| V. Nagy-Galambfalvától Székely-Udvarhelyig. | TARTALOM | VII. Székely-Udvarhely. |
A székelyföld anyavárosa; alakulása, történelme.
A székelyföld középpontjához, legérdekesebb, legclassicusabb helyéhez értünk, az anyaszéknek anyavárosához háromszorosan anya nékem, mint kedves szülőföldem. És ki ne érezte volna azon kedves, azon szivmelegítő érzetet, mely minden romlatlan lelket (főként magyart) meglep, midőn a helyet megközelíti, hol először pillantá meg a világosságot, s lenne bár e hely rút és kietlen, az mégis mindig a föld legkedveltebb pontja leend; kiindulási pontja gyakran egy szenvedés-, küzdelemteljes életnek; de azért mindig vonzó, mindig kedves, mert a kezdődő élet ártatlan örömei, a boldog gyerekkornak édes visszaemlékezései által van az kiszépítve, felékítve. És én egy oly embertől, ki szülőföldjének látásánál örömre nem gerjed, fel nem lelkesül, félni tudnék; mert abból kihalt minden gyöngéd érzelem, minden hazaszeretet, minek hiányával az egyén lelépett az emberi hivatás pályaköréről s ördöggé változott át.
Kedves és kegyelt nekem e pont, a székelyföldnek, szép hazámnak anyavárosa, mert itt végeztem tanulmányaimat, lelkem kiképződésének, a szellem ébredésének itt van kiindulási pontja, itt szívtam lelkembe azon lángérzelmet, melyet emberi nyelven honszeretetnek, a lélek legdicsőbb irányeszméjének neveznek, itt tanultam meg honom multját, itt ismerkedtem meg annak magához ragadó nagyszerü történelmével, itt fogamzott meg az eszmélettel egyidejüleg a hon- és szabadságszeretetnek éltem irányát meghatározó dicső érzete.
S azért, ha e pont ismertetésénél talán többet időzném, ha arra részrehajló figyelmet fordítanék, annak indokolása a fenebbiekből könnyen megfejthető lesz.
Legelőbb is nehány szóban elemezzük e városnak történeti multját és kifejlődését.
Ha a történelmí hozzávetések s homályos sejtelmek terére akarunk lépni, akkor Udvarhely helyén a ptolemeusi földabroszokban jelölt Utídávát kereshetjük* Nagy Mátyás*, Benkő*, Kővári*, s más hitelt érdemlő iróknak a hagyományok által is támogatott feltevése szerint Attila, a Hunok nagy királya, Havasföldéről ide tette át udvarát, s innen venné a város is elnevezését. Ezt támogatná az Attila testvére Buda által építtetní vélt Budvára és a más két hun vezér Kadicsa és Zéta által építeni vélt, ma is neveiket őrző más két várrom (melyekről majd a maga helyén). Ezen a nép száján máig fennmaradt hagyományokat a Csíki krónika is, – melyet egy székelynek is megtagadni nem lehet, nem szabad, – támogatja, s hogy Udvarhely helyén régi építkezések voltak, mutatják azon bonthatlan alapfalak s hamvveder töredékek, melyeket ásások alkalmával naponta találnak a föld keblében.
És abból, hogy a hun birodalom egybeomlásakor az itt maradt székely ősök ide helyezték (Budvárára) politikai és vallási központjukat, hogy Rabonbánjaik itten laktak, azt kell következtetnünk, hogy e helyet központi fekvése és hadtani fontossága mellett, a régi emlékek kegyeletes tisztelete is választathatta, s hogy azon történeti sejtelemnek, miszerint Etele itten is lakott, vagy legalább időzött, lehet mégis valami alapja.
E hely kegyeletes tisztelete még a kereszténység felvétele után is megmaradt, s még ekkor is vallási és politikai központja marad a székelyföldnek, itt Udvarhelyen lévén a Telegdi Esperestség székhelye, mely alá Csik, Gyergyó és Kászon székek, Maros- és Udvarhelyszék is sorozva voltak,*, sőt még az is valószinünek tetszik, hogy Udvarhelyszék a 13-ik században, sőt a 14-ik század elején is, Telegd nevet viselt*, igy neveztetve hihetőleg a Telegd székely ágról. Ezen feledett és mellőzött ős elnevezésnek némi viszemlékét találjuk még ma is Baczonban (Bardoczszéken), mely falunak azon sajátságos politikai felosztása van, hogy fele része Udvarhelyszékhez, másik fele pedig Miklósvárszékhez van sorozva, s midőn a Háromszékhez tartozó részt Sepsi Baczon-nak nevezik, akkor az Udvarhelyszékhez tartozó részt Telegdi Baczon elnevezéssel külömböztetik meg.
