A bodzai vám és Bodza-vize.
Hol a nyugatról keletnek tartó Döblön pataka a hon határitól befelé indult Bodza vizébe ömlik, hol a Bodza vizének nyilt völgyét egy templom által* koronázott kiszökellő előfok az ugynevezett Kálvária egybeszoritja: ott fekszik szép regényesen a bodzai vám, melynek festői házcsoportját három oldalról folyja körül a sziklamederben törtető, s áradatkor sziklákat sodró folyó, mely mint e hon szülöttje a haza felé vette útját, de itt a vámnál áttörhetlen sziklahegyekre bukkanván, megtérésre kényszerittetett, s kedvellenesen, ide-oda folyva hosszasan kanyarogva fordul északnak, máshelyt keresve útat be a haza felé; de ilyet 2 mértföld hosszu vonalon sehol nem találhatván, Bodzafordulónál (község) ismét keletre fordul, s eredeti pályafutásával párhuzamos, de ellentétes folyással halad, mig végre átlátva, hogy a szeretett hazától, a kegyelt szülőföldtől csakugyan meg kell válnia: duzzogva, mérgesen habozva, tombolva, sziklákat repesztve és sodorva rohan ki Krásznánál idegen földre. Ez a Bodza vizének* rövid leirása, csak az adandó még hozzá, hogy idegen földön is megtartja hazafias vonzalmát, s ha már hazai földön nem haladhata, legalább a Dunába temetkezik, hogy ott hazai források vizével vegyüljön el. Itt csak röviden jellegezni akartam a Bodza vizének folyásirányát, azt nem sokára három irányú folyásának egész vonalán meg fogjuk járni, mi a Bodzavidék ismeretéhez fog minket eljuttatni; most visszatérünk a folyamvölgy legnevezetesebb pontjához a bodzai vámhoz, melynek mindenekelőtt képét melléklem. (Lásd a 67. lapon.)
A bodzai vám kifelé vezető szekérút hiányában most csak a lóháton való közlekedést engedi meg, s mivel a vámhivatal 1787-n a Béldi család területén épült* e család a kincstárral kötött szerződés alapján 1848 előtt 1500 veder bort hozhatott be vámmentesen az oláh fejedelemségből. E most kevesek által látogatott, s a kereskedés által csaknem egészen mellőzött határszéli szorosunk, hajdan legélénkebb és jártabb volt minden szorosaink közt. Azon korban, a midőn a kun-besenyő beütések által néptelenitett Barczaságot Endre király a német lovagrendnek adta át, a kunok és besenyők leginkább e szoroson ütöttek be s ott van most is a Királyhegy tetőormán azon hatalmas vár, melyet az ily beütések meggátlására emeltek volt királyaink s melyet a német lovagok kiujitottak; e vár azután három századon át mint határváraink legjelentősbike királykövi vár néven szerepelt. A hazánkat érintett török-tatár-oláh beütéseknek e szoros volt legkeresettebb útja, valamint kelet felé kiütő hadaink is legtöbbször választották e szorost; s azért a hon szent határainak védelmében, és az e védelem érdekében tett kiütések alkalmával gyakran omlott itt a hősöknek vére. Nem ok nélkül lépünk tehát a mult emlékei által fokozott tisztelettel, és a jövő kötelességérzetének lelkesedésével a Bodza vidék emlékszentesitett hantjaira. Hogy az itt lefolyt események horderejét fel tudjuk fogni, jelezzük röviden a Bodzához kötött történeti eseményeket.
A kun és besenyő beütéseknek útja, mint fennebb emlitém, a Bodza szoros volt; itt dulakodott vallási türelmetlenségből a székely a vérrokon kun és besenyővel, csak azért, mert a pápa és papjai azokat pogányoknak nézve az ellenük való harczot üdvhozónak mondák, de a mely kárhozatos lett azért, mert a barczasági székelység kiirtásával végződött.
Itt a Bodza véghatárain vívtak 1224-ben a német lovagok az őket várépitésükben meggátolni akaró kunokkal, még pedig győzelmesen, mint később ezt tüzetesen elő fogom adni.
1353-ban, mig Laczk Endre erdélyi vajda a Moldovába beütött tatárokat szétszórta s vezérüket is elejtette, az alatt egy másik csapat Bodzánál beütött, s a Barczaságot feldulta*.
1421-ben itt tört be szultán Amurát Brassót és vidékét elpusztitó roppant hadsergével.
