Lucia*

13.

 

Az ötágú csillag, melyet a szíves olvasó e sorok élén lát, a híres, sőt hírhedt pentagramma, vagy pentalpha, magyarán boszorkányszög. Egyéb nevei még a druidaláb vagy druidakereszt. Püthagorász pedig, aki ez ábra jeles tulajdonainak első fejtegetője és a csodálatos erejébe vetett évezredes hit első ismert terjesztője volt, hügieinának, az egészség talizmánjának tartotta és nevezte. Tanítványai titkos szövetkezetük ismertetőjeléül használták. Ilyenül szerepelt a középkorban támadt műépítő és kőfaragó céhek tagjai közt is, s így lett belőle a szabadkőművességnek is egyik szimbóluma.

Hogy a druidák, a kelta népek bűbájoláshoz is értő jóspapjai, orvosai és bölcsei vajon szintén ismerték és használták-e, az még eldöntetlen kérdés. De hogy nem egészen a hagyomány folytonossága nélkül kerül, s aligha hirtelen ugrással szökik át az ókori misztikából a középkor titkos tudományrendszerébe: az legalábbis valószínű. S így nem lehetetlen az sem, hogy a kétségtelenül sok görög műveltségi elemmel ismerős kelta papok, akik tudvalevőleg Julius Caesar korában már a görög írást is elterjesztették volt népük közt, a püthagorikusok egyéb tanaival együtt e jegy ismeretét és bűbájos célokra való használatát is egyenesen görög forrásból merítették. Hiszen Gallia déli részén századokkal megelőzte a római hódítást a görög gyarmatok békés térfoglalása és művelő hatása.

Ebből azonban nem következik, hogy a druidaláb vagy druidakereszt és a német Trudenfuss vagy Alpfuss egy és ugyanaz, s mindkettő megint a püthagorikus jeggyel egy volna. Valami kapcsolat azonban mégis csak lesz köztük. Különben miért róná be, vagy írná fel krétával vagy korommal a háza s kivált az istálló ajtaja fölé a jámbor bajor és tiroli paraszt e titkos értelmű jegyet? Ha csak azért nem, hogy annak ötszögű csillaga a köréje vagy melléje írt C. M. B. vagy J. H. S. betűkkel egyetemben jószágát minden ártó hatástól, kiváltképpen minden „rontás”-tól megóvja. Érdekes találkozója a bűbájos felirat a legkülönbözőbb eredetű és korú keresztény meg pogány hiedelmeknek.

Éppoly érdekes, mint a maga a nap, amely mindezen hiedelmek a néptudatban még élő és ható erejének gócpontja, mint a Szent Lucia vagy magyarosan Luca napja. Hogy csak az imént idézett betűk mellett maradjunk – melyekkel a pentagramma kíséretében elégszer találkozhatni az Alpesek német vidékein – a C. M. B. a napkeleti három király vagy bölcs legendái (az evangéliumban nem említett) neveinek a rövidítése, tehát Vízkereszt napjára utal, amely a karácsony legszentebb és minden babonának, bűbájosságnak is legkedvezőbb idejének a záróköve. De jól megfér a Gáspár, Menyhért és Boldizsár neve a pentalpha csillagával már azért is, mert ez a keresztény színbe öltözött babonában nyilván a napkeleti bölcsek vezérlőcsillagát ábrázolja. Ehhez pedig semmi sem illik jobban, mint a J(esus), H(omo), S(alvator), vagyis az emberré vált isteni Üdvözítő neve. A Jézus nevével a pentagramma körül különben a középkor misztikus számfejtő tudományában is találkozunk, ahol e név Alstedius tanúsága szerint (Encyclopaedia universa, Herbornae, 1620.) a püthagorikusok hygiea (hygieia helyett) köriratát helyettesíti. Keresztény szellemben szólva, mely név is állhatna méltóbban e helyen, mint az, amely minden testi-lelki épség és üdv forrása?

