Most ismét az olvasó képzeletét hívjuk segítségül. Egy iratcsomó tartalmát fogjuk az alábbiakban közreadni. A dossziét azonban a szerző nem találta, hanem, részben, csinálta. Nagyrészt már publikált, de tán kevésbé ismert dokumentumok segítségével készítette, több helyen is kiegészítve azokat a saját szövegével. A fejezet formáját s alapanyagát egy akkori irodalmár, Bánfai László Naplója adja. Bánfai nem volt jelentős művész – amolyan érzékeny szépléleknek nevezhetnénk –, de úgyszólván mindenkit személyesen ismert a negyvenes évek Pest-Budáján, vitánk színterén: Széchenyit és Kossuthot, Vörösmartyt és Eötvöst, Fáyt és másokat. Lakásán, amely afféle irodalmi szalon volt, majd mindenki összejött azok közül, akik e vitában felszólaltak, vagy véleményüket kifejtették. Társasági helyzete – hisz íróféle volt, de egyben a tekintélyes Károlyi család titkára is – igen kedvező. Bánfai naplójegyzeteit időről időre más dokumentumokkal is kiegészítjük: pl. Erdélyi János, az ifjú irodalmár levelezéséből, s Vörösmartynak a Kelet népe vitában hangzott, eddig talán kevéssé méltatott felszólalásából.
Több személyiséget olvasztottunk tehát itt eggyé. Talán nem túl kegyeletes eljárás ez, s a tudomány hagyományos szabályait is megsérti. De menti talán mindezt eljárásunk értelme: hogy elemezzük a vitát, ugyanakkor ne szakadjunk el az akkori értelmezésektől; ráadásul megmutassuk a Széchenyi-Kossuth párharc kapcsolatát az emberek mindennapjaival.
1840. június 8.
Az országgyűlésről megtért követek közül Klauzál, Szentkirályi, Pálóczy nyertek megtiszteltetést; úgy Kossuth és Lovassy. De minden eddigit felülmúlt június 4d., Széchenyi szövétnekes zenéveli megtiszteltetése. Nemzeti lobogót adánk neki ily fölírással: gróf Széchenyi Istvánnak 1840. Más oldalán a haza címere. A zászlótul lefüggő három szalag közül a vörösen: Alkotmány, a fehéren Académia; a zöldön: Ipar szavakkal. Privorszkytól indulónk párosan, kezeinkben fáklyák, de még nem égve. A honti cigánybanda elül Rákóczi indulóját zengé egész a Nákó házig. A börzénél, színházból jöve találtuk Széchenyit, s haza küldtük. Éljen harsogott itt is körüle. A fáklyákat kezdők gyújtogatni; ezalatt a Rótkirch ezred hangászkara Széchenyi ablaka alatt rendben állott, s megérkeztünkkor 100 fáklya kört képezett a Szarka utcán; közepén a katonabanda, ennek közepén a lobogó és a szónok… Kezdtük a zenét Széchenyi Magyarjával, erre jött a szónoklat. Ezt követé Széchenyi beszéde közöttünk; megszólítása: „kedves polgártársaim” stb. Beszélt, mint ő tud; s mindennapi imádságul ajánló: Hazádnak rendületlenül stb. Erre a magyar színház énekesei a Szózatot eléneklék. Megjegyzendő, hogy a honfiak zenézték a másodikat a szónoklat előtt… Széchenyi kedélyes ember, és minő kebel, minő önmegtagadás! Örömében szállását eltéveszté az Ullmann házban. Mostohafia, Zichy igazított el bennünket, mikor hozzá fölmentünk. A zeneünnepet tisztán magyar dalok tevék, Rákóczi-indulóval. Ez is nevezetes!
1840. június 26.
Levelet vevék Tolnából, hol a megye szintúgy ünnepelt: „Pohárköszöntések nem igen sokat érők valónak; az uralkodóért, annak egész nemzetségéért, a nádorért, – midőn a tömérdek pezsgő üveg dugó-lövés mintegy diplomatikus lövésül tetszhetett, mert csakugyan nem sok híja lehetett a 101-nek. Ittak azután már egy kissé tomboló zajban, éljenzésben, Deákért, Klauzálért, Bezerédyért, Pálóczyért, Beöthyért, Kossuthért. Többízben a megyéért és az egyesülés szelleméért; a nagy hazafiért, Wesselényiért, stb. Igen csodálom, hogy Lovassy kimarada. Én készülék érte poharat emelni, de midőn a kedv annyira áradt, hogy szóhoz nem juthaték, jónak láttam inkább fel sem kelni. Utoljára már borral locsolódni, zsemlyékkel kezdtek dobálni a víg kedvűek.” Így a levél, s én nem mindenben örültem tartalmának.
1841. január 5.
Az idő nagyon meglágyult. Volt nálam a gyöngyösi zsidó. Felmenék a grófhoz egyet-mást közleni [ez iratokban a „gróf” mindig Károlyi György, Bánfai László „gazdája”] s végezni ő Ngával; ma jobban volt már, s a városra is kisétált, noha eső esett. Estve színházba akartam menni, de a lucsok és köd elvevé kedvemet; olvastam tűz mellett a Pesti Hírlap első számát, melyet Landerer ád ki s Kossuth Lajos szerkeztet más néhányak társaságában. Ha e hírlap folyvást ilyen lesz – pedig mindinkább tökéletesülnie kellene –, kétségkívül legderekabb politikai lapunk leend, s epochat fog szülhetni.
1841. február 8.
A Tolnából minap vett levélben is erősen dicsértetik a Hírlap „A Pesti Hírlapnak tán senki sem örül jobban, mint én. Kossuth tollához fogható mást nem ismerek. Sok új eszmét pendített már meg, s különösen örülök a cenzúra szelídségének. Annyit tíz év előtt csak gondolni is bűn volt, miket most nyomtatva olvasunk. – Vajon kicsoda Cenzora? – Sápy Sándor, Gyürky, Újházy és én, néha leülünk egy parti tarokkhoz, s mindenki köteles a nyereség felét félretenni, miből begyűlt már eddig is a Pesti Hírlap félévi ára; – most már előre, a második félévre fogunk dolgozni. Én mindenkori veszteségem mellett annyit nyertem, hogy most fél évig olvasgatom legjobb hírlapunkat.”
1841. február 13.
A derék szerkesztőnek nagyon meggyűlt a baja, különösen a cenzúrával. Egész Magyarország két pártra oszlik ítéletében iránta és felőle. A mágnások, kezdve Széchenyin, Batthyány Lajoson, nagyobb részént ellene vannak a Pesti Hírlapnak; a megyék szinte nem mindenütt fogadják kedvesen a „szelíd tortúra” s más rovogató cikkelyeket. Széchenyi főleg úgy nyilatkozik, hogy Kossuth iránya sansculottizmushoz vezet, s ezért kárhozatos. Mondják, hogy a Hírlapot nem egyes cenzor, hanem egész cenzurale kollégiumnak kell összevissza vizsgálni, felső intézmény következtében. De ez még mindig kevés arra, hogy a szerkesztő energiáját egészen elfojtsa, ha néha aprólékos bosszankodásra nyújt is alkalmat. Mi Kossuth díját illeti, az 1200 pengő forint évenként; ha az előfizetők száma felül lesz 2000-en, minden száztul 50 pengő, az én tudomásom szerint.
1841. február 20.
Gróf Széchenyi Istvánnál valék, 12 ezer Pftot vive neki, melyet bizonyos házvételre gróf Károlyi Györgytől kért kölcsön március végéig. Szívesen látott, bár be volt zárva, és az inasnak zörgetni kellett ajtaján, hogy kinyissa; miből gondolom, hogy ismét valamin dolgozik.
1841. március 26.
Vörösmarty volt nálam, s kölcsönkért 10 pengőt. Adtam neki. Valóban szomorító állapot, midőn még ő is ilyesre szorul: ily embernek legalább a mindennapi élelem gondjai ellen fedve kellene lennie. Azután az ellenőri számítást készítém, melyet délután el is végzék. Sétáltam a városon. Olvastam. Magyar színházba mentem nőmmel s Lénivel. Scott Emma mint Rómeó. Mind éneke, mind játéka jeles. Meglátszik a művésznő. A színház tömve volt. Hallottam némely ócsárlókat is. Nappal szép, tiszta, meleg.
1841. április 4.
Ez a Hírlap ravasz egy szerszám; Kossuth mesterileg kezeli. Jellemezni nehéz, minthogy kimondott szó és sejtetett tartalom nem mindig simul benne egybe. Néha úgy érzem, más az, mi e lap homlokára van írva, s más, ami az egész szerkezetén által fut – noha nekem egyik sem idegen –, s a pompásan felállított elveknek alkalmazásában, a tárgyak megválasztásában, sokszor egy szó, egy ephiteton [jelző] használásában rejtezik a lényeg. A szín, melyben az író az adatokat feltünteti; a sokszor parányi észrevételek, mikkel kíséri; egy helybenhagyó vagy gáncsoló szó, melyet egy csekély adat után oda vet, naponként hatnak az olvasó lelkére, bele szövik magokat eszméinek kifejtésébe, elébb-utóbb befolyást gyakorolnak gondolkozásmódjára. A szerkesztő alapelvei épp ez elejtett megjegyzésekben nyilvánulnak. Hisz oly sok a tárgy, amit tollára tűz. Nyelvünk ügyétől a szegénységig, a pesti utcán heverő, elszállítatlan holtaktól a nemzeti játékszínig. Azonban a Hírlap felől tán még mindig korai a nyilatkozás.
1841. május eleje.