1508-ban itt akartak betörni a törökök, de Józsa temesi bán elibük állván, szétverte és visszaüzte őket.
1529-ben a Zápolya segitségére háromszor beküldött Péter vajda is alkalmasint az akkor legjártabb bodzai vonalt használta.
Itt jött be 1533-ban, jul. 5-én tamerlani pompával az öreg Gritti; ide jött elibe fia s néhány megvesztegetett főur, hogy azt, ki e hon függetlenségét megsemmisitni érkezett, királyi pompával fogadják, nem is gondolván, hogy ama hazánkat fenyegető diadalmenetnek tragicus vége lehet.
1556-ban kétszer, máj. 14-én és jun. 14-én jött be Izabella segélyére Petrovics oláh vajda, s ez év novemberében is a Bodzán vonult ki*.
1599. oct. 23-án a Bodzánál jött be az álnok Mihály vajda, s 1600-ban, miriszloi veresége után futásnak eredve, szept. 25-én a Bodzára ért, s onnan october 6-án Basta vétkes elnézése mellett kifutott Erdélyből*.
Itt jött be 1611-ben szept. 23-án Báthori Gábor által előidézett zavarok alkalmával Omer pasa, 26,000-ből álló sergével*, Báthori segélyére. 1611. sept. Ráduj vajda Forgács elvonulásakor a Bodzán futott ki*.
1613-ban ugyanitt jöttek be a haza és a porta előtt kegyvesztett Báthori Gábor letételére, s Bethlen Gábor trónrahelyezésére, a magyar Ogli pasa által vezénylett török és szövetséges sergek*.
1655-ben jun. 29-én Bodzán vonult ki Rákóczi György 62,000 emberből álló hadsergével, a legvadabb katonai anarchiát inaugurált semények ellen, mivel ezek a törcsvári szoros útait bevágták volt; a magyar sergek a seményeket több csatában leverték, s Plojest mellett szétszórva, nagy zsákmánynyal tértek meg*; de a mig a fejedelem Fehérvárt nagy győzelmi ünnepet tartott, azalatt a semények összeszedték magukat, s tatárokkal egyesülten rohantak Bodzán át a Barczára, s mig a fejedelmi sergek kiüzésükre egybegyülhettek, addig Hétfalut és a Barcza nagy részét lángba boriták s kiprédálák*. E pusztitás előhirnöke volt a még nagyobb vész és nyomornak, melyet II. Rákóczi György gondolatlan lengyelországi hadjárata s Rhédeinek trónróli elüzetése által a törökök maga ellen ingerlésével okozott, a midőn azok Erdélyt pusztitó hadakkal özönlék el, vérnyomokat és a felgyujtott falvak pusztulását hagyva maguk után.
Itt a bodzai szoroson tört be 1658. aug. 15–19-én a szilistrai pasa által vezérelt 80,000 török-tatár és oláh had. Hasztalan állt ott Mikes Mihály székelyeivel, leonidási önfeláldozása csak sikertelen küzdelem volt, mely ha perczre feltartóztatá is, de meg nem gátolhatá, hogy e féktelen népcsorda át ne törje magát, s el ne pusztitsa a Barczát és Háromszék szép rónáját.
Itt jött be 1683-ban márcz. 23-án a Bécs ostromához siető Gezai-Mehemed khán 80,000 tatárral*.
