| XII. A két Oláhfalu. | TARTALOM | XIV. Lövéte környéke. |
XIII. A Hargita.
A Hargitáról általánosan; néveredete. Bot Károly. Önkormányzat. Csonka. Deszkás kut. Havasbéli kert. Oltárkő. Mita kutja. Bagolykő. Délő dombteteje. A Hargita 3 csucsa. Kereszthegy. Kápolnarom. Galusa tető. Kilátás. Hátulsó mező. Bélhavas. Asztalkő. Kilátás. Béla vára. Mitakő. Visszaut.
E havas hosszu lánczolata csak nem párhuzamosan vonul el a határszéli Kárpátokkal, egy sokkal szilárdabb és nemesebb anyagu (trachyt) belső védfalát képezve a hon keleti határának. Lánczolata északra Gyergyó mellett felnyulik egészen Erdély északkeleti határaig, mig délre egészen a Barczaságig ágazik le. E nagyszerü havas* zöme az egész székelyföldet, s fél Erdélyt befutó hegylánczolatoknak, onnan mint középpontból oszlanak szét a hegysorok minden irányban, onnan erednek a völgyeket termékenyitő patakok, ott teremnek a drága érczek, ott tenyésznek a sudar fenyvesek, de annak az ég felhői közé felnyuló tetején szülemlik a vihar, onnan támad a mindent elsodró szélvész és árviz is, azért a székely félelmes tisztelettel tekint mindig ezen három csucsos ős havasra, melynek tetejét hó ezüstözi gyakran még akkor is, midőn alant ért kalászt lengetnek a szellő fuvalmai. Nevét Benkő,* Neugebauer s mások is Hara (fekete) és Gétá-ból, szármoztatják. Szerintük Hargita Fekete Géta hegyet tenne, de ezen ethimologiát nem látom eléggé indokolva. Néveredete bizonynyal ős Székely, melyet a hagyomány, a népek ezen hü okmánytára sem tuda megvédni; a csiki krónikában Héthavas néven szerepel.
Ezen havas egészen székely, s én mint olyan valódi székely gobé, nem állhatok ellent a vágynak, hogy annak e bérczes kis hazába mindenüvé ellátszó viharos tetejét meg ne másszam, annál is inkább, hogy ezen sok tekintetben érdekes havas még senki által kellőleg megvizsgálva és ismertetve nem volt.
E tervemet létesítendő, királybiró atyánkfia Bot Károly-hoz mentem. Ő Oláhfalu esze és vezetője, kinek szava törvény a két faluban, s ezen hatalma nem erőszakon, nem hivatali tekintélyén alapul, hanem a bizalom, a szeretet kifolyása, melyet becsületessége s szellemi felsőbbsége által nyert ki; ő pátriarchája e népnek, atyja, kihez mindenki fiui bizalommal viseltetik, ő oraculuma ezen egyszerü erkölcsös népnek.
És az ily nemes alapon nyugvó hatalom nem szebb e bármely országokat mozgató oly hatalomnál, mely csak erőszakon alapul, mely sehol az alattvalók tisztelete és szeretetével nem találkozik.
Bot Károly, ki az 1848-ki országgyülésen követe volt Oláhfalunak, még jó korban lévő athletikai alak, kifejezésdus barna arczczal, melyen a ritka becsületesség észtehetség kinyomata tükrözi magát vissza, szabatos beszédét spártai határozottság jellemzi.* Láttam én őt egy gyülésen éppen akkor, midőn a tizenkét évi Bachialismus után az alkotmányos élet 1861-ben politikai csslaékony délibábként felmerült, s meg kell vallanom, hogy miután ő általános felkiáltással királybirónak ujból megválasztatván elfoglalta az elnöki széket, akkor dicső és magasztos volt. A terem, hol a havasok nép, férfi, nő, gyermek mind összegyült, a szép természet öle volt; ott az égnek fénylő boltozata alatt s szemben a Hargitával, a szabadság ezen nagyszerü jelképével, midőn ő, a nép választottja, megszólalt, Isten nevét segítségül hivva, akkor mindenki levette fövegét s midőn ő az alkotmány-, szabadság- és hazáról beszélt, akkor mindenkinek szemei a honszeretet nemes könnyeivel teltek meg.
Oh én ennél szebb, meghatóbb jelenetet soha sem láttam, ott kiemelkedett a sokaság közül Bot lelkesült arcza, mint egy törvényt dictáló Lycurgus tisztes alakja, mint egy népét az igéret földjére vezető Jozsué-é, s ő az igénytelen ember oly szépen vezette a gyülést, hogy bármely elnöknek becsületére vált volna; az a nép pedig, mely 12 év gyötörtetés után visszanyerte önkormányzatát, mely lejött a havasok rengetegeiből a hon és község dolgai felett tanácskozni, dicső és magasztos volt.
Láttam én a természet ezen egyszerü fiai arczán az emberi méltóság, a honfiui ihlettség magasztos kifejezését, s láttam a czondrát viselő senatorokat oly büszke öntudattal megjelenni, mintha a Pnyx tetőn gyült volna össze Athen népe a hon ügye felett értekeződni.