Tisztáztam tegnapi számolásimat. Déltájban gr. Széchenyi István volt nálam, kérdezvén, nem adhatnék-e neki rövid időre 4ezer pengő Ftot. Aztán szóltunk munkájáról is. Röviden beszélt. A Hírlap ellen írok – mondá –, kötelességem, ha tapsokat nem nyerek is általa. Félreértenek. Tudom, mit kell tennem. De épp azok tartóztatnak az írástól, kiknek egyesült erővel kellene e lap iránya ellen összefogni. Most újabban Eötvös Pepi is egészen Kossuth uszályába került. Hallgassa meg ezt – mondá Széchenyi, s olvasni kezdett. – „Ahol jártam mindenütt, s mindazoknál, kikkel e tárgy iránt szóltam, a Hírlap köztetszést nyert, s – kivéve természetesen a haladás megrögzött elleneit – nem találtam csak egyet sem, ki e részben veled egyet értene. Én a cikkelyek elolvasása után meggyőződésre jöttem, hogy ellenük való fellépésed nem a lap szerkesztője, hanem irántad csökkentené meg a közbizodalmat – hogy pedig ez a közügyek legnagyobb kára nélkül nem történhetik, azon, úgy gondolom, senki kételkedni nem fog.” – A gróf zsebébe süllyeszté a levelet. – Eötvös felől nem is igen csodálkozom – mondá. – De itt van Deák véleménye, kire pedig sokat számoltam. Ő is óv a Hírlap elleni szólástól, s azt mondja szinte, mint Eötvös: én gyújtám ki a reformi fáklyát, én kezdettem a haladás útján a menetelt, s Kossuth mindennek csak folytatója. Mind így tartja. Gróf Sztáray egyenesen azt mondá, hogy nekem nem szabad a Pesti Hírlap ellen föllépni, panaszkodni, hisz az én munkám eredménye az egész! Ki lát itt a dolgok mélyibe? Tudom, darázsfészekbe nyúltam, de ha fölszólalnak, majd kifejtem a dolgot bővebben. – Így Széchenyi.
1841. június 20.
Délelőtt az ellenőri hivatalban. Délután hivatalos expedíciók a gyapjúkontraktus tárgyában. Olvastam a Hírlapot. Ígéri Széchenyi vita-művét az újdonságok rovata, ily cím alatt: Fonák reform. A szerző nincs nevezve, de mindenki tudja, kiről van szó.
1841. június 23.
Estve a városon sétálva Vachottal Kossuthról beszélénk. Egy kissé fura – mondá –, hogy a közönségnek minduntalan megírja: miszerint ő igen szerény. Őt a börtön hiúvá tette. Ott, mint elmélkedő embernek, akaratlanul is magára kellett vonatkoznia legtöbbet, s nem csoda, ha szabadon is megmaradt saját magánál. Ő jeles ész – folytatta Vachot –, meleg kebel, de a többek közt igen szeretne improvisatornak tartatni. Pedig tudom, midőn ír szobájában, nem akarná, ha ablakán benézne az olvasó közönség. – Így Vachot.
1841. június 27.
Pár nap előtt a nemes gróf műve – ily címzéssel: Kelet népe 1841 – megjelent. Én abból két példányt hozatván, az egyiket őNgának küldém azonnal Vöszlauba, gyorskocsin postán pedig írtam. Most már a Hírlap is foglalkozik Széchenyi munkájával. Hogy Kossuth a könyvre könyvvel felel, mint ígéri, igen helyeslem. S a Hírlap ismertetése után aligha lesz, ki azt mondja: én ezt a két könyvet el nem olvasom. A Kelet népéhez magam is hamarost hozzákezdek, főképp, mert e mai hírlapi recenzióban több mindent nem értek. Nem értem a szerkesztő ezen sorait: „A Kelet népe a Pesti Hírlap ellen van írva, de, istennek hála! nem elvei ellen. Istennek hála, mondom (illetve, mondja Kossuth), mert mondhatlanul fájt… volna, ha éppen általa látnám megtámadtatni az elveket, mikre nézve örökös hála s tisztelet érzetével mesteremnek vallom őt; melyekben szent vonzalommal Őtőle tanultam. Csupán a Hírlap modora, amit a gróf kifogásol, de már ez ellen annyira van, hogy azt gondolná, és 24 és fél íven át mutogatná is: hogy e modor a magyart sárba dönti.”
Mi az, hogy modor? Lényegtelen kicsinység? De hisz Kossuth maga írja: „Declamatióra könnyen declamatióval felelhetnék, és föltárnám a história lapjait, és megmutatnám benne a sorokat, miket a közvélemény régóta világítéletnek tart: hogy kisüljön, kik idézték a népekre a forradalom szörnyetegeit.” Hacsak a modorról van vitájuk, nem túlság-e ez a fogalmazás? Minek az ilyet fölidézgetni? Azt a könyv olvastakor majd megfejthetem. De szokatlan, az bizonyos. Gróf Széchenyi, Kossuthtól nem elvekben, de alkalmazási szabályokban és módban különbözve, felszólal, sőt kiált: „Ne tovább, mert ez a forradalom útja!” Ki van mondva a rémületes szó, melytől elvből-e vagy önfenntartási ösztönből annyira irtózunk; s kimondva olyantól, ki arról kizárólag nevezetes hazánkban, hogy meggondolatlanul, éretlenül semmihez sem nyúl, s nem csupán szavakkal, hanem tettekben is erős.
1841. június 29.
Jókor 4 óra előtt keltem; azaz ébredtem föl. – M. Ferenc 5 előtt elbúcsúzott, az ágyban olvastam öltözésig, kezeim közt a Kelet népe. Nem könnyű olvasmány. Ott vagyok benne, hol a szerző előadja, mint állott Magyarország kilátása ezelőtt mintegy 15–20 évvel; s bőven szól eddigi munkálkodásáról. Elmondja itt, miért vett fő részt a szunnyadó nemzet fölébresztésében, felvilágosításában, s mint nyúla e kétes munkához; mint alapíta először egyesületeket, nem mintha ezek eredményei valának fő célja, fő eszméje, hanem mert a nemzeti, mind szellemi, mind anyagi gazdagságot itt-ott lappangó eldiribolt erőnek egy-egy célra egyesülő varázsa által szándékló előmozdítani, ezáltal a nemzet újjászületését eszközleni.
Mennyire meggondolva, kiszámolva, s mily nagy körültekintéssel tevé ezt, kitetszik a részletekben oly gazdag előadásból. Egybebonyolódott minden viszonyaink fel vannak itt hozva, méltatva; a nemzeti élet foka ügyes értapintattal megismerve. A Kisfaludy Társaságba menék, s a könyven azért sokat nem haladhattam. De elhatározám: hű ismertetését adom, mennyire az eszmebőség és e hely szűke mellett lehetséges, e nevezetes könyvnek, kiemelve a figyelemre, meggondolásra méltóbb helyeket; helyenként kétségeimet s észrevételeimet is őszintén elmondva, minden egyéb követelés nélkül, mint az, hogy annál inkább módot nyújtsak a felvilágosításra. Nem közhasznú felvilágosításra értem ezt, inkább arra, hogy magam tisztábban lássak e vita szövevényében, mely képzelhetőleg csak még bonyolódni fog. Hisz ismert a mondás: „jó pap” s.a.t.
1841. június 30.
Wesselényitől vettem levelet. A Kelet népéről szól benne: „Ugyan olvastad, Barátom, ezen öndicséreti dur- és moll-variációk tömegét? Ennyit írni magáról, nem tudom hogy lehet nem restellni! Kárhoztatást érdemlőbb merény e könyvnél nemigen lehet. Egy személynek egy lap ellen megtámadólag s ellenségesen lépni fel, mellyel tartani hitem szerint kötelessége, ki nemzetét, annak polgári fennmaradását, előhaladását s ennek következésében hazáját s fejedelmét szereti, s ezekhez hív; – már ily megtámadás csak magában véve sem helyes, semmi jót nem szülhet.”
Minden tiszteletem a nagy Wesselényié, mindazonáltal nem egészben osztom nézeteit. Úgy tartom, Széchenyi gróf nem véletlenül beszél oly terjedelmesen magamagáról. Hisz a hon pályájáról is beszél! Írja is: „Felemeltem a leghűbb barátság őszinte szavát, iparkodtam megmutatni, miképp a legjobb sem volna a maga ideje előtt jó, de mind hiába…, s nevekedett az ingerültség, a forrongás egész az 1839-iki országgyűlésig, melynek folytában az tetőpontját érte; míg végre mintegy isteni kéz által lecsillapítva, a legkívánatosabb véggel koszorúztatik.”
1839-ig tehát a nemes gróf egész munkássága félre lőn ismerve – legalább szerinte. S ennek jeleit véli tapasztalni most is, a Hírlap nyomán. Ezért beszél oly sokat önmagáról, eredeti reformeszméiről. Úgy érzi, a nemzet megint elmulasztott valamit: a sors kedvező fordultát; ő maga pedig ismét két árnyéklat között látja magát. Egyik a túlzók tábora, a Hírlappal az élen. Ez folyvást sürgeti – mint ő maga hiszi – Széchenyit: hogy a mozdonyt, ha már megindította, hajtsa továbbra. A maradók viszont szemére hányják: miért gyújtotta meg a honi világot, most már visszatartaná azt, de persze nincs hatalmában. Innen is, onnan is őt okolják, taszigálják.
Estve színházba menék. Ott jobb kéz felől egy fiatal (15–16 évű) leányka ült mellettem, s játék közben minduntalan rám hajlott, hogy jobban láthasson. Majdnem azt kellene hinnem, hogy készakarva teszi – de nem bántottam.
1841. július 1.