Itt őrködtek kártyázva Heisler tábornok és Teleki Mihály uram Tökölivel szemben; itt mulatoztak e fennhéjázó urak, mig ő Törcsvárnál készité elő győzelme diadalútját. Ekkor a Királyhegy oldalán lévő vádsánczok ágyúkkal voltak megrakva, melyeket a törcsvári támadás hirére az oda siető Heisler hirtelen átszállitni nem tudván, Stell és Werf hadnagyok alatt 50 gyalogot hagyott azok őrizetére; ezen 50 ember a zernyesti győzelem hirétől megrettent brassai parancsnok (Guttenstein) rendeletére Brassóba huzódott, Tököli aztán augusztus 26-án prázsmári táborából Bodzára sietett s a sánczokban feledett ágyúkat és igen nagy lőkészletet kardcsapás nélkül elfoglalván, táborába szállitotta*. És Tököli, a magyar szabadságharczok e dicső bajnoka, két hónapi fejedelemsége után, elhagyatva tatáraitól, el a reménytől, hogy a magyar hazát – melyért 20 évet töltött a harczmezőn, melynek szabadságaért oly kitartóan harczola – megmenthesse: e szoroson vonult ki oct. 25-én 1690-ben Oláhországba; utólszor innen nyugtatá szemeit a szent haza elhagyandó bérczein, hosszú számüzetés, s messze földön, Ázsia távol partjain egy elfeledett sir jutván osztályrészeül annyi küzdelem dijában, határtalan honszerelme, magasztos önfeláldozása silány béreképen. Végre, 1788-ban, székelység tartá megszállva e szorost a törökök ellen, midőn parancsnokuk, Schulz ezredes – hagyomány szerint – a két török tolmács által hozott aranynyal töltött dinye által megvesztegettetni engedvén magát, elárulá hű seregét. Rendeletet adott ki, hogy – mivel a török elvonult – kantározzanak le s menjenek nyugodni; s midőn a védsereg mitsem sejtve szétoszlott, akkor egész ellentétes irányból, a Döblön pataka felöl vad „Alláh” kiáltással rohant elő a becsempészett török had; a készületlen székelyeket Bartha kapitány s két közlegényen kivül mind levágták. Álnokul nyert győzelmüket azonban sem ők, sem az áruló vezér nem élvezhették soká, mert a vész hirére csakhamar megérkeztek mint boszuló szellemek, a verescsákós székely huszárok, s a meglepett törökök közt oly iszonyú mészárlást vittek végbe, hogy hirmondók is alig menekülhettek el. A történelem ezen hős huszárok néhányának fentartotta nevét: ilyen volt Nemes György székely huszár alezredes, ki 24 törököt vágott le; Bora őrnagy, ki 11-et, és Damó százados, ki 7 törököt ejtett el a győzelmes csata folyama alatt, mi közben, mint a monda tartja, nem csak a török hullott, hanem az áruló Schulz is eltiportatott a rémülten menekülők által*. És mivel e dicsteljes, véres napoknak nem volt költője, de még történésze sem, előállott a népköltészet, s a maga egyszerűen nemes modorában megéneklé e napoknak veszteségeit s győzelmeit. Egy ily népballadát sikerült felfedeznem, mely e csaták emlékét megőrzi, annak érdekes részleteit élénk szinnel adja elő, s mely költői becse mellett, történeti értékkel bir. Hogy a netáni elveszéstől megvédve legyen, ide iktatom a népköltészet e szép termékét.
1788. A bodzai törökkel való veszekedésnek rövid leirása.
Bokros bánatoknak setétes fellege, |
Szivedet megszállta székelyek serege, |
Mert a békeségnek kivánatos ege, |
Homályba borulva, szép napod melege. |
Ime jelen vagyon, mi vala jövendő; |
A miről szólottak, hogy lenne lejendő; |
Mely keserüséget, s gyászt vala szülendő: |
Ezer hét száz nyolczvan nyolczadik esztendő. |
Im beteljesedett; mint szemeink látják, |
Mindennapi gyászos példák mutogatják; |
Boldog napjainkat gyászszal beboritják, |
Melyek sziveinket gyakran szomorgatják. |
Már elközelgetett romlásunk ideje, |
Romlandó éltünknek gyászos esztendeje. |
Ez az esztendő lett annak elkezdője, |
Melyben sok testnek lett véres feredője. |