Van bizonyosan az egyént felmagasztaló érzet az alkotmányos kormányzatban, midőn az ember érzi becsét, midőn tudja hogy befolyással bir a törvényhozás és kormányzatba, s látja, hogy nem puszta játékszer és gép a kormányzók kezeiben, nem juhnyáj, melyet pásztor és kutyák térintgetnek legelőjén, hanem jogokkal felruházott fensőbb lény, erkölcsi értékkel biró ember, kit Isten e föld urává s nem rabszolgájává teremtett.
De hagyjuk ezen megható, ezen népünket jellemző dicső jelenetet, mely csak ugy is gyenge hajnalpirja vala talán egy szebb jövőnek, s siessünk a természet keblére felüdülést keresni az élet mostohasága ellen.
Bot Károly, mint ismerősöket szivesen és vendégszeretőleg fogadott. Különben még arra sincs szükség székelyföldön, hogy ismerős légy, mert itt az ősi erények honában bárhová térj be, még a legszegényebb földész is szivesen lát, s megosztja vendégével utolsó falatját is, miért ha pénzzel akarnád jutalmazni, sértve érezné magát.
Fürge havasi lovakra ülve indultunk el. Vezetőnk egy értelmes suhancz karjára akasztott baltájával gyalog követett minket, s értelmes józan feleleteivel büszkévé tett népünkre, melyet a teremtő annyi természetes észszel nemes lélekkel párult értelmességgel ruházott fel.
A hosszu falunak köves, patak átzugta utczáján vonultunk fel, hol csaknem annyi fürészalom van mint ház, a falun tul kopár kő borította vidék, melyet csak a szorgalmas székely keze tud termékennyé tenni, a mezőn messze terjedő, deszka kerítésekkel körülvett zab, árpa és pityoka (burgonya) földek terülnek el; ezentul közvetlenül a Hargita előlépcsőzete, a Csonka emelkedik fel, melynek tetőlapján, egy fenyvesektől körül keretelt terecskén bővizü forrás, a Deszkás kut buzog fel, s idéz elő dus tenyészetü gyepet, hol vad, még az utas közeledtére farkokat felcsapva tova tünnek a rengeteg sötétjébe. Ezen már nehány ezer lábnyi magas hegylépcsőzetről gyönyörü panorámai kép tárul fel.
Mi kéj érzettel legeltetők szemeinket a szép tájékon, mig a forrás partjain reggelinket elköltöttük, azután pedig folytattuk az előttünk lévő s már Csihányos nevet viselő hegy meghágását. Negyedóra alatt szép fenyves erdők környezte térségre jutánk, mely Havasbéli kert-nek hivatik, s e nevet valójában meg is érdemli, mert a felfakadó források által nedvitett terecskén a legszebb szinpombában ragyogó s harmat gyémántban tündöklő virágok tenyésznek, s valami regényesen szebbet, meglepőbbet képzelni nem lehet, mint a szorgalmas természetnek ezen zugó fenyvesek közé rejtett szép kertecskéjét.
Ezen felül, innen negyedóra távolra Oltárkő mezejét éri az utas, egy terjedelmes irtást, melynek keleti oldalán szeszélyes idomu, első felötlésekor várromnak tetsző sziklacsoportozat tünik fel, oly festői szirthalom, mely a legmeglepőbb alakzatokat mutatja fel, itt erkélyszerüleg szökelve ki, ott rovátkos bástyaként magasulva fel, keleti oldalán hosszu szirtfolyosó vonul el, tetőormán pedig fenyőfák lengő sudarai mint őrt álló óriások kopja hegyei tünnek elő. Oltárkőnek hivatik, mert a hagyományok szerént tatár dulások alkalmával az ide menekült nép itten tartott isteni tiszteletet, s ennél szebb és nagyszerübb áldozó oltárt bizonynyal nem választhatott volna. Képét mellékeljük.
A sziklahalom teteje megható látványt nyujt; a nagyszerü távlati kép lépcsőlegesen kiszélesül; innen már felötlik az Olt átragyogta Erdővidék a távol ködében derengő déli Kárpátok roppant havasaival; előttünk a Hargita csucsai, melyeknek még alig értünk aljába, alattunk a mély Vargyas loka, hol sürü fenyvesek árnyában törtett le a Galusa aljában eredő pisztrángdus Vargyas pataka.
A szélmozgatta fenyveseknek tenger moraját utánzó zúgása hallatszik fel a mély völgyből, mely közé néha félelmes zörely vegyül, egy-egy tova törtető medvének, egy-egy zuhanó fának, egy-egy leguruló sziklának bérczeket visszahangoztató dördülése. E félelmes magányban buzog fel, csak pásztorok és erdőlöktől ismerve a Jó borvíz, mely egyike jobb és erősebb ásványok vizeinknek, helyben oly erős, hogy üveget, s gyengébb korsókat is széthány, s nevét teljes joggal kiérdemli.
Az Oltárkő, mint az egész Hargita lánczolata egészen trachyt, mely quarzdus trachyt porfyrral keverve jön elő. Neugebauer szerint Erdélyben csak a Hargitában s a belőle kifolyó lánczolatokban (Gyergyó és Csik nyugati havasai és a Büdös) jön elő az első képződésü trachyt, a többi, eddig annak tartott hegyek mind szürke porfyrból vannak, azért a székelyföld közepén feltornyosodó ezen roppant trachyttömeg geonosticai szempontból is igen nevezetes, s megérdemlené szaktudósaink figyelmes észlelését.