Sőt a kegyelet az őskorról kihatott a későbbi korra is, a mennyiben Udvarhely nemcsak székvárosává lett az egyesült Udvarhely-, Keresztur- és Bardocz-székeknek, hanem azon korban midőn a székely ős nemzeti intézményeinek hősiessége által nyert egyezmények által biztosított nemzeti kiváltságainak, s önkormányzati jogának birtokában volt, akkor Udvarhely az egész székelyföld anyavárosává lett, hol a székely ispányok laktak*, vagy ha nem laktak is folytonosan, minden évben többször megjelentek a lehető panaszok kihallgatása és a nemzet sérelmeinek orvoslására; e mellett az udvarhelyi várban székeltek a székely főkapitányok.* Udvarhelyszéknek e városban ülésező derékszékéhez fellebbeztettek a perek a többi székely székekből is, itt volt letéve a nemzet pecsétje, itt volt elhelyezve levéltára,* ez volt a hely, hol lustralis könyvei tartattak, hol annyiszor gyült egybe a székely nép hadiszemlére (lustra), tanácskozásra és törvényalkotásra.
A magyarok bejötte előtti korra és a vezérekére kevés adataink vannak a székelygyülésekről, bár a Csiki krónika több, Csik-Rákoson és Udvarhelytt, Budvára alatt tartott gyülésezéséről emlékezik a székelyeknek; de a királyok és nemzeti fejedelmek korából több, Udvarhelytt tartott nemzeti gyülésről van biztos történeti tudomásunk. Ilyenek tartattak:
1-ször I. Lajos király idejében 1357-ben.*
2-szor 1505-ben nov. 23-án Ulászló király idejében Bőgőzi János főkapitány elnöklete alatt tartatott Udvarhelytt azon nemzeti gyülés, mikor az ugynevezett Udvarhelyi Constitutio szerkeztetett, vagyis azon jeles munkálat, melybe a nemzet hagyományos törvényei összeirattak, perrendtartás szerveztetett, s más üdvös és egészen korunkig kiható törvények codificáltattak.*
3-szor 1555-ben apr. 28-án gyült öszsze Udvarhelytt a székely nemzeti gyülés, midőn ősi törvényeiket 88 cikkelybe egybegyüjtvén, azt Ferdinánd vajdái, Kendi és Dobo eleibe terjeszték, kik azokat teljhatalmuknál fogva meg is erősíték.*
4-szer 1562. apr. Udvarhelyen tartatott azon székely nemzeti gyülés, melyen a székely nép ünnepélyes óvást téve democrat irányu nemzeti ős szervezetének önkényes felforgatása ellen, elhatározták rohamkérvénynyel menni sértett jogaik visszakövetelésére.*
5-ször 1581-re Udvarhelytt tartott országgyülést láttunk feljegyezve* de ez is székely nemzeti gyülés volt, mely az országgyülési végzésekből a székelyeket illető articulusokat kiirta.
6-szor 1606-ban dec. 24-én tartatott székely nemzeti gyülés Udvarhelytt, mikor Miklósvárszék protocollumában meglevő ily czimü törvények hozattak: Articuli Dominorum Siculorum, idest terrae Siculicanae primorum, potiorum, primipilorum et libertinorum omnium Sedium Siculicalium in comitiis eorum generalibus die 24 Dbris in Udvarhely celebratis conclui. „Az erdélyi dieták végzései” czimü gyüjtemény 14-ik lapján G. L. e gyülést oct. 29-re teszi. Valószinüleg ekkor kezdődött s áthuzódott decemberre is. Végzései megvannak a m.-vásárhelyi Teleki könyvtárban.*
7-szer nemzeti gyülés tartatott Udvarhelytt 1607-ben oct. 9-én, midőn Petki János annyira megnyerte a székelyeket Rákóczi Zsigmond részére, hogy ökör utáni adót szavaztak.*
8-szor Udvarhelytt tartatott 1608-ban sz. György napja előtti hétfőn azon székely gyülés, mely Báthori Gábornak pénzsegélyt adott és sóaknákat is átengedte a fejedelemnek.*
Udvarhelytt tartott három lustráról van történeti tudomásunk, az 1614,* 1627 és 1635-ben* tartottakról igen valószinü azonban, hogy Mátyás király által 1473-ban megrendelt székely lustra (Lásd az előismertetésben) s számos más általános és részletes lustra volt itten, de a melyeknek feljegyzései eltévedvén, azoknak tudomása is elveszett.
