A brassai németek és szászok.

Megkülönböztetem e két rokon eredetű fajt azért, mivel a Brassóban élő németek – kiknek száma 4000-re megy – semmiképen sem kivánnak a szászokkal egybeolvadni és összetévesztetni, mert a brassai németek a szabad törekvések, a kor eszméinek, a democratiának: tehát a valódi német cultur-elemnek képviselői és előharczosai; mig a szászok a retrograd irány, a körömszakadtig üzött conservatismus, és a kiváltságok megcsontosodott személyesitői. A brassai németek regeneratori törekvései, a szászok megcsökönyösödött retrograd szellemén mindeddig hajótörést szenvedvén, azok elváltak tőlük s a magyarok és oláhokkal léptek szövetségre a szászok elnyomási törekvéseinek fékezésére, az emberi és polgári jogok védelmére. Lelkem egész melegével üdvözlöm e szövetséget mely arra van hivatva, hogy az itteni polgárságnak a bureaucratia lidércz nyomása által kötve tartott szebb tulajdonait felszabaditsa, hogy ezen a kor eszméivel, a democratia követelményeivel, a szabadság és testvériség kivánalmaival szembeállitott népet kibékitse önmagával s azon testvér népekkel, melyekkel együtt kell élnie, nem mint eddig az igazságtalanság, a jogtiprás, a hatalmaskodás: hanem az egyenjoguság, együttes törekvés, és testvéri összetartás terén. Az országok ereje, szabadsága ma az azt lakó minden polgárok egyjoguságán, érdek- és szabadságközösségén nyugszik. Uralkodó és szolga nép ma az alkotmányos fogalmak keretébe be nem illeszthető, s azért Brassó szászainak is át kell látniok, hogy a kizárólagos jogélvezet számukra, és a szolgai alárendeltség az őket számarányban kétszeresen felülmuló más nemzetiségek számára napjainkban meg nem állhat. Valóban tisztelettel kell meghajolnunk a brassai németség előtt, melynél erősebb volt a szabadság szeretete a vérrokonság kötelékeinél, s a helyett, hogy a szászokkal kezet fogva a hatalmaskodás, a kiváltságok és jogegyedáruság előnyében osztakozott volna: meggyőződve a mostani szász álláspont jog- és időszerütlenségéről, az elnyomottak mellé állott, hogy azokat testvéries szövetségével erősitve, a szászokat jogtiszteletre megtanitsa.

A németeknek Brassóban egy történelmi jogtalanságot kell jóvá tenniök, egy a német cultura- és szabadságellenes szellemet legyőzniök és az által megszilárditani a democratia üdvhozó vívmányát, melyet itt a Kárpátok övezte hazában 1848-ban a magyar inaugurált s vérével pecsételt meg. A szászok elve eddig az volt, hogy „az erőszak megerősiti a jogot”; a németeké és szövetségtársaiké az, hogy „az erőszak veszélyezteti a jogot.” Brassó németjei nem haladnak, nem haladhatnak a kozák zsarnoksággal szövetkezettek kancsuka-tan követőivel; Brassó németjei, a bécsiek azon szent csapatjának hagyományait adoptálták, mely 1848–49-ben lejött küzdeni a szabadságért oroszláni rettenthetlenséggel, s megmutatni a Magyarország szabadsága ellen összeesküdött reactiónak, hogy a valódilag szabadelvű németeknek érdeke össze van forrva a magyar érdekkel; hogy a németeknek nem ellenségnek, hanem őszinte barátjuknak, természetes szövetségesének kell tekinteniök a magyar nemzetet, mely Európa ezen tájain legelőbb létesité az alkotmányos és vallásos szabadságot, s mely azt ezred éven át védve, annak áldásait roppant véráldozatok árán általánositá az osztrák birodalom leigázott népei közt is. Mert valahányszor a magyar vérzett, nemcsak önmagáért, hanem érettük is vérzett. A hős csapat (a bécsi legio) eljött, hogy vérével mossa le a négyszázados igazságtalanság és hálátlanság szégyenét. Elvérzettek e dicső félistenek a szabadság harczaiban, vérük a mienkkel ömlött össze, s ez vérkeresztségévé lett a jövőbeni frigynek, az érdekazonosság s közös missio parancsolta szent szövetségnek. E dicsőknek szent hagyományát, magasztos példaadását követik Brassó németjei, s lehetetlennek tartom, hogy e szent nyomdokokon haladók ne találnának a szász polgárság közt követőkre; ennek meg kell a szászok érdekében történni, mert csak ez idézheti elő ezen jóra való osztály regenerátióját, fennmaradhatását.