Utunkat szép sziklaszegélyzetü hegyélen folytattuk, mely Mita kutjá-nak, fennebb Sugó fejé-nek hivatik. Itt van az asztal alaku Ebédlő kő.
A Mihály havassa nevü csucs alatt és a Bagoly kő nevü szép sziklaszál alatt elvonulva a Bagoly kő tetőre értünk fel, hol a bámulat miatt leszegeztetve állapodtunk meg, mert egyszerre váratlanul, egy tulvilágian szép látvány tárult fel előttünk. A Hargita főlánczolatának tetőlankájára,* a Délő-domb tetejére értünk.
Közvetlen közelünkben a Hargita három főcsucsa, közből a roppant tömegü Galusa tető*, jobbról a gyönyörü sziklaszegélyzetü Bélhavas*, balról a büszke Kereszt-hegy* tornyosul fel.
A Galusa és Kereszthegy közti nyilaton felötlött Felcsiknak gyönyörü, a fiatal Olt által átkanyargott, faluk hosszu sora által beépített tere, fel a szt.-domokosi és Gyimes melletti havasoknak szikla óriásai, ködfátyolként elmosódó képletek, sugár özönben ragyogó, azur kék lepelbe öltözött nagyszerü tájkép, melyet a Hargita csucsainak sötétzöld függönyei kereteltek be. Bűvös látvány, mely elragadja a legközönyösebb lelket is.
Elhatároztuk mind a három csucsot megmászni s erőt gyüjtendők e nem éppen könnyü vállalathoz, egy szép forrás mellett kinyugodva magunkat, megebédeltünk, s azután a legközelebb levő Kereszthely meghágásához kezdtünk.
Kereszthegy? de hát honnan e név? miért a tető csucsán lévő két nagy kereszt? Azért, hogy szent és tisztelt e hegy, melyen régen istennek szentélyt emelt az áhitatosság. Kápolna bércznek is hivják e helyet arról, hogy tetején kápolna állott, hogy (1643-ban aug. 29-én) VIII. Urbán pápa által Sz.-Péter és Szt.-Pál napjára engedményezett bucsuk tartattak, de mivel a viharok e kápolnát megrongálták, a távolság és rosz idők miatt kevesen látogathatták, 1721-ben máj. 13-kán XII. Clemens pápa engedélyéből (a hargitai bucsuk) áttétettek az innenső Oláhfaluban épített uj kápolnába, hol egész mai napig megtartatnak, s ekkor keletkezik e falu Kápolnás mellékneve is, mely addig minden régi okmányokban Alsó-Oláhfalunak neveztetett.
A hargitai kápolna említve van azon perfolyamban is, melyet Oláhfalu a 17 falu, s Csik több faluival a hargitai határvonalok felett folytatott, s mely egy Regnicolaris bizottmány kiszállását vonta maga után.
Ezen bizottság munkálatában (metarum reambulatióban,) a kápolna sok helyen előfordul, említve van e kápolna egy még régibb 1622-ben költ Inquisitoriában is,* miből azt kell következtettnünk, hogy a kereszthegyi kápolna már az 1643-ban engedélyezett bucsuk előtt jóval létezett.
E kápolna vagy legalább maradványai felkeresésére indultunk hát, s azt meg is találtuk, nem a tetőn, hol a keresztfák vannak, hanem egy kissé alább a Kereszthegy délre kiszökelő előfokán.
A kápolna alapfalai, szét szórt szép lapos kövei még megvannak. E szentély kicsi volt, alig 12 lépés hosszu és 10 lépés széles, keletre fordított félkör ives apsissal, mi mutatja, hogy az a románkor, tehát a XII. század műve. Istennek szebb és nagyszerübb imaházat nem állíthata ember, mint ezen fellegekkel csókolódó csucsnak tetején, mint ezen nagyszerü havas ormán, mely már magában is jellképezi azon nagyszerü fogalmat, melyet a mindenség teremtőjéről és uráról alkotnunk kell. Itt valójában istenhez hiszi magát közel a természet nagyszerüsége által meghatott, a világ semmiségei fölé emelkedett ember, itt minden érzés isteni, minden gondolat ima, minden eszme ihlettséggel határos, egy ily pontról való széttekintés, a természet roppantot nagyszerüségének szemlélése lehetetlen, hogy költői gondolatokat ne ébresszen, és mi az ima, ha az a költészet eszményvilágának szinvonaláig nem emelkedik fel, ha az Isten eszméjét a természet nagyszerüségével nem párítja, ha ihlettség nem hatja át a szivet? E nélkül az gépies szájmozgatás, mely semmi erkölcsi becscsel nem birhat. Tehát nézés és tekintet által is lehet imádkozni, tehát a nagyszerü látvány előidézte fellelkesülés, a természet mindenható nagyságának bámulata, a lélek felmagasztaltsága is lehet a teremtő előtt kedves ima, s én ez értelemben imádkoztam is a Kereszthegy tetején.
