szerint legmagasabbra fejlődött részében, ahová a magyarságot is számítjuk, a típusok megállapítása szerfölött nehéz; a magyarságnál pedig a szervezet tekintetében talán a legnehezebb feladat.

A jelenség okára nézve bajos a végső megállapodás. Ha Buckle ismeretes elvi álláspontjáról tekintjük a dolgot, mely szerint az ember, s a tőle eredő társadalmi egységek is, fejlődés szerint merőben azoknak a természeti viszonyoknak vannak alávetve, amelyek között élnek, akkor mi, mint égövünk társadalmi lényei, nem bírjuk megmagyarázni és felfogni azt a temetőt, amely lábunk alatt van, amely az őstörténet emberi nyomaival, sőt már a hagyományos és írott történet tanúságaival is világosan bizonyítja, hogy itt sok tipikus társadalom kiveszett, noha már ugyanaz a geológiai alakulat volt a talpa alatt, amelyen mi állunk, s noha ugyanaz a nap sütött reájuk, amely ma reánk is szórja éltető melegét.

Buckle elve szerint ezeknek fejlődniök és maradniok kellett volna mind a mai napig; sőt azt véve, hogy a mérsékelt égöv az embert munkára tanítja, mert csak így állhat meg: hogy a munka a szellemet fejleszti, s megnöveszti az ellentálló erőt is, hogy az erre szolgáló természetes föltételek megvoltak már akkor is, amidőn az azóta kiveszett társadalmi egységek itt tanyáztak, és mégis tönkrementek: evvel az elvvel az ok tekintetében nem boldogulunk.

Darwin alkalmazkodási tanával sokkal többre megyünk, mert ebben bennefoglalva találjuk azt is, hogy mindaz, ami bármi oknál fogva nem bír alkalmazkodni, szükségképpen tönkremegyen, helyét pedig az foglalja el, aminek alkalmazkodási ereje még megvan. Így már megérthetjük a lábunk alatt elterülő temetőt is, különösen akkor, ha nemcsak az emberi, hanem a földkéreg alakulatait is, a rétegzetekben található maradványokat is szem előtt tartjuk, amelyek kiveszett élőlényektől származnak. Szerves lényekről lévén szó, el kell fogadnunk azt, hogy a kiveszés dolgában, szervi tekintetben az ember is ugyanazoknak az okoknak van alávetve, amelyek a többi élőlényre hatnak.

Lassan, de folytonosan fejlődő kozmikus változások bizonyos fokán bizonyos egyszerű s tulajdonságaik szerint bizonyos tekintetben merevekké vált lények elhanyatlanak, utóbb kivesznek; ami marad, abban még erős az alkalmazkodás, mely a keletkező viszonyokhoz való hozzásimulást jelenti.

Hogy az előbb merevekké vált, majd elhanyatlott lények sorát és sorsát teljesen felfoghassuk, elég tudnunk, hogy a ma élő vastagbőrűek, amelyek közé az elefánt is tartozik, már merev, leáldozófélben lévő állatalakok, amelyeknek rokonai – a mammut – már a legfelsőbb rétegekben pihennek. Eltekintve a madaraknak azon elődjeitől, amelyek a csúszómászókkal való legszorosabb rokonságra vallanak – archaeoprija –, de amelyek már paleontológiai korszakokba tartoznak, bizonyos, hogy a történeti időkben is vesztek ki madárfajok; így a Dodo-Didus ineptus, továbbá Madagaszkár szigetének struccszerű óriási madara, az Aepiornis maximus. Ezekkel szemben állanak azok az állatalakok, mégpedig a lények egész során, amelyek így törzsformához vonhatók ugyan, de a helyi viszonyok behatása alatt a szabad természetben nagy elváltozhatóságról tanúskodnak.

Az emberiség nagy temetőjével is csak így vagyunk, mert tagadhatatlan, hogy az ember, mint szervezet, a többi lények összes fokozataival együtt, egyazon természeti törvénynek van alávetve, s nemcsak nemzedékek, hanem emberfajok is egyfelől leáldoznak, másfelől alkalmazkodva átalakulnak; és reájuk nézve is az utóbbiban van kifejezve a fennmaradás sarkalatos föltétele.

A hozzásimulás természetesen nem azt jelenti, hogy a lény minden lényeges tulajdonságai szerint gyökeresen átalakulva mássá lesz, hanem csak azt, hogy tulajdonságainak komplexuma részben módosul, így rész szerint a kihatás erősbödik, másfelől ugyanaz valamivel csökken, mind a kettő pedig visszahatással van az egészre, mely csak így maradhat meg.

