XXIX. Szacsva környéke.

Magyaros. Kuruczhalom. Szacsvai család. Kárhágó. Vadalma pusztása. A szacsvai régi vár, mostani maradványai Kilátás. Regék. Az ősvárakra fektetett védrendszer körül való tapogatódzások.

A Bodza szorosát nyugatról körülkeretelő, azt a Feketeügy mellékétől elkülönitő hegysornak Háromszékre néző oldalában, több falu fészkelte meg magát, melyek részint egyes völgyületekbe húzódtak, részint emelkedett lonkákon kihivó büszkeséggel helyezkedtek el. Ilyenek a már fennebb ismertetett Fel-Dobolyon, Nagy- és Kis-Borosnyón s Egerpatakon kívűl Magyaros és Szacsva, alább Lisznyó és Bikkfalva. A két előbbi Rétyről leginkább kezünk, illetőleg lábunk-ügyébe esvén, innen fogjuk meglátogatni, sőt a Hon árkának nyomozása alkalmával önkénytelenül elvezettetünk Magyarosra.

Magyaros az 1567-ik évi regestrumban Monyoros néven 9 kapuval jegyeztetett be; különben Magyaros a kutatóra nézve kevés érdekkel bir, mert a határán áthuzódó már fennebb leirt Honárkán, s némi csekély római töredékeken*Ezekről alább a komollói castrummal kapcsolatosan. kívűl alig tud mást felmutatni, legfelebb egy gyászos sirhalmot, melyet Kurucz halomnak azért neveznek, mivel a labanczok által Lisznyóról kiszorított s leölt kuruczok nagy száma van ott, a nép kegyelete által nagyobbitott halom alá eltemetve*Ez az Ivánka és Csiga vár közt van, majd alább Lisznyó leirásánál tüzetesebben tárgyaljuk..

Több nevezetességet mutat fel, s igy több érdekeltséget költ a szomszédos Szacsva, mely Magyaroson felül a Szacsva patak szűk völgyületében rejtőzködik. Hagyományilag Szacsva volt azon ős falu, melynek kibocsátott gyarmatai alapiták a szomszéd Egerpatakot és Magyarost is, minek következtében említett faluk régebben – még pár századdal ezelőtt is – nemcsak egyházközségileg, hanem hatóságilag is Szacsva alá tartoztak*Ezt bizonyitó okmányt többet lehet a szacsvai ref. egyházk. levéltárában találni., s csak később lettek önállókká.

Szacsvának mint törzs-helységnek volt régi vára is fenn a bérczek egyik büszke ormán, honnan a várőrség lehuzódván, alapitotta a helységet; a régi falunak volt ódon temploma is, mely túlélvén magát, ujjal váltatott fel, s igy nyomtalanul eltünt az őskor e műemléke, sőt a hivek tovább adtak az ezen egyházból visszamaradt régi harangon is, mert azt kicsinyelvén, Eresztevénynek engedték át; felkerestem én ott is, mert oly köriratot reméltem rajta, mely talán Szacsva őskorára adatul szolgálhat vala, a mit ugyan nem találtam, de minden epigraphicus némasága mellett már hosszukás idomtalan alakja is elégséges arra, hogy a XV. századból eredettnek itéljem.