A brassai németek részint katholikusok, kik szászok lenni nem akarnak, részint oda telepedett katonatisztek és hivatalnokok családaiból s ujabb időben bevándorolt művészek, orvosok, kereskedők és iparosokból állanak.

Ami a brassai szászokat, s mindenek előtt azok eredetét s bevándorlásuk idejét illeti, az iránt a legnagyobb bizonytalanságban vagyunk. Marienburg, Philippi s más szász irók Flandriából és Thüringiából bejötteknek állitják: ezt egyszerüen a német lovagok nagy mestere Salza Hermann ama vidékről való származása és a barczai szászok tájszólásának némi vonatkozásaiból következtetik; azonban én ugy látom, hogy a szász tudósok az összehasonlitó nyelvészet terén még nem tettek eléggé beható tanulmányokat; az erdélyi szászok vidékenként, csaknem falunként változó tájszólamai és a németországi tájbeszédek közti egybehasonlitó észleletek korán se állanak ott, miként az ohajtandó lenne; már pedig – nézetem szerint – csak ez lenne az egyedűli mód, melylyel az erdélyi szászok vidékenkinti honnan származását legalább hozzávetőleg meg lehetne határozni. És ez nem könnyű tanulmány, mert az erdélyi szászok tájszólamai annyiféle, s oly nagy variatióknak vannak alávetve, hogy például, ha barcza- és besztercze-vidéki szász egybetalálkozik, oláhul beszélnek, hogy egymást megérthessék.

