Középkori irodalmunk csekély kivétellel az épületes iratoknak abból a fajtájából való, amely a latinul nem tudó egyháziak, tehát az apácák és a laikus fráterek, és még inkább a világiak lelki szükségleteinek, kielégítésére volt szánva. Ebben az irodalomban, a szorosabb értelemben vett lelkipásztorkodás céljaira szolgáló iratok (Szentírás, evangéliumi fejezetek, episztolák és egyéb bibliai részletek, ima- és énekeskönyvek, prédikációk és vallásos elmélkedések, erkölcstanító munkák, legendák és példák stb.) mellett még olyanok is akadnak, amelyek a legendák és a kalandos elbeszélések határán lebegnek. Ezek sorába tartoznak a középkorban annyira kedvelt túlvilági látomások is, melyeknek különben már az ókorban is számos elődjük van, mégpedig nemcsak a keresztény vallással szorosabb genetikus viszonyú zsidó vallási iratokban, kivált némely apokrif könyvben és a Talmudban, hanem a görög-római, sőt a távolabb keleti pogányság irodalmában is. A klasszikus népek ilyen nemű termékei közül elég itt csupán futólag az Odüsszeia XI. és az Aeneis VI. énekére hivatkoznom.
A középkori látomások e régibb források mindenik fajtájából tetemes kölcsönzéseket merítettek, de újabb elemekkel is gyarapították a régieket és mindig merészebb képzelemmel színezték ki és hovatovább művészi szerkezettel fűzték egybe a szüntelen ismétlődő egyszerű motívumokat. Az emberi lélek fejlődési törvényei magyarázzák, hogy e gazdag és változatos alakulatok között számosával akadnak a torz, vagy legalábbis a bizarr és a mai ízlésünkre visszataszítón ható képződmények. S az imént jelzett népies és népszerűsítő vallási irodalom, amelynek egyetemes nyugat- és közép-európai körébe a mi kissé megkésett középkori irodalmunk is a XI. század óta belekapcsolódik, éppen ezeknek a torzképződményeknek is nem egy tanulságos példáját mutatja. Ezeknek a sorába tartoznak jelen értekezésem tárgyai: a középkori vizionárius irodalom magyar reflexei is.
Bár számuk nem valami nagy, arra mégis elegendő, hogy rajtuk a középkori látomások összes jellemző típusait szemlélhessük. Más népekéhez képest valóban igen szerény középkori irodalmunk gyér maradványai tehát, melyeket az idő mostohasága számunkra mégis megkímélt, legalább azzal kárpótolnak bennünket csekély mennyiségükért, hogy a sors, amikor egyik kezével nagyon is kegyetlenül irtogatta őket, a másikkal irgalmasabb volt irántuk, mert elég jól válogatta ki közülök éppen azokat, amelyek együttvéve egész kis példatárát alkotják a középkori gazdagabb irodalomnak majdnem mindenik jellemzőbb műformájának. Emellett még az a nem kicsinylendő értékük is van, hogy számos nemzetközi elterjedésű, nevezetes művészeti tárgynak legalább a halvány tükörképét mutatják, Vagy egy-egy célzással árulják el, hogy ide hozzánk is elhatott annak az egész akkori művelt világot betöltő híre.
A kódexeinkben elszórtan található túlvilági látomások jóval nagyobb része nem önálló fejezetképpen, hanem más terjedelmesebb iratokba beszőtt, ún. „példa” gyanánt szerepel. Nagyobbára nem is az eredeti forrásokból, hanem másod- vagy néha még ennél is alsóbbrendű közvetítőktől származnak; többnyire a középkori prédikátorok legkönnyebben hozzáférhető anyaggyűjteményeiből: a Promptuarium és Speculum exemplorum, a Legenda aurea s az ennél régibb Vitae Patrum épületes elbeszéléseiből; egy részük pedig már szentbeszédek erkölcstanító céljaira alkalmazottan; ilyenek latin előképeiből; a Kódexeink egyik családjára oly nagy hatású Temesvári Pelbárt prédikációiból van átvéve.
Az erkölcstanító célzat különben, amelyre e látomások kecsegtető vagy elrettentő képeit a prédikátorok oly sűrűn felhasználják, azoknak egy részétől már kezdet óta sem idegen.
Az igaz, hogy a középkori látomások legtöbbjében, az ó- és újszövetségi, tehát zsidó-keresztény alapszövet mellett, sokféle antik pogány elem elég idegenszerű járuléka is akad. De ez is a keresztény világnézet és vallás-erkölcsi felfogás kereteihez és céljaihoz alkalmazkodik, és részben alig tudatos átvétel, csupán titokzatosan szövődő hagyomány sajátszerű néplélektani jelenségeként öröklődik századról századra, sőt évezredről évezredre; száll a távol Keletről az ókori műveltség sok mindent egybeolvasztó légkörén, az alexandriai hellenizmuson keresztül, a még egyetemesebb világforradalom gócpontjába, a császárkori Rómába, s innen jut aztán kóválygó felhőből csapadékká sűrűsödve, a Kelet és Nyugat újabb állami és vallásalakulatainak gyűjtőmedencéibe és öntözőcsatornáiba. A túlvilági látomások az emberiség kezdetleges korának, a képzelem működése legősibb nyilvánulásainak, sűrű homályába nyúlnak vissza, s mint fajunk lelki életének összes jelenségei, a legtökéletesebb és legbonyolultabb egyéb művészeti, társadalmi és egyéni alkotások, évezredeken át szinte észrevétlen lassúsággal alakulnak ki egyszerű őssejtjeikből mind tökéletesebb és nagyobb szabású képződményekké, majdnem úgy, mint a szerves lények. Legnagyobb szerű képviselőjük, az egész hatalmas épületnek, ennek a sok vaskos és karcsú oszlopkötegre támaszkodó, alapjaival igen nagy mélységbe ereszkedő dómnak fönséges kupolája, tudvalévőleg Dante Isteni Színjátéka. De ez sem éri be egyedül a maga művészeti céljával, hanem ezen kívül még egy más jelentőséget is követel magának alkotója szándéka szerint; s ennyiben is rokon számos kezdetleges és tökéletlenebb elődjével.