Így fogva föl a viszonyt, be kell látnunk, hogy valamint szervi tekintetben így áll a dolog, a szellemi sem állhat másképpen, mert a kettő között elválaszthatatlan a kapcsolat.

Ezután már egészen konkrét alapról folytathatjuk a vizsgálódást a magyarság tekintetéből is.

Tudjuk, hogy már az írott történet korszakában oly okokból, amelyek csak föltevéseken alapulnak s fejtegetésre nézve nem is lényegesek, egy nagy emberáradat indult Ázsiából Európa felé, mely egész lefolyásával Európa etnológiai viszonyait majdnem teljesen átalakította; sőt mondhatjuk teljesen, mert ahol közvetlenül nem hatott, ott idővel közvetve éreztette magát.

Ez az emberáradat, mely megtelepedett elemek közé új, hatalmas elemeket sodort, szükségképpen káoszt teremtett, amelyben teljes mértékben az folyt, amit Darwin értelmében „létért való küzdelem”-nek szoktunk nevezni, amely sok meglevőt elsodort, eltemetett; de a bejutott emberáradat egyes részeit sem kímélte meg. Szorosan véve, ennek az áradatnak végső hullámverései még nem is állapodtak meg, lüktetésüket még ma is kivehetjük, s maga e tartósság bizonysága annak, hogy óriási hatalom rejlett benne egykoron.

Ami azután ebből a nagy káoszból kibontakozott, az nem volt típusok megosztozkodása, hanem elvegyülés, melyből alapjában keverékek keletkeztek, amelyek azonban a megváltozott viszonyok szempontjából véve típusokká is váltak; szóval ezek egy nagy alkalmazkodási folyamatnak határozott jellemet öltött eredményei.

Az igen természetes, hogy az elvegyülésből kikelt, módosult típusoknál a bélyeg határozottabb vonásai a minden tekintetben alkalmatosabb fél tulajdonságaitól eredtek, mint erednek családok elvegyülésénél szemünk láttára ma is; és az is természetes, hogy e vonások között a szellemi tulajdonságok is ott voltak és ott is vannak.

Az elvegyülési folyamat eredménye pedig ma, hogy Európában a keverékekből alakult, tehát módosított típusok váltak uralkodókká, ezek teremtették meg azt, amit civilizációnak nevezünk, melynek intézményei és egész szelleme, fejlődő kihatásaiban nem elkülönítő, hanem mindinkább összeolvasztó – nivelláló – hatalmat gyakorol, úgyannyira, hogy immár a nyelv és a szellem finomabb árnyalatai élesebb bélyeget kezdenek szolgáltatni, mint a szervezet tulajdonságai.

Ebben a tekintetben is szakasztott olyan jelenséggel állunk szemben, mint a természethistória mívelője, ki a faj és faj közötti határt keresve maga elé rakja ki a sorozatokat, s egyszerre csak azt tapasztalja, hogy a sor két végén fekvő tárgy szembeszökően különbözik ugyan egymástól, de a közbensők a kettő között fennálló átmenetről tanúskodnak.

Ez az, ami a mérsékelt égöv alatt élő, szellem szerint legmagasabbra fejlődött típusok körülirását szerfölött megnehezíti, mégpedig minden tekintetben, mert utóvégre maga a szellem is alá van vetve a kiegyenlítés hatásának; sőt maga a nyelv sem teljesen éles határ, különösen azokban a fölöttesebb társadalmi rétegekben, amelyeket a szellemi fejlődés szükségképpen teremt.

Forduljunk immár a magyarsághoz.

Az elfogulatlan kutató nem térhet ki annak föltétlen elismerése elől, hogy a magyarságnak mai elhelyezkedése az összesség viszonyaira való tekintetből egyike a legérdekesebb s különös figyelemre legméltóbb jelenségeknek.

Abból a káoszból, amelyet a népvándorlás áradata szükségképpen teremtett, melynek rohama hatalmas egységeket elsöpört, vagy elnyelt, megmarad egy aránylag kis törzsök, nemcsak, hanem gyökeret ver, olyat, melynek életerejét egy ezredév nem bírta megsorvasztani!