A fennebbiekből kitünik, hogy Udvarhely volt a magyar királyok és nemzeti fejedelmek alatt is a székelyek politikai életének központja, anyavárosa, mely már a királyok idejében a szék tisztségétől független hatósággal biró szabad város volt. Zsigmond király itten látta el István erdélyi vajda és pártos társainak dolgát,* s daczára ily nagy történeti multnak, ily fontos szerepének, e város mégis jelentéktelen hely, s inkább a nemzeti fejedelmek korában látjuk azt emelkedni, különös kegyelet és pártfogásban részesedve kifejlődni, bár arra, hogy már a királyok korában kiváltságos város volt, Isabella királyné egyik védlevelében vonatkozást találunk (Lásd alább). Igen valószinü azért, hogy Udvarhelyt is, mint a székelyföld legtöbb városait, a polgári elem szenvedélyes védnöke, Zsigmond király emelte városi rangra. Azonban erre vonatkozó okmánynak birtokában nem lévén, ez csak valószinü feltevés lehet.
Sz. Udvarhely is, mint a székelyföld minden városai, több közel feküdt faluknak beolvadása által gyarapodott. Az Udvarhelyhez csatolt faluk ezek voltak:
Szent Imre, mely fenn a várostól délirányban emelkedő magaslaton feküdt, a ma Pusztá-nak nevezett helyen. Hogy régi település volt, arra mutat az is, hogy fekhelyén sok sz. László kori érmet találtak. E falunak templomhelye – hol hagyomány szerint sz. László korában épült egyháza állott – és gyümölcsös kertjei* még most is látszanak; mutatják azon helyet is, hol az udvarhelyi várparancsnoknak nyaralója és halastavai voltak. E falut 1577-ben Báthori Kristóf csatolta Udvarhelyhez.* Az ottani főbirtokost, Berze Mátét Sz. Királyon adott jószággal kárpótolván, melyért a város 60 frtot fizetett a fejedelemnek. Sz. Imre falunak lakói a város délkeleti végén telepedtek meg, s a város ezen részét még ma is Sz. Imré-nek, fő utczáját Sz. Imre utczának nevezik.
Szent Imrével (a régi faluval) szembe, a Köves hágó közeli Morum csorgójánál* feküdt a csak néhány házat számlált falucska Dánfalva, melynek lakói a sz. imreiek beköltöztekor szintén a városba telepedtek.
A fennsík felett, hol ezen faluk feküdtek, egy magas hegylánczolat vonul el, vizválasztója a Nagy-küküllő és Homorod vidékének, e hegység legmagasabb csucsát egy szeszélyes idomu szikla ormózat pártázza, melyet Szarka kőnek hivnak. Tul ezen egy terjedelmes fennlapály terjed el, mely most puszta és lakatlan, de nem volt ez mindig igy, mert hagyomány szerint hajdan Tihadár nevü falu büszkélkedett ottan, melyet a tatároknak egy vad csapatja dult fel. Elmenekült lakói a Szarka kő alatt lévő Siró dombnál találták fel az udvarhelyi nőket, kik a tatárok által rabságra vonczolt és legyilkolt férjeiket keservesen siratták. A lakhelyeiktől fosztott tihadáriak a férjeiktől fosztott udvarhelyi nőkhöz csatlakoztak, s Udvarhelyre telepedtek. Ily regény alakban adja elő a hagyomány Tihadár megsemmisülésének, illetőleg Udvarhelybe való beolvadásának történetét. Tihadár egykori lételéről tanuskodik a hagyomány mellett a helyelnevezés is, mert hol e falu feküdt, a helyet még ma is Tihadár-nak nevezik, s a pinczehelyeknek homályos nyomai, a kertek helyei, a földek mezdgyéi (barázdái) ma is felismerhetők.*
Az Udvarhelyhez csatolt negyedik falu Gyárosfalva volt. E falu a városon alól azon völgyületben feküdt, melynek torkolatja előtt a Jézus kápolnája van. A völgyet Nagy-Patak völgyének hivják ma, pedig alig folydogál (csekély folyásu) ottan egy kis vizér. Gyárosfalván a hagyomány szerint Budvár fegyverkovátsai laktak. Egy 1568-ki okmányban* még mint falu szerepel. Udvarhely városához 1571. csatolja János Zsigmond,* mikor lakosai a fejedelem rendeletéből a városba költöztek.
Az elköltözött falunak ma semmi nyoma; de ott van helyén egy régi imaház, mely byzanczi modorban a négyeghez illesztett négykörszeletből van alkotva. A kápolna czifrán kifestett fa-menyezetén készültét és nem a kápolna építési van felírva; de ez csak a menyezet korát jelöli, mert annak építési modora a XIII-ik század jellegét mutatja.*
E kápolna képét Budvár előteréül mutatjuk be mint egy nevezetes régi müalkotást, mint egy oly szentélyét a katholicus hiveknek, mely nagy tiszteletben részesült. Nem rég ideje, hogy urnapján oly bucsuk tartattak itten, melyre a havasalji faluk, s még távolabb levő vidékek lakói is nagy számban sereglettek össze. E bucsuk most kimentek szokásból, s csak egyházi menettel (processio) vonulnak oda urnap előestvéjén az udvarhelyiek. Neve – mint fennebb is említém – Jézus kápolnája; régi ez elnevezés, miként maga az épület is, s a hagyományok költészete egészen mythosi alakba önti.