Ezeknek ugyan más a céljuk, mint amilyen a Divina Commedia szerzője előtt lebegett. De ez utóbbinak falán, nem is éppen mellékes célja éppoly idegen az önmagáért és (önmagának alkotó művészetétől, mint ahogyan a középkori látomások is nem csupán a közönségük képzeletét akarják hol gyönyörködtetni, hol megfélemlíteni, hanem főként arra törekszenek, hogy a túlvilág édesgető vagy elrettentő képeivel az erények gyakorlatára és a bűnök kerülésére intsék hallgatóikat és olvasóikat. Tehát példákkal oktatnak és serkentenek, buzdítanak és óvnak; mint ahogyan Dante is a maga vallási és még inkább politikai meggyőződéséről, rokon- és ellenszenvéről akart tanúságot tenni, amelynek azonban egyúttal az ő jelenére, és az utókorra ható tanulsága is legyen. És éppen ebben van művének az utókor szempontjából megszabódó örök becse mellett a mások, inkább a saját kora érdekeiben és uralkodó eszméiben határozódó jelentősége. A legtöbb előtte járó túlvilági látomásnak persze, éppen fordítva, sokkal kisebb az utókorra is kiható értéke, legalább a művészi és az erkölcsi, mint akkor kivált az utóbbi lehetett, amikor még megrázó valóságnak vették mindazt, amit bennük a másvilág örömeiről és kínjairól a legfelcsigázottabb képzelem ki tudott gondolni. De azért, nekünk, mai embereknek is, akik a kritika hűtőjének kristálytiszta falán keresztül szemléljük a legkegyesebb és egyúttal a legkegyetlenebb fantázia e szüleményét, mégis fölette tanulságos e látomásokkal, mint a vallási élet egy hosszabb fejlődésmenetének emlékeivel foglalkoznunk. E fejlődés a beláthatatlan ősidők homályából indul ki, de legalábbis, harmadfél év-ezredes további útján már a világosabban feltetsző történelmi nyomok folytonos láncolatát mutatja, Behatóbb elemzése és ennek alapján remélhető teljesebb megértése pedig annál szükségesebb, minél több okulást meríthet belőle; az a tudomány, amely a régmúlt idők szellemi életének egész mechanikáját a törvényszerű-jelenségek oksági kapcsolatában igyekszik feltüntetni. Ennek a szó legtágabb értelmében vett műveltség-történelemnek egyik legérdekesebb problémája azokat a szellemi állapotokat felderíteni, amelyeknek talaján az ilyenféle képzetek és azoknak-mind nagyobb arányú rendszerei olyan hatalmas műveké nőhettek, aminő a Divina Commedia; mert ez csak nem szenved kétséget, hogy a középkor e legnagyobb költeményén nemcsak alkotójának invenciója és szerkesztő elméje a csodálatos, hanem az is méltán magára vonja figyelmünket; minő forrásokból ered annak századokon át felhalmozódott anyagkészlete.
Ebből a szempontból tartották már a múlt század negyvenes éveitől kezdve fontosnak az épületes irodalom ezen ágát Charles Labittel Frédéric Ozanam és Wright, újabban pedig az orosz Batyuskov, hogy csak a nevezetesebbeket említsem, akik e tárggyal az összehasonlító és genetikus irodalomtörténeti módszer kalauzoló világa mellett foglalkoztak. Igen hasznavehető összeállítást adott továbbá a XII. század közepéig keletkezett túlvilági látomások irodalmáról Fritzsche. A nála olvasható sorozatban kevés kivétellel megleljük mindazokat a víziókat is, amelyeknek közvetett vagy közvetlen reflexei kódexeinkbe is utat találtak? Ezek, a források időrendjében haladva a következők.
1. A vámos Péter (Petrus Telonarius) látomása Alamizsnás Szent János (†616) Leontius püspöktől (590-668) való életrajzában (Vitáé Patrum, [Az atyák élete] Rosweydus-féle kiad. 178-205.), melynek a Legenda aureabeli kivonatán (27. fej.) alapszik a Debreczeni-kódex (Nyelvemléktár XI. 96) előadása a Péter nevű zsugori vámosról. A vámos, aki halála betegségében álmot látott, az Úr színe elébe vitetett; mikor jó cselekedeteit és bűnét fontra tették, bűneinek serpenyőjét lehúzta egyetlen, akarata ellen adott alamizsnája, az a kenyérdarab, melyet kő helyett az alamizsnát kérő szegényekre hajított. A látomás jó útra térítette s további életében jószívű adakozással iparkodott addigi fukarságát jóvátenni.