Merőben idegen elemek közé erősen beékelve; de sőt azokból teljesen körülfogva, meg bír állani, nemcsak, hanem bír fejlődni is! Ha ezt a valóban bámulatos tényt kivetkőztetjük mindabból, amivel a közönséges történetírás az ilyen tényeket körülvenni szokta, azért, hogy a maga magyarázatát megkönnyítse, csak ekkor kísérhetjük meg a lényeg keresését.

A közönséges történetírás hajlandó mindent a nyers hatalom szempontjából tekinteni, mindent „szereplő elemek”, legtöbbször „szereplő egyes személyek” intézkedésétől függőnek kimutatni, s ha már sehogy sem kerülheti ki a mélyebb megokolást, ezt legritkábban az összességből, mint inkább „vezető hőseink” sajátos hajlamaiból, lelkületéből, szóval lényéből iparkodik meríteni; a törzs neki csak anyag, a vezér az, aki mindent intéz, formál: ő a múltnak fejleménye, a jelen teremtője, a jövő örökhagyója; szóval minden.

Hogy ez nem úgy van, azt Európában egy típus sem bizonyítja oly szembeszökő módon, mint éppen a magyar, melynek közönséges története még csak olyan sorozatot sem mutat, aminőt a természethistorikus bámul, mert hiszen abban lassú alkalmazkodó átmenetek mutatkoznak, holott a magyarság erőszakos megszakításokat is ismert – és mégis itt van.

Ezt a kétségbevonhatatlan tényt lényege szerint a közönséges történetírás módszerével ki nem deríthetjük, tehát ettől a lényegre nézve függetlenül kell eljárnunk, aminthogy a tény a fáradozást teljesen meg is érdemli.

Az embertan – antropológia – legkínosabb pontossággal végrehajtott méréseivel s minden auksziliáris érveivel sem tudja megállapítani a tulajdonképpeni magyar típust, s mindaz, amit kiteremt, csak pár fokkal idébb vagy odább állítja a magyarnak vett szervezet szerint embertani típust az összehasonlító táblázatok sorozatában.^*

A néprajz tudományos ágazata – etnológia – szakasztott ilyen eredménytelen-eredményhez jut, ha egyáltalában etnológiának vesszük azt a kevés kísérletet, amely ezen a téren a magyarságot illetőleg történt.

Maga a nyelvészet merő forrongás; homlokegyenest ellenkező irányzatok törnek egymásra; elkalandozva éjszaknak, délnek, keletnek, nyugotnak bizonyító anyagért, a harc hevében sokszor megfeledkezve arról, hogy a magyarság mélyebb, élő rétegezetéből iparkodjanak rendszeresen meríteni.^*

De mindevvel szemben kétségbevonhatóan tény, hogy a magyarság itt van, azzá pedig, ami, fejlődött, és így meg is bírt állani. Ha szervezete alapján embertanilag beolvasztható is a sorozatokba, ha etnológiailag elmosódik, nyelvészeti tekintetben pedig gyűjtelékesnek bizonyul is, mégiscsak itt van, s mint típus nemcsak kilátszik, hanem kirí, reákényszeríti a kutatót, hogy számba vegye és azon legyen, hogy mind újabb és újabb oldalról iparkodjék lényére világot vetni.

Fennmaradását a szó közönséges értelmében vett alkalmazkodás erejéből egyedül kimagyarázni nem lehet, mert ez a tulajdonság régen és teljesen beolvasztotta volna már abba a néptengerbe, amelyben szigetséget alkot, amely szünet nélkül nyomja. Az alkalmazkodás ereje mellett, melyet mint ruganyosságot képzelhetünk csupán, mely a nyomásnak ellentállva enged, hogy a nyomás megszűntével a régi alakba visszatérjen, még egy más erőnek is kell lenni, mely a ruganyosságot megtartja, sőt fejleszti. Ez nem lehet más, mint beolvasztó erő, mely még az idegen elemet is beveszi és bizonyos nyomással a maga formájára alakítja át.

És valóban, ha jól odatekintünk, bizonyos tények sorozataira, mindenütt reátalálunk erre az asszimilációra. Már más helyen is reámutattam arra, hogy bizonyos pontokon merőben idegen elemekből alkotott telepek, melyek helyileg véve többséget alkottak, átmagyarosodtak, alapjában véve tehát megnövelték a kisebbséget s annak ruganyosságát; a változás, amit mégis eszközöltek, az szervezeti értelemben csak antropológiai módosulás volt, s ma is az. A történetből tudjuk, hogy például a vallásos mozgalmak, amelyek máshol élesen kifejlődtek és irtó irányt követtek, a magyarság körében egészben simán folytak le, s az az elem, mely más alapra helyezkedett, türelmességet gyakorolt és élvezett is.

