Halász Ignác a Pesti Napló 1894. április, 5-iki számában szóba hozta egy magyar és egy norvég népmese feltűnő rokonságát. Mert hogy a Fazekas Mihály Lúdas Matyija, melyről Halász említett tárcájában szól, népmesei eredetű, ahhoz nem fér kétség. Csakis az egész világ, kor- és népközi elterjedtségű mesekincsének hézagos ismerete vezethette e részben annak idején irodalomtörténet íróinkat félre. Mentségünkre különben még az sem igen szolgálhat, hogy a népmesék behatóbb vizsgálat és tágabb körben mozgó összehasonlítása csak a legutóbbi évtizedekben kezd a dilettantizmus pólyáiból kibontakozni. Mert hiszen a Lúdas Matyi csínyeinek feltűnő párját meglelhették volna a középkori műirodalomban is, ahová bizonyára szintén népies talajból szivárgott át.
Halász egybevetésének szerény pótlékaképpen ez alkalommal csak ezt a régi műirodalmi párhuzamot kívánom kissé részletesebben ismertetni, holott a többi népmesei változatokat e helyütt csak sebtében fogom érinteni.
A francia akadémia csigalassúsággal előre haladó nagy irodalomtörténeti munkája, a Histoire littéraire de la France [Franciaország irodalomtörténete] XIX. kötetének 734. s következő lapjain meglehetős terjedelmesen mondja el egy középkori verses regénynek, a Roman de Trubertnek [Trubert-regény] tartalmát, amelynek egyik epizódja tökéletes mása a mi Lúdas Matyink históriájának. Csak a csínytettek kiinduló pontjában van eltérés a magyar mesetárgy és legtöbb népies rokona, meg a középkori verses feldolgozás közt, amelynek Douin de Lavesne az ismert szerzője. Lúdas Matyi és norvég, katalán, olasz francia népmesei párjai ugyanis bosszúállásképpen dögönyölik el oly irgalmatlanul a maguk ravasz fondorlatainak áldozatát, holott a gazkópé Trubert elejétől végig csupa gonosz kedvtelésből üldözi hercegét csínyeivel. Ezek legcsattanósabb középpontjai, a kétszeri elverés, mutatja a francia verses elbeszélésben is a Lúdas Matyi tárgyával való legfeltűnőbb egyezést. A harmadik elpáholás, mely a legtöbb eltérést mutat a részletekre nézve, Douin de Lavesne költeményéből hiányzik. Az első kettő azonban szakasztott azon módon folyik le, mint a döbrögi úr elnáspángolása. Trubert is fához köti előbb a maga hercegét és így rakja meg első ízben; mikor pedig a szerencsétlen az ütlegektől betegen nyöszörög ágyában, megint egészen a Lúdas Matyi módjára híres orvosnak öltözködve nyer hozzá bebocsáttatást, hasonló ürüggyel távolít el tőle mindenkit, mint a Fazekas kis eposzában, és másodszor is kegyetlenül helybenhagyja, mihelyt magára marad vele. Arra is éppúgy gondja van Trubertnek, mint Lúdas Matyinak, hogy megkínzott áldozata mindig megtudja, kivel volt dolga. Kiterjed továbbá a ravasz parasztfickónak az előrelátása arra is, hogy a verés alatt kétségbeesetten ordítozó herceg segélykiáltásaira cselédsége valahogy be ne rohanjon. Előre figyelmezteti ugyanis a háznépet, hogy a beteg a csodatevő gyógyír rákenegetése közben keservesen fog jajgatni, de azért csak legyenek nyugton, és ne háborgassák őt munkájában. Lúdas Matyink itt más fordulattal él, tudniillik gyógyító füvek szedésére küldi el a háztól a döbrögi úr cselédeit.
Ugyane csellel távolítja el a beteg mellől környezetét egy idetartozó római mese hőse, amely néhány párhuzamával együtt a Lúdas Matyi témájának egy külön csoportjába tartozik. E csoport tagjai a Miss Busk által feljegyzett római változaton kívül egy provence-i, egy toscanai, egy lotaringiai francia és egy szicíliai mese, amelyeknek az a közös és a többi párhuzamtól elütő vonásuk, hogy a kegyetlenül megtréfáltnak szerepét egy-egy kapzsiságáért lakoló barátnak juttatják.