2. Jozafát látomása a róla szóló legendában, melyet a semmivel sem igazolható hagyomány Damaszkuszi Szent Jánosnak (†754 előtt) tulajdonít, amely azonban valószínűleg a VII: század első feléből, tehát jóval az említett egyházatya előtti időből való, s mint már a múlt század hatvanas évei óta ismeretes, égy Buddháról szóló indiai iratnak, a Lalitavisztarának keresztény szellemű átdolgozásán alapszik. A távoli Keletről alighanem óperzsa és szír vagy arab közvetítéssel jutott el a palesztinai Sz. Száva kolostorig a szép legenda s innen legtöbb keleti és nyugati irodalomban elterjedt. Azonban az indiai alapszövetbe a görög feldolgozásban már sok későbbi keresztény járulék is került. Ezek sorából való Jozafát királyfi látomása is, mely az egész épületes elbeszélésnek a Legenda aureában lévő kivonatát (180. fej.) követő Kazinczy-kódex 132. s köv. lapja (Nyelvemléktár VI. 216-233. l.) szerint körülbelül így hangzik:
Jozafát az ördögi kísértések ellen áhítatos imádsággal vértezi magát s buzgó fohászkodása közben elcsendesedik. Álmában egy igen szép mezőre vitetik, amely gyönyörű virágokkal ékes, s ahol a fáknak levelei a hűs szellő lengedezésére édes szózatot adnak. A fák gyümölcsei pedig látásra igen Szépek és meg-kóstolásra édesek valának. Továbbá aranyból csinált és gyöngygyel ékesített székek állottak a mezőn, s lassan folyó szép vizek folydogáltak át rajta. Ismét egy szép városba kerül, amelynek színaranyból voltak a falai s csodálatos fényesség áradt ki belőle; Ott nagy édes éneklést hallott Jozafát, amilyent halandó embernek a füle még sohasem halott vala. Ez a boldogoknak helye, mondták neki azok, akik őt kísérték; ő pedig könyörgött nekik, hogy hagyják ott lakozni. De ezek azt felelték neki, hogy sok munka után juthat oda. Innen aztán egy sötét helyre viszik, ahonnan „nagy dohosság származik vala. S ím ez mondaték neki: Ez a kárhozottaknak helyök”.
3. Sz. Furseus-látomása. A 650 táján meghalt lagny-i apát egyik legrégibb életrajzából Venerabilis Baeda, az angol egyház nagynevű történetírója és „az egész középkor tanítómestere” (†735) is elmondja e nevezetes víziót. (Hist. eccles. III. 19. fej.) a Legenda aurea 144. fejezetén alapszik annak kivonatos előadása a Nádor-kódex 669-681. lapjain, (Toldy kiadása 86. s köv. lev., Budán 1875; újabb kiadása a Nyelvemléktár XV. kötetében 283-285.1.) E szerint a „Forseus püspök”, aki erényeken fényeskedék, halálra kórulván, lelkét elbocsátá s két angyal kíséretében megy a másvilágra, egy harmadik pedig fényes karddal és fejér vérttel fegyverezve járdal előtte. Ez védelmezi őt a reá támadó ördögök ellen, kik tüzes nyilakkal kezdenek rá lövöldözni, s mindenféle vádakkal illetik őt. Az angyalok e vádak ellenében védelmükbe veszik a szent embert, s hosszas vita támad, melyben az egyik fél mindig az Isten szigorú igazságosságára és a vádlott bűneire, a másik meg az Űr irgalmára és Furseus erényeire hivatkozik. Végül az ördögök egyike a jámbort egy uzsorástól vásárolt néminemű ruhának miatta igen megveré, úgyhogy e verésnek nyomai később is meglátszottak a szentnek testén. Ez igaztalanul szerzett jószágért bűnhődik oly súlyosan az egyébként erényekkel tündöklő főpap, akinek utóbb még a következőket mutatja az angyalok egyike. Tekintsd, úgymond, a világot! S lát egy sötétséges völgyet és benne négy tüzet, melyek a világot széles területen lángba borítják. Ezek: a hazugságnak, a kívánatosságnak, az engedetlenségnek és a kegyetlenségnek tüzei. Erre a tüzek mind egyesülnek, és már-már megközelítik Furseust, de az angyal ismét oltalmába veszi őt, mondván: „Kit nem gerjesztettél, nem ég tebenned, mert e tűz mindent ő mívelkedeti szerint kísért.” Ezután a szentnek lelke ismét visszatér testébe, holott rokonai már halottként siratták őt. Erre még egy ideig élt és utóbb jó cselekedetekben dicséretesen végezte be pályafutását.