Délelőtt Eötvös Józseffel szóltam. Mi másról, mint a Kelet népe? Engem a nemes gróf autobiográfiája nem hagy nyugodni. Hogy annyit ír magáról, előző pályájáról, reformátori terveiről, abban a lényeget érzem. Még az olvasók sűrű megütközése e dolgon – még ez is mellettem bizonyít. Eötvös csak megerősített ebben a hitemben. Okos ésszel kezelte a gróf autobiográfiáját, mondván, ki egy nemzetet erős szavával hosszú álmából felriasztó, s első lépteiben a haladás pályáján oly dicsően vezeté, annak tudnia kelle: hogy mozdulatait egymaga nem fogja kormányozhatni; tudnia kelle, hogy újjászületésének vajúdásai között a nemzet tökéletes nyugalomban nem maradhat; hogy a legnemesebb cél felé haladva egyesek el fognak tévedni; hogy a nép hatalmas szavába sok nem tiszta hangok vegyülendnek… Hiszen a nemzetek újjászületésének nehéz processzusa nem történhetik egyáltalában minden zaj s rendetlenség nélkül; nem mindig személyek négy fal között előre kicsinált terve, nem ügyesen kiszámított taktika, nem mindenkit meglepő fortélyok kormányozhatják a nagy nemzeti haladást. Eötvös, mint mondá, maga is készül fellépni; úgy látom, nagyjában Széchenyi ellen, s Kossuth mellett.
1841. július 5.
Kossuthtal jövék össze az Ullmann ház előtt; erősen készíti Feleletét. Elmondám néki az autobiográfiáróli nézeteimet. Ő azokat részben osztani látszik, bár a gróf „önmagasztalását” nem vette kedvesen. Látja, mint én, hogy Széchenyi önéletrajzi vallomásaival úgy a nemzetélet mint a Pesti Hírlap elleni kikelés sokkal szorosabb viszonyban áll, mint hogy azokat mellőzni lehetne. De már eztán olyanokat monda Kossuth, mikre sem Eötvös, sem magam nem gondoltunk. A Kelet népében minden okoskodás azon alapszik – jegyzé még –, hogy e nemzet javulófélben levő beteg; ezen alap nem áll: és így okoskodásának egész építménye magában összerogyik. A nemes grófnak a Pesti Hírlap ellen intézett egész támadása azon tengely körül forog, hogy a nemzet gyönge lábadozó, ő pedig a hivatott orvos, ki e beteget „asszisztensei” segedelmével már 15 éve gyógyítgatja, s ki ha már nem egyedül van is birtokában az orvosszernek, mely a beteget tökéletesen helyrehozhatja, de csak egyedül az ő kezében van a mérleg, melyen fölmérhetni, hogy a gyógyszerből ez idő szerint hány mákszemnyi kell. A magyar nemzet – mondá Kossuth – akkor, midőn gróf Széchenyi István a polgári nyilvános életet oly dicsőn megkezdette, nem volt sír szélén álló vén beteg. S erre erősebb cáfolat talán nem is kell, mint éppen ama bámulatos hatás, melyet gróf Széchenyi munkái gyakoroltak, mert ezen hatásnak szoros számolás szerint okvetlenül ki kellett volna maradnia, ha a nemzetben már előre kész fogékonyság nincs, ami valóban nem halálos álomkórságnak jelensége. Gróf Széchenyit a kor szükségeinek hatalma alkalmas percben ragadta meg. Ő korának nyelvévé lőn; ő a nemzet jobbjai gondolatának szavakat adott. És hatásának titka itt fekszik.
Közbevetém, mit a gróftól nemrég magam hallottam félreértetéséről, s óvatosan kérdém: kik voltak a nemzetnek ama jobbjai, melyek azelőtt lapultak, mint a nyúl, s csak a Hitel szavára támadtanak föl? Hol voltak e fogékonyság jelei? Kossuth mindazonáltal nemigen törődött kérdéseimmel. Én azt gondolom – folytatta –, hogy e nemzet ép, ifjú, egészséges, elég erővel bíró, institúcióinak százados bajait is kijavítani; magamat pedig korántsem képzelem orvosnak.
Éjjel nagy zápor esett, erős villám s dörgés között. Aludni nem tudván, a Kelet népét olvasgatám.
1841. július 7. Estve, séta után.
Múltkor feledém bejegyezni, hogy Nógrádból s Hevesből egyszerre vevék leveleket, névnapi idvez. Nógrádi társam szól a Hírlap felől is: „Mélyen szendergő erők csak mennydörgő szavakkal ébreszthetnek munkálódásra; túlzó illedelemség s udvariaskodás által elpuhult emberek csak akkor értik az igazságot, ha sért, sebez. S nem ezáltal tett-e oly nevezetes hatást a Hitel is? Személyeknek kellett érdekeltetni, önérdekeknek fenyegettetni, hogy a Hitel javaslatai bővebb figyelmet gerjesszenek, és ellenségeskedéseknek, szenvedélyes, pártos ellenségeskedéseknek kellett támadni, hogy hazánk lakosai a haza dolgairól komolyan gondolkodni, az újkor ideáit ismergetni, s az igazságot nyomozni kényszerítődjenek.” A Hírlappal is így áll a helyzet, ez világos. Miért mondja akkor Széchenyi a „ne tovább”-at?
Hevesi barátom nem épp megnyugtató jeleneteket idéz a megyéből. Részletes boncolását adja a fél év előtt ott történteknek. Ezek nem hoznak jó fényt a pártos ellenségeskedésekre. Tudva van, mikint Heves vármegye közönsége már huzamos idő óta fejér és fekete tollas pártra van oszolva, s hogy – fájdalom! – mind a két pártnál huzamos idő óta divatba jött nemcsak választásoknál, hanem rendes közgyűlési tanácskozásoknál is tömegek nyers erejét használni. Fanatizált nyers tömegerő használtatott a vegyes házassági kérdésnek a fekete tollas párt szellemébeni eldöntésére; a tanácskozási terem vérengzés színhelyévé lőn, s nem a nagy számmal behordott bunkós köznemeseken múlt, hogy a szintúgy merő vak eszközül, de most az egyszer sokkal kisebb számban begyűjtött ellenpárt vezére s emberei csak leverettek, csak megvéreztettek, s nem egyszersmind meg is gyilkoltattak. Így a levelező. Engem e hevesi dolog megijeszte, s csak az szolgál némi megnyugvásul, hogy többi törvényhatóságainkban nagyrészt nyugalom van. De hová vezethet az ily pártoskodás tovább harapózása? A tanácskozásokban életveszélyre? A tisztválasztásokban az ólmos botok uralmára? A szenvedélyek győzelmére az észnek érvei, s a szavazás hideg számai felett? Hová jutunk, ha a haladás eszméit a nyers erő támogatásával, a vak tömegek fizikai súlyával kell diadalra vinni?
1841. július 8.
Vettem a gróftól levelet; a főispáni beiktató beszédet kívánja, hogy én készítsem el. De én még mindig a tegnapi két levél fölött használom az időt. A véletlen – jobban mondva, nevem napja – hozó őket össze, de szorosabb köztük a kapocs, mint először véltem volna.
A kimondott szó sebző nyersesége, szenvedélyeket ébresztő ereje kell a sikeres hatáshoz múlhatatlanul, s e hatás csak akkor lesz mély s megragadó, ha fölkelti az önérdek táplálta érzékenységet. Így az egyik levél.
A felébresztett szenvedélyek – így a másik – pártoskodássá, zajjá, felekezetek harcává hajlíthatják a magában jó ügyet is. Hol itt a közép? Mi a helyes dózis? Kossuth megtámadtatásával, úgy hiszem, ez igen összefügg, s politikus életünknek is egyik fő-, ha nem a legfőbb kérdése. Átok vagy áldás, hogy a való- s igazság arányának csak forrongás hevéből lehet tisztán kiválnia? Áldás, hisz különben – egy-egy nagy férfiút nem számítva – tespedés ölné el, vagy süllyesztené baromiságba az emberiséget. Átok, hisz e forrongás vad veszélyeket rejt magában. S nem azért lép e síkra Széchenyi s Kossuth, hogy ezt az ellentmondást maga alá gyűrje? Írtam félhétig. Ekkor sétálni menék, nőm, Léni, Koch a budai bástyára. 9 óra tájban fagylalttal frissítők meg magunkat.
1841. július 12.
Magamhoz vévén Walthert, 10-kor a városházához menénk. De a pénzt ki nem adták. Bajza, Vörösmarty itt ebédeltek. Szóltunk a Kelet népe felől is. A gróf szerint – mondó Vörösmarty – Magyarország pillanatai igen drágák, igen kevesek. De hogy fogjuk a szabott időt legjobban használni? Úgy-e, ha egymást gyanúsítjuk, szemrehányásokkal terheljük? Igen kétlem. Ez végre haszontalan pletykává fajulna. S hogy még egyet említsek – folytatta Vörösmarty –, nincs szerencsétlenebb hasonlatkeresés, mint emberekkel, nem elefántcsont, hanem élő, szenvedélyektől, indulatoktól forró emberekkel sakkjátéki szabályok szerint játszani akarni. S a gróf ezt teszi. Van teendő, mely iránt a többség egyértelmű, de éppen oly mértékben hanyag és tespedő, vagy elcsüggedett. Nincs-e itt szükség felrázó szavakra? Nem élt-e azokkal maga Széchenyi is? S hogy ennek már végképp ideje múlt volna, emberi gyarlóságunkat ismerve, alig képzelhető.