A tuhudunok (pogányok, talán Tuhutum vezérről neveztetve igy) jártak oda áldozni. Budvára akkor még sértetlenül állott a szembe levő (innen 1000 lépésnyire fekvő) büszke szikla ormon. A várban keresztény vitézek; voltak ezek közül a leghiresebb ijász Jézust! kiáltva röpíté közibök nyilát. Ezek ijedtökben Jézust kiáltva lettek keresztényekké, s a csudás lövés, és az ezáltal eszközölt megtérés emlékére építék oda a Jézus kápolnát.
Másik hagyomány szerint a tatárduláskor Budvárába, ősi védhelyére vonult a vidék zaklatott lakossága, s onnan hősileg oltalmazta magát a várat ostromló tatárok ellen, de élelmük már fogyott, s azzal a menekülhetés reménye is tünedezett, midőn egy hires ijász megfeszítvén hatalmas ivét s Jézust segélyül hiva röpíté el nyilveszszejét és az a völgy tulfelén (a kápolna mostani fekhelyén) sátra előtt pöffeszkedő Khánt épen szivbe találta. A csudás lövés által elrémített és vezért vesztett tatárság szétfutott; a vészmentett nép pedig lejövén sziklavárából, szerencsés és csudás meneküléseért emlékkápolnát épített, azt az ijász segélykiáltásáról Jézus kápolnájá-nak nevezvén el.
Ily csudás dolgokat beszél a hagyományos hitrege e kápolnáról. És ezzel meg is kell elégednünk, mert arra, hogy neve és a hozzá kötött kegyeletes bucsuk honnan veszik eredetüket, semmi adattal nem birunk.
A kápolna közelében sós kut van, környéke pedig oly sódus, hogy a csak nehány láb vastagságu földréteg alatt tömör kősó jön elő, mely használatlanul hevervén, terjedelméről semmi adatunk nincsen; de igen valószinü, hogy az egyfelől a parajdi és korondi, másfelől a homorodmenti sótömeggel függ egybe.
A kápolna közelében a Köszörükő tövéből fakad fel egy feketés szinü ásványos viz, mely fekélyeket s más betegségeket gyógyító hatással bir, de a mely vegytanilag észlelve mindeddig még nem volt. Odább a székhidja közelében egy Borbára kút nevü igen jó savanyu viz-forrás volt, melyet a mult század végén a medrét változtató Küküllő elöntött; csekély vizálláskor buzgása most is kivehető. Közelében fürdésre berendezett ásványos vegyülékü sós források vannak.
Még egy ötödik falu, a Budvár közeli Csicser alján feküdt Czibrefalva, is adott contingenst Udvarhelynek, a mennyiben szétoszlott lakói a szomszédfalukba, de nagyrészt Udvarhelyre települtek.*
Ekként alakult, s e faluk csatolása által ekként fejlődött ki e város, melynek nemzeti fejedelmeink közül legelőbb Isabella királynő adott 1557-ben igen szép kiváltságokat, melyek által mentesíti minden adótól, az egy portai adó kivételével, pallós- és önkormányzati joggal ruházza fel s birájának királybiró czimet engedélyezve, a szék tisztsége alól kiveszi.*
Ez évben és ugyanezen királynőtől kapja Udvarhely város pecsétjét is, mely ma is czimeréül szolgál. Ez pánczélos kéz vítőrrel, melybe sziv és medvefő van tüzve, felső terében négy csillag közt 1558. körirva: „Sigillum Oppidi Siculicalis Udvarhely.”*
Isabella királynő kiválóan kegyelte e várost, mit bizonyít az, hogy következő 1558-ik évben két védevelet ád ki; az egyikben* átirja s megerősíti az azelőtti évben kiadott kiváltságlevelét, a másikban*az udvarhelyi kapitányhoz, tisztséghez és vénekhez rendelkezik, s szemökre hányván, hogy Udvarhely városát kiváltságlevelekben biztosított előjogai daczára, többnemü munkákra és fizetésekre szorítják, s a közerdők használatától eltiltják; komolyan rendeli azért, hogy Udvarhely városát mindazon szabadságokban, melyekkel más szabad városok is birnak, megtartsák és törvényhatóságuk alá tartozónak semmiképen ne tekintsék, hanem régibb szokásaik szerint saját királybirájok itélete alatt legyenek, semminemü szolgálat és fizetésre ne szoríttassanak. Komolyan kegyünk elvesztése terhe alatt rendeljük, hogy nevezett város szabadságait ti magatok is tiszteljétek, s másokkal is tiszteletben tartassátok stb.