És e nagyszerü vadonban Isten eszméje mellett közvetlenül megjelenik az ő legnemesebb teremtménye, az ember, mert a Délő domb tetején számos forrás által öntözött buja gyep van, hol furulyáló pásztorok gondnoksága, s ugató kutyák őrködése alatt nyájak legelésznek, melyeknek kolompzenéje hangzik e költői magányban. Mily megható képe ez a nyugalom- és boldogságnak, s itt valójában szabad, független és boldog az ember; csak itt, a jótékony természet keblén, találja fel a békességet, nyugalmat, melyek az emberlakta vidékről már régen elköltöztek. Fájdalom, hogy az, minek mindenütt lenni kellene, csak itt található fel. Hogy pedig régen ezen most rengeteg havasokon emberek laktak, vagy azon át közlekedtek mutatja a Rakott ut, mely kővel burkolt ut, itt ott megszakadva a Fenyéd oldalán, Mihály havassa sarkán, és Sugó fején fel a kápolnához mindenütt követhető. Ez ut a hagyomány szerint akkor készült, mikora Bélhavas tetején Bélavára állott.
A Kereszthegy oldalából számtalan forrás buzog fel; ilyen a Kereszthegy nyugoti aljában felbuzgó Gyöngyöskut, melynek bő forrása gyöngyözve fakad fel; odább a Mihályhavas aljában a Király kutja; talán azért neveztetve igy, mert a Hargita forrásainak legszebbike és legjobbika.
A Kereszthegyet sok ingoványos hely környezi, melynek viszes mocsárjaiba könnyen bele veszhet, ki a járást nem tudja. Egy ily nagyobb ingoványt Feneketlen tónak hivnak, s mondják, hogy régen ott tó volt. Ezen ingoványok forrás fejei a nyugatról Küküllőbe siető Sugó pataknak, és a keletről Olt felé nyargaló Szökő patak-nak.* Neve ez utóbbinak onnan ered, mert eredetétől néhány ezer lépésnyire, egy alig megközelíthető mély völgyben gyönyörü zuhatagot alkotva szökik le egy 10–12 öl magas sziklafokról. Ezen ismeretlen természeti tünemény bizonnyal legszebb vizeséseink közé tartozik, mindkétfelől szép szikla erkélyek emelkednek, melyekbe sötétlő barlangok mélyülnek. E barlangokban egykor kincset kutattak az emberek, most roppant jégdarabok zárják el a kiváncsiak lépteit, az e barlangok felett kihajló lépcsőleges szikla élen ezüst habbá törve rohan le a patak; szétgyöngyelő csepjei oly buja, csodás növényzetet fakasztottak, hogy abból alig látszik ki az ember. A zuhatag mellett csudás alaku sziklák emelkednek fel, mint kövesült óriások visszariasztó alakjai, alatt a patak által sodort roppant szikla-zür, s ki beküzdé magát e rejtett, ez elzárt sziklamederbe, bizonnyal nem fogja fáradalmát sajnálni.
A Szökő-től megtérve, a Hargita legmagasabb csucsa, a Galusa tető meghágásához kezdtünk.
A gyep csakhamar eltünik, mohabuczkák (mit muh-nak neveznek a benn szülöttek) csucsosulnak a talaj felülete fölé, melyek között csak gyalog és nagy bajjal tudtunk odább hatolni, a hegy csakhamar meredekké lesz, a sudar fenyők kis apró bokrokká törpülnek, mig fennebb összevisszahányt trachytdarabok zürjén (khaoszán) lépdel a vándor, melynek felületén az ezred év óta egymás fölibe nőtt moharétegek Perzsia szőnyegével vetekedő, lágy finom leplet képeznek.
A lichentelepek közé kék áfolya (vacinium myrtillus és uliginosus, mit a benszülöttek havasi megynek neveznek) és veres áfonya (V. vitis idaea, mit kokojzának neveznek) örök életű gyapárok, aranyszinű árnikák, saxifragok, zuzmók vegyülnek szemgyönyörködtető szinpompában, e vadonban is bámultatni engedvén a természetnek minden parányban nyilatkozó költészetét.
Áfonyát, az Alpoknak ezen izletes gyümölcsét szedegetve s az éltető, éleny-dús léget egész tüdövel sziva léptettünk fennebb fennebb, mig pontban 5 órakor a Hargita legmagasabb ormán, a Galusa tetőnek csucsán voltunk. Egy csomó trachytszikla, széthányt gulának tömegeként, annak éppen tetőpontján van összehalmozva, mi azok közé helyezkedtünk el az itt örökké lengedező szél ellen fedezendők magunkat, s ezen 5573 láb magas sziklapáholyból bámultunk el azon nagyszerü, s leirhatlan körlátványon, mely innen feltárult előttünk.
Azt elbámulni, annak mindenható nagyszerüségét felfogni inkább tudám, mint leirni, mint a szókifejezésnek gyenge ecsetével azt lefesteni; azért legfelebb silány körvonalozás az, mit itt nyajtok.
Nyugatra egész Erdélynek hullámzatosan egy más fölé rétegesülő hegylánczolatai, melyek felett a lehanyatlásához közelgő napnak rézsutos sugarai aranyos sugár-fátyolt szőttek; tul ezen fokozatosan emelkedő, ezen a folyók ragyogó vonalától elválasztott, ezen egymást keresztül-kasul szelő, s még is szerves összefüggésben lévő hegysorokon, a nyugoti Kárpátoknak a távol fantásticus szinezetében derengő lánczolata tünt fel, roppant sziklatömeg, mely minden tömörsége mellett is lehelletszerű lengő tüneménynek, az ég ezüsttel eredzett szép csipke szegelyének tetszett.