Idáig azonban a pentalpha még mindig nem boszorkányszög. Mindjárt meglátjuk azonban azt is, hogyan kerül-fordul ekkora változásának a sora. Karácsonyunk az ősegyházban csak hosszabb ingadozás után, a IV. század vége felé kapta dátumul december 25-ét, amelyen most világszerte ünneplik, ahová a Betlehemben született názáreti Jézus neve elhatott. A Megváltó születésének e napját időben és rangban is megelőzte s jó ideig egészen is helyt állott érte a Vízkereszt, görögül Epifánia ünnepe! amely azonban eredetileg Krisztusnak nem születése, hanem már dicsőséges megjelenése napja volt. Ilyenül majd az Úr megkeresztelkedését, majd a három napkeleti király hódolatát, utóbb mind a kettőt együtt ünnepelték. S ebbe foglalták sokáig az Üdvözítőnek a földön való megjelenése emlékét egyáltalában. Ez lőn tehát az egyház harmadik fő vagy sátoros ünnepévé a Húsvét és Pünkösd után, míg e rangjáról a későbbi eredetű s tizenkét nappal előbbre tett Karácsony napja lejjebb nem szorította. A régi állapot és felfogás emléke azonban sok egyéb tanúságon kívül abban is megmaradt, hogy a Karácsony estéje és Vízkereszt közé eső tizenkét napot, sőt utóbb a Karácsony előtti tizenkettőt is olyanféle szent időnek tekintették, aminők voltak a rómaiak azon napjai, amelyeken az ő szavuk járása szerint „mundus patet”, vagyis a felsőbb hatalmak, az istenek a földön járnak. Tehát minden malaszttal és áldással teljes időnek, amely persze pogány emlékek és felfogás közbejátszásával úgyis értelmezhető, amint a „mundus patet” német párja tartja, tudniillik „wo die Hölle oder der Teufel los ist”, tehát amikor mindenféle varázslásnak, bűbájos és. ördöngös mesterségnek is kedvez az alkalom. Mert ne felejtsük, hogy az, amit ma babonának nevezünk, alapjában véve mindig legalábbis két, egymással szüntelen harcban álló, bár közös forrású elem keveréke. A régi és az újabb vallásos érzületé és felfogásé. Luca napjánál szebben és jellemzőbben e tételt talán a babonák kalendáriumának egyik vörös betűs dátuma sem bizonyítja. Szent Luciának ugyanis, aki véletlenül éppen december 13-án szenvedett vértanúságot Siracusában, vajmi kevés köze van mindahhoz a sok babonához, amit halála évfordulóján s nevében véghez visznek. De már a nevében rejlik egy kis oka annak, hogy e babonák, amelyek egy része bizonyára már a szicíliai szűz vértanúsága előtt is ez idő tájához fűződött, éppen az ő alakja köré csoportosultak.

Az idő ugyanis, amelyről itt szó van, az egész világra és az egész emberiségre kiterjeszkedetten beszélvén, a téli napfordulat környéke. Rómát illetőleg pedig a Saturnáliák ünnepeivel esik egybe. A napfordulat csillagászati pontossággal 21-ére, a népies naptárban azonban hozzávetőleges meghatározással az e nap körüli hétre, tehát a 17-étől 25-éig terjedő, vagy még tágabb időközt véve fel, a 13-ától január 6-áig érő hetekre esik. Tehát éppen annak a szent időnek a közepe tájára, amely a keresztény egyháznak is nagy és jelentős ünnepi évszaka volt, habár egészen más okokból, mint a pogányoknak akár az ő Saturnáliái, akár egyéb, ezekkel rokon napfordulati ünnepeik. De azt az egy közösséget az egyház még sem tagadhatta meg az ő ünnepei, meg a pogányok ezekkel éppen egybe eső nagy napjai között, hogy a Jó pásztor nyájában is, meg az ördöngös bálványimádók községében is újjászületésen, megváltáson való öröm volt az ünneplés vezérhangja. Csakhogy míg ott a világ lelki napjának feljöttét, a bűn láncaiból való szabadulást ünnepelték: addig emitt az évenként megújuló, fogyta után nyomban ismét gyarapodó, növekedni kezdő kozmikus nap, a földi élet kútforrása volt az örömujjongás középpontja. A bámulatos véletlen, ha ugyan nem valami felsőbb erkölcsi törvény, talán az emberiség szellemi haladásának titokzatos műösztöne, úgy akarta, hogy egy őskori gazdasági és természetünnep törzsére kerüljön oltásképpen a szép s velős tartalmú Karácsony szent ideje, amelynek hosszas ingadozása a pogány és keresztény elemek teljesebb összekeveredésének csak kedvezett.