Én is romlásunkat hát néhány versemmel |
Gyászolom e jajos esztendőt szivemmel, |
Mindaddig pennámat hát nem is teszem el, |
Mig erről verseket nem irok kezemmel. |
Vajha valójában azért leirhatnám, |
Siralmas sorsunkat ha lerajzolhatnám, |
Semmi fáradságom, oh nem sajnálanám; |
Oh de olyan az, hogy én ki sem mondhatnám. |
Mindazáltal székely voltom szerint irok, |
A talentum szerint a mivel én birok; |
Szép hazám romlásán zokogással sirok, |
A reménlett jókkal miglen menyben birok. |
De ki verseimet olvasod, oh ne lesd, |
Hogy miben hibáztam, s szemeimre ne vesd. |
Te, ki jobban tudod, ird jobban; ne keresd |
A hibát; nem bánom, a mint tetszik, ugy fesd. |
Irásom légyen csak a Bodza völgyéről, |
S hegyek között fekvő tágas mezejéről; |
Szólok ezen kivül a Király hegyéről: |
Hazánk romlásának kínos mirigyéről. |
Mit irjak te rólad Királyhegy teteje, |
Vagy te vérontásnak készitett műhelye; |
Külső-belső Strimba; te Leánymezeje?! |
Rajtatok oda lőn sok vitéznek feje. |
Mert midőn eljöve pogány táborával, |
Királyhegyen kezdé nagyszámu hadával |
Seregünk rontani, álnok ostromával, |
Értsd meg mit művel itt compániájával. |
Az erdőbe magát éjjel berejtette, |
Melyszerint hálóját hátmögé vetette; |
Eztet, a kis sereg, észre akkor vette: |
Mikor már a pogány körülkeritette. |
Nem csüggednek ezen sok főtiszt urakkal, |
Hiven vitézkednek hív kapitányukkal; |
Valner ura a neve, a ki virtusokkal |
Ékesült, mint drága szép kert virágokkal. |
Mint hív előljáró keményen biztatja: |
„Rajta jó vitézek!” – szájával nógatja; |
Vitézül fegyverét maga is forgatja, |
Népének igy maga példáját mutatja. |
Csak kis segitséggel, midőn érkeznék ki |
A Leánymezőre kapitány ur Felki, |
Vitézül fegyverét már forgatja ki-ki, |
Nem volt hátra álló azok közül senki. |
De minthogy a pogány igen sok számával |
Rohan minden felől, ordit rút szájával: |
Török kézre kerül itt jó pajtásával |
Kapitány ur Valner, s más sok jó magával. |
Nem nyugszik a pogány meg ezen prédával, |
Eljön másodizben ismét nagy hadával, |
Készül romlásunkra álnok praktikával |
Kigyül Királyhegyre számtalan voltával. |
Kikkel szembeszáll főhadnagy ur Mártini, |
Ama hív hazafi alhadnagy úr Jáni; |
Pogánynyal vitézül ezek kezdnek bánni, |
De végeket mégis nagyon lehet szánni. |
Mert noha táplálja őket a reménység, |
De vagyon ott jelen csak kevés székelység, |
Kikben vagyon ugyan vitézség, sebesség, |
Mégis tőrbe ejti a szerencsétlenség. |
Mert azon kis serget annyi körülvette |
Pogány, hogy a földnek szinét betöltötte |
Strimba mezejéig szüntelen kergette, |
A halott testeket egymásra is tette. |
Itt a ki szemlélte számát a pogánynak, |
Megmondhatja, hogy egy székely jutott hánynak. |
Ugy volt csak, mint sereg farkas báránykának, |
A vagy egy falat hús éhült oroszlánynak. |
Látván, hogy fejünket naponként faggatják; |
A főelőljárók bölcsen által látják, |
Hogy oly kevés néppel nem tartóztathatják: |
Addig tartott rendet meg is változtatják. |
Oly messze nem tesznek többé gyalogságot |
Commandóra, hanem csupán lovasságot; |
Tapasztalható volt, hogy nem csalárdságot |
Tettek a vezérek, hanem nagy jóságot. |
Mert midőn Bodzára ágyút inditotta, |
Egész Királytetőt népe megszállotta, |
Csak kevés huszárság őket tartóztatta, |
Kálvári hegyéig*, de bebocsátotta. |
Itt az ütközethez ugyan hozzáfogott; |
Harminczhat óráig szüntelen dolgozott; |
Semmi nyereségből de most nem osztozott, |
Hanem három ágyút kénytelen itt hagyott. |
De oh, még sem nyugszik a kegyetlen pogány; |
Kiván mégis prédát, mint fene oroszlány, |
Noha országa van bőv, gazdag, nem sovány, |
Eljő oly nagy számmal, kit senki sem tud: hány? |