A költő, hazánk koszorús férfia, erővel beszélt. Magam is úgy vélem: van nagy tekintetű tárgy, s hanyag vagy kifáradt közönség, mely arról mit sem tud, sőt tudni sem akar – mely a száraz, bármi alapos okoskodásnál elaluszik. S ha most az ily tömeg idegein a szónok szenvedélyes szavainak villáma keresztül jár, felébredt figyelmök meg fogja ragadni az okokat, melyekre azelőtt nem figyeltek volna.
Osztom tehát Vörösmarty nézetét. Eszmemenetének világánál azonban már másképp látom Kossuth s a gróf ellentétét, mint a minap. Ez a vita négy fal közt el nem dönthető. A Kossuth szenvedélyes szavai nyomán felgerjedt sokaság hajlandó-e valóban e szavak értelmében cselekedni? Ez a kérdés.
1841. július 15.
Mit mond gróf Széchenyi: Ím, mi felráztuk ugyan a nemzetet; de oly vigyázva, oly ügyesen vittük a dolgot, hogy az eredmény hazánkra, s kivált nemzetiségünkre nézve a legörvendetesebb; felráztuk pedig a nemzetet akkor, midőn az halálos álmát aludta, s így az igazgatás kétélű fegyveréhez kénytelenségből nyúltunk; mi tüzeltük a katlant, míg az egészen hideg volt, s az erőmű egészen megindult. Mi az ellenben, amit ti cselekesztek? mit Kossuth tesz? Vigyázatlanul, terv nélkül szenvedélyeket ráz fel folyvást, s a nemzet szerencséjét az érzelmek karjába veti; tüzeli a katlant folyvást, midőn annak erejétől már repül a gálya. Ez nem az, amit mi tettünk; ez egészen más – mi akkor tettük ezt, mikor rá szükség volt; Kossuth akkor teszi, mikor már erre szükség nincs, midőn az izgatás idején túlestünk, midőn a felébredt nemzetet nem örökké szutyongatni, hanem bizonyos terv szerint vezetni kellene. – Körülbelül erre megy ki, mit gr. Széchenyi Kossuth ellenében óvásul mond, nehogy azokért, miket Kossuth Hírlapja hatásánál fogva okvetlenül bekövetkezendőnek jósol – úgy mint anarchiát, forradalmat, önkényt –, felelőssé tétessék a jövendő által.
Elvben ez igazságos, mert ha nem tagadjuk is, hogy az egyszer megindított mozgást nemzetnél nem lehet úgy kormányozni, mint erőműnél, szintoly tagadhatatlan, hogy annak mérsékletére, irányzatára igen sok függ a nemzet oktatói s vezetőitől, s ezek változván, mit egyik jól kezdett, a másik rosszul végezheti.
1841. július 18.
Ahogyan a Kelet népe feletti vitatásokon gondolkodom, mindinkább előmbe tolakszik egy nevezetes ellentmondás. S ez arra a tárgyra megy ki, amelyen túljutni oly nehezen vagyok képes: az autobiográfiára. Csak rész ez a gróf nagy munkájában, de, legalább szerintem, igen súlyos rész. Minden passzusa, s Kossuth minap mondott cáfolata is arra megy ki, hogy milyen volt s milyen most nemzetünk közvéleménye. A többi már ebből látszólag önként foly – mégsem értem. Széchenyi szerint mi még nemzeti életünknek csak gyermek-szakában vagyunk; a gróf előtt a közvélemény úgyszólván semmi; ahol a sokaságról beszél, ott ő rögtön szibariti állatságot emleget. Ezért ajánl finom orvosszert, ezért fél a szenvedelmektől s ajánlkozik sakkjátékosnak. De miért mondja akkor, hogy nálunk az izgatás szüksége már elmúlt; hogy nálunk a státusi nagy erőmű már megindult, hogy a nemzet halálos álmából már fölébredt?
Nincs másképp a dolog Kossuthtal sem. Előtte a közvélemény minden. Igen szereti a nép érettségét, „ösztönszerű tapintatát”, nemzetünk egészséges, friss erejét emlegetni. De akkor miért áll az izgatás, a meg nem szűnő szenvedélykeltés pártján? Miért ébreszti folyvást a nemzetet, mely hite szerint soha nem is aludott? Nem könnyű kérdések, jól tudom. De fontosak. Tán az a baj, hogy az ember, főképp a magamfajta, a hegelmód szabatos logika híve, összhangzást keresne abban is, hol azt föl nem lelheti.
Én politikához nem sokat értek, de úgy hiszem: egy nemzetről, mely ráadásként igen eldarabolt s heterogén részekből áll, nemigen lehet sommásan kijelenteni, hogy éretlen-e vagy egészséges. Ha ki honoráciorinkat, általában értelmiségünket nézi (melyhez tartózandónak magamat is büszkén számítom), könnyen elmondhatja: a közvélemény érett. Más viszont, végigszemlélve egynémely mágnásaink körét vagy köznemeseink tömegeit, éppily joggal nevezheti közvéleményünket kifejletlennek, durvának. Nincs itt egy felelet: sok mindenen múlik az. Hát Széchenyi és Kossuth? Feleletük nem azért különböző, mert egyikük jobban, igazabban látja a valót, mint a másik. Mindketten más darabját látják annak, ahhoz képest, hogy milyenek körülményeik, s milyen reformi útra, eljárásra esküsznek.
Mi tehát – hogy végre túljussak rajta – az autobiográfia lényege? Széchenyi egész múltját, összes reformi lépéseit, minden sikeres tettét felhozza annak bizonyítására, hogy közvéleményünk, nemzetiségünk jelen állapotja mellett csakis az ő modora lehet célravezető. Nem a való által igazoltatja politikai eljárását, hanem megfordítva: politikai állását hozza fel, bebizonyítandó, hogy helyesen lát. S Kossuth ugyanígy.
Magyarán: egy reformer nem úgy tájékozza magát szövevényes viszonyaink közt, mint valami Tudós Társasági ember. Pedig ha körülnézek a két testvér városban, lépten-nyomon hallom a kérdést: melyiknek van igaza, Széchenyinek vagy Kossuthnak? Választ még nem tudok, s egyre kevésbé tudok. Erre jutottam. Ki e lapokat majdan tán olvassa, elmondhatja; igen soványka eredmény.
1841. július 20.
Reggel az ellenőri hivatalban. Ebéd után tüzet gerjesztvén dohányoztam keveset; annak utána nőmmel látogatóba menék Schédelékhez. Az asszonyt még nem láttam ezelőtt. Sok jó dicséretes tulajdonai lehetnek: a szépség – annak egy vonását sem találtam. De ez saját ízlés dolga. Lehet a nem szép is derék, s szeretetre méltó. Sajnáltam a kis Izát, hogy gyermeki durcáskodásáért az atyja pofon üté és megveré. Kell büntetni a makacs gyermeket testiképpen is, csakhogy a büntetés kegyetlenség színét ne hordozza. Ennek látása kellemetlenül hatott reám e látogatásnál.
Hisz amit mi reformnak nevezünk, az úgyis csak maradékaink életére valósulhat: ez szilárd vélekedésem. De ha mi, a régi generáció, hajlítjuk el őket a rossz felé – az nem szülhet jó vért. A napnak ez esete különben igen összehangzik a vita egyik fő tárgyával: nevelésünkkel. Mi van előbb a teendők során: hazánk politikai, alkotmányos viszonyainak javítása, vagy a benne élő emberek nevelése. Ezt kérdi a gróf. Előttem igen furcsának tűnik ez a szétválasztás. Értem persze a gróf félelmét. Ha jelen politikai életünkben egyszerre olyan emberek kezdenének forgolódni, akik kiműveltek, felvilágosultak, nem is lenne baj. De nem így áll a dolog. A műveletlenek, éretlenek alkotmányos viszonyait tágítsuk meg? Hisz az képzelhetetlen zavarokhoz vezetne. Vagy megfordítva: tágítsuk elébb az értelmi kört, s a politikai szabadság majd annak tágabb létéhez igazíttassék? Nem tudom.
1841. július 22.
Hallám, hogy az ifjúság fáklyás zenével ünneplé Kossuthot a minap; s többen Széchenyit szidalmazák. Erősen fájt e hír, de némileg megnyugtatott, hogy maga Kossuth volt, ki az ifjakat csendesíté. Mondván többek közt (mi e polemia nevezetes tárgya is), hogy ő épp Széchenyi irányának folytatója.
1841. július 25.
Széchenyinél minden oda pontosul, mit nevezetes autobiográfiájában fejteget; hogy nemzetünk gyermek még; haladna már, de nem tudja, miként. Mi vezeti a gyermeket? Esze talán? Nem: szíve, s érzelmei. A gróf szerint Magyarországban százszorta több az érzelem, mint az értelem, pedig csak e második segíthet által egy nemzetet az alakulás krízisein. Ítélete szerint nem is közvélemény a mienk, hanem „ítélni nem tudó és inkább szívének engedő, mint eszét fárasztani szerető sokaság”. Ezért kárhoztatja a szerkesztőt, hisz – ahogy írja – „a hetenkénti két újságlap meg nem szűnő ingerlésben tartja a közönségnek nemcsak érettebb, de ily eledelhez el nem készült nagyobb részét is, miképp oly hatással van, mint a pezsgő és fűszer, mely naponta nyújtatik”. Mindez pedig a grófot igen emlékezteti a közelebb Európában, főleg Franciaországban történtekre. (Vádjának summája a Hírlap ellen – bár azt csak mint modorbeli eltérést tünteti fel –, hogy Kossuth „egyedül az által, hogy a képzelet s gerjedelmek fegyverével dolgozik, s nem hideg számokkal, vagyis, mint a közéletben a bévett szójárás szerint mondani szokták, a szívhez szól, ahelyett hogy az észhez szólna” – egyedül ez által tehát romlásba vezeti a magyart.)