E köré a sokáig szilárd mag nélkül, két-háromheti időközben hullámzó hitéleti emelkedettség, e most már keresztény szellemben ihletett ünnepi hangulat köré annál kényelmesebben csapódhatott le minden vele rokon pogány kori hagyomány, mentül nagyobb gondja volt magának az egyháznak is arra, hogy az ilyenek közül legalább a tűrhetőbb erkölcsi tartalmúakat a saját tanai, és életrendje medrébe terelje. Arról már azután nem tehetett, ha az így elnézőn kitárt kapun és felnyitott zsilipeken keresztül bizony sok olyasmi is férkőzött be a megtűrhető mellett, ami ellen a már megszilárdult vallási szervezet szívesen indított volna irtó háborút s indított is, de hiába, mert megkésett vele. A háború csak a nyomában járó pusztítással tette magát emlékezetessé és gyűlöltté, de sikerre nem vezetett. Itt egy-egy fattyúhajtást lenyesett a vakbuzgó kertész elkésve ébredett gondossága, de a törzsre a maga elnézésével került idegen oltványt többé le nem vághatta, ha magát a tövet nem akarta kockáztatni. Mit tehetett tehát ily körülmények közt? Azt, ami ilyenkor a legokosabb. Szemet hunyt a „fait accompli” [bevégzett tény] előtt s legalább a még menthetőt igyekezett menteni azzal, hogy a szervezetébe betódult pogány elemekre hamarosan keresztény köntöst vetve, szentesítette és a saját szellemében módosítani igyekezett őket. Szóval a kölcsönös alkalmazkodás opportunizmusához folyamodott, amelynek a vallások történelmében számos a példája.

Engesztelhetetlen és irtó harcot csak ott folytatott lankadást nem ismerő buzgalommal, ahol a saját létét és alaptanait fenyegette a betolakodott idegen elem felburjánzása. Néha pedig és némely jelenségekkel szemben, amelyek felkarolására éppen nem valának alkalmasak, de nagyobb veszedelmet sem rejtettek méhükben, a teljes közömbösség és fel sem vevés álláspontjára helyezkedett. A Luca-napjától Vízkeresztig terjedő idő számos népies babonáján és szokásos gyakorlatán az egyháznak mind a három eljárását figyelemmel kísérhetjük. Egy részüket a pogányságból eredt alakjukban átvette és csekélyebb vagy nagyobb alkalmazási hajlamuk szerint kisebb vagy nagyobb erőszakkal átgyúrta idő folytán a maga rendszeréhez illőbb formába. Más részük ellen ugyan nem emelte, vagy csak vajmi lanyhán hallatta tiltakozó szavát s úgy – ahogy, megfért velük. Csak egy harmadik töredékük ellen foglalt állást, a nélkül azonban, hogy ellenséges magatartásával csak félakkora sikert is tudott volna elérni, mint az alkalmazkodás és megalkuvás szelídebb politikájával.

A Karácsony és Vízkereszt közti 12 nap és éj, amelyeknek a Luca napja és Karácsony böjtje közötti másik 12 a valóságos doublette-je, részben oly babonák gyakorlatának kedvez a legtöbb kereszténnyé lett nép hite szerint, amelyek elég jól megférnek a Krisztus egyházának tanaival, részben olyaknak, amelyek e tanok keretében már nem találnak az előbbiekhez hasonló szíves vendéglátásra. Amazokat az egyház legalább is félhivatalos tekintélyével hagyja jóvá, emezeket ellenben ördöngös gonoszságok gyanánt bélyegezi meg. Abban azonban alig hibás a jámbor nép, amely naiv hitszomjában mindig telhetetlen egy kissé, ha a kétféle, egymástól sokszor csakugyan vajmi bajosan megkülönböztethető kategóriát nem tudja egészen pontosan elválasztani. Az egyik rendesen átjátszik a másikba, amit a szinte észrevehetetlen finom árnyéklatok és átmenetek nagyon is megkönnyítenek. Nem is igen látnám be a magam józan stájer vagy tiroli, vagy akár székely paraszteszével, miért volna az egyház tudatával és jóváhagyásával is szabad a három király ünnepén templomban szentelt krétával, vagy még jobb, ha a füstölőből került szén kormával az istállóm ajtajára írni a Gáspár, Menyhért és Boldizsár kezdőbetűit, vagy a még szentebb J. H. S. betűket, s közéjük szépen odailleszteni a boszorkányszöget; s aztán meg miért lenne tilalmas ennek a boszorkányszögnek az ábráját Luca napjától karácsony estéjéig kilencféle fából Luca-széknek kifaragnom? Ezt pedig már nem hagyja jóvá az anyaszentegyház. Pedig ez a dolog érdekesebb és a nép lelkében mélyebben is gyökeredző része. S alapjában véve a pentagramma itt is, meg ott is ördögűző erejű és jelentésű. Miért hát a kétféle elbánás a lényegét nézve ikertestvér két babonát illetőleg? Hisz amikor a néphit azt tartja, hogy a Lucaszékéről karácsony éjjelén, az éjféli mise alatt a templomban, valahány boszorkánya csak van a falunak, azt mind föl lehet ismerni: akkor tulajdonképpen ezzel nem vall egyebet, mint azt a mélyen a lelkébe nőtt meggyőződést, hogy először is vannak boszorkányok, másodszor pedig, hogy az ő bűbájosságuknál erősebb varázsszerekkel természetfölötti mesterkedésükön ki lehet fogni. Ezt pedig az egyház is tanítja, és e tana értelmében jár el, valahányszor az ördögűzés (exorcizmus) szertartásához folyamodik.