És ha figyelmesebben részletezém azt, felismerhetém azoknak minden egyes csucsait a Retyezát-tól kezdve fel az Aranyos széki Székelykőig, mely a Székelyföld ezen távoli gyarmatának dicsőségét örző sziklagulájaként emelkedett ott fel, várromkoszoruzta magas csucsával, legalább láttani összefüggésben lévén az anya Székelyföld ős havasával, a minden havasaink közt legnemesebb kiadásu Hargitával; láthatók a székely dicsőség e szikla emléke közelében a tordai hasadék bámulatos hegyszelvényét, a topánfalvi, gyalui és szilágyi havasok elnyuló sorát egészen az északnyugoti szögletben pompálkodó Cziblesig. E volt ez oldalnak nagyszerü háttere, azzal összhangzatosan szép eltőrében pedig egész Udvarhelyszéknek madártávlati képe terült el.
Északra a Hargitát Gyergyó hegyeivel egybekötő Osztoros, Csudálatoskő, és a kopasz Tárhavas, melyekkel egyenes szögletben ütközik össze a Maros és Olt vizválasztó hegylánczolata, a Fekete-Rez, a Hargitával versenyző Délhegy és Küküllő tőmező vagy is azon hegylánczolat, honnan Erdély 4 királyfolyója: a Maros, Olt, és két Küküllő fölbuzog. És ott a Dél hegy és Fekete-Rez közti hegynyakon, a hősi csaták emlékével diszitett Geréczesen át feltünt Gyergyó egyik szöglete, a szárhegyi kolostorral és Kelemenhavas azurkék szinbe burkolt büszke 9 csucsával.
S mily gyönyörű, mily pompás volt a keleti tájnak kiindulási pontja, vagyis a márvány fejérségü mészkősziklák azon nagyszerű zöme, mely Szt. Domokos tájékán mintegy hatásvadászólag összetömbösült. Az egymással szépség- és nagyságban versenyző Nagy-Hagymás és Tarkő és e kettő között diszgulaként felszökellő Egygyeskő, idább a szomoru emlékű Pásztor bükke felett a gyimesi szorosnak roppant sziklafalzata, a fogrovátkos sziklagerenczczel tetőzött Naskalát, Bodorvész, és a határszélnél őrködő Apahavas. Ezekkel összefüggve pedig a honunk védfalaként elnyuló keleti Kárpátok, ős apjokkal, a vészes lehelletű (szele oly romboló, mint a Nemere Háromszéken) Borda havassal.
Az ezen csak futólag körvonaloztam nagyszerű havaskeretben foglalt Csik pedig ott terült el közvetlen alattunk, az ős Hargitának meredeken lehanyatló keleti alján, ott lapul el a virgoncz Olt átfutatta gyönyörű térség, melyet a hegyeknek két helytt való előszökelése, három egymást követő kerekded térre oszt; a zsögödi szoros, mely alcsikot választja el Fel-Csiktól; fenebb a Naskalátból lenyuló Kőd, mely Rákosnál alkot ilyen zárgátot.
Szép e tér magában is miként az a teremtő kezéből kikerült, de mennyire felékesíté s kidiszíté azt az embernek alkotó, szorgalmas keze! a fenyves koszoruba foglalt szép téren ott látjuk a művelet alatt lévő földnek roppant rakműhez (mozáik) hasonlítható sokszinű koczkáit, s azok közt a szeszélyes egybefüggésben elhelyezett faluknak tarka vegyületét. Szt. Domokostól le Rákosig 8 egymással összeépült falu* hosszú sora nyúlik le északról délnek, mellyel másik (csak nem) összeépült öt falunak* keletről délnek nyuló vonala szögelik össze, együttesen egy roppant 3 mfldet beölelő L-et irva le. Fejérlő templomaikkal, zöldellő kertek lombjai közé helyezett többszinü házaikkal hasonlítva egy a szép térségen megtörve elnyujtott virágfüzérhez. És hogy a természet és az ember öszhangzatos működésének hatása, a tenyészet, a béke és a szabadság áldásai által felékített táj jótékony hármóniája zavarva légyen, ott van az egybe szögelésnél a gyászos emlékű Mádéfalva, mint ezen öszhangzásnak, az ember és természetnek ezen jótékony szövetkezéséből eredő szabadságnak, és a szabadságban fellelhető boldogság felforgatójának, a zsarnokságnak intő, véres ujja. Mádéfalva ártatlanok vérével megmosott szent temetője a székelynek. És mintha e szomorú történeti visszemlék mellett megakarna a vallás vigasztaló biztatóként jelenni, ott van mindjárt fénylő, ragyogó templomával Csik Somlyó, s mintha a hitben megerősítni akarna, Szereda odon erődjével.
Alább Alcsik szép tere, mely felett könnyű párázatok usztak; de csakhamar kisütöttek a napnak felhő által feltartóztatott sugarai, s feltüntették a változatos szinezetű talajon szeszélyes rendetlenségben szétszórt falukat, tündöklő tornyaikkal, tul rajtok a déli láthatárt elzáró tusnádi és torjai havasok, a Nagy-Haram, a torjai Büdös és Vártető csucsokkal, egybefüggőleg pedig ezekkel azon havaslánczolat, mely a trachytközetek ezen végső ormait ősatyjukkal, a talapzatunkul szolgáló Hargitával csatolják egybe, mig végre hogy ez oldal távlati képe is tökélyesen kiegészitett légyen, feltüntek a láthatár végvonalán a déli Kárpátoknak égig meredő ormai: a Csukás, Bucsecs, és Királykő.