A gróf figyelmeztető kérdést tesz tehát: „mert másutt rosszul mentek a dolgok, és a ki nem fejlett népek fölött tévedésből, vagy előbbi tapasztalás híja miatt az értelem világa helyett mindig az érzelem világát gyújtók fel,… azért nálunk is így menjenek? és tán mi is éppen oly keserű könnyükkel s tán még éppen annyi embervérrel is vásároljuk meg a célszerű s általános polgári állomány állásit, mint a földgolyónk előttünk járt népei?” Magvas kérdések, de csak ha tisztázzuk: mit tesz ész és szív politika különbsége?
1841. augusztus 1.
A bevásárlandó tűzifát néztem Jósával és Radniccsal, majd délig. Délután Josefina, Léni és én sétaképpen a Gellért hegyre menénk. Gyönyörű kilátásunk, s az idő kedvező vala. Estve színházba menénk. Első felvonás után kimenvén, igen szépen láttam ragyogni a csillagokat. Második s harmadik felvonás alatt a Tudós Társaság páholyában valék Bajzával és Vörösmartyval. Előadás után szóltunk a Kelet népéről is; annál inkább, mert ellene föllépni készül Vörösmarty is. Én az ész és szív iránt tettem kérdéseket neki. Valósággal mint poéta válaszolt: Mi a cél, melyet hazánkra nézve elérni akarunk? – kérdé. A lehető legnagyobb résznek alkotmányos útoni boldogítása. Mi sürgeti ezt? A honszeretet. S ezt mi sugallja, mi önti belénk? Az értelem? Alig hihető. Melyik skót vagy svejci fogja megmondani, miért szereti annyira hazáját? Egy rokonnak látása, hangjai az egyszerű dalnak, mit kis korában hallott, lelke elé idézi a kedves honi földet. A szeretetet bajos elemezni. Mert hányszor akadt fel az értelem a maga kiszámolásával? Hányszor retten vissza a kivihetetlenség előtt? S mivé lenne, ha a szívnek tartós szeretete örökké szem előtt nem tartaná a célt, mely felé nemesült érzelmeinél fogva vonzódnia kell?
Vörösmarty szép nézetei ész és szívről immár enyémek is. Hisz költők vagyunk – legalább ő az. S épp mi felednők, hogy a művészetek föladata az érzelmet nemesíteni, s mintegy betölteni azon hézagokat, melyek a legjobb törvény, intézvények, az erkölcstan legszorosabb szabályai között örökké üresen maradnak? hogy művészet nélkül magasabb nemzeti érzelmek nem vernek gyökeret?
1841. augusztus 8.
Tovább gondolkodóm ész s szív felől. Hisz más szempontok is sürgetően szólnak amellett, hogy a szívet az értelem nem nélkülözheti. Egy részben – épp mi a művészeteket illeti – a grófnak is vallania kell ezt, s ő, ki irodalmunkért annyit tett, Anglia emlékeiről oly lelkesedéssel szólt, bizonnyal vallja is. Másért van ő a szív ellen. Széchenyi azért látszik az érzelmiség túlnyomósága ellen kikelni, mert magának e részben buzdításra szüksége nincs, egész élete egy nagy dicsőítő szenvedélyből állván: szolgálni nemzetének. De mit tegyünk a nagy közönséggel? mely inkább érzeleg, mint érez? melynek nemcsak értelmi felvilágosításra, hanem érzelmi nemesítésre is szüksége van? Itt vagyunk, s ismét a dolog lényegénél: a sokaságnál. Nem a szív ellen kel ki a gróf, hanem a sokaság ellen.
1841. augusztus 14.
Szabolcs tisztújításáról vettem levelet, nem épp megnyugtatót. Komoly vérengzés hál'Isten nem volt, de ha az ily alkalommal összecsődülni szokott vegyes kedélyű néptömeg egykét éjjeli kalandor csapatainak rakoncátlankodásain, ily száraz és szeles időben égő pipákkali csatangolásain kívül még azt is meggondoljuk, hogy ezen összejövetelnek a népet oly igen természetesen csiklandozó orzási vagy rablási viszketeg következtében, két nagykállói lakos – egyik ugyan életének, másik pedig vagyonának (gubájának) védelmezése közben – lett áldozata; ha mondom mindezt meggondoljuk, lehetetlen nem óhajtanunk: bár rendeztetnének el minél hamarabb a tisztválasztások oly elvek szerint, mellyek midőn egyrészről a választási szabadságot csorbítatlanul hagyják, másrészről az erkölcstelenség és szenvedelmek durva kitöréseinek elejét vegyék.
1841. augusztus 15.
Mindjárt ebéd után kért nőm, használnók meg a gyönyörű szelíd napot, s mennénk valahova szabadba. Elhatároztuk a Váci út melletti temetőbe kocsizni, s ott Kisfaludy Károly sírját keresni fel. Nőm, Léni, Vörösmarty, Muki s én, elindulván az utcán, a gróf Károlyi ház mellett Eötvös Pepivel találkozánk, s ő is azonnal hozzánk szegődvén, két fiákert vevénk, s a temetőbe kocsizánk. Oda ezer meg ezer ember gyalogolt ki ez nap, kivált a nőnembeliek a legtarkább vegyületben. Öltözetük többnyire piperézett s pompás. Így zsibongott a nép a sírok között is, beszélgetve, dohányozva, imitt-amott kacérkodva is. Eötvös elmondá, tán egy hét, s kijön füzete a Kelet népe ellen. Előadám neki ész és szívrőli nézeteimet. Azokat nagy részben helyben hagyta. De hozzátette még: a szív és észnek egymástóli elválasztása nem vezethet nagy rezultátumokhoz, s itt meggyőződéshez már csak azért sem juthatunk, mert az alap oly valami, miről mindenki más fogalmakat képez magának; mert mindig lesznek, kik azt, mit ezeren a szívnek tulajdonítanak, az ész eredményeinek nevezik, és viszont, a szívnek tulajdonítják azt, amit mások ész hiányának neveznének. De a grófot a nemzetek történetei sem igazolják: úgy a miénk sem. Töröljük ki történeteink könyvéből mindazt, mit a szív magas lelkesedése tett, s vajon mi marad annyi véres lapjain más, mint nyomorúságunk, más mint szolgaság és szégyen!
Néztük a sírok körüli népgyűrűt; láttam többeket, kik égő viaszgyertyácskákat gyújtának kedveseik sírja fölött, a sírdombon ülve, térdepelve, hangosan és csendesen imádkozva. Néhol friss virágkoszorúk valának a keresztre akasztva. Fölkerestük Kisfaludy sírját (elég hosszas keresés után), s ott állánk egy ideig. Aztán gyalog menénk az áradás elleni gáton a városligetbe. Utunkban tovább beszélgettünk. Eötvös igen jeles ész, sokat monda, mi engem meggondolásra kényszerít. Felhozó Széchenyi támadását, miszerint a kossuthi „szívborjadzás” az érzelem köréből működik, s nem más, mint az, mely után indultak a revolucionárius franciák, Dantontól St. Just, Marat, Robespierre-ig. Eötvös egészen a gróf ellen fordítá a dolgot, mondván: a francia respublika – Marat, Danton, Robespierre-jeivel, kiket én nem a szív, de az ész embereinek tartok, mert érzemény nem vala, mely őket respublikai bálványoknak hozott áldozataikban visszatartóztathatná – hová lett? S vajon bízhatunk-e még az ész hideg számolásaiban? Hisz, ha civilizációnkat veszélyek fenyegetik, nem túlzó érzékenység, hanem inkább a kétszer kettőnek túlvitt bálványozása okozandja e veszélyeket!
Amit Eötvös mondott, nem foghatám meglepődés nélkül föl, de határozott szándékom tovább gombolyítani a szív és észrőli gondolatok fonalát.
1841. augusztus 16.
Ahogy a hírlapot látom, Kossuthot sem hagyta egészen érintetlen a gróf megtámadása. Nemcsak, mivel e lap újabb időkben valamivel hátrább lépett az izgatásban, s inkább ténylegességekkel foglalkozik. A közelebbi napokban a szerkesztő olyat is leírt, amely nem születhetett volna a szív és ész körüli vitatások nélkül. Magányos életünkben – írja Kossuth – csaknem minden lépésnél, s gyakran igen is fájdalmasan tapasztaljuk, hogy emberek, gyarló emberek vagyunk, s mint ilyenek, tökéletes művet sohasem alkothatunk: minél fogva a világon minden törvénynek, minden institúciónak, minden alkotmánynak, minden országlási rendszernek van árnyék- és fényoldala; még a legjobban is van valami rossz, s még a legrosszabban is van valami jó. De gyakran történik, hogy ezt felejtjük: ha valamely institúciónak árnyékoldala ötlik szemünkbe, feledjük annak fényoldalait. Van, ki megolvasván Athene történeteit, elborzad a népszabadságtól, mely oly kegyetlen, oly igazságtalan tudott lenni, de elfelejti, mily gyönyörű jeleneteket idézett e szabadság másrészt elő. Apáink láták Frankhonban a féktelen népszenvedelmek legirtózatosb kicsapongásit; de egy bőszült forradalom megdühödéséről gyám-okot vonni minden néphatalom, minden népszabadság gyanúsítására éppoly boldogtalan hiba s tévedés, mint hibázna, aki egy Néro, egy Caligula miatt ellensége volna minden monarchiai országlásnak.
1841. augusztus 30.