4. Ugyancsak a Nádor-kódexben van a northumberlandi Dricthelmus látomása. Csakhogy erre már kissé nehezebb ráismerni, mint az előzőkre s így a forrás felkutatása is valamivel bajosabb volt, minthogy a magyar átdolgozó, illetőleg alighanem már a közvetetten latin forrása is, elég szabadon bánt el a Baeda (Hist. eccles. V. 12. fej.) szövegével. E látomás a Nádor-kódexnek a pokol kínjairól szóló elmélkedésbe van beleszőve. (Toldy id. kiadásában a II. s köv. lev., a Nyelvemléktár XV. kötetében a 185. s k. l. a kódexben pedig a 82-88. l.) Ez a „bűnnek zsoldja” című fejezet egészében még ismeretlen eredetű, de közvetlen forrásának kinyomozásánál talán útbaigazíthat bennünket annak legértékesebb részlete, az épp említett vízió, amelyen kívül az elmélkedésben még egyéb helyeken is történik hivatkozás Baedára, de mellette jóval későbbi szerzőkre is, úgy, hogy az egész szerkesztmény, mint már Toldy is helyesen sejtette, a XIV. századnál semmi esetre sem régibb latin eredetin alapul. A Baedából vett látomás is csak kivonatos előadású és ott kapcsolódik be az egésznek szövedékébe, ahol a pokol felsorolt tizenkét kínja közül a harmadik, az elviselhetetlen hidegség, kerül szóba. Minthogy éppen ennek előtte az örökké soha ki nem alvó tűzről volt szó, itt szükségesnek tartja a traktátus szerzője a látszólagos ellenmondást, illetőleg a kétféle kínnak egymásai váltogatását, megmagyarázni. Ennek céljából hivatkozik Baeda említett fejezetére, de azt a pontosabb hely- és személynevek nélkül, valamint az idő téves megjelölésével s tetemesen megrövidítve adja elő, körülbelül ilyenformán:
Kisebb Constantinus császár idején egy vitéz meghalt s ennek utána ismét feltámadt. De oly igen megijedt a halála és feltámadása közötti időben meglátott pokol kínjaitól, hogy a világból remeteségbe vonult el s egy folyó mellett cellát épített magának, amelyben téli időn a kemencét jól befűtötte, s aztán ruhástul a jeges vízbe mártotta magát; kiáltott a nagy hidegre, a vizes ruhát magára hagyta fagyni, majd meg a nagy hőségre futott be a cellájába. Így cselekedte ezt unos-untalan, s mikor emiatt némely szerzetes atyák feddni kezdték őt, és el akarták az ilyen vezekléstől tiltani, azt mondta nekik: „Vajha ti láttátok volna és hallottátok volna azt, amit én láttam és hallottam; netalántán ennél, nagyobbat és többet tennétek ti, mint én teszék”! Erre; megkérdezik őt, hogy mit látott, s ő elmondja, hogy mikor a testéből kiment a lelke, egy fényességes ember vitte őt napkelet felé egy igen nagy, széles, mélységes völgybe. Ennek az egyik oldala tele volt tűzzel, a másik meg nagy hidegséggel, havas faggyal; és mind a két fele tömve volt kárhozott lelkekkel. Mikor ezeknek valamelyike megúnja vala szenvedni a tűznek égetését, akkor a másik oldalra, a nagy hidegségre ment és fordítva, s így szüntelen újra meg újra válogatják a szenvedéseiket. Énnek utána tovább vitte a fényes ember az elköltözött lelkét egy igen nagy, sűrű sötétséges helyre és ott elenyészék előle. Ott aztán egy nagy szörnyűséges és mélységes vermet látott, amelyből számtalan tüzes golyóbisok lövöldöznek vala föl, továbbá tűzzel betelt emberek, mint megannyi szikrák szökdöstek föl és alá. A veremből undok bűz áradt ki és szörnyű jajveszékelés hallatszott ekképpen: Jaj nekünk, hogy bűnnek adtuk volt magunkat, amiért örökké ezenképpen gyötretünk! Erre ördögöket pillant meg, akik el akarják őt ragadni, és az égő verembe készülnek dobni; de ekkor megjelenik a fényességének angyala s eltiltja, tőle az ördögöket, mondván, hogy a „nagy bíró” e léleknek testébe való visszatérését parancsolja, hogy penitenciát tehessen és így az ilyenféle kínoktól magát megjobbított földi életével megőrizhesse…
Baedánál a látomás idejéül a 696. év, helyéül Northumber-land, az Anglia és Skótország határán fekvő tartomány, közelebbről a Tweed folyó mellékén állott Mailros monostor környéke, van megjelölve. Dricthelmus, akinek kortársak, többi között a tudós Aldfrid király előtt többször ismételt szóbeli előadásán az angol egyháztanító elbeszélése alapszik, nála a tisztítóhely és a pokol kínjain kívül az üdvözültek mennyei örömeit is látja, de ezekről, a többi hasonló látomások, sőt Dante költeményéhez is hasonlón, sokkal kevésbé színes és eleven képet tud festeni. Mint Jozafát és alább Tundal látomásában, itt is ragyogó fényben úszó, illatos virágokkal díszes mezőn tanyáznak azoknak lelkei, kik ugyan jámborul haltak meg, de még nem igazultak meg egészen arra, hogy, az örök üdvösség teljében részesülhessenek. A virágos réten fehérbe öltözött csapatokba verődve járdalnak a boldogok, a belsőbb, a tulajdonképpeni mennyországból pedig csodaszép zengedezés hallatszik ki, de oda már nem juthat el Dricthelmus.
5. Baeda nyomban e látomás után (Hist. eccl. V. 13. fej.) egy másikat mond el, melyben az effajta víziók egy nevezetes, elemével, a jó és gonosz cselekedetek elkönyvelésével találkozunk Valami hasonlót láttunk különben, az imént is, vámos Péter elbeszélésében, csakhogy ott a túlvilági kettős könyvvitel átvitt értelmű mérlege helyett valódi súlymérőről volt szó, melynek az egyik serpenyőjébe a bűnösnek jó, másikába, pedig rossz cselekedeteit vetették. Coenred király idejében (705 táján), így szól az elbeszélés, a királynak egy jó vitéze, kit különben igen kedvelt, csak abban ellenkezett az urával, hogy ez hiába intette őt magába szállásra, a levente mindig csak halogatta a megtérést. Történt, hogy súlyosan megbetegedett, a fejedelem most még sürgetőbben beszélt a lelkére, hogy gyónjon meg idejében; de a lovag most is vonakodott, azzal biztatván magát, hogy majd felgyógyulása után fog megtérni, nehogy barátai azt vessék neki a szemére, hogy a haláltól való félelem bírta őt bűneinek megbánására. Baja, mind válságosabbra fordul, s mikor a király újból nógatja, hogy még mindig nem késő a megtérés, elmondja, mint látott az imént szobájába két szép ifjút, kik az ágya mellé telepedtek az egyik a lábától, a másik a fejétől, s az egyikük egy szép, de kicsiny könyvet vett elő, amelyben apróra be voltak írva összes jó cselekedetei. De bizony nagyon csekély számúak, voltak. Erre aztán az ördögök csapata rontott be, mások, meg kívülről ostromolták a házat, s az egyikük, a legfőbb valamennyi közül, egy rengeteg nagy könyvet tárt ki, amelybe fekete betűkkel fel volt, jegyezve a vitéznek minden, még a gondolatbeli legkisebb bűne is. Az ördögök fejedelme erre ráförmedt a fehérbe, öltözött szép ifjakra: Mit akartok itt? Hisz látjátok, hogy ennek a könyvnek a lapjai a mienkének vallják ezt a nyavalyást! S azok igazat is adtak neki és eltávozván tőle, átengedték őt sorsának. Kevéssel utóbb a szerencsétlen bűnös, immár megtérése felől kétségbe esvén, csakugyan gyónás és bűnbánat nélkül halt meg és elkárhozott.