Mindezek Szacsva régiségére utalnak, bár e helységről való első történeti adatunk csak a 16-ik század közepe tájaig hatol fel, vagyis az 1567. évi regestrumig, hol Zachwa néven 13 kapuval jegyeztetett be. Egy 1589-ki adománylevélben Zachiva néven fordul elő*Báthori Zsig. adománylevele, melyben Losonczi Andrásra Zachiván s másutt is adományoz; lásd Réty leirásánál fennebb.. De az okmányi tudatnál jóval régibbre viszi Szacsva lételét az innen származó Szacsvai család, mely nemcsak hogy innen ered, hanem mult időkben itt is lakott s innen is irta magát, csak későbbi kitelepedésével vette fel a „léczfalvi” és „esztelneki” előnevet. A legelső Szacsvai, kiről történelmi tudomásunk van, Gergely, ki az 1442-ki szentimrei csatában tünteti ki magát. A fejedelmi korban Mihály mint Bethlen Gábor kapitánya szerepel, s érdemei jutalmául ezen fejedelemtől szablyát tartó oroszlán czimert és jószágot nyer Szacsván. Ezen Mihálynak unokái György és András szállnak el Szacsváról, s szerzik as léczfalvi és esztelneki ágat*Nagy Iván Magyarország családai.. A mult század végén Sándor az irodalom terén emelkedett ki, mint a legelső magyar hirlapnak*Az első magyar hirlap a Ráth Mátyás által 1780-n Pozsonyban megindított „Magyar Hirmondó” volt. egy ideig szerkesztője*A „Magyar Kurir” alapitását megelőzött időben Szacsvai Sándor két évig a „Magyar Hirmondó” szerkesztője is volt, mint az kitetszik a „Magyar Kurir” meginditásakor kibocsátott előfizetési felhivásból., azután a második magyar hirlapnak, a „Magyar Kurir”-nak és az azzal kapcsolatos első szépirodalmi lapnak, a „Magyar Musá”-nak alapitója*A „Magyar Kurirt” és az annak melléklapját képező „Magyar Musát” Szacsvai és Tállyai Dániel inditották meg. A pesti muzeum könyvtárában megvan az előfizetési felhivásnak egy példánya, melyből az is kitetszik, hogy e lapeszméje Pozsonyban született meg s ott is terveztetett annak kiadása, bár az eredeti terv – nem tudni mi okból – változást szenvedett, mert a „Magyar Kurir” legelső száma Bécsből indul ki. (Sic!) Emlitett előfizetési felhivás igen érdekes, elannyira, hogy annak közlése ohajtandó lenne, mert abban már kinyomatát találjuk azon szellemnek, mely a lapot átlengte, s már ott van megkezdve az előcsatározás a külföldieskedés s más nevetséges szokások ellen, melyekben a magyar értelmiség és főnemesség szenvedett, s melynek hatályos gyógyszerét a „Magyar Kurir” szolgáltatta leginkább., s 1787-től 1792-ig szerkesztője. Hirlapja mellett más dolgozatai is voltak, miért Szacsvai Sándort ugy kell tekintenünk, mint a kinek nemzeti nyelvünk fejlesztése körül nagy érdemei vannak, mint a ki nemzetünk szellemi fölemelkedésének előküzdérei között kiváló szerepet játszott, miért mint az eszme apostola a halhatatlanság koszoruját érdemli ki*Ő 1753-ban született, s miután Bécsből szabadelvü irányzataért s metsző élczeiért elzavarták, Kolozsvárra huzódott, hol 1815. máj. 15-én halt el.. Azonban az ujabb korból is tud e család érdemes egyéneket felmutatni, mert a Háromszékről Bihar vármegyébe kiszármazott ágból való Szacsvai Imre Biharmegyének 1848-ki országgyülési képviselője, ki mint a ház jegyzője szerkeszté a függetlenségi nyilatkozatot, s ki mint a zsarnokság boszudühének nemes áldozata a hazafi-vértanu koszorujával sorakozott a dicsőülteknek fájdalom! akkortájt nagyszámu seregéhez. De a hazafierénynek e nemes áldozata nem egyedül volt, ki a haza szent ügyének szolgálatot tett, mert Háromszék 1848/9-ki önvédelmi harczának nagyszerü eseményeivel szintén egybefüződik a Szacsvaiak neve, mert midőn a családból több lelkes harcznok került ki, egyszersmind e dicső harczok lehetőségére két Szacsvai nagy mérvben folyt be. Ugyanis azon korban, midőn Erdély elbuktával a magyar elem mindenütt elynomva, sokhelyt könyörtelenül gyilkoltatva terrorizáltatott, akkor Háromszék büszkén emelé fel fejét, s elszántan mondá ki a nemzeti szabadság oltalmának és területe sérthetetlenségének dicső elhatározását, rettenthetlenül dobta oda a keztyüt a zsarnokságnak, elfogadva a harczot a nélkül, hogy annak folytatására a szükséges hadkészletekkel birt volna. De a percz nagyszerüsége megteremte mindent; pénz, élelemkészlet roppant mennyiségben hordatott egybe, Gábor Áron már önté ágyuit; de hiányzott a lőpor, melylyel azokat érévnyesiteni lehete; eziránt mindenkit aggodalom lepett meg, midőn a szervezkedés élén álló kormánybiztos, Berde Mózesnél egy székely atyafi azon értesitéssel jelent meg, miszerint Esztelneken él az öreg Szacsvai András, ki olyan lőport tud csinálni, hogy a medve golyó nélkül is megdöglik attól. Berde azonnal felkereste a 70 évet meghaladott öreget, kitől azon örvendetes értesitést nyerte, hogy igen is ő érti a lőporgyártást, mert fiatalabb korában mint nagy vadász saját használatra gyártotta azt; ő ugyan öreg és beteges, de János fia épp oly jól tudja annak előállitási módját, miként ő, s maga helyett őt ajánlja fel a haza szolgálatára. Berde Szacsvai Jánost magával vitte K.-Vásárhelyre, annak lelkes polgárai rögtön helyiséget rendeztek be, munkásokat szolgáltattak, a szükségelt alkatrészeket egybeszerezték, oly gyorsan, hogy pár nap alatt be volt állitva s minden szükségessel felszerelve a lőporgyár, mely kezdetben naponta fél, később egy, sőt több mázsa lőport is állitott elő, még pedig oly jó minőségüt, hogy – bár fénytelen s durva kinézésü volt – erőre nézve felülmúlta az osztrák hadsereg lőporát.