Egyet-mást végezvén, Szemere Pál jött hozzám, Eötvös Pepi báró füzetét hozván gróf Széchenyi ellen, s Kossuth mellett. Azonnal olvasásához fogtunk. Szemere itt ebédelt. Délután ismét olvastunk, közel 7-ig, közben. észrevételeinket elmondva.
1841. augusztus 31.
Olvastam báró Eötvös füzetét. Hozzám jővén a gróf, volt alkalom erről is szólni. Csodálkozott, hogy nem tartom egészen jónak. Igaz, sok minden nem tiszta nékem abban. Nem mintha Széchenyi gróf mellett volnék, ki szívről és észről úgy beszél, mint tűz és vízről: mindeniknek megvan működési köre, és soha össze nem vegyülhetnek. Szív, érzelem, szenvedelem – neki egyremegy. De Eötvös sem oldja meg a dolgot. Nézetem szerint azért, mert a Kelet népe e tárgyróli fejtegetéseit mint hamisakat könnyedén félrevethetni hiszi. Pedig a fölényességre itt nincs joga: szív és ész ellentéte mélyén tán rejtezik egy-két alapos kútfő; melyekhez legalább szerintem maga a báró ott férkőzött közel, hol a francia revolúciót idézte. Nem igen szeretjük emlegetni e rút és utálatos időket – de csudálatos módon most beleütközött Széchenyi is, Kossuth is, Vörösmarty és Eötvös is. Mi lehet ennek oka? Az a baj tán, hogy a reformi célokat eszükkel fölfogó meggyőződöttek – kikben persze a hazáért égő szív is dolgozik – oly kevesen vannak? Vagy mégsem? A Széchenyinek fáklyás zenét adók, a Kossuthot felköszöntők tán nem a reform hívei? Ezt szinte félek kimondani. A sokaság, ha nem is tudná lépésről lépésre érteni a reform folyamát, mégis ennek sarkalatos támaszát jelenti. S lehetne-e akármi eredményre vergődni e támasz nélkül: mondjuk Bécs ellen?
1841. szeptember 1.
Jött hozzám Szemere, már gyertyavilágnál. Együtt menénk a színházba, s bár jókor jövénk oda, oly teli volt minden, hogy már alig lehetett beférni: Szemere tehát a Kaszinói, én a Tudós Társasági páholyba menék. Peleskei nótárius adatott. Annyi sok ember tódult a színházba, hogy többre nem emlékezem. Vásári idő volt, s innen a sokaság.
Egész úton hazafelé azon gondolkodám, mi fekszik ész és szív ellentéte mögött. A történelem analógiái itt mit sem érnek: ezt Széchenyi, Eötvös és Kossuth egyformán bizonyítják, akaratlanul is. Hisz egy és ugyanazon korszakot is egészen különböző színben látnak: egyik a szív, másik az ész túlnyomóságát fedezi föl benne. Ha a dolog velejét tekintjük, mégis ugyanarról beszélnek. Félre hajlanak-e a reform szent céljai, ha kitűzői az emberi sokaság közt keresnek támaszt? A sokaság közt, melyben legtöbben óhajtják tán az átalakulás sikerültét, de ahol a részvétel szenvedelmei az egész reformot sírba dönthetik. Kossuth ma kimondta a lényeget: az országlár előtt az emberek a számok, melyekkel operál, de ezek az emberek az operációnak egyszersmind céljai is. Mi a teendő ilyenkor? Reménylem, közelebb megfejthetem.
1841. szeptember 5.
A reggelinél kedvetlen szókat mondék nőmnek, hogy Léni s a házi cselédek nem tartanak rendet. Aztán írószobámban egyet-mást végeztem. Ismét tapasztalhattam: ha kit valami foglalkoztat, unos-untalan abba ütközik, ha nem akarná, akkor is. A költözködés közt széthányt könyveimet rendezgetém, s Rousseau Contrat Socialjába (Társadalmi Szerződés) pillantva, épp e helynél ütém föl: „Hogy egy alakulóban levő nép kedvét lelje a politika egységes elveiben, és kövesse az állambölcsesség alapelveit, ehhez az volna szükséges, hogy az okozat, ok lehessen; hogy a társadalmi szellem, melyet az alkotmány teremt, megelőzze magát az alkotmányt, és az emberek már a törvények létezése előtt olyanok legyenek, mint amilyenekké a törvények által kell válniok.”
Itt fekszik ész és szív dolgának ha nem is megoldása, de veleje. A gróf számára lehetetlen, amit Rousseau kíván. Tudja azt is, hogy aki úgy tesz, mintha ez lehető volna, végveszélybe sodorja a reformot, az alkotmányt: hisz ezeket a régi emberek kénye-kedvének s önző szenvedelmeinek szolgáltatja ki. Kossuth másképp lát: ő hiszi, hogy a reform – melyet szerinte a sokaságnak támogatása nélkül végbe vinni senki sem képes – fokozatos lépései közben maga a sokaság is egyre változik. Ezért a tömegnek majd érzelmeire, majd meggyőződésére lehet s kell is építeni a reformernek. Ész és szív, morál és politika, valóság és képzelet Kossuth szemében összefüggő dolgok: bennük a reformerek és a sokaság kapcsolata jelenik meg. Kinek van igaza? Most már tudom, azt csak a jövő mutathatja föl.
1841. szeptember 7.
Délelőtt 10 órakor a Kisfaludy Társaság ülésére menék. Jelen voltak pedig: Fáy András mint elnök, Vörösmarty, Bajza, Szenvey, Schédel, Helmeczy, én s Tóth Lőrinc mint jegyző. Holmi pénzbeli számítások is történtek a jövő évi intézkedhetés iránt. Továbbá fölszólítattak a jelen volt tagok, hogy egy történeti Balladára témát mondjanak, mely a jövő évi ülésben lenne megjutalmazandó s fölolvasandó. Ki ezt, ki amazt adá elő. Mondék én is kettőt, az egyik mindjárt mostanra fogadtatott el. Témája ez: Első Géza királyfi s Magyarország harmadrészének vezére, a birtoka, méltósága, élte ellen is hitszegéssel törekvő Salamon királynak, bár ezt hadával egészen megronthatná, a haza nyugalmáért s hogy polgári vér ne ontassék, a koronát és uralkodást az önmegtagadás legszebb diadala közt, oltár előtt harmadszor is átengedi.
1841. szeptember 8.
Megjelent Kossuth Felelete. De még nem olvasám, mert szemet szúrt nekem valami a mai Hírlapban. Nem nyughattam, míg a Kelet népét is fellapozva, ki nem tisztáztam. Ezt írja Kossuth: „A nemzet között az ébredésnek szelleme leng, s ez a nemzetélet fejlődésének olyan stádiuma, melyen okvetlen által kell esni, mint férfiúnak az ifjú koron; s ha néhány év előtt ostoroztak, hogy induljunk már: nem kellene most új meg új gátat emelniök, új meg új sáncot húzniok az indulók elibe; s ha tán egy vagy kettő sebesebben mozogna is, nem kellene újabb meg újabb korlátok közé fűzniök a nemzetet, mert hiszen míg a gondolat törvénnyé válik, amíg az ige testté leszen, annyi elpárolgáson megy keresztül, annyi retortákon űzetik a vegytani processzus, miszerint rohanástól, elhamarkodástól tartani nincsen semmi ok.”
Nem vizsgálva most, hogy kinek címeztettek e sorok, van bennük egy igen fontos tétel: hogy a reformi átalakulás valamely kémiai, vegytani folyamathoz hasonlít. Kossuth – emlékezem – ezt a hasonlítást már többször használó lapjaiban; de csak most, a Kelet népe olvasta után tűnt szemembe. Ha tán igaz is, hogy csak modorban különböznek egymástól a vitázók, igen meglepő a különbség a reformot illető fölfogásuk alapjaiban. Mert a szerkesztő vegytani hasonlításával szemben a grófnál egészen más elvű s következtetésű analógia áll: a mechanika.
Széchenyi kezdettől a „jól megindított honi mozgonyról”, majd a Kossuth által „minéműségén túl csigázott erőműnek kibiccenéseiről” beszélt, melyek „lassú rendbehozás helyett, némi rugók rögtöni megzsibbasztása, és némi szelelők elhirtelenkedett becsukása következtében még nagyobb bicegésekre fajultak”. Ez a hasonlítás végighúzódik a Kelet népén. A gróf ennek segítségével jelzi múlt és jelen különbségét is: „Valamint azelőtt, még mikor holt hideg vala az erőmű, tüzet lobbasztani, azt hevülésre bírni és a részeket mozgásba hozni volt a feladás: úgy most, miután az erőmű már forog, és égényben, tüzelőkben, fúvókban, hála az égnek többé éppen nem szűkölködünk, sőt a felébredtek fűtnek mindegyre…, miután ez így van, nehogy az erőmű ingadozzon, vagy éppen – mitől az Isten őrizzen – a katlan égben pattanjon,… az van a teendők során, hogy az erőmű részei közt megszűnjék minden recsegés, minden csikorgás,… a gőz pedig oly elrendezéssel használtassék, miképp minden felesleg rögtön elpárologva legkisebb kártétel nélkül, a szabadon lelje útját.”
Kossuth szerint az átalakulás vegytani törvények, Széchenyi szerint mechanikai szabályok közt megy végbe. Igen fontos különbségnek tartom ezt, ha egynémely hasonlóság – pl. a felesleges energiák elpárolgására szolgáló szelep, ill. retorta – felfedezhető is. A két férfiú gondolkodása, s ezt a fentiek megmutatták nekem, a legalaposabb eszmékben is különbözik. S mi következik ebből? Leírnám, ha tudnám, s ha nem nyomna el az álom. Két hét óta költözöm ugyanis folyvást, Üllői úti lakomból be a Károlyi házba.