A barczai, s igy a velük egykorulag bevándorolt brassai szászok eredetére nézve bizonytalanságban vagyunk; de még bevándorlásuk idejére nézve sincsenek adataink, azonban idejövetelük korát a német lovagokénál: tehát a 13. század második tizedénél előbbre nem tehetjük s igy ezek az erdélyi szász gyarmatok legkésőbbi rajának tekinthetők. Késő jövetelük azonban nem gátolta abban, hogy Erdély legszebb, legtermékenyebb részét szállják meg, a mely kereskedelmi és forgalmi tekintetben Erdély minden más vidékei felett előnnyel birt; minek következtében a brassai szászok leggazdagabbak voltak és leggazdagabbak még ma is, Erdély minden szászai között. A brassai szászoknál négyféle osztály különböztethető meg; mindenek előtt egy a többi osztályok közül kivált, azok fölé helyezkedett kaszt-rendszer uralma áll fenn már rég időktől fogva e nép között. Az erdélyi s igy a brassai szászok is szeretik magokat – az őket nem ismerő külföld előtt – a democratia hiveiként feltüntetni, azonban én megvallom, hogy ezen állitólagos democratiát se a multban, se a jelenben feltalálni sehol sem tudom, mert én azon középkori szabásu democratiát, a mely a jog- és szabadságból minden más fajbelit kizár, s a mely minden hatalmat egy osztály számára monopolizál, nem tekinthetem másnak, mint nagyon is önző aristocratiának; már pedig ez igy volt és van ma is az erdélyi szászoknál. Igaz ugyan, hogy az erdélyi szászok között a kutyabőrrel nemesitettek száma kevés volt, (az ilyek rendesen nem tartották magukat szászoknak); de azért meg volt és meg van most is, a szász városokban az ugynevezett patriciusi osztály, mely önmagából fejlődött az által, hogy bizonyos számu családok már századok óta összetartva mintegy összeesküdve, minden hivatalt magukhoz ragadtak és ragadnak; minden közvagyont ellenőrködés nélkül kezeltek (leginkább elkezeltek), a kezükben tartott hivatal és vagyon által minden hatalmat, minden befolyást monpolizáltak. Ezen önteremtette aristocratia, – melynél az érdem általi kiválásnak és kiemelkedésnek még csak a látszata is hiányzott, – a polgársággal és a néppel szemben követelőbb és gőgösebb volt bár mely olygarchiánál, s a szegény jogfosztott s a közügyekbe való minden befolyástól elzárt alsóbb polgárság és a falusi nép nem volt más, mint amaz osztály jólléte és kényelmének vak eszköze. Ezen – magát a kaszt-rendszer minden kizárólagosságával körülsánczolt, más osztálylyal soha egybe nem házasodó, egybe nem keveredő – patriciusi osztály*A szászok soha sem keverednek más nemzetbeliekkel össze, sőt maguk közt is bizonyos, leginkább rokonságban lévő család-csoport körben házasodnak, s hivatalnok kereskedővel, ez iparossal soha egybe nem kel, – sőt még falun is a jobb móduak a szegényebbekkel soha egybe nem vegyülnek, ez lehet egyik oka a szászok szaporátlansága és testi degenaratiójának. mellett állott s áll ma is a hierarchia; mert a papság a szászoknál ismét egy különvált osztály egyedárúságát képezte. A szász papok a magyar birodalom minden papjai közt a leggazdagabbak levén, fiaik nevelésére nagy gondot forditottak, azok már régibb időktől fogva magasabb kiképeztetésüket külföldi egyetemeken nyerték, s mivel a papi minősitvény az acaedemikussághoz volt kötve, s a lelkész jelölés a papság előjogát képezte, könnyű volt kivinni azt, hogy a papság mindig ugyanazon család-csoport kezében maradt. A szászok közt a tanitó pálya is a hierarchia kezében van, mert a tanitói állomás nem más, mint előpályája a papságnak, mivel segédlelkészség és lelkészség elnyerésére mindig bizonyos évi tanitói szolgálmány igényeltetik, s e szerint a papság és tanárság, ugyanazon egy osztály, ugyanazon kaszt kezében volt, s van ma is. Be kell vallanunk, hogy ez osztály minden időben kitünő műveltséggel birt, s a nemzet szellemi munkásai, a közműveltség buzgóbb hivei leginkább közülök kerültek ki, s igy az ő állásuk – a kizárólagosságtól eltekintve – tiszteletet érdemlő; hibájuk s megbocsáthatlan vétkük csak az, hogy ők, kiknek állásuk és kiváló műveltségüknél fogva a nép a polgárság őszinte barátjainak és szövetségeseinek kell vala lenniök, s ezt a patriciusok tulkapásai és elnyomása ellen védeni; ellenkezőleg, amazokkal szövetkeztek, a nép kiskoruságban tartása, s egyetértő kizsarolásában. De ennek – nézetem szerint – oka magában a szerkezetben van, mert a fiatal nemzedék, a mely a németországi egyetemekről szabad eszmékkel és lelkesedéssel tér vissza, csak alárendelt és szűk hatáskörű pályát nyerhet, a nagyon jövedelmező papságra csak megélemedett korában rendesen 50 év körül juthat el; mikor lelke rugékonyságát, erélyességét, lelkesedését elveszté, midőn tettereje megzsibbadt, mikor lelkének szabad röpte megtört; midőn a szabad eszmék terjesztésének vágyát a hosszas alárendeltség kiölte kebléből: szóval mikor nem tettre, hanem nyugalomra vágyik, s ez tagadhatlanul nagy befolyással van a patriciusi osztály mindenhatósága megállapitására, s a szász polgárság és nép aluszékony jellemére s gépies vezethetőségére is.

A harmadik osztályt a kereskedőké képezi, ez azonban Brassóban nagyon korlátolt, mert Brassó kereskedői közt nagyon sok magyar és a magyar nemzetiséghez tartozó örmény, izraelita van; a kiviteli nagyobb kereskedés leginkább a görög kereskedők kezében van öszpontositva, ugy hogy ezekkel szemben a szász kereskedők jelentékeny kisebbséget alkotnak.