Udvarhelynek Izabellától nyert szabadalmait és kiváltságait az őt követett fejedelmek csaknem mindenike megerősítette, sőt bővítette is. Igy
Báthori Zsigmond 1595- és 1601-ben, miután Udvarhely város lakóinak hü ragaszkodását megdicséri, minden szabadalmaikkal megerősíti.*
Bethlen István mint helytartó 1620-ban rendeli, hogy a nemes urak a városban a polgárok akaratja ellen házat ne vegyenek, és a közterhek alól ki ne vonják magukat.*
Bethlen Gábor három külömböző okmányban biztosítja e város kiváltságait, nemcsak, hanem a város polgárait a nemesek és a szék tisztségének többször megujuló jogellenes zsarolása ellen hathatósan oltalmazza, s nevezetes ujabb kiváltságokkal ruházza fel.*
I. Rákóczi György háromszor biztosította okmányilag Udvarhely szabadalmait.*
II. Rákóczi a katonabeszállásolások ellen mentesíti a város tisztviselőit,* végre
I. Apafi is helyben hagyta eldődeitől nyert szabadalmait e városnak (1663-ban) s a török dulásaitól sokat szenvedett várost két évig minden adó alól kivette.*
Udvarhely multjára vonatkozólag elmondók fennebb mind azt, mit a vezérek és királyok korszakából a történelemnek e tekintetben letarolt mezején tarlózhatánk, a nemzeti fejedelmeknek eseménydus, hozzánk közelebb eső korszakában a kutató már tüzetesebb és összefüggőbb adatokra találhat. Lássuk ezeknek rövid vázlatát.
Udvarhely mint főutvonalban eső központi s törvényes fejedelméhez minden időben rendületlenül ragaszkodott város, igen sokszor volt feldulatásnak kitéve. Legtöbbet azonban Mihály vajda és Básta végzetteljes korszakában szenvedett. Hüséges ragaszkodásáért Báthori Zsigmond meg is dicséri, egyszersmind constatálván az ezen várost ért csapásokat.*
Abból, hogy Bethlen Gábor 1623-ban kiadott védlevelében e város feldulatását ujból említi, azt kell következtetnünk, hogy a Báthori Gábor letételére bejött török csapatok nem lehettek nagyon kiméletesek e város irányában.
Bethlen Gábor ez év januarjában maga is megfordul Udvarhelytt.*
Itt van I. Rákóczy György is 1635. nov. 18-án. Fogadására a tanács nagy előkészületeket tett, az utczákat csinosíttatván, néhány utczára rugó kertnek kerítését levonatta, miért az illetők a fejedelemnél panaszt emelvén, ez a tulajdonnak ily megsértéséért annyira megharagudott, hogy a tanácsot fiscalis kereset alá akarta vetni, s csak a tanácsurak hosszas kérésére engedett meg,* mely alkalommal a város minden kiváltságait ujból is megerősítette.* Ugyan ő nehány évvel később a város vásárjogát is szabályozta.*
Az Udvarhely iránti kitüntetést törvényeinkben is feltaláljuk, a mennyiben az 1630-ik országyülés végzései a mértéket az egész székelyföldre Udvarhelyről rendelik kiadatni; ugyan ezen törvényczikk szabadalmaikat is helyben hagyja e szavakkal: „Udvarhelynek régi szabadságai confirmáltattak, a mennyiben a nemesi szabadságnak nem derogálnak, de kik a városban szabad funduson nem laknak, azok adózni, s egyéb terheket viselni tartoznak. Korcsmárlás az addigi szokás szerint vár szükségére reserváltatott.”*
A vad Alipasha az egészt várost felégette, s azért Apafi 1663-ban Udvarhelyt két évig minden adó alól kivette. Apafi alatt különben Udvarhely sokat volt sanyargatva, mint azt hátrább felfogom fejteni.
1690-ben a visszahuzódó Tököli Udvarhelyen átvonulván oct. 10- és 11-én a bethlen falvi lokon táborzott;* ekkor egy tatár gyermeket rabolván, azt a városiak levágták, miért a város baja meggyülhetett volna, ha Tököli a boszus tatárokat vissza nem riasztja a hozzá hü városról, melynek minden fegyver fogható népe a nemzeti ügy e hős bajnokához csatlakozott, s csak akkor váltak meg tőle, midőn dolgai roszra fordultával a hazát el kellett hagynia.*
A Rákóczi forradalom alatt szintén sokat szenvedett Udvarhely; laboncz és kurucz egyaránt gazdálkodott ott ugy, hogy néha naponta többször kellett most kurucznak, majd laboncznak hódolnia. A mozgalom kezdetekor egy Kováts Izsák nevü polgár kuruczczá lévén, ennek sokan felcsaptak zászlója alá, s azért a labonczok boszusok is voltak a városra; de volt ez időben egy tekintélyes, többször főbiróságot viselt embere, Nagy Borbély János,* ez mint eszélyes és okos ember, a város dolgait e villangós időkben nagyon bölcsen vezette, neki lehet köszönni a város kiváltságainak megmentését, neki a város megmentését is, mert ő, mikor tábor s főként kurucz jött oda, a tiszteket magánál vendégelte, s igy kieszközölte, hogy csapatjukat féken tartották s azért később militaris commisio elébe is állították, de ügyes feleleteivel ott is kivágta magát s felmentődött.*
Hanem lássuk röviden a Rákóczi mozgalomnak e várost érdeklő részét.