Ez hideg előszámlálása a látott tárgyözönnek, ez élettelen előrajza az innen feltáruló isteni látványnak; de azt kellőleg kiszinezni, azt élethűn lefesteni, ugy miként az a valóságban van, az emberi nyelv képtelen.
Miután lelkünk eltelt a gyönyör mámorával, elindultunk a Bélhavas (vagy Csicsói Hargita, vagy is a néptől Asztalkő tetejnek nevezett déli csucs) felé, mely alatt meghálni, s annak tetejéről a feljövő napot ellesni terveltük. Félelmes sziklák tömkelegén áthatolva, a tetőtől alig 150 lépésnyire felbuzgó szép forráshoz jutottunk, mely körül nefelejts bokrok pompálkodtak, s forrást Vargyas fejének hivják, s a néphiedelem szerént minden hajnalban tündérek szállnak oda inni és feredezni, a szép nefelejtsek is az ő lábnyomaikon teremnek. Csudás természet, mely ezen roppant magasságban is életet fakasztasz és enyhet nyujtasz; dicső természet, mely még ezen vadonban is virágokat, a hűség és szerelem jelképét ülteted, a te titkaidnak, a te mindenhatóságodnak csak bámulója, de megfejtője nem lehet a véges emberi ész!
Itten lovainkat megtalálva a köztünk és a Bélhavas közti Tetőfenyőt vagy mádéfalvi Hargitát (e hegység egy kisebb csucsát) az ugynevezett mádéfalvi Csapáson kerültük meg. Csapás nagyobb erdei utat jelent, melyről nem kell azt hinni, hogy az valamely jó szekér ut, hanem inkább erdei vadak és legelésző juhnyájak nyomadéka által alkotott ösvény, mely rengeteg erdőségeken, iszonyatos kőhalmozokon: meredek lejtőkön hatol át, a kisebb ily ősvényeket vagy a fő csapásokat egybekötő sikátorokat Zseréb-nek* hivják.
A mi mádéfalvi csapásunk, bár talaja oly szirtes volt, hogy lovainkat nem igen használhattuk, de azért elég ügyes mérnöki kiszámítással kerüli meg a Tetőfenyőt, közölve a mély örvényeket s meredeket, nagy kanyarulással vezet elő a hegyháton. A Tetőfenyő déli aljában egy csudás sziklaszál, a mádéfalvi Csompó, ragadta meg figyelmünket. Ez egy a fenyvesek közül több száz öl magasságban kiszökelő conikus szikla, mely a legélénkebb szinü zöld moha és folyondár lepellel van betakarva.
Innen rövid félórára van a Hátulsó mező, egy a Bélhavas sziklaormos csucsa alatt elterjedő nagymezőség, hol szétszórt kövek közül számtalan forrás (a Halaság patak forrás feje) buzog fel, s termékenyíti ezen vidéket, hogy az emberi használatnak átadhassa. Alig érkeztünk meg e vik-vok (hápa-hupás) térségre, hogy a pásztoroknak éber előőrei, a minden oldalról dühösen előrohanó s minden hangon a legmélyebb basso profondotól a legvékonyabb szopránóig, csaholó kutyák támadtak meg, erdőket visszhangoztató ugatásaikkal értesitve gazdájokat, hogy idegen közeleg. A békésen legelő juhok és szikláról sziklára szökdécselő kecskék mekegéssel feleltek éber őreik ugatására, s ez a minden hangot többszörösen visszhangzó, s zengedelmessé tevő fenyvesektől keretelt téren nem megvetendő hangversenyt alkotott, melybe kiképzett prima donnaként bele trillázott egy-egy felröpülő havasi rigó.
A diszítmény gyönyörű volt, a napnak, mely már az alantabb vidékeken rég leáldozott bucsusugarai lebegtek e fennvidéken, megaranyozva a lengve-zúgó fenyveseket. Hátunk mögött a gyönyörü alakzatu Hargita csucsa meredett fel, Istennek aranyos trónjaként ragyogva a nap bucsucsókja alatt, körültönk amphitheatraliter kanyaruló hegyek karaja zárta el a láthatárt.