Ehhez az elbeszéléshez lényeges vonásaiban fölötte hasonló, de lényegtelenekben elüt tőle az a „rettenetes példa”, mely két kódexünkben is megvan, még pedig csupán helyesírási eltéréseket mutató párhuzamos szövegekben. Az egyik a kis Bod-kódex 27-31. lapjain (Nyelvemléktár II. 395. l.), a másik pedig a Lobkowitz-kódex 324-331. lapjain (u. o. XIV. 110. leolvasható. Csakhogy itt az előbb félelem nélküli, de éppen nem gáncs híján lévő vitézből már útonálló s gazdagokat, szegényeket és özvegyeket fosztogató nemesember lett. A térítést nem a király, hanem egy pusztában lakó jámbor remete kísérti meg újra és újra hiába. A látomás sem egészen úgy van elmondva, mint Baedánál, hanem az ördög már eleve megfojtja a bűnöst, mikor halála előtt már gyónni szeretne, de most már késő a bánata, mert az ördög megelőzi a hozzá siető remetét. Erre a remete, buzgón imádkozik (mind a két kódex azt mondja, hogy „mind zellel” [„buzgalom”-mal] az összes jelenlévőkkel egyetemben, hogy az Isten mutassa meg nekik, mint van és hová megyen a gonosz embernek lelke.
A látomás további lefolyása nagyjában egyező az előbbivel, csak sokkal részletezőbb és az előadás annyiban zavaros, hogy minden átmenet nélkül egyszerre a bűnös és az ő őrangyala, majd pedig ugyanő és az ördögök fejedelme (itt Luciper nevű) közötti párbeszédre válik a remete víziója. Megrázó erejű a kárhozott lélek átkozódása és ennek után Krisztusnak keresztfán függő alakjában való megjelenése, valamint a keserű vádak, melyekkel a Megváltó a megtérését halogató bűnöst illeti. Itt kétségtelen más forrás is elegyedett a sokkal egyszerűbb és logikusabb menetű Baeda-féle elbeszéléshez, és ezt a forrást gyanítjuk is a vele körülbelül egykorú (a VII. évszázad végéről való) Visio Barontiban, mely az Acta Sanctorum, a Bollandisták nagy gyűjteménye március 25-éről szóló részében (Mart. III. köt. 569-574. l.) van kiadva.
Ez utóbbi látomással még több vonásban egyezik egy másik az Érdy-kódexben (445. s k. lk., Nyelvemléktár V. 158. l. ), ahol a Szent Péter vasa szakadtának ünnepéről szóló beszédbe példaként van igen rövid előadással beszőve, a közvetlenül a Legenda aurea 110. fejezetén alapul. Ez a hasonló történeteknek egy egész népes csoportjával abba a visio-körbe csap át, amelynek az a jellemző vonása, hogy benne a másvilágra került bűnöst az ördögök megütlegelik, védőszentje vagy szentjei pedig a további súlyosabb bántalmak és a végső elkárhozás elől megoltalmazzák. Patronájaként több idetartozó legendában a Boldogságos Szűz lép fel, s ilyenkor a vízió a Mária-legendák sokkal tágabb körével is érintkezik. Minthogy a fent említett látomásnak a Visio Barontival vagy annak későbbi származékaival való egyenes, avagy csak közvetett összefüggése még több irányban tisztázandó, ezúttal csak annak a kiemelésére szorítkozom, hogy az Érdy-kódex kivonatos előadásában is megvan az a bizarr vonás, amely a gyanítható legrégibb forrást annyira jellemzi, ti. hogy Sz. Péter apostol itt is a kulcsával riasztja el a szegény bűnöstől az őt vádoló ördögöket, éppúgy, amint az eredetiben még drasztikusabban a kulcsaival üti-veri őket.
6. Összehasonlító irodalomtörténeti szempontból az eddigieknél sokkal érdekesebb a Nádor-kódex 312-342. lapjain (Toldy kiadásában 41-45. lev.) meglévő Visio Philiberti v. Fulberti. Erről röviden már megemlékezett néhány év előtt Szilády Áron, régi irodalmunk legalaposabb ismerője a középkori irodalmunk forrásainak kutatásában valamennyiünknek nagyérdemű mesterünk, akik e téren az ő nyomain haladunk. Akadémiánkban olvasott amaz értekezése azonban, amelyben a középkor e legelterjedtebb költeményeinek egyikével, más rokon természetű tárgyakkal kapcsolatban foglalkozott, még mindig nem jelent meg, és így nem ítélhetem meg, hogy a Nádor-kódex illető részletének közvetlen forrását illetőleg minő eredményhez jutott. Addig is, míg e fontos tanulmánynak minél előbb kívánatos megjelenése e részben fel nem világosít bennünket, kénytelen vagyok a magam, még nem minden irányban teljes sikerű kutatásairól beszámolni.