Ördögűzés pedig, és nem más, a pentagramma használata is, egyszerű jelvényképpen álljon a küszöbön vagy az ajtó fölött, akár pedig a Luca-székének, kivált nálunk Magyarországon honos babonája alakjában kerüljön elénk. Magát ezt a bűbájos eszközt azonban népünk ma már, s úgy látszik, elég hosszú ideje, csupán a híréből ismeri inkább, mintsem szemléletéből és gyakorlatból. Én legalább még sehol sem láttam kifaragott képében. Sőt elírni sem igen tudták azok, akiknél a miben voltát firtattam. Csak idegen forrásokkal való egybevetések alapján sikerült rájönnöm, hogy voltaképp ez is csak a pentalpha, vagyis a Püthagorász titokzatos ötszögű csillaga, amelynek ábrája akként keletkezik, hogy egy szabályos ötszögnek mindenik oldalát addig hosszabbítjuk, ameddig az így megnyújtott vonalak egymást metszik. Ennek a szép ábrának egyéb jeles tulajdonságai és az ó, – meg a középkor matematikusaitól eléggé feldicsért erkölcsei közül nem az utolsó az, hogy egy kis fantáziával ki lehet belőle olvasni az Alpha és az Omega betűt. Ezek pedig nem csupán arról ismeretesek, amit sokan tudnak róluk, hogy tudniillik a görög alphabet első és utolsó betűi, hanem arról is, ami már csak a beavatottabbak szűkebb körének a tudománya. Vagyis, hogy a kezdet és a vég s együttvéve a kezdet és vég nélküli örökkévalóság és mindenhatóság, szóval az istenség szimbólumai. Kell-e pedig ennél hatalmasabb fegyver az ördög és az ő cimborái ellen? Már pedig minden nemű boszorkányok és fekete, nem fehér varázslók a pokol fejedelmének az udvarához tartoznak.

És ez a díszes társaság éppen a téli napfordulat idején rakoncátlankodik a leghevesebben. Ami éppen nem olyan nagy csoda: hisz a szerencsétleneknek az egyház tiltó szava ellenére is némi jussuk van ehhez az időhöz, amelyben valaha a „mundus” tárva volt számukra. Akkoriban szabadon garázdálkodhattak nappal is: a pogányság lealkonyultával azonban már csak az éjek maradtak meg számukra. De élnek is megnyirbált jogukkal tőlük telhetőleg, s így nem csoda, ha a gondos gazda alig győzi a sok mindenféle amulettel és talizmánnal ez idő tájt a háznépét és jószágát ellenünk megvédeni.