A minden oldalról előrohanó kutyáktól körülugattatva, s általok kisértetve érkeztünk meg az Esztinához,* mely egy igen gyenge, ideiglenes, fakéreggel fedett házikó. A kutyáknak itt még dühösebbé vált ugatására ki állott a major,* egy valójában patriarchális alak, vállig omló ezüst fürtökkel, borzos kucsmája alatt ragyogó fekete szemekkel, s „Hozta isten jó uramékot!” mondá ő; a kutyák uroknak barátságos hangjából megértve, hogy nem ellenséggel van bajok, farkot csoválva örömnyivogással ugráltak körül, mintha ők is kiakarnák fejezni vendégszerető örömöket. „Áldja Isten atyafi, hát ád-é szállást az éjjelre nekünk?” kérdők tőle, „Isten-é a szállás” felelt ő, s miután meggyőződtünk, hogy a füstös és piszkos kalibába (kunyhó) nem tanácsos telepednünk, onnan csekély távolra, egy forrás mellett zöldelő gyepen ütöttünk tanyát, s megtelepedtünkkel csakhamar kies otthonunk berendezése után néztünk. Az ily berendezéshez szakértelemmel biró vezetőnk legelőbb is néhány fenyőfát döntött egybe, s tanyánkat illatos zöld kerítéssel fogta körül. Eleinte ezt csak a szépészeti ösztön kifolyásának hivők, de később meggyőződtünk, hogy mint szél elleni védfal gyakorlati hivatással is birt. Egy ágasbogos fa fegyverfogássá idomult, s közös erővel munkához látva, oly halom száraz fenyőfát hordtunk össze, hogy azzal egy városi család kitelelhetett volna; mi sokkal vesztegetőbbek voltunk, mert csakhamar oly tüzmáglyát élesztettünk, hogy lángüstöke a fák teteje felett koválygott.
A tüz körül illatos és ruganyos csereklye (fenyőrügy) pamlagok lettek rögtönözve, s miután szerény vacsoránkat dicséretes étvágygyal elfogyasztók, pompás fekhelyeinkről addig gyönyörködtünk tüzünk fantastikus lángalakzataiban, s vezetőnk tündérregéiben, mig álom nem csuká le szemeinket.
Hajnal hasadtakor víg madárcsevegés ébresztett fel, s mi azonnal utnak indulva, 5 órakor a tetőn voltunk. Köd borongta az alanti vidéket, mig a köd vonalán felül emelkedő Bélhavas ugy nézett ki, mint hullámok által körülzajlott sziklasziget s ott, a köd titkos leple alatt, tengerszerüleg is zajlottak a láthatatlan fenyvesek.
Ezen csucsnak gyönyörü alakzatu, függőlegesen lemetszett szikla-ormózata van, melyről Asztalkő tető mellékneve ered. Mi annak egy erkélyszerü kiszökellése alá telepedtünk le, s ezen közel 6000 láb magas, földképződés által idomított baldakin alól, két óráig bámultuk a fel-felmerülő nagyszerü látványt, s ellestük a természetnek köd-alakító működését.
A főcsucs (Galusa) körül táborzott a ködnek zöme; átláthatlan sűrű tömegekben volt leszorítva a légnyomás által; csak is kisebb foszlányokat szakított el a szélnek egy egy lebbenése, mely mozgásba hozatván, körülkanyarogta a Tetőfenyőt, honnan aztán egy sebes oldalmozdulattal a Bélhavast kerülte meg, s mi láttuk sziklapáholyunkból, miként nyargalá körül e csucsot, a nélkül azonban, hogy minket érinteni mert volna. Az igy hullámzó ködlepel elvonultával, felötlött percznyire mint tündér ködfátyolkép, mint varázs panorama, a regg homályban derengő tájék, mig a következő perczben már ködfátylát borítá reá a velünk enyelegni látszó természet.
Végre kisütött a határszéli Kárpátok megül fényesen kiemelkedő nap, erre a Galusa-csucs körül táborzó köd zöme is megindult, s elnyult hosszan a bérczeken, napsugarakban ragyogó ezüst pánczéllal vonva be azoknak ormait. Lassanként azonban elvonultak vagy feloszlottak azok a napnak ellenök küzdő sugárai által; a regg derűje kimosdatá a tájat, de mi már ekkor a tetőn voltunk, onnan bámultuk az előttünk feltáruló dicső, magasztos körlátványt, minőről csak annak lehet fogalma, ki már látta havas tetőről nézve a napot felkelni.
A keleti láthatárról nem szólok, mert az kevés változattal ugyan az volt, mint a melyet a Galusa tetőről bámultunk, azzal a különbséggel, hogy az akkor alkony homályában derengő Csikot s a ködlepel borongta határszéli havasokat most a napnak szétömlő sugárözöne sokkal szebb, élénkebb színben tüntette fel, és hogy a tegnap részben fedett Al-csik egész terjedelmében terült el ugy, hogy annak minden egyes faluját és tornyát megkülönböztethettük, de a nyugat- és déloldali láttér az előzött alkonykor látottnál sokkal nagyszerübb és terjedtebb volt. Közvetlen a Hargita alján az oláhfalvi láz terült el, fenyvesek közé foglalt dússzinezetü szántói- és kaszálóival és terjedelmes két falujával, melyek innen madártávlatból nézve, a hogy a köztük letörtető folyók szeszélyes kanyarulatait követik, hosszu, vékonyan elnyuló háztömegeikkel egy nagy S és Z-t irnak le, az apostrofált szent-nek óriási kezdő betüit, még a pont sem hiányzik, a mennyiben azt Kápolnás-Oláhfalunak egy önálló házcsoportja képviseli.