Ilyen természetű tünetek önmaguktól is reávezetnek bizonyos szellemi alap föltevésére, mely a tárgyilagosságot szüli, mely nélkül e tünetek lénye egyáltalában meg sem közelíthető. A magyar szellemnek kell bizonyos sajátosságának lennie, amely azokat a bámulatos eredményeket szüli.

Mi az a sajátosság?

A magyar szellemnek legkirívóbb sajátossága – s tegyük hozzá, a legnemesebb is – az, hogy a külső színt, amelyben a jelenségek föltünedeznek, csak másodsorban veszi figyelembe; fogalmainak lényegét nem ehhez köti, hanem a mozzanatok bizonyos összegéből levezeti; tehát kiválóan tapasztalatból vonja ki a tanulságot, s mindaddig, amíg ezt nem teheti, figyelő, tehát szkeptikus marad.

Ebben a bámulatos tulajdonságban rejlik az a felfogásbeli józanság s az ennek nyomán haladó éles és higgadt ítélő tehetség, amelyre, nem kivételképpen, hanem átlagosan az úgynevezett alsóbb rétegeknek még írástudatlan elemeinél is – sőt ezeknél leginkább – reátalálunk, s amely, más népekéhez viszonyítva, ereje szerint mindenesetre ritkítja párját. Ebben az alföldi magyar ember valóságos típus.

Ez a tulajdonság nagy erő ott, ahol kisebbségek megmaradásáról van szó; nagy tanúság és még nagyobb haszon azokra a töredékekre nézve, amelyek bevegyülnek és fölveszik. És ez az, ami a beolvadást, amelyről már szó volt, megkezdi, teljesen bevégzi és folyton uralkodó marad.

Természetes, hogy ez a felfogás, pusztán általánosságok alapján fölvetve, nem bizonyít; mert hiszen maga követeli attól, aki fölveti a bizonyítást s a tényekkel való támogatást, mégpedig a múlt és a jelen egész során. Ám ez nem lehet egy „tanulmány” feladata, mert valójában egy rengeteg, amelyben avval a szerény lámpával is, amelynek neve „magyar történetírás”, tulajdonképpen csak kalandozhatnak, mégpedig úgy, hogy úton, útfélen oly sűrűségekre bukkanunk, amelyek nemcsak megállást, hanem visszatérést is parancsolnak.

De a felfogás itt már föl van vetve, s így a tisztesség maga kívánja a bizonyításnak legalább megkísértését, ha mindjárt egy szerény tanulmány keretében is.

És van egy szűk, szerény ösvény, mely a vállalkozónak kínálkozik: az a viszony, mely a magyar ember és a természet között fennáll.

Vajon ki merné tagadni, hogy a természet tüneményei nemcsak nagy, hanem legtöbbször elhatározó, döntő hatással vannak az ember szellemére? Hogy a hegység és síkság lakója között a tünemények sajátlagos természete szellemi különbségeket teremt; hogy a különbségek égövről égövre jelentkeznek?

De bizonyos tekintetben egynemű természeti viszonyok között élő társadalmi egységek között is mutatkoznak különbségek; itt tisztább, ott elfogultabb a szellem, a fölfogás. Hogy mi okból? erre csak ritkán, s akkor is csak ingadozó feleletet nyerhetünk.

Az egyik ponton azt találjuk, hogy a népszellem élénken figyel a természet tüneményeire s nagyjában helyesen ítéli meg azokat; egy másik ponton azt tapasztaljuk, hogy a figyelés élénk, talán túlságosan is az, de csak azért, hogy hamisan magyarázzon, hogy minden vonást például babonára fölhasználhasson; a harmadik ponton szembeszökő közönyt veszünk észre, mely csak a puszta megélhetés ösztönéből indulva, csak az elkerülhetetlen dolgok révén érintkezik a természettel.

De valamennyi ponton – irány és fok tekintetében különbözve ugyan – a népszellem mégis visszatükrözteti a természet tüneményeinek ráhatását. Ez a tükörkép a kutató ösvényén a mágnestű, s egyszersmind a fokmérő is.