Visio Philiberti, vagy szokottabb címén a Lélek és a Test vitája (Disputatio v. Conflietus Corporis et Animae), a Nádor-kódexben egy másik, a középkorban szintén nagyon elterjedt latin versezetnek a prózafordításával van egybe szerkesztve. Ez a versezet a Visio Philiberti több kéziratában szintén annak kíséretében jelenik meg már latinul is, de rendesen követi azt, holott a Nádor-kódexben megelőzi. Ugyanígy a Clemens Blume kiadásában megjelenő Pia Dictamina VI. sorozata 265. l. említett gráci kéziratban (Analecta hymnica medii aevi [Középkori himnuszok szöveggyűjteménye] XXXIII. Leipzig, 1899), valamint abban a drezdaiban, melyet néhány évvel ezelőtt magam vetettem egybe magyar szövegünkkel. Ennek latin eredetije kissé eltérő lehetett mindazoktól, amelyek mind a két költemény eddigi kiadásaiban, sőt az említett, még kiadatlan drezdai kéziratban is olvashatók. Az eltérés azonban mindössze egykét sorra vonatkozik. Maga a Visio előadása a magyarban is akként folyik, amint annak menete az összes kiadott és ismert kiadatlan változatok elég nagy számából helyreállítható. A XII. század óta nagyon megrongálódott szöveg e helyreállításában a magyar fordítás is némi segítségünkre lehet itt-ott, amennyiben egy-két helynek kétes olvasását a magyar szöveg dönti el legalább olyanformán, hogy ennek alapján annyi megállapítható, mi volt a magyar fordító latin eredetijében. És ebben van az ilyen középkori magyar emlékeknek a mi saját irodalmunk szűkebb körénél néha jóval tágabbra is kiterjedő fontossága.
7. A középkor későbbi századainak már kialakultabb túlvilági látomásai főképp a Sz. Patrick purgatoriumát szeretik színterüknek választani. Ennek igen tág irodalmi körébe vezet bennünket a Példák könyvének 13-14. lapján lévő kis elbeszélés „egy fráterről, ki gyakorta mevet (vagyis nevet) vala”, s ezért a csekély bűnéért keservesen megbűnhődött a másvilágon. A közvetlen forrás ugyan itt a Discipulus (Johannes Herolt német dominikánus a XV. század első felében) Promptuarium exemplorum [Példák gyűjteménye] című nagy gyűjteménye (R. 15), de ide majdnem szóról szóra a St..Patrick tisztítóhelyéről szóló hosszabb elbeszélésnek, az Owein (Oenus) írországi lovag e félelmes helyen való vándorlásának függelékéből (XXIII. c.) van átvéve. Ezt két változatában közli Eduárd Mail a Romanische Forsehungen [Román kutatások] VI. kötete 141-197. lapjain. A Discipulus előadása és a régibb forrás között csak az a nevezetes eltérés, hogy az utóbbiban a jámbor szerzetesnek másvilági megveretése semmivel sincs megokolva, ha csak azzal nem, hogy az ördögök az ő jámborságát irigyelték; míg ellenben a Discipulusnál és így a mai magyar szövegünkben is egészen jól összefügg a büntetés oka, a gyakori nevetgélés, az elbeszélés végén belőle leszűrt intelemmel és tanulsággal.
8. Elérkeztünk végre a középkor túlvilági látomásainak e sorában ahhoz, amely összes elődeit magasan túlszárnyalja művészi értékére nézve, s mikor a többiben elszórtan jelentkező motívumok átgondolt csoportosításával és kiélezett fokozásával valamennyit mintegy összefoglalja, egyúttal annyiban is kiváló figyelmet érdemel, amennyiben gyaníthatólag nagy hatással volt Dante hasonló tárgyú költeményére. Valóban a Divina Commedia [Isteni Színjáték] költőjének csak a lángelme ihletével kellett az ókor ilyenféle termékeihez a középkor e legnagyobb szabású víziójának elemeit hozzáadnia, s összetételük arányait a maga fönséges képzelmével nagyobb szabású méretekbe átvinnie, hogy mindebbe még a saját egyénisége dús tartalmát beléöntve, megalkossa azt a páratlan remeket, amelynek embrióját meglelhetjük Tundal lovag látomásában. E víziónak a középkori latin irodalomban való nagy elterjedését már az is eléggé bizonyítja, hogy Albrecht Wagnertől újabban kritikai pontossággal kiadott szövege 54 kéziraton alapszik. A könyvnyomtatás feltalálását kevéssel követő időben (1475 táján) pedig már több hely és év nélküli nyomtatványban is forgalomban volt, 1496-ban aztán Jacobus de Clusa Tractatus de apparitionibus c. munkája (Köln) is gondoskodott a terjesztéséről. A XIII. század óta minden nevezetesebb középkori világkrónikás, enciklopédia- vagy történetíró (így Albericus Trium Fontium, Vincent de Beauvais Henrik von Erfurt) megemlékezik róla, vagy kivonatosan közli a tartalmát is munkájában. (Legrégibb említéseinek egyike a XII. századból való Annales Pragenses 1149-hez szóló rövid feljegyzése: Tungdalus visionem vidit. Mon. Germ. Hist. Scriptores III, 120.) Latin forrásából csakhamar eljutott aztán a legtöbb nyugat-európai nyelvbe is, és részint prózai, részint verses (köztük egy latin is), részben önálló, részben más összefüggésbe szőtt előadásban gyönyörködtette és borzongatta századokon át német, hollandi, angol, svéd, izlandi, spanyol, katalán, provence-i, francia és olasz nyelvű olvasóit.