Háromszék önvédelmi határozata a szabadságszeretet és hősiesség kifolyása volt; de hogy ezen elhatározás érvényre emelkedhetett, hogy a harczot győzelmesen folytathatta, arra igen is nagy befolyással volt Gábor Áron genialitása, ki az ágyuöntés mesterségét mintegy másodszor találta fel, valamint Szacsvai András és János leleményessége, kik a lőpornak mondhatnók ujból való feltalálása által e dicső korszak sikerének főtényezőivé lettek. Azért tisztelet adassék a nemzeti dicsőség e hű napszámosainak!

Azonban az ujabb kor harczi dicsősége ne feledtesse el velünk az őskor harczias emlékeit se, a Szacsvaiaknak nyujtott babérkoszoru mellett illeszszünk emlékfüzért Szacsva ős várának titokteljesen ismeretlen romjaira is, hisz éppen nem lehetetlen, hogy a lőpor korában szerepelt utódoknak elődei a nyíl és tegez korszakában e szétomlott erődnek egykor izmos falai mellett a honvédelemnek harczaiban kitünhettek; mert nem tudhatjuk ugyan, de mégis sejthetjük, hogy – a haza határának védvonalán emelkedő – ezen erőd szerepelhetett azon távol homályba vesző korszakban, midőn a hagyományok szerint Szacsva lakói ezen erőd őrizetét alkotva, őrködtek a hon határainak biztonsága felett. Keressük fel tehát a romokat, melyek mult időknek elkopott kőtáblája s emlékjeleként tünnek fel a lezajlott hőskor mohosult sirja fölött, s melyeknek hantjairól szedhetjük az ujabb kor dicsőségét megillető koszoruhoz a cserlombokat.

Az ősvár, melyhez a sejtelmeknek költői lánczolata füződik, a délről északnak folyó Szacsva patakának völgyületében, még pedig a jobbparti hegylánczolatnak egyik önállólag felmagasuló büszke ormán feküdt, egy óra távolra a falutól. De mi nem a patakvölgy által jelölt uton, hanem a balparti hegység élén vonultunk fel, melyet Kárhágónak, hagyomány szerint, azért neveznek, mivel a tatároknak egy e hegy élén táborozott csapatja nagy kárt vallott, a mennyiben itteni erőditett táborhelyét – hová a kirabolt vidék zsákmányát s szijra füzött lakóit egybegyüjté – egy éjjel megrohanták Szacsva és a szomszéd váraknak jel által értesitett őrizetei, s az álomba merülteket meglepvén, nagy részüket levágták, a foglyokat kiszabaditva, zsákmányt elszedve, az egész tábort káré (tönkre) tették. Ezért mos ki e helyen a zápornak lepatakzó vize nagymennyiségü fegyvertöredékeket, ezért kell tisztelettel lépnünk e hegységnek véráztatta hantjaira, mert az itt vivott harczok az ellenre kárt, a fenyegetett hazára pedig üdvöt hoztak.