A római mesében a magát együgyűnek tettető paraszt, kitől egy kolostor kapusa és az ennek kezére játszó gvárdián elcsalták a malacát, először leánynak öltözve lopódzik be a barátok közé s így kerül alkalma a gvárdián első elverésére.
Leányruhában férkőzik ahhoz, aki rászedte, s akin bosszút akar állani egy katalán mese hőse is, amelyben azonban barát helyett egy erdőben tanyázó rablóbanda kapitánya kapja az ütlegeket. Mégpedig itt már három ízben, csakhogy harmadszor kissé másféle szövésű csellel, mint aminővel a mi Lúdas Matyink él. Ugyancsak rablófőnök egy másik szicíliai mesének a passzív szereplője, amelyben négy csínytettel áll bosszút az ellopott csirkéjéért Peppe, ki előbb kis leánynak, aztán orvosnak öltözködve, suhogtatja irgalmatlan fütykösét.
Ez egymással szorosabb rokonságban álló mesék csoportjában is két, inkább csak egy árnyalatszerű eltérés által elkülönzött alosztályt látunk. Az egyikben barát, a másikban rablókapitány volt az egyik, a szenvedő főalak. A két alcsoport között mintegy kapcsoló láncszemnek tekinthető az a lotaringiai mese, amely aránylag még a legkerekdedebb s a legszabatosabb szerkezetű valamennyi rokona közt, s e részben egészen méltó párja a mi Lúdas Matyinknak, amelynek ez érdemét a kissé lazább kötésű norvég mesével szemben Halász is igen helyesen kiemelte.
Ez a francia mese már csak azért is megérdemli, hogy legalább rövid kivonatban közöljük a tartalmát, mert a Lúdas Matyi témájának a mi magyar változatunk mellett jóformán a legteljesebb kialakulása, egyúttal pedig az apróbb s mellékes vonásokban a legtöbb eltérést mutatja a mi honi variánsunktól, amellyel különben a tárgy lényeges alkotó elemeiben megegyezik.
Egy szegény öregasszony fia malacot vásárolt s amint hazafelé hajtja, az erdőn át vezető útjában találkozik egy remetével. Ez hitelben megveszi tőle a malacot, s azt mondja, két hét múlva majd megfizeti. A fiút az anyja otthon jól leszidja, hogy ily könnyelműen hitelezett, de a legény fogadkozik, hogy majd megkeríti ő a pénzét, csak bízza rá. Két hét múlva, mikor a remetét hiába várja, a legény leányruhába bújik, kosárkával a karján kimegy az erdőre, s ott találkozik újra egy remetével, de nem avval, aki őt oly csúnyán rászedte. Kérdésére, hogy mit keres az erdőben, azt válaszolja, hogy gyógyító füveket szedeget. Ez kapóra jön a remetének, hogy a leányt beteg társához vezesse, éppen ahhoz, aki a fiúnak a malacért adósa. A legény, illetőleg a leány, a betegtől eltávolít mindenkit azzal, hogy gyógyfüvekért küldi őket, s mikor magára marad vele, addig üti a ruhája alól kirántott furkósbottal, míg a szerencsétlen lefizeti adósságának egyelőre csak a felét, a másikat pedig, amint rimánkodva ígéri, majd nyolc nap múlva adja meg. Egy hét múltán a fiú orvosnak öltözködvén tér vissza s mindenféle ürüggyel megint el tud a most még súlyosabb betegségben sínylődő mellől mindenkit küldeni, s másodszor is eldöngeti. Most már megkapta a malac egész árát, de még ezzel sem éri be, hanem harmadszor is eljő, most papnak öltözve, s azon a címen jut be a beteghez, hogy az utolsó kenetet akarja neki feladni. Újabb veréssel még ötven tallért, az előbbiekkel együtt már összesen százötvenet csikart ki tőle. A mese záradéka, melyhez többé-kevésbé hasonló a provence-i és az egyik szicíliai változat befejezése, csak lazán függ össze a hármas veréssel, amely a Lúdas Matyi témájának – a reá vonatkozó magyar közmondás tanúsága szerint is – a szerves magja.