A láz alján hegyek közül kitörtető folyamok, völgyek, a két Küküllő és Nyikó völgyei, hol bizalmasan elterülő városok és faluk váltakoznak, mig némely más falu, mint Oroszhegy, Sükő, Pálfalva, Firtos-Váralja, Agyha hegyormokra helyezkedtek, mintha azok a többiek nyugalma és biztonsága felett őrködő előőrsök lennének. Ezek felett még magasabb hegycsucsok, melyeken egykor büszke várak (Firtos, Tartod, Rabsonné, Kadács, Zéta, Bud várai) trónoltak. És a közelvidék e vonzó képleteit egymásfölé hullámzatosan emelkedő hegylánczolatok követik, melyek felett mint elmosodó párázat a tordai hasadék, topánfalvi havasok, a Székelykő, Csákszirtje és az eget nyulánk oszlopkánt támogatni tetsző Kecskekő tünik fel. Erdély nyugoti határ-havasai intének reggeli üdvözletet a keleti Kárpátoknak, s a feléjök igyekvő napnak. Délre a két Homorod kies völgyülete, az őrszemként dombra ült Bágygyal; s roppant, alig átpillantható erdőségeken tul azon nagyszerü hegyrepedés, hol Almás csudás kőlyuka van. Ezen, s a Rika zöldelő lánczolatán tul egyfelől Erdővidék a felénk folyó Olttal, le egészen a Barczaságig, másfelől a hévizi völgyület a tőlünk elsiető Olttal le egész Fogarasig. S a láthatár végpontján a brassai és fogarasi havasoknak félelmes, innen tekintve még sokkal magasabbnak tetsző lánczolata, szép hazánk déli határainak büvszegélye.
Miután jól kibámultuk magunkat, miután lelkünk eltölt az élvvel, a Bélhavas tetejét tettük vizsgálódásunk tárgyává. Ennek tetőlapján több száz hold kiterjedésü, délre lejtő fennlapály terjed el, hol az örökké uralgó szél és hideg miatt csak rideg tenyészet van, az islandi lichennel vegyült mohatelepek lágy szőnyege bevonta talajon már a borsika, ezen élődi fa is csak alig arasznyira nő fel, egy egy árva virág, s néhány diszes saxifrága-telep szinezi ki az áfonyaágyaknak sürü, tömör tábláit.
Ezen egyenes felületü fennlapból az Asztalkőtől vagy ezer lépésnyire, egy kerek idomú, alólról is felötlő sziklacsucs emelkedik ki egyenesen elcsapott fennlappal. Itt volt a hagyományok szerént Béla vára, melyről a Bélhavas neve is eredne. Ugyan is midőn a világ renditő hun birodalom össze omlott, s a hóditott népek a boszú fegyverivel kezdték üldözni a hunok megmaradt töredékeit. Azok, kik e vérrel szerzett hazától megválni nem akartak, vagy ide szorulva távozni nem tudtak, s a felzúdult népek alattvalói lenni sem akartak: Erdély keleti oldalának természet által is védett rengetegjei közé vonták meg magokat, hol az őserdőktől környezett legmagasabb hegycsucsokra várakat épittettek, s függetlenségök megvédése és egymás oltalmára szövetkezvén, elhatározták, hogy midőn valamely várterület lakóit vész fenyegeti, ott lármafa gyujtatván; a többi vár lakói a megtámadottnak oltalmára siessenek.
Ezen egymással egybefüggésben, s láttani összeköttetésben lévő várlánczolatnak középpontját képezé – a hagyomány szerént – ezen a Hargita tetőn épült, legmagasabban fekvő Béla vára, honnan egész Csik, Udvarhelyszék és Erdővidék végig pillantható volt, s midőn itt vész-tűz gyujtatott fel, akkor vész fenyegette a rabonbánok honát, s mindenki fegyveresen tartozott a fenyegetett haza oltalmára sietni. E vár a hagyomány szerént még a mongol duláskor állott. Most annak semmi látható nyoma nincsen; a hegycsucs körül mindenütt nagy halom szabályszerü lapos kő halmaza hever, mi a néphit szerint a leomlott várfalak maradványa lenne.
De ha semmi más észlelhető nyoma nincsen is e várnak, azért nem tagadhatjuk meg a hagyományoknak ritkán tévedő feltevéseit. Ezen vihartól csapkodott hegytetőn a föld felülete inkább ki van téve az átalakulásnak, mint másut, s még akárhány történeti biztossággal létezett vár is (mint a feketehalmi, sz.-léleki) jutott napjainkban oly állapotba, hogy annak semmi vagy igen csekély nyomaira tudunk akadni. Azért hagyjuk meg a Hargitának ezen őt érdekesitő monda költészetét. Közel buzog fel a várral összeköttetésbe hozott Király kutja is.
Hogy a Bélhavas szemet gyönyörködtető idomzatos (symetricus) elrendezéssel birjon, déli szögénél is az északi fokon lévő Asztalkővel festői ellentétben egy gyönyörü sziklaszálba végződik. E sziklametszetnek sokféle neve van, mint Mita köve, Menyitő kő, Solyom kő, s egyike a legszebb sziklaképződéseknek.
Miután megjártuk e csucs tetejét, miután jól kibámultuk magunkat, visszatértünk tanyánkra, hol a székely vendégszeretet szabályai szerint a major fris zsendiczével jól tartott, s azután lovainkra kerekedve, visszatértünk Oláhfaluba, nem a jöttünkkor követett uton, hanem a Tekeredő kőnél (egy csiga alaku szikla csucs) és Málnavész mezején a Vargyas völgyébe lekanyargó szekéruton.
| XII. A két Oláhfalu. | TARTALOM | XIV. Lövéte környéke. |