A Kárhágón felül Vadalma pusztásának nevezett fennsík van, itt tartottak győzelmi ünnepet a várőrizetek népei. Különben a Vadalma pusztása éppen szemben fekszik a várhegy csócsával, közöttük csak a pataknak e helytt nagyon egybeszükülő völgyülete mélyül be. Azon időben, midőn a vár fennállott, a völgy fölibe helyezett függő hidon jártak át a várhegyről a Vadalma pusztására, hol a vár védelme alá helyezett katonai telep volt. Ezek itt békés időkben a most is felötlő mesgyék által bizonyitott földműveléssel foglalkoztak, midőn pedig vész közelgett, a hidon áthúzódtak a várba, melyet a híd egyik részének felvonása által az ellen léptei elől elzártak. Ily mesésen csudás dolgokat beszél a költői röptében messze korra visszabarangoló monda; s bár mi nem ellenség, hanem barátként közelíténk, azért a híd eltüntével mégis elzárattunk a vártól; ott volt az közelünkben, egy kővel átdobhattunk, s mégis lehetlennek tetszett az odajuthatás, mert ugy felőlünk, mint túlról függélyes meredek oldaloktól szegélyzett örvény tátongott lábainknál; de mint régi dicsőség babérjait gyüjtő elszánt kutatókat, az ily látszólagos nehézségek nem tartának vissza, mert mi fák galyaiba kapaszkodva, leereszkedtünk a csaknem falmeredek hegyoldal sziklaélein, míg túlról szintén felküzdők magunkat a hasonlóan függélyes Várhegy ember előtt tiltott lejtőjén, már fenn voltunk a csúcsnak ormán, de itt uj akadályt gördített a hegy fennlapját befogott sürű cziher (bokor erdő), melyen át – ily helyekre mindig magunkkal hordott – szekerczénk segélyével nyithatánk csak utat. A hogy ezen utolsó akadályt áttörtük, csakhamar ráakadtunk az elomlott várfalaknak tekintélyes gátonyára, mely, két ölnyi átméretnél ölnyi magasságban, elvitázhatlanul falomladványból alakult, sőt itt-ott a romhalmaz eltakaritásával ráakadhattunk az ölnél szélesebb várfalak alaprakatára is, nemcsak, hanem a déli oldalon – hol a sáncz által fedezett és kapubástya által biztositott bejárat volt – a várfalak két ölnyi magasságban még jelenleg is fennállanak, mutatva, hogy Szacsva vára nem valamely alkalmi védhely, hanem rendszeresen épült körerőd volt, mely a mint gátonyának vonala jelöli, köridomu, 250 lépés kerülettel biró tekintélyesebb olyféle erőd volt, mely már fekvésénél fogva is, azon távol kor hadászati elvei szerint, a megközelithetlenség minden kellékeivel birt.

A vár belterét ellepő erdőség mély üregekkel tarkázott romhalmazból nőtt fel, s bár az itteni kutatás és tájékozottságban az erdő által gátolva voltunk, annyit mégis sikerült kivennünk, hogy a beltéren valamely épület – valószinüleg egy közép zömtorony – állhatott.

A rege e várat is óriások által épitteti, s csak ezek fajának kipusztultával bocsátja azt az ember birtokába; a vár alatt rejtőzködő titkos s az óriások kincsével tömött pincze regéje itt is megvan, miért itt sem hiányoznak a kincskutatók által mindenfelé felturkált üregek.