A negyedik osztály*Ezen osztályok, vagyis az élesen elkülönitő kaszt rendszer nemcsak tényleg volt és van meg a brassai szászok között, hanem meg volt az törvényes szabályzatban is határozva. 1772-ből birunk egy ily szabályzatot, melyről alább a régi lakodalmak leirásánál tüzetesebben és hivatkozással szólok. Eszerint első osztályba tartoztak a magistratus és káptalan tagjai, fő- és aljegyző, orator és városi orvos. Második osztályba: papok, lectorok, collegiumi és akademiai tagok, secretárusok, communitás-tagok és főbb czéhmesterek. Harmadik osztályba a többi polgárok és czéhben lévő iparosok. Negyedikbe a város minden más lakói. A falusiak mind a negyedik osztályba jöttek, csak az előljárók soroztattak a harmadikba. E szabályzat meghatározta, hogy az osztályok miként öltözködjenek, mit egyenek, miként lakadalmazzanak, hány vendéget hivhassanak, szóval valódi indiai kasztrendszer volt itt törvényesen szabályozva., melyhez Brassó szász lakosságának legtekintélyesebb része tartozik: a polgárság vagy iparosok osztálya*Ennek egy alosztályát alkotják a leginkább Ó-Brassóban lakó földművelő szászok, kik a falusi szászoktól semmiben sem különböznek; különben ezek kevesen vannak; mert a földmívelést Brassóban leginkább a magyarok, csekély részben az oláhok üzik, s a brassai szászok földeiket fogadott hétfalusi napszámosokkal szokták megmíveltetni., munkás, szorgalmas, takarékos s minden tekintetben jóra való néposztály ez; melynek szebb tulajdonai mint törvény tisztelete, könnyen vezethetősége, rendszeretete, engedelmességi hajlamai lettek a fölükbe emelkedett bureaucrata-patriciusok, s az azokkal kezet fogott papság által mindeddig kizsákmányolva; pedig ez osztály arra van hivatva, hogy a szabad eszmék elfogadása, s a műveltségben való előretörése által nemcsak magát önállósitsa, hanem a szász nemzetet regenerálja, és a kor szellemével kibékitse, szóval, hogy szabad szellemű, tehát valódi polgársággá nőjje ki magát. Ezen hivatásszerű álláspontjának betölthetésében egyik nagy akadály volt, hogy hiányzott vezető intelligentiája, mert ezen osztály eddig nem is igyekezett tanulni, fiainak felsőbb kiművelésére törekedni, mivel erre hiányzott az ösztön és a pályatér; mert hiába tanult a szegény polgár fiu, az a legmagasabb állásnak nézett hivatalokba és papságba az azt monopolizáló család-csoportok önzése miatt ugy se tudott volna bejutni; maradtak tehát a beata simplicitásban. Ebből következett aztán az, hogy az alsóbb polgárság fiait alig tanittatta irni és olvasni, s azután beállitotta műhelyébe, hol minden nemesebb ambitió nélkül csak is az anyagi előhaladásnak szentelték életüket. A százados kiküszöböltetés, a százados gyámnokság alatt létel kiirtotta ez osztálynak polgári önérzetét; a közügyek iránti érdeklődés, saját jogainak érzete s a hazaszeretet nemesebb ösztöne kihalt lelkéből. Ez osztály engedte, hogy mások gondolkozzanak és tegyenek nevében; s ezen kiskoruság, ezen egészen a gyámoltalanságig menő kislelkűség és önbizalomhiány ugy egyenileg mint politikailag félénkké és gyávákká tették őket, a mint azt egy részrehajlatlan észlelő, a több ideig köztük élt, s viszonyaikat behatólag tanulmányozott angol útazó, Patterson Arthur igen találólag jellemzi*„The Magyar’s their country, and institutions” czimű jeles műve II. k. 272. lap. e szavakban: A szászok soha sem voltak mások mint polgárparasztok, felruházva ez osztály kevés erénye és sok vétkeivel. Egyéni jóllét egyedül a szász törekvése, ők nemcsak a katonai, hanem a polgári bátorságot is nélkülözik. A szászokat e munka előismertetésében már tüzetesebben jellemeztem, az ott és itt elmondottak után, befejezem ez ismertetésemet János királynak (Zápolya) egy nagyon jellemző mondásával, ki akkor midőn Majláth és Balassa forrongását lecsendesíteni jött Erdélybe, látva az addig mindig ellene ármánykodó szászoknak hizelgő meghunyászkodását, ezen emlékezetes szavakkal jellemzé őket: Ilyen volt ez előtt is e pór nép, odahajlik merre a szél fúj; ma jöjjön a török annak csókolja kaftánját, holnap jön a magyar annak hizelkedik, holnapután jöjjön a német azt áldja. Örökké csak maga hasznát keresvén, hazáját ha kell el is tagadja*Lásd Mindszenti naplóját közölve Erd.-ország Történettára I. 14. lap..