Kisasszony havának felderülésével, |
Tizenegyedik nap elérkezésével |
Strimba mezejére beszáll nagy sergével, |
Melyet belső Strimba alig tart külsővel. |
Ezzel kis sergünknek nem kis gondot adott, |
Hogy éjszaka várta, mig meghajnalodott, |
Kemény ostromlással harczolni ugy fogott, |
Hátul hogy kerüljön, ugy forgolódott. |
Ezt szemesen népünk ugyan észrevette, |
Balszárnya vitézül visszakeritette; |
Azalatt jobb szárnyát körülkeritette |
Kemény ostromlással helyéből kiverte. |
Mert árviz módjára erdőből kidülni |
Kezdett hátok mögött orditani, lőni |
Seregünk is ezzel kezdett szembe jönni, |
Igy a pogány kezde elől-hátul ölni. |
Ezek vitéz módon holott harczoltanak; |
Mind elől mind hátul buzgón forgódtanak, |
Utolsó csepp vérig hivséggel voltanak, |
Halálos horogra mégis akadtanak. |
Mert nem látnak jönni sehol segitséget, |
Már nem gondolhatnak annyi tehetséget, |
Hogy az elől hátul való erősséget |
Meggyőzzék: e szörnyű számu ellenséget. |
A nagy viadalban néznek földre égre; |
De nincs hová huzzák fejöket mentségre, |
Igen kevés számmal szakadnak el végre, |
Útjokat inditják be azon térségre. |
Hol Döblön pataka, Bodza összeszakad, |
Ott élte fonala mily sokaknak szakad, |
Mely miatt kínjában sok sziv meg is szakad, |
Sok hő könyhullásnak kutfejévé fakad. |
Virági hazánknak, itt elhervadának; |
Sok testek fő nélkül széjjel maradának; |
Keserves rabságra sokakat hordának, |
S adának a havasalföldi vajdának. |
Oberstlieutenantnak lőn itt egynek eleste; |
Testéből kicsordult vére földet feste; |
Földbe is téteték tisztelettel teste, |
Turátnyi volt neve, mig halál lenyeste. |
Minden ugy képzelte ezt mint jó incselért*, |
Ki sok hegyet-völgyet bölcseséggel megmért; |
Már a kimért földnek teste gödrébe fért, |
Lelke pedig mennybe teremtőjéhez tért. |
Kapitány urak is itten odalettek, |
A kik hazánk mellett hiven vitézkedtek, |
Dik, Nymetzki és Roser, Kastenholz is tettek, |
Számot négyet, kik oly nevezetet vettek. |
Még több tiszt urak is maradtanak itt el, |
Konrád főhadnagy is, főhadnagy Törökkel, |
Alhadnagy urak is vagynak még ezekkel |
Kökő, Mezei, Mihájtz, Conrád, Vitebel. |
Többeket is talál a ki megkeresi, |
Mivel zászlótartó itten van Fenyvesi, |
Ernitz, Gajtz, Melknarit, ezeket is nyesi, |
Némelyeket élve pogány őrző lesi. |
Oh, mint vitetének Konstantinápolyban, |
Holott tételének a kínos akolyban, |
Vannak szenvedésben szüntelen olyanban, |
Melyhez hasonlót nem képzelhetsz fogolyban. |
Az elesett testek pedig hordattatnak |
Össze és a Bodzán halomba rakatnak, |
Hol a pogány testek külön hányattatnak, |
Azok fegyver által többé nem rontanak. |
Hanem csendességgel a sirhalom alatt |
Nyugosznak mind addig erős pecsét alatt, |
A feltámadásnak reménysége alatt, |
Mig megég tüz által ég, föld s minden állat. |
Példát itt már vehetsz utazó, ha itt mégy, |
Minemű romlandó s hamar elmuló légy, |
Gonosz itéletet te ezekről ne tégy, |
Hogy a Jehovától ezért büntetést végy. |
Mert eljön bizonynyal, hidd meg, nem sokára, |
A halálnak nyila tested sátorára, |
Akadhatsz még te is ő mérges horgára, |
Eljő, de nem tudod, holnapra vagy mára. |
Immár Bodzavölgybe emlékezeted nagy, |
Mivel véghazánknak szélén vámos hely vagy, |
Vámot adál s vevél, melyben megfőtt sok agy, |
Kik között kapitány van, sok fő- s alhadnagy. |
Te is Kalvária hegyes kerületje |
Voltál romlásunknak műves készületje. |
Nem használa nekünk sánczod épületje, |
Sőt hajócskánknak lőn rajtad merületje. |
No már székely haza, sirasd ifjaidat, |
Kebeledben nevelt ékes plántáidat, |
Gyászoljad homályban borult napjaidat, |
Térj meg bűneidből, jobbitsd meg magadat. |