1841. szeptember 9.
Gróf Károlyi megérkezvén Fótrul, hova tegnap délben ment ki, vele értekeztem egyről-másról. Írószobámba jővén, kérdé, jó lesz e így, amint van. Többi közt mondám: ha tudnám, hogy állandó lakásom lesz ez, ahol vagyok, kifestetném a szobákat, nagyon sok baj lévén a meszeléssel. Azt felelé ŐNagysága, hogy ez tőlem függ, itt maradjak-e vagy ne: neki úgy látszott, hogy jobb szeretek odakünt, az Üllő utcai házban lakni. „Uram, én ott fogok lakni, ahol nagyságod szállást ad; némely tekintetben, miért tagadjam, nyugalmasabban valék ott; ide csak azért nem kívánkoztam, mivel senkinek útjában lenni nem akartam.” Sokat beszéltünk még egyebet is, s mi előtte ŐNagysága a szobát elhagyta volna, azt nyilatkoztatá meleg szívességgel, hogy Bécsben készült új házibútoraim árát az ő pénztárából vegyem ki, s fizessem akkor, midőn a körülmények megengedik. Megköszöném kegyességét; én, mondám, ŐNagyságának terhére lenni nem akarok, de másnak sem; még annyi erőm s tehetségem van, hogy magamnak szerezhetek: eddig is azon ügyekeztem, hogy ŐNga különbséget lásson köztem és más szemtelenek közt. – De újra meg újra ismétlé ajánlatát: elfogadtam, s annak idején használni fogom.
A Kelet népében igen szép allegóriára bukkantam. A gőzgépről, a mechanikáról szól, s mutatja, mily mélyen gyökerezik e gondolat Széchenyi terveiben. Ezt írja a gróf: „Számosb évvel ezelőtt Hamburgból Amszterdamba utaztam gőzösön. Nem kevéssé göröngyös volt a tengeri út, mert nagyon fújt a szél. S így lőn, hogy én szárazföldi magyar sem voltam igen jól, de tűrtem, vártam, és végre bizonyos angol erőművessel keveredtem beszédbe, ki már azelőtt nem kis hírnévre kapott, s pedig mert Párizsban bizonyos nagy gőzönyt – mely igazi remekmű vala, de mozogni sehogy sem akart – csak szaporán mozgásba hoza, és ez megakadás nélkül működik is azóta. Lehető legjobb teória után volt készítve az egész, és az egyes részek is hibátlanul végezve, csakhogy, mint mondom, működni nem akart. Bezárta ennél fogva a gőzerőmű-épület körébe a felhozott műves magát – és egyedül magát, mert mesterségét a legalantabb fokon kezdvén, még reszelni, ráspolni is mesterileg tudott,… –, bezárta egyedül magát mondom néhány órára, míg végre kilép, s »tüzeljetek most« – ezzel köszönti a nagy számban künn álló francia machinistákat. És felségesen forgott a mű, s ki lőn fizetve a fényes jutalom…
»Ugyan mit csinált rajta, hol volt a hiba? – így kérdezém –, ugyan mondja meg nekem.« »Itt-ott egy kis csavar igen is meg volt húzva, itt-ott pedig kelletén is túl fityegett; ebben van az egész« – és ez lőn az egész felelet is.„
1841. szeptember 10.
Általtanulmányozván Kossuth Feleletét, meg kell lepődnöm. Ha a vitázók terveit, programját vetjük egybe, kiviláglik valami. Széchenyi csupa „nem”; csupa töredezettség, csupa óvás. Kossuth – pedig ő a védekező – csupa program. A cél persze mintha ugyanaz volna.
1841. szeptember 11.
A gróf minap idézett mechanika-allegóriája, Kossuth vegytani felfogásához hasonlítva, mélyebb különbözőséget mutat, mintha csak a programokat nézzük. Nem olyan valami ez, ami közöttük nyílt vita tárgya volna; az ellentét itt a mélyben húzódik: a társaságról, a státusról, a reformról való nézetük alapzatában.
Kitűnik a különbség, ha magam elé képzelek egy akármily bonyolult gőzgépet. A hozzáértő számára ez egészen átlátható; csavarok, fújtatók, emeltyűk, szelepek rendszere, s mindnek megvan határozott föladata. S bármily ravaszul összeszerkesztett mű az egész, működése egyszerűen visszavezethető alkotó részeinek funkciójára: a csavarok szorosabb vagy tágabb létére, a szelepek jó vagy rossz működésére, a vízgőz hevültségének, feszültségének fokára. Az egész e parányi részek helyes munkáján fordul meg. A helyes működés nem változtat az alkotó részeken: a legbiztosban, legszebben dolgozó gőzönyben is rugony marad a rugony, lánc a lánc, amíg csak az egész forog; szerepük egymással föl nem cserélhető. A hozzáértő számára – Széchenyi történetében ilyen az angol mozgonyár – itt nincs ismeretlen elem, nincsen „x”, hisz minden résznek megvan pontos funkciója. Csak persze – s itt a gróf magamagáról szól – bizony kelletik a dologhoz egy ilyen hozzáértő ember; egy átlátó ész, egy ügyes kéz, mely a hibákat kiküszöböli.
S mi a helyzet Kossuth kémiai fölfogásával? Ott bizony minden nehezebb. Hisz vessünk csak valamely edénybe – amelynek tartalma előttünk az utolsó cseppig ismert, s csupa békésen egymáshoz simuló szerekből áll –, vessünk hát ebbe csak egy apró anyag-szilánkot azok közül, melyek hatását nem ismerjük teljesen, s egész kiterjedésében. Az addig csendben pihenő lombik egy perc leforgása alatt a legzajosabb fermentációba mehet át, egészen a szétpattanásig. Fogjuk most retortába a maradékot, s vizsgáljuk. Az eredmény meglepő lehet: az eredeti alkotórészek a vegytani atyafiságok természete szerint egészen megváltozhattak; a régi anyagokat nem leljük többé, csak csupa egészen újat. Így néz ki Kossuth „chemikopolitikai” lombika. Itt nem kalkulálható minden a maga egészében, itt bizony van „x”, van ismeretlen tényező, itt fönnáll a robbanás veszélye, s az alkotórészek itt nem maradnak, amik voltak.
Ezzel a gróf nem tud megbarátkozni. Azt írja: „Ha mostani állásában szoríttatik a magyar az újjászületési forradalom lombikába, és a végett, hogy aztán abbul újraöntve, szebb alakban lépjen ki: meglehet ugyan, egészen újjászületve lép abbul valami nemzet ki, de a magyart hiába fogja keresni az ily műtételt kísérlő vegytanár a lombikban.”
Kezdem hinni: nem a kimondott vitakérdések itt a döntők; nem egyszerűen „modor” vagy program dolga forog a szőnyegen. Többről van szó: a gróf és a szerkesztő egész gondolkodása, mi itt harcban áll.
1841. szeptember 12.
„Az Istenért, csak ne keverjük össze a szerepeket!” – ez Széchenyi gróf legtöbbet hangoztatott óvása a Hírlap s annak tábora ellenében. S beszél a gőzöny rugonyáról és láncáról, melyek csak a maguk funkciójában munkálkodhatnak, a másikéban nem. A Kelet népe szerzőjének minden figyelmeztetése, minden nézete erről a tőről fakad. Valamint – mondja – egy forintot egyszerre erre s arra nem fordíthatni, s így ez, mint valami lehetetlen, matematice el van tiltva; szintoly kevéssé fordíthatni időt, értelmi súlyt, s kiállító tehetséget is erre, arra, s mindenüvé egyszersmind, hanem szoros igazságilag… mindezt csak egy tárgyra költhetni el egyszerre.
A gróf, úgy érzem néha, oly fokon követeli a tisztánlátást, a szenvedély nélküli cselekedetet, hogy értük még a valót is hajlandó egyszerű képletbe vonni. Mindez csak úgy lehetséges, ha nem számol a közvéleménnyel, a sokasággal. Azt mondja: magyarosodást, közcsinosodást, s alkotmányunk tágabb alapokra tételét – minthogy ezek még most is némileg s bizonyos esetekben teljes ellentétben léteznek egymással – nem eszközölhetni egyszerre. Kossuth így nem gondolkodhat. Hisz legfőbb támasza, reménye, istene a közvélemény, s a közvélemény mindezeket egyszerre óhajtja, nem hagyván megszabatni magának, hogy mily szükségeket érezzen. S annak számára, akinek a sokaság eszköz is, és nemcsak a reform célja, elhanyagolhatatlan a közvélemény óhajtása. A Hírlap megannyi cikke pedig ennek adott hangot. Szimpátiám, nem tagadhatom, e részben a szerkesztőé. De kérdés: nem rejt-e veszélyeket az ilyen állás? A gróf szerint igen. Könyvének vannak passzusai, hol Kossuthot egyenesen tragikai alaknak látja s jósolja. Hangot adni a közvélemény sokféle kívánságának, s ezzel folytonosan növelni a Hírlapot olvasó publikumot, azaz – Kossuth szerint – a reformok táborát: ez eddig rendjén van. De nem válhat-e a szerkesztő azoknak rabjává, kikre támaszkodni akar? Széchenyi látja: a publikumát növelni akaró Kossuth – egy olyan országban „hol százszorta több az érzelem, mint az értelem”, vagyis ahol a közvélemény nem elég érett –, bizonyos „árut” kénytelen a sokaságnak adagolni, mégpedig olyan fajtát, amelyik a legkelendőbb. A végső kérdés tehát: lehet-e egyszerre nevelni s növelni a közönséget? A gróf ezt nem hiszi, szerinte minden, mi a státusi építmény része – így a Hírlap, s a közönség is –, csak egyféle szerepet játszhat. Kossuth a kettőt együtt kívánja. Adja Isten, hogy úgy legyen. Úgy lesz-e? csak a jövő fejtheti meg.