Gutti Szombatfalváról jőve, Budváránál átszállt a Küküllőn, s a városba beszállásolván, a vár ostromához készült; de a várparancsnok Ritter nem várva az ostromot, feladta magát, s az őrizettel együtt felcsapott kurucznak,* mint ilyen ott volt Guttival a holdvilági csatánál, s ha Gutti tanácsát követi (hogy a németek rendbe állását nem várva gyorsan reájok csapjon) e csata – hol a székelység virága elhullott – nem veszett volna el.
Az udvarhelyi vár ekként kurucz kézbe jövén, az őrizetnek portyázó csapatja nehány labonczot s egy velök voltterhes asszonyt levágván, ezért az Udvarhelyhez közelítő Heisler tábornok oly dühbe jött, hogy a város lakóit kirtással fenyegette. A kuruczok elvonultak, a rémült lakosok a felső templomba menekültek, s onnan a Balogh kertben megszállott Heislerhez egy szép lovat küldöttek; az ezt vivő küldöttség térden állva könyörgött az ártatlan nép életéért; azoknak ugyan megkegyelmezett, de a várost több helyen felgyujtatván leégette.
Elvonultával a kuruczok ujból megtértek. Jenei kapitány egybegyüjtötte a város és vidék szétriasztott kuruczait, s Dersnél egy laboncz transportot elfogván a zsákmányt elkótyavetyézte, egy szintén ekkor elfogott negyvenes hordót kiittak, seprejét egy szegény asszonynak adták kifőzésre; jól járt szegény, mert a hordó fenekén 40 tallért talált.
De ezért is a szegény városnak kellett lakolnia; mert a nemzeti mozgalom teljesen elnyomatván, tiz évig tartott a város quartélyost, s minden átvonuló militiát ingyen kellett elszállásolni és tovább szállítani, hogy pedig az ily beszállásolások mily terhelők voltak, megitélhetni abból, hogy Acton főstrázsamestere Schrámtól egy szép lóval nyerte meg a város, hogy 300 legényével oda ne szálljon.
A terheket tovább hordozni képtelen város gr. Kornis Ferenczhez folyamodott, hogy közbe vesse magát, és mennyire elcsudálkoztak, midőn arról értesültek, hogy a Jenei által elkobzott szekerek Korniséi voltak, s a város most azért zsaroltatik; de felfejtvén, hogy a város abban nem hibás, végre megkegyelmezett a gróf, s a kvártélyost – ezt az alkalmatlan vendéget – elrendelé a városról.
E nyomorteljes 10 év alatt volt egy nemes szivü Szántomir nevü tábornok, ez a kiprédált, szükséggel küzdő, pestistől tizedelt, végnyomorra jutott népnek valódi védangyala volt, ő a mirigyesek számára a Botos utcza végén kórházat építtetett, katonaorvosait alkalmazá, gyógyszert, élelmet adott magáéból a betegeknek, háza előtt mindig nagy mennyiségü kenyeret osztott ki a szegényeknek, s mivel azt nagy kosarakban hordták, még most is fen van a nép között Szántomir szotyrának a neve, s él a hagyományokban az áldott embernek emléke. Szántomir nem csak maga tett, hanem hasonlónak tételére buzdította a birtokosságot is, minek következtében a vidéki nemesség is nagy mennyiségü gabonát küldött be az éhezők számára, mert az inségüzte falusi nép a városba tódult, s néha százankint hevertek a Varga szin* alatt, 4–5 halva egymáson; volt olyan is, kinek szájában füvet találtak.
De a nemeslelkü tábornok nem volt oly bátor, mint nagylelkü. A nemességnek szeretetét, tiszteletét megnyervén, egykor Nagy Ugron János (Nagy: idősebb helyett használtatott) Máréfalvára medvevadászatra hivta meg, hol egymás mellé estek állásba, s im nem sokára egy vaskos medve törtet reájok; de Szántomir ijedten egy fára hágva lekiált: Ugron uram reszkett a fa, Csak fogja jól az ágát, mond Ugron jól irányzott golyóval leterítvén a medvét. A lövésre Szantomir is lezuhant a fáról, s azután gyakran maga beszélte enyelegve, hogy: „ha engem lőtt volna agyon sem eshettem volna nagyobbat, mint midőn Ugron uram a medvét lelőtte.”