Csak az a sors változó szeszélyének a furcsa, játéka, hogy ma nagyobbrészt épp azok ellen védekezik a jámbor, akiknek hathatós segítségéért minden ártó hatás, minden „rontás” és „megvetés” ellen ősei századokkal ezelőtt áhítatosan esdekeltek. Avagy nem annak a Lucinának az örökébe lépett-e Luca, aki más néven hol Diana, hol meg Juno volt Rómában, s akivel egytestvér a germán Holda-Perahta és a velük összekavarodott kelta Abundia, meg a bibliai Herodiás? Mindezek és még számos más, velük rokon istenség egybegabalyodva nyargal a Karácsony előtti és utáni tizenkét nap borzalmasan szent éjein a hóviharos lég zivatarában. S aki ilyenkor nyihogó és prüszkölő paripáik dobogását, a kurjongató s üvöltő vadászcsapat zaját hallja, az a kemence zugában meghúzódva áhítattal rebegi: „Minden jó lélek dicséri az Urat.” És ilyenkor vajmi jólesik arra gondolnia, hogy az átrobogó kísértetcsapat minden ártalma ellen megvédi őt az ajtajára írt boszorkányszög, az ókori misztika hygiéája s a keresztény vallás törzsén élősködő babona bethlehemi csillaga. Ha pedig e csapatban netán a falu boszorkányság gyanújában álló lakói közül is volna egy vagy kettő, azoknak is eljő a leleplezésük órája a szent Karácsony éjjelén, amikor a kilenc féle fából faragott Luca-székéről csalhatatlanul meg lehet majd látni, kik állanak a pentagrammtól remegő sátánnal cimboraságban. Mert hogy ezt a hatalmas jegyet a pokol királya nem szívelheti, azt már a műveltebb közönség is tudja, ha máshonnan nem, a Goethe Faustjából, ahol írva vagyon, hogy ez az „Ákombák a küszöbön” még hibás rajzolatában is kötve tartja az alvilág legszellemesebb követét.

Paracelsus azonban, aki pedig minden ilyen kénköves szagú bölcsességnek a legnagyobb mestere, csodálatosképpen nem emlékezik meg sohasem e hathatós ördögűző vagy nyűgöző eszközről. Legalább nyíltan nem szól róla. Annál többet berbitélnek róla a nálánál régibb kabbalisták, sőt még egyes utána élt tudákos álomhüvelyezők is. A jeles mértani ábra igazán szép tulajdonai persze erre untig elég ösztönnel szolgáltak az oly szellemeknek, akik még teljesen el voltak abban a hitben fogódva, hogy a megismerésnek a józanésznél jóval gyorsabban és biztosabban működő eszköze: ennek a szerény szerszámnak a tótágast álló ellentéte. Ilyen hit és reménykedés alapján csodálták meg a pentalpha mindenik ágának 36 fokú szögét, amelyek összege két derékszöggel egyenlő. De ez még mind csekélység ahhoz képest, hogy e két derékszög a 36-os számmal nagyobbítva a még rejtelmesebb 216-os számot, 6-nak a köbét adja összegül. Ez pedig nem egyéb, mint Platón bűvös száma, amely e bölcselő egy homályos mondása értelmében az államok és a világegyetem életében végzetes és korszakalkotó. Nem is csoda. Hisz három első szám köbének (1 X 8 X 27) a szorzata, valamint a benne tényezőképp rejlő 36 meg azok négyzeteinek (1 X 4 X 9) a szorzata. Lám! Milyen ördöngös sajátságok rejlenek a Lucaszéke küllőiben. Hát még ha hozzávesszük azt, hogy e küllők mindenike, valamint a közéjük zárt ötszög és a szék három lába mind más-más fából van faragva, s hogy ez alkotó részeken az amúgy is jelentős 13-as számú napon, még jobb pedig, ha éjen át dolgoznak, akik vele célt akarnak érni.

De meg az sem egészen megvetendő körülmény, hogy a Trudenfuss, amint e boszorkányszög egyik német neve hangzik, mégis csak szintén valami vonatkozással van, ha nem is éppen a druidákra, legalább is ez Alppal egyjelentésű Trudéra, aki meg nem más, mint minden boszorkányok ősanyja: az éjjeli lidércnyomást okozó démon, a magyar néphit szívmátrája. Alapjában véve minden hárító és engesztelő babona és vallásos cselekedet csak ezt a bennünk, a szervezetünk rendetlen működésében rejlő kísértetet akarja elűzni, vagy legalább csitítani. S hogy e kísértet még meddig követel részt minden lakománkból, még meddig akar minden ünnepünk részese lenni: annak ő maga, vagyis a saját lelkünk ma még vele nagyon is elfoglalt tudata a megmondhatója. Sőt az sem lehetetlen, hogy az utolsó druida (a kelta „derwydd” vagy „dryod” annyi, mint „bölcs ember”) sírkövén is ott lesz a maga véste pentalpha, mint a gunzenhauseni állítólagos druida emléken, annak a tanulságául, hogy a babonának csak az utolsó emberrel szakad magva.




Hátra Kezdőlap Előre