Mert az ur haragja ellened gerjedez, |
Hivogató szava régen hogy zengedez, |
Ily hangot füledben már rég hogy csengedez: |
„Térjetek meg, mert az idő közeledez”. |
Immár rajtad vannak az ur csapásai, |
Megvonattak tőled régi áldásai, |
Ne álljanak hát meg szemed sirásai, |
Hogy szünjenek rajtad ostorozásai. |
Mindenek te benned gyászban boruljanak, |
Az ur szolgái és a papok sirjanak, |
Az ur előtt térdet és fejet hajtsanak, |
Egy szívvel és szájjal igy fohászkodjanak: |
„Légy kegyelmes uram kicsiny seregeden, |
Könyörülj megromlott magyar nemzeteden; |
Ne hagyd, hogy a pogány szent örökségeden, |
Többé romlást tégyen választott hiveden. |
Ne engedd, hogy minket igy szidalmazzanak, |
Hol vagyon Istentek ekként bosszantsanak; |
Ne hagyd, hogy földünken többé pusztitsanak, |
Hazánk s javainkban minket megrontsanak. |
Nyujtsd ki dárdádat hatalmas kezeddel, |
Ellenségeidet te magad kergesd el, |
Bűneinket a mély tengerbe temesd el, |
Szemed elől szegény hazánkat ne vesd el. |
Ha uram, mi nekünk bűnünk szerint fizetsz, |
Ugy is mind az által igaz biró lehetsz. |
De az egész földnek szinén bár elnézhetsz, |
Csak egy igazat is te magad nem tehetsz. |
Bocsásd meg tehát gonosz bűneinket, |
Mi érdemünk szerint ne fizess ki minket; |
Ne vágd ki földünkből veteményeinket, |
Flastromoddal inkább kösd be sebeinket. |
Már a vett sebeket keserves sirással, |
Könyvezik az Ifjak sűrű könyhullással, |
A sirba készülnek sokan sohajtással, |
Mert nincsenek Józsefek, mondják jajgatással. |
Hiszem a fiakat, oh Uram, te adtad, |
Kertedben a szőlőt te magad plántáltad, |
Ezt sok ezerekre elszaporitottad, |
Most már a pogánynak kiszaggatni hagytad. |
Már sirnak az anyák mint sebhedt Rachelek, |
Minden igy szól: valjon enyhülést hol lelek? |
Több jó napokat immár nem is vélek, |
Szivemben gyászolok mindaddig mig élek. |
Mert kiket kezeim és térdeim tartottak, |
Mint két szemem fényit ugy oltalmaztanak, |
Már ezek azoktól ugy megfosztattanak, |
Mint tarló aratás után maradtanak. |
Nem birnak sziveknek nehéz fájdalmával, |
Kik uj nevet kaptak a bús Máriával |
Sirnak, s kesergenek özvegység sorsával, |
Szivek fejek be van kötve gyászruhával. |
Körül vette őket siralomnak árja, |
Mert oda van testi életeknek párja, |
Gyászos életének sok már végit várja, |
Kivánván, hogy ekként koporsó bezárja. |
Sirnak az árvák is, atyjokat siratják! |
Kiknek személyöket már többé nem látják. |
Az atyai kezek már nem ápolgatják, |
Nagy szükségeikben nem is táplálgatják. |
E gyászért sergenként ekként kesergenek, |
Mert siralmas napok reájok derülnek; |
Vagyon már szájában majd minden seregnek |
Gyászos siralommal elegyitett ének. |
E romló sárházat én is mig leteszem, |
Mindaddig kenyerem siralommal eszem, |
Mindennap gyászruhám magamra felvészem, |
Mig megadattatik sorssal jutott részem. |
Hozzá adom magam ez gyászos sereghez, |
Szomorú notámat szabom énekekhez, |
Kesergünk, mig jutunk az utolsó véghez, |
Kimulásunk után a harmadik éghez. |
Siratjuk sorsokat, a kiket fogságra |
Uram, hagyál vinni pogány rabságára, |
Kedvetlen s kételen idegen országra, |
Éjjeli nappali nyughatatlanságra. |
Jusson te elődbe azoknak siralmok, |
Mivel benned vagyon minden bizodalmok, |
Szenvedések után adjad, hogy jutalmok |
Legyen mindörökké csendes nyugodalmok. |
E terhes fogságban uram gyámolitsad, |
Vigasztalásoddal szivekben viditsad, |
Kegyelmes orczádat hozzájok forditsad, |
Rabságokból hamar, oh, kiszabaditsad. |
A kiknek éltünket még eddig nyujtottad, |
Napjainknak számát megszaporitottad, |
Pogányok kezétől testünk oltalmaztad, |
Mindennap áldásod rajtunk ujitottad. |