És annyi népgyötrő, annyi kebellázító események közepette örömest emeljük ki e nemes keblü katonát, kinek jellemnagysága e sötét vadkor éjjelén mint jótékony holdsugár tünik fel, s a néptől, mely nevét áldólag emlegeti, átvesszük, hogy átadjuk a történelemnek.
És ha sokat szenvedett e város a régibb harczias vad korban, nem kevéssé gyötörtetett a békés időkben is, s főként a fegyverfeladásnak könyörtelen korszakában. Ezen eseményekről, bár nem oly távoliak, igen keveset tudunk, mert az egy noli me tangere növény volt; azonban a kor müveltsége ma már oda jutott, hogy a pusztán történelmi tényeket, a censura* se tudja hallgatás lakatja alatt tartani, a multtal ma már szabad foglalkoznunk, hisz a mult vétkeiért ugy se kell a jelennek pirulnia.
Azért itt el nem mellőzhetem egy kissé ezen eseményeket szellőztetni, a rájok vetett fátyolt fellebbentvén.
1762-ben az összeirást eszközlő katonai bizottság (militaris commissio) Erdővidékről kiszállt Udvarhelyszékre; de Oklándon egy eszelősnek lövésétől megszaladván, Lővéte és az egész havasalja megizente, hogy ha jó kell, oda ne menjenek. A müködésében ekként feltartóztatott bizottság Udvarhelyre jött. Itt legelőbb a városi polgárságot akarták fegyvervételre birni, főcommisarius Schröder a tanácsot magához hivatva, előbb rábeszéléssel kisértette meg a fegyver elfogadásra rábirni; de ennek sükere nem lévén, összeszamarazta, s a guberniumtól e tárgyban kapott kedvező választ felmutatván, elakarta tépni, miben csak a jegyző bátor közbelépte gátolta meg. Nem boldogulhatván a bizottság, sz. Mihály hava 15-én maga Bukow is lejött. A szék népsége a szombatfalvi réten egybegyülvén, onnan lóháton hármassával vonult be csata rendben a városba. E bevonulással egykorulag Ernst főstrázsamester a tanácsot magához hivatva az uralkodótól kapandó arany lánczokkal kecsegtette, elmondá, hogy csak a falusiaknak jó példát adandók szinből vegyék fel most előre a fegyvert, s azután szolgálatra nem fognak szoríttatni. Künn a nép között is jártak-keltek a tisztek, biztatták, kecsegtették, de egy Zambler nevü kapitány tul hevében egy falusi embert bántalmazván a nép felzudult, Zambler alig menekülhetett. Bukow maga is elbujt,* Ernst pedig a zaj hallatára, ultimatumként mondá a tanácsnak, hogy ha a város nyakaskodik, minden élő lényt kiirtanak. Bukow látva a nép dühe csendesültét, nem igen aesthetikus buvhelyéről előjövén megjelent a székház ablakában, s onnan marokkal szórta az aranyat a nép közzé, de ez félt e Judási bértől, s nem hogy felszedte volna, hanem kalapjáról is lerázta. Ennek láttára Bukow oly dühbe jött, hogy ha a mádéfalvi vészt megelőzőleg itt egy vérferdőt nem készített, azt annak lehetett feltudni, hogy kevés rendelkezhető katonaság volt kéz alatt. Még három napig mulatott itt, s mitsem tehetvén a sort képző polgárság között, kisértetve a lovas székelyektől, távozott, s igy ráfogás az, hogy megszalasztatott.
Távozta után két század vasas német, egy zászlóalj gyalog jött két ágyuval a városra B. Fröhlich főstrázsamester vezetése alatt. Ezen egyenes lelkü katona kiismerve a viszonyokat, feljelenté, hogy Udvarhely széken és városban semmi forradalmi hajlam nincsen, a nép hüségben és csendességben van. A polgárságot egybegyüjtve, rendelete szerint kijelenti, hogy mindaddig lesz a városon, mig a fegyvert fel nem veszik, s ekként véginségre jutnak; de a város bátor elszántsággal most is a fegyverfelvétel ellen nyilatkozott, minek következtében három egész évig folytonosan tartotta a féktelenkedő német katonaságot.