A legnagyobb közvetlenséggel és úgyszólván a nép egészéből kikelve megnyilatkozik ez a tükörkép különösen a közmondásban és a példabeszédben, mely tapasztalatok sorozatából fejlődik, tehát a tapasztalásból folyó életbölcsesség képét adja; és megnyilatkozik érezhetően még a népköltés lírikus elemeiben, mint a legközvetlenebb érzésekből fakadó szellemi kifejezésben is.

Ha ezekben a reális alapot kutatjuk, megnyílik szemünk előtt az a viszony, mely a természet tünetei és a nép szelleme között fennáll, s legalább ebben a tekintetben vehetjük ki a jellemzőt is, mely, a viszony el nem tagadható fontosságánál fogva, más térre is juttat egy-egy tájékoztató sugarat.

Ámde azt mondani: „a nép szelleme és a természet tüneményei közötti viszony”, ismét egy rengeteg, amelyben a tüneményeknek nagy özöne találkozik, szétfut, egymással kereszteződik; sőt azt a területet véve, amelyen a kutatás tárgyául választott nép él, pontról pontra kisebb-nagyobb mértékben változik is, ekként a felfogás is módosul.

A feladat tehát az, hogy a bizonyos határozottabb természetű tárgyhoz kötött oly tünemény-sorozatot találjunk, mely a népszellem figyelmét nem kerülheti ki, mégpedig sehol sem; mely lényénél, sokszoros vonatkozásainál, szóval egész természeténél fogva szükségképpen és határozottan reáhat a nép szellemére.

Jól elgondolva a dolgot, hamar reájövünk, hogy ilyen értelemben csupán és egyedül a madarat választhatjuk ki, mely ha mással nem, már magában a röpüléssel is szükségképpen és egész erősen hívja ki a röghöz kötött ember figyelmét; a legegyszerűbbét is. S amidőn a figyelmet magára vonta, ott mutatkozik alakjának, színének, életmódjának nagy változatosságával; fészkelésével, hangjával és mindenével; sőt még avval a tulajdonságával is, hogy számos alakja – eltekintve a szelídített állapottól – szabad ösztönből úgyszólván az emberhez szegődik; az ember házára rakja fészkét, népesíti udvarát, kertjét, szóval mindenütt ott van, Ott él a szárazon, a vízen, a mezőségen, az erdőben; jár nappal, jár éjjel; egy nagy rész őszkor szárnyra kelve elvonulásával hirdeti a telet, tavaszkor visszatér és hirdeti a tavaszt; mindezt és sok mást az ember szeme láttára cselekszi.

A madár teljesen alkalmatos arra, hogy a nép felfogását próbára tegye. Sok alaknak rejtett az életmódja, noha maga a madár látható; más akkor mozog, hallatja hangját, midőn a közfelfogás szerint minden élőlény pihen; megjelenik, eltűnik. Mindenképpen alkalmatos tárgy. A kérdés tehát az: hogyan fogja fel a magyar nép a madarat? mi jellemzi e fölfogást?

A magyarság nem a színből, sem az alakból, hanem tisztán az életmódból alkotja meg magának a madár fogalmát; azután az életmód egészét vagy jellemzőbb mozzanatait viszonyítja saját állapotával, lelke alaphangulatával. Kivételt csak ott tesz, ahol a szín, az alak vagy rendkívüli, vagy egybevág más viszonyokkal, amelyek a köztudatban, vagy a közszokásban élnek; és különösen akkor, ha azok a hasonlat megalkotására kiválóan alkalmatosak.

A szelíd, különösen a hófehér galamb mindig a szelídség, szeplőtlenség, a szűziesség képe; a magyar ember szeretője neki „galambja”. Ennek még melegebb színt kölcsönöz a galamb hangja, az a búgó hang, mely saját szerelmi búgásával oly nagyon egyezik. A madár neve, mely átmagyarosított szláv, mellékes, mert a madár lényének felfogása a döntő körülmény. Hiába fehér a lúdja, kacsája, tyúkja, hiába hófehér a kócsag, sőt maga a hattyú is: ezeknek biológiai lénye távol esik a szerelmi érzet körétől, amelynek képe csupán a „csókolódzó”, turbékoló vagy búgó galamb lehet. A hattyú fehérségét csak a test egyik tulajdonságára vonatkoztatja.

A hollóra sokszor reá mondja a színt: „fekete”. Ez az akasztófa madara is, hogy miért, ezt majd megtudjuk; jelentős a színe, mely egybevág avval, amelyhez a nép a gyász fogalmát köti, s hogy ez így van, ezt teljesen kifejezi a népköltésnek e két sora:

---