Ez után is éltünk, oh nagy Isten, birjad, |
Törölhetetlenül nevünket felirjad, |
Mind lelki, mind testi harczunkat megvijad |
Annak érdemiért, ki neked egy fiad. |
Oltalmazd hazánkat kezed erejével, |
Fedd be szárnyaidnak kiterjesztésével, |
Illesd kegyelmednek arany vesszejével, |
Tápláld a békesség édes gyümölcsével. |
Im igy irja le e csatákat az egykori népköltő, ki többhelyt emelkedett s irodalmi becscsel biró művében megőrizte e napok emlékét a feledékenység homályától. Hogy ki volt szerzője, nem lehet tudni, de hogy az eseményekkel egykorulag, azoknak élénk benyomása alatt irta, azt a költemény maga kétségtelenné teszi. Nekem Al-Dobolyban egy nagyon idős ember fiatalkori versgyűjteményében sikerült azt fölfedeznem. Kővári is érinti a székelyeknek egy Schulcz ezredes árulása előidézte csatavesztését a Bodzánál, ez alkalmasint a fennebbi versben leirtra vonatkozhatik; bár történhetett egy más alkalommal is, mert az utolsó török háború alkalmával a törökök többször kisérték meg a betörést; egykor Háromszékre is előnyomultak, de Csernáton közelében a hires veres csákós huszárok, és a fegyvert ragadott székelység szétverte és elszélesztette őket.
Ott domborulnak most is a bodzai vám kápolnája melletti temetőben, az e csatákban áldozatul esett székely hősöknek feledett sirhantjai; ott tünnek fel odább a Kalvária keleti oldalán, és a túlparti hegyoldalban a hatalmas földsánczok, a hegy alján hosszában az árulással győzelmet vívott török seregnek sorba elhelyezett sátorhelyei, melyek e harczok emlékét tüntetik fel az útas előtt, ki a mult dicsőség e kopáron hagyott mezején egybeszedett virágokból font koszorút illeszt a hazát védett hősök feledett sirjaira. A régibb sirok között ujakat is találhatunk, melyek az 1848-ki szabadsághősök emlékét juttatják eszünkbe, mert akkor, a midőn Háromszék nagyszerű önvédelmi harczát a classicus kor hősies elszántságával kimondotta, az első támadás és csata a Bodza vidékén vívatott. Ugyanis a székely határőrök egy kis csapatja volt fenn a Bodzánál a határszélen szétszórva. A brassai és barczasági szászok, osztrák katonasággal Stráva nevű számtiszt (egykor a székelyeknél katonatiszt) vezetése alatt fellopództak éj idején a Bodzára, s a hármassával, négyesével egymástól távol szétszórt székely határőröket váratlanul meglepve, azokból vagy 13 családapát gyáván legyilkoltak, tisztjök Benkő Sándor s mások sebesülve csak nagy bajjal menekülhettek el; mig a látogatóba felment Gyárfás Jánost és Bernát Eleket s másokat kegyetlenül megverve hurczolták el Brassóba. A hogy e gyáva kegyetlenség hire Háromszékre eljutott, a még akkor csak szervezkedésben levő Kossuth-huszárok néhány század gyalogság és lándzsás nép a Bodzára sietett, hogy a Borosnyó felé Háromszékre betörni akaró ellenséget visszaszoritsák. Ha e csapat az utasitást követve, zajtalanul hajtotta volna végre hadműveletét, akkor Stráva csapatja alkalmasint egészen elfogatott volna; de a még fegyelmetlen gyalogság zajosan közelitvén, a Bodza-fordulónál tanyázó osztrák tábor sebesen huzódott vissza s az utánuk robogó huszároknak csak néhányat sikerült levágni és foglyul ejteni*. A székelyek összeszedték gyáván legyilkolt övéiknek, a szabadság ez első áldozatainak hulláit, s a vám temetőjében hantolták el, hol őrséget hagytak, mely egészen a muszka invasióig maradt ott; a mikor a muszka tábornak erre való jövetele is lehetséges levén, a Kalvária oldalában a régi védsánczok felett néhány ágyút helyeztek el, melyeknek mellvédei most is felismerhetők; a muszkák azonban a Bodza kikerülésével a tömösi és törcsvári szorosan törtek be, s igy a bodzai védművek nem is vétettek igénybe.