Hogy pedig e korban mily kevés tekintet volt a hazai törvényekre fordítva, s hogy az egyéni biztonság mily szánandó állapotban volt, kitetszik abból, hogy Borsai Nagy István királybiró elnöklete alatt tartott vice-székben, ügyvéd Kékkövi Ferencz előmondása után atyhai Simon István egy protestatiót irt a székely nép nevében az akkor felállított continua tábla módosítása ellen, s ezért mindhárman Szebenbe hurczoltatván, Borsai ott halt el gyanítás szerint méreg által, két társa 5 évig raboskodott. 1848-ban e város népe épen oly hü volt a nemzeti ügyhöz, mint a multban mindig, midőn octoberben az agyagfalvi gyülésről a székelység fegyveres ereje kiindult, Udvarhely fegyverfogható népe is csatlakozott, itthon csak az öregek és asszonyok maradtak, pedig véderőre szükség lett volna, mert csakhamar 10–15,000 oláh és szászból álló tábort vezetett Steinburg hadnagy e város feldulására. A hon maradt férfiak vagy 60-an fegyvert ragadtak, nyársat, fejszét a város asszonyai is, s mig az esperest vezetése alatt küldöttség ment az ellenség elibe alkudozni, a védelemre elszánt népség a város elibe gyült ki nagy tömegben; egyidejüleg a szomszédos hegyekre is kigyültek a közellévő faluk lakói, s valamely falusi strategicusnak azon elmés gondolata támadt, hogy egy hordót kivitetve, abba pisztolokkal lövöldeztessen. Az oláhok ezt ágyunak, a hegyekre kigyülteket a vásárhelyi táborból megtérteknek vélvén, nagyon megszeppentek, s midőn a városiak közül egy ellőtte puskáját, s utána a többi is, erre az egész roppant tábor vad futásnak eredve rohant Bikafalván át, hol négy székely az utat elállván, nőjeik által gyorsan töltött puskáikkal 60-at ellőttek a futók közül, miért később Bikafalva fel is dulatott. Ekként mentette meg Udvarhelyt Enyed gyászos sorsától polgárainak s amazonilag bátor asszonyainak elszántsága. Meg is lakoltatta azért később Heydte, mert azt bevévén roppant hadi sarczot vetett a városra csak azért, hogy ellentállni merészelt, s magát feldulatni nem engedte.
Még a város multjára nézve megjegyezzük, hogy régi korban, midőn a városok a póstálkodás által nagyon terheltettek, sokan a polgárok közül inkább a katonáskodást választották, s a szék felsősége alá adták magokat, s póstálkodás megváltásáért pedig a vár kertjében dolgoztak, ebből visszaélésképen jogot képezett a kormányzat, s mivel Apaffi alatt a város ezen jogtalan munkatételt megtagadta, a városbirót fogva Ebesfalvára hurczolták, s oly tömlöczben tarták, hogy a békák miatt lajtorján hált mindaddig, mig a város a munkatételt meg nem igérte, mely robotot a vár tulajdonosának tették is egész 1722-ig, midőn a kir. kormányszék szüntette meg. Különben az Udvarhelyi vár urai mindig ellenkezésben voltak a várossal, s gyakran csonkíták azt jogaikban. Igy az előbb hétfőn tartott, s később (mivel a vasárnapi áhitatosság rovására történt) keddre áttett hetivásár vámját a város vette, a várparancsnok azonban abból részt követelvén, Bethlen Gábor 1623-ban az udvarhelyi várból kiadott rendeletében az a városnak engedményezte, s ebben II. Rákóczi György is megerősítette a várost.
De Szentpáli, Bornemisza Zsuzsánnát nőül vévén, maga kezdette szedetni a vásárvámot mivel pedig a városiak elverték vámszedőit, ő a várból német katonaságot hozatott, s a népre lövetvén, egy meghalt, egy megsebesült. Eleget panaszolt, folyamodott a város, de Szentpáliné a fejedelemnő (Apaffiné) testvére lévén, a város igazsága elnyomatott, s egyességre kelle lépniök Szentpálival, hogy ő és maradékai osztozzanak a várossal a vásárvámban; azonban Szentpáli utód nélkül halván meg, a város visszanyerte elvitázott jogát.*
A város lakóinak politikai elkülönítése, polgári és (a szék tisztségétől függő) nemesi osztályokra* való felosztása; mi e város fejlődésére oly kártékonyan hatott; mely a meghasonlás és viszály magvait hinté el, egészen 1848-ig fenn volt tartva, csak is a társadalmi egyesülés és testvéri összesimulás e nagy korszakában jött létre e város különféle elemeinek egyesülése, összeolvadása, s azóta e város oly gyorsan emelkedik, szépül és nagyobbodik, miként honunk egy városa sem; a kebelébe helyezett virágzó két főiskola a szellemi fölemelkedettség és értelmiség jótékony sugarait terjeszti a székelyföld nagy részére. Munkás, szorgalmas, hazafias szellemü népe ipar-* és kereskedelmi mozgalmat fejt ki; szellemi és anyagi erő kezet fogva tör arra, hogy ezen, a székelyföld középpontjára helyezett, ezen az ős nemzeti hagyományok és emlékek által szentesített hely méltó joggal viselhesse a székely anyaváros czimét.
| V. Nagy-Galambfalvától Székely-Udvarhelyig. | TARTALOM | VII. Székely-Udvarhely. |