A látomás szerzőjéül, illetőleg Tundal (v. helyesebben Tnug-dal) elbeszélésének feljegyzőjéül valami Márk nevű barát mondja magát, ki azt egy apácakolostor főnöknője kértére írta meg, amint szerényen mentegetődzik, esetlen tollal és fogyatékos latinsággal. De ez a szerénykedés legföllebb az elősző csakugyan kissé nehézkes előadásával szemben állhat meg, mert az elbeszélés menete eléggé folyékony, élénk, színes és nem is éppen rossz latinságú, ha középkori mértékkel ítéljük meg. A kolostor helyét, az apátnő nevét, akinek számára a mű készült, a latin eredetinek egy, még a XII. század végéről való német verses feldolgozásából, az Alber-féléből tudjuk meg, melyet Wagner szintén kiadott a latin eredeti kíséretében, annak egy latin verses és egy alnémet, szintén versekben (1160 táján) írt származékával együtt. Wagner fejtegetései alapján valószínű, hogy az a Gisella nevű apátnő, kit az Alber-féle német versezet bevezetése említ, s aki a regensburgi apácakolostor élén állott, csakugyan azonos a latin eredetinek előszavában csupán G. betűvel jelzett főnöknővel. A tudós kiadó elfogadható következtetései szerint a latin eredeti az 1150 és 1160 közötti évtizedből való lehet, de semmi esetre sem régibb 1148-nál, mert ebbe az évbe teszi Marcus a lovag látomását. A kéziratok ugyan és így a belőlük származó előadások is többnyire 1149-et mondanak, de ez, mint Wagner kimutatja, egy az elbeszélésből magából könnyen helyreigazítható kronológiai tévedés.
Lássuk már most rövid kivonatban a nevezetes mű tartalmát.
Az első fejezet Irland fekvésének rövid ismertetése után, mely részben Baedának az angol egyház történetéről írt munkáját követi (Hist. eccl. I. fej. vége), elmondja Tungdalusról, hogy előkelő származású nemes ifjú volt, ki szép külsővel megáldva, az udvari erkölcsökben és szokásokban nevelkedett; vitézségével és lovagi erényeivel, kellemes modorával és nyájas vidámságával mindenek kedvét meg tudta nyerni, csak a saját lelki üdvösségével nem törődött kellőképpen és nagyon elbízta magát testi erejében és szépségében. Az Úr templomát hosszabb időn át kerülte, a szegényeknek nem adott alamizsnát, sőt látni sem akarta őket. E helyett inkább a hegedősök és bohócok, trufátorok és egyéb pakocsások léha népsége között szórta szét pazar bőkezűséggel a vagyonát. Ezt a lovagot az Isten a következő szörnyű leckével térítette jobb életre.
Egy ízben valami barátjához tért be, kitől három neki eladott lónak az árát akarta behajtani. Miután háromnapi ott-mulatás után a pénzét sürgetőn követelte tőle, s az nem tudott neki fizetni, nagy haragra lobbant s távozni akart, de a gazda kérlelésére mégis ottmaradt, hogy vele még egy ebédét megossza. Amint az asztalhoz ülnek, hirtelen megmeredt a karja, s csak annyit tudott mondani a barátja, feleségének, hogy őrizze meg a csatabárdját, amelyet az imént letett volt, mert ő érzi, hogy meg kell halnia.
Azzal csakugyan élettelenül esett össze s így maradt a szerdai napnak mintegy tizedik órájától egészen a szombatinak ugyanazon órájáig, csak a bal melle táján lehetett még némi kis meleget érezni, amiért is nem temették el mindjárt, hanem várták a továbbiakat. Harmadnapra az őt már mégis csak temetni készülő papság és összegyűlt nép jelenlétében hirtelen magához ért, gyóntatót kért s megáldozott, ezután pedig nagy hálaadások közt kezdé Istent dicsérni és a következőket mondotta el a túlvilágon látottakról.
A 2. fejezet lelkének testéből való kimenetelét írja le, s aztán az őt kalauzoló angyalról szól a 3. A 4-től a 10. fejezetig a hét fő bűn sorában, az ezekben elhaltak bűnhődéseinek leírása jő, nagy változatossággal, melyekét mind át kell neki is szenvednie vándorlása közben. Majd azoknak büntetésére tér át az elbeszélés a 11. fejezetben, akik többrendbeli súlyos bűnt halmoztak egymásra. A 12. fejezet a pokol alsóbb részébe való lé-szállást, a 13. ezt a mélyebb poklot s a 14. ennék fenekén a sátánt, név szerint Lucifert, „a sötétség fejedelmét”, ismerteti hatalmas, megrázó képben, mely méltó elődje Dante és Milton borzalmas fenségű rajzainak. A 15. fejezetben a kevésbé súlyos bűnökben elhaltak lelkeinek enyhébb szenvedései vannak leírva; majd a 16-ban a nem valami kiváló érdemű üdvözültek örömei következtek és így mindig föllebb haladó fokozatokban a mind nagyobb szentségűekéi, köztük egyes, régebben vagy kevéssel előbb elhalt jeles írországi királyok és szentéletű egyházi férfiak, így Donach és Gonchoher (17. fej.), majd Cormach király (18. fej.), alább pedig Szent Ruadan hitvalló (24. fej.), Szt. Patrick és Malakiás meg Nehémiás püspök név szerinti említésével. A 26. fejezet mondja el Tnugdal lelkének testébe való visszatérését, amellyel véget is ér a középkor e legművészibb szerkesztésű látomása mindazok között, melyeket e rövid áttekintés során magunk előtt elvonulni láttunk.