A Várhegy egyik sziklafoka fától szabad levén, gyönyörü kilátást enged, melyet itt nem leirni, hanem röviden körvonalozni azért látok szükségesnek, hogy Szacsva várának hadászati fekvése s egybeköttetései felötlővé legyenek. Ezen a szomszédos hegyeket uralgó csúcsról végig pillantható egyfelől a Feketeügy, másfelől az Olt rónája. Az elsőnek hátterében a Perkő felett felmagasuló Nemere, a másik láthatárát a bükszádi Piliske, Csomág, közbül a Büdös és Bálványos csúcsa zárja el, míg nyugatra a hegység egy nyilatán feltünik a lisznyói két vár, a bikkfalvi Csigavár s az alvidéknek szintén felötlő egyik szöglete felett a Veczernek vérkoronázta hegyfoka. Végre keletre Fergetyü, Bodz és a borosnyói másik vár. E szerint Szacsva vára a Bálványos, perkői, kovásznai, Borosnyó táji s az alább fekvő Lisznyó és Bikkfalva köri ősvárakkal láttani egybeköttetésben levén, egyik szemét alkotá a határszéli várlánczolatnak és igy az idő, melyet annak felkutatására, e lap, melyet annak megismertetésére szentelénk, valamint az idő is, melyet kedves olvasóm annak átnézésére fordit, nincsen elvesztegetve. Mielőtt azonban sok tekintetben érdekes várunkat elhagynók, egy általános visszapillantást kell tennünk őseinknek ezen határerődökön nyugvó védrendszerére. Ugyanis e várak combinativ vizsgálatánál szemmel látható azon körülmény, hogy az ily határszéli várak rendszerint nem a hazába bemenetelt engedő hegyszorosokba, hanem inkább benn a lakott vidék közelében épültek. Ezen hadászati elvet látjuk következetesen keresztül vive, főleg a háromszéki védvárak elhelyezésénél, mert itten a szentléleki várnál és az azzal kapcsolatosan épült Csomortány és Álmos váránál kezdődő határfedező erődök mindenike oly elhelyezést nyert, mintha őseink erejük érzetében nem kizárni, hanem az ut nyitva hagyása által mintegy beédesgetni akarták volna az ellent, hogy ott az erődök gyürüzetéből minden oldalról megrohanják és eltiporják. Mindenesetre az önbizalom döntő szerepet játszott a hadászati pontok ily megjelölésére, de még inkább szükségelte azt a hadfolytatásnak akkori időben másutt is, de főleg nálunk alkalmazott azon modora, miszerint a csatákban a lovasság sokaságának rohamai játszották a döntő szerepet. Lovassággal való mozoghatásra pedig a szűk határszéli szorosok tért nem engedvén, az ellent be kellett ereszteni a tágabb sikságokra és völgyületekbe, hogy ottan lovassági rohamok teljes kifejthetése által azzal előnyösen ütközhessenek. S valójában nem igen lehetett előnyös és kedvező helyzete azon ellenségnek, mely Háromszék terén minden oldalról elhelyezett 25 vár őrizete és az e várak alatt tanyázott harczosok együttes megtámadásának és körülözönlésének volt kitéve; mert hogy a Háromszéket ugy keletről, mint nyugatról és északról körülfutó s egymással mind láttani egybeköttetésben levő ős váraknak ily hadműveleti combinatio adhatott lételt, azt az, ki az őskor hadászatát csak valamennyire is buvárolta, azonnal fel fogja ismerni.

A lőfegyver feltalálása azonban a hadviselés módját egészen átalakitá, nagyobb értelmi befolyást és a strategiai combinatióknak döntőbb szerepet engedő ujabb harczmód jött létre, a régi sziklavárak, a magas hegyormokra fektetett sasfészkek nem illettek többé be a tudománynyá fejlődött ujabb hadtan keretébe, elhagyták azért azokat lassankint őseink is, leszálltak e büszke sziklatrónukból a lakályosabb térségekre, s határvédő várakat künn a hegyszorosokban emeltek, hol a lőfegyver segélyével kisebb erő is nagy hadtömegeket tartóztathatott fel.

Az elhagyott ősvárak pedig gondozatlanul omlottak szét, s korunkra csakis azoknak romjai jöttek le, de e romok, e szétszórt töredékek egyenkint mind becses adatok, mind egyes kőokmányok, melyeknek szakadozott lapjairól, ha nem is tudjuk az ősidőknek homályba vesző történelmét biztosan egybeállitani, de azért annak hatalmáról mégis fogalmat alkothatunk, s ritkán csaló következtetést vonhatunk a távol kor műalkotásainak ezen kőepopéájairól annak hajdani nagyságára, mert ezen romokon nyugszik a mult, ezen romok közt gyökerezik a jelen öntudatos hatalmát és a jövő nagyságát biztositó szabadságnak izmos életfája.