E mag különben is csak a világszerte elterjedt Bakála-, Eulenspiegel- és Naszreddin hodzsa-féle históriák tágabb körének egyik epizódja, amelybe ilyenformán a mi Lúdas Matyink is, a keletről nyugatra s innen meg vissza hullámzó, időtlen idők óta vándorló nemzetközi mesekincs egyik érdekes alkat-elemeképpen beilleszkedik.
Ha már most a mi Lúdas Matyinkat összes, idáig ismeretes párhuzamaival egybevetjük, főbb vonásai közül a két első elverés módját egészen az apróbb részletekig egyezőnek találjuk a norvég és a középkori francia változatban. A második elpáholás már e szűkebb körön jóval túl is, sőt azt mondhatjuk, hogy csekély eltéréssel minden idetartozó mesében megvan. A harmadik már megint többféle elágazást mutat, de tán sehol sem oly szerves és logikus következménye az első kettőnek, mint a lotaringiai mesében.
A kiinduló pontra nézve legnagyobb az egyezés egyfelől az összes fent érintett mesék, s legjellemzőbb az eltérés másfelől ezek és a magyar változat között. A kegyetlen bosszúállás csakis ebben mondható legalább némiképpen az okául szolgáló sérelemmel arányosnak. Mert csakis Lúdas Matyinak van mit visszavernie. A többi rászedettek csak a pénzüket követelik vissza ütlegeikkel. Az eladott, illetőleg elcsalt állat a legtöbb mesében malac vagy hízó disznó, a provence-iban tehén, az egyik szicíliai változatban tyúk, a magyarban tudvalevőleg lúd s ettől Lúdas Matyi a hős neve… Jellemző vonás a leányruhába való átöltözés, amely a magyar változatból bizonyára csak azért hiányzik, mert itt világi ember, földesúr ellen irányul a mese éle, de mindenütt megvan, ahol barát vagy remete szerepel csaló és megbüntetett gyanánt. Sőt a rablókapitányt szerepeltető, variánsokba is átcsúszott e mozzanat, holott itt már nincs meg a kellő szatirikus sava-borsa.
Magyar feldolgozásunk és alighanem már ennek a népies alakja is, még abban tér el leginkább több külföldi rokonától, hogy nyoma sincs benne a mesehős akár valóságos, akár csak tettetett bambaságának, míg e vonás például nagyon élesen kidomborodik a római és az ezzel legközelebbről érintkező mesékből. Amabban, hogy csak egy példát idézzünk, a malacát hazaterelő paraszttal minden áron el akarja hitetni a barát, hogy nem malacot, hanem szamarat hajt, s mikor a malacba fogadnak, hogy kinek van igaza, a portás pártjára álló gvárdián a paraszt ellen dönti el a vitát. Hasonlóképpen indul a dolog a provence-i és a katalán mesében is.
Hogy némely idetartozó mese meglehetősen sikamlós térre téved, azt a benne adott helyzet és a szereplő személyek okozzák. Másokban, mint különösen a provence-iben és a norvégban, némi obszcén részletek is fordulnak elő, amelyek azonban más rokon témákból kerültek a mesekörbe, melynek tüzetesebb vizsgálata néplélektani tekintetben sem hálátlan dolog.
Irodalomtörténeti szempontból pedig, ha mást nem, azt a tanulságot mindenesetre levonhatjuk e futólagos kis egybevetésből is, hogy szorgalmasabb utánjárás nem egy elhamarkodott véleménynek meghozza a helyreigazítását. Márpedig alig van tudományág, amelyben az elhamarkodott tegnapi és mai vélemények nagyobb számban várnák a holnap, vagy a későbbi jövő dementijét [helyreigazítását], mint az irodalomtörténet írásban, Lúdas Matyit illetőleg e csattanós cáfolat felkutatásának az érdeme Halász Ignácé. Nekem csak a szerény kommentálás kiegészítő munkája jutott az övének kapcsolatában.