A magyar töredék a huszonhat fejezetre tagolt elbeszélésnek csupán egy, a 10. fejezetét mondja el a Sándor-kódex 37-739. lapján (Nyelvemléktár II. 236. s k. lk.). E fejezet címe a latinban: De pena sub habitu et ordine religionis fornicantium vel quacunque con-ditione immoderate se coinquinantium. Ezt az alábbi megjegyzéssel egybeszerkeszti a Sándor-kódex átdolgozója: Ista est enim (scil. poena) monachorum, canonicoru, sanctimonialium ceterorumque eccle-seasticorum ordinum, qui sive per tonsuram sive per habitum deo men-tiri noscuntur, midőn a következő címet adja az egész látomás talán legborzalmasabb bizarrságú fejezetének: „Barátoknak, kanonokoknak, apácáknak és egyéb egyházi emböröknek, kik csak fejők megnyiretésével és ruha viselésökkel esmértetnek istennek hazudni; kik ő testöket meg nem tartóztatták tisztátalan dolgoktul; kik ondok bujaságval magokat förtőztették, elyenként szenvednek pokolban”. (Mai helyesírás szerint, valamint az alábbi idézet is. ) Az elbeszélés után pedig a fordítónak ez a megjegyzése olvasható, mely röviden összegezi az egész látomás tartalmát és megjelöli a forrását is: „Ez írást én találtam egy könyvben, Uronk születése után ezerszáz negyvenkilenc esztendőben mikort írnának, Hiberniában volt egy Tundalus nevű embör, kiben istennek semmi jó nem volt. Ez hertelen megbetegöle és ördögöknek látásátul igön megijede. De az ő angyala melléje álla és őtet megbátorétá, hogy ne félne, és véle elhívá és megmondá neki, hogy jól eszében vennéje, az miket látna, mert esmég az testben volna térendő. És mikor megmutatta volna néki kénjok volna az gyelkosoknak, az hamis hitőknek, az kevélyöknek, az fösvényöknek, oszton úgy mutatá meg minemő kénjok volna az testi bőnnel élő egyházi emböröknek stb.”
A fordító elég híven követi az eredetit, csak egy helyütt botlik, mikor azaculeas [tüske, tövis] szót, aligha nem az eredetinek másolati hibája vágy téves olvasása következtében, oculusnak nézte s így szömökkel fordítja, aminek az illető hely összefüggésében semmi értelme sincsen. A Nyelvtörténeti Szótár persze ezt a helyet is felsorolja a szem szó 1. jelentése alatt, amit aligha tenne, ha e szavak latin eredetije a szerkesztők előtt lett volna. (Vö. még a horog szót is, ahol e hely még hozzá önkényesen meg is van változtatva.) Ismét egy példája annak, mennyire megbízhatatlan nyelvemlékeink legnagyobb részének olvasása és értelmezése, különösen pedig szótári célokra való felhasználása mindaddig, amíg az illető szöveg latin eredetije azt meg nem világosítja.
De a Sándor-kódex töredékének jellemző záradékából még egy ennél érdekesebb, legalább irodalomtörténeti szempontból becsesebb következtetést is vonhatunk le. Legalább is valószínű e megjegyzésből, hogy a kiválasztott fejezet fordítója előtt az egész Visio Tungdali teljes szövege lehetett. Tartalmának az az összegezése ugyanis, mely e fejezetet követi, bár csak velős rövidséggel, de az egész elbeszélés minden lényegesebb részét felölelőleg mondja el a látomás előzményeivel együtt annak főbb részeit és záradékát, a túlvilágon járt léleknek testébe visszatérését is. Kétségtelen tehát, hogy hazánkba is elég korán eljutott a Szt. Patrick purgatóriumával együtt ennek a másik legnépszerűbb középkori víziónak a híre is. Amannak tudvalevőleg a Zsigmond korába érő hagyomány szerint Tar Lőrinc volt a legnevezetesebb magyar látogatója, de az ő nyomain járva más magyar zarándokok is látták az épületes borzalmait. Emennek meg legalább egy nevezetes töredékét őrizte meg számunkra a XVI. század első negyedéből, mindenesetre a mohácsi vész előtti időből való kézirat, melynek a kis Sándor-kódex valaha a befejező része volt. Benne sajátságos véletlen folytán a korábbi középkor latinköltészetének egy nevezetesebb emléke, Hrotswitha Dulcitiusa, közel szomszédja lett a Tundal látomásából kiszemelt fejezetnek. Érdekes tanújele mind a kettő annak, hogy a többnyire apácák és laikusok számára dolgozó: kolostori irodalmunk a középkor egyetemes irodalmának az értékesebb, vagy legalább a színesebb, és regényesebb részéből is ültetett át egy-egy maradandóbb becsű terméket. Köztük nem egy olyat is, amely általánosabb műveltség- és művészettörténeti szempontból is tanulságos körutazásra szolgálhat alkalmul és kiindulópontul. Így ez a látomás is, mellyel a hasonlók jellemzőbb sorának méltó betetőzéseképpen kissé behatóbban foglalkoztunk, mivel belőle nemcsak a Dante hatalmas költeményéhez, hanem a pisai Campo Santo falfestményeihez is átnyúlnak az eszmeszálak.