1841. szeptember 14.
Ma reggeli 4 órakor a grófné szerencsésen fiat szült. A gróf jókor magához hívatván, kéreté általam nőmet, menne a grófnő nevében kegyelmet kérni azon katonának, ki háromszori szökés miatt halálra ítéltetvén, tegnap óta a siralomházban van. Befogatván kocsijába, elkísérém nőmet, ki a gróftól egy pár sor írást vitt azon katonatiszthez, kinek e szerencsétlen fölött halál s kegyelmezési joga van. Duodo, a katonai elöljáró (nem régiben kapitányból őrnagyságra emeltetett) biztató szavakkal bocsáta el magától, délután pedig rövid, de igen szíves levélben tudtára adá a grófnak, hogy e szerencsétlen a grófné közbenjárása és szülése tekintetéből kegyelmet nyerend.
1841. szeptember 15.
Mindenki erősen támadja a nemes grófot, hogy éket vert a haladás hívei közé: azt végezvén tehát, melyről ő maga vádolá Kossuthot Hírlapjáért. A konzervatív rész hívei persze ennek egyenesen örülnek. S most eléáll Kossuth, ki nem félti a reformi részt az elosztástól. Vélekedése mögött, úgy érzem, újra csak ott áll a „kémia”. A szerkesztő ezt írja Feleletében: Ha előtérbe kerülnek az alkotmány kifejtésének részletkérdései, „igen természetesnek találom, hogy a magyar polgári bajnokok dicső sora, mely a vész napjaiban törvény s alkotmány mellett érckebellel állott, mint egy férfiú, apró töredékekre fog megoszlani, s az általánosan magokénak vallott elvek alkalmazásából egyik többet, másik kevesebbet, egyik gyorsabban, másik halkabban akarand. Ha ezt az oppozíció megoszlásának nevezzük – hogy e megoszlásnak előbb vagy utóbb okvetlenül el kell következnie, arról meg vagyok s mindig meg voltam győződve. De a jogai védelmére mindig kész magyar, bár a haladási kérdésekben száz frakcióra oszlanék is, mindig egy tömegben fog összeforrni, valahányszor jogot és alkotmányt védeni kell.” Így Kossuth, s gondolata a vegytan formáján képzelt társadalom-kép szép experimentuma. Az oppozíció e képben kettős természetű: száz frakciót hord magában, ugyanakkor, ha kell, eggyé is tud válni. Egyesíti haladás és jogvédelem kettős feladatát. Gondolom, Kossuth alapelveinek egyike ez, s magában helytállni is látszik. Azonban politikánk – s benne az ellenkező árnyalatok kifejlése – csak gyerekcipőben jár még. Mi történne, ha az ellenkezések oly erőssé válnának, hogy az egy pontra vonódás lehetetlenné válnék a sérelmi ügyekben? Ha az átalakulás kémiai processzusával járó ingerültség s lelkesség olyan fokot érnének, ahol immár nincs kibékülés?
1841. szeptember 17.
Naplóm lapozgatám ma is, mint már szokásom, s látom, mily hosszú ideje már csak a gróf „mechanikájával” s a szerkesztő „kémiájával” foglalkozom – oly erősen elragadott a fontolgatás szelleme. Pedig zárnom kell gépelyről s vegytanról szövődő elmélkedéseimet, hisz vár még Kossuth Felelete – s ki tudja mi még? Summája annak, mit e tárgyról eddig följegyzék ennyi: A gróf s Kossuth egészen másképp látják honunkat, mihezképest mások átalakulási terveik is. Ez a különböző látás – mutatja a mechanika és a vegytan dolga is – nem a felületen látszó, hanem gondolkodásuk legmélyén húzódik meg. Úgy vélem azonban, habár ebben tán némi önmagasztalás is lehet – nem egészen vannak világos tudatában annak, hogy miben is különböznek. Amit erről Kossuth a Feleletben sejtet, az durva egyszerűsítés, s nem hihetem, hogy ő maga higgye is. Azt állítja ugyanis, hogy Széchenyi „közvagyonosság útján akar vezetni a közszabadságra” – nem pedig fordítva. Ilyet Széchenyi, úgy gondolom, sose vallott. Persze amit ő állít kettejük modorának különbségéről s elveik ugyanazonosságáról, igen kevés, s alapjában senki sem hiszi. Mások szerint az ellentét ott fekszik, hogy Széchenyi az „angol iskolához”, Kossuth pedig a franciához húz. A vita folytában kiderült e nézet helytelensége. A szerkesztőtől határozottan idegen a revolucionárius iskola, minden túlságaival együtt; de Széchenyi sem hiszi, hogy a kelet népét angol receptre lehessen átformálni.
De akkor mi a különbség, mi a heves, ingerült vitatást okozó eltérés? Lássuk elébb az egyezéseket. A vitatkozók célja – ezt váltig állítják, s lehet is benne valami – egy: félig-meddig feudális nemzetünket biztossá, valósággal korszerűvé tenni, a benne élő embereket pedig jóra csábítani, megváltoztatni, hogy a lehető legnagyobb rész megtalálja boldogulását. Ez persze csak a végső s igen messzi cél lehet – valósultát tán csak maradékaink élvezhetik majd –, s mai napság a legkülönbözőbb politikai nézetek ágazhatnak belőle. Most jönnének a különbségek; megfejtésüket nyugodtabb napra, vagy még inkább éjszakára hagyom.
1841. szeptember 19.
Ma igen nevezetes fölszólalást olvastam a „Világ” című lapban. Mint tudva van, e lapot rövidebb ideje gróf Dessewffy Aurél kezeli, szándéka szerint egyenesen a Hírlap ellen. Ő a nagy hazafi s irodalompártoló Dessewffy József grófnak a fia. A Kelet népe vitához csatolt nézetei fölöttébb érdekesek. Nekem valósággal segítségül jöttek, ha megfejteni akarom a vitázók nézeteinek különbségeit. Aurél gróf legelsőbb is – s igen helyesen – kihámozza e polémia gyökerét a sok balvélekedésekből. A vitatás fő tárgya neki e kérdésben tűnik fel: micsoda elvek szerint lehet jelen körülményeink közt e hazában a közvéleményt kezelni? Igen igaz e meglátás. Modor és taktika, ész és szív, alkotmányosság és nemzetiség ellentétes látása, mind-mind itt gyökerezik: a közvélemény, a sokaság eltérő kezelésében.
1841. szeptember 23.
Sokat köhögtem az éjjel. A festő megtekinté szobáimat, hol szükséges az igazítás. Radnicsot Vörösmartyhoz küldém mondani, hogy a tegnapi meghívásra nem mehetek ma Fáyhoz. Kostyál egy zöld zekét küldött mutatóban. Négy óra tájban kimenék sétálni az új épület felé; onnan keresztül a Terézia városba, túl a templomon, az újonnan hagyott piacon. Nagy szél volt. Lefekvés előtt a Világot olvastam. Gróf Dessewffy nézetei nem enyimek, de bámulom okosságát. Ezt írja Kossuthról: „Van-e nagyobb szerencsétlenség státus emberre nézve, mint hajlam, szabad választás, vagy körülmények által nyújtott oly helyzet, melyben agitáció útján, »alulról felfelé« vala kénytelen változtatási eszméinek sikerét eszközleni? – Hogy ezeknek csak csekély részét is kivihesse, hogy a felsőbbséget engedélyekre késztethesse, kénytelen izgatáshoz nyúlni, a fennálló rend ellen kikelni; vágyakat ébreszteni; szenvedélyt, lelkesedést, jó és rossz indulatokat a maga érdekébe belehúzni. De hol eszmék és indulatok forognak fenn, ott a tudományos bizonyosság túl fekszik a gyarló ember láthatárán. Innen van, hogy a lelkesülés, melyet az agitátor ébresztett, más irányt vehet, tovább terjedhet, mint kezdője akarta. Az eszmék, melyeket a messze jövő számára hányt el, szaporán kicsírázhatnak, más tisztátlan elemek keveredhetnek hozzájuk a vegytani atyafiságok törvénye szerint, s oly szenvedélyek fejlődhetnek ki a társasági testben, melyekről a megindító nem is álmodott. Nincs az a bölcs, ki a politikában a biztossági szelepet már feltalálta volna.”
Ez a megjegyzés, úgy vélem, a vita lényegét érinti. Széchenyi gróf sohasem volt híve az „alulról felfelé” agitáló politikának; ő a reformi lépéseket valaha egészen másként tervezé megtenni. De oly időben s oly módon – a Hitellel – lépett fel, hogy az elhintett magok nem várták be a kiszabott időt; csoda-e hát, ha a kikelt növény is más lett ezáltal, mint amiről az ültető álmodott? Széchenyi gróf azon vette észre magát, hogy, akarata ellenére, agitátorrá vált, s akként ünneplik. Ez ellen úgyszólván semmit sem tehetett; darab ideig csak arra ügyelt hát, hogy a politikába ne elegyedjen; hogy alkotásaival mentse, ami menthető.
S eljött 1839: kormány és nemzet kibékülése. A gróf megint úgy érezte: itt a pillanat; most tán helyrehozható még a hiba, melyben ő vétkes csak annyiban vala, hogy nem ismeré eléggé a közeget, hol hatni akart. S e pillanatot, annak minden lehetőségével, a Hírlap sodorta el: az „alulról felfelé” ható erő használásának iskolapéldáját mutatva be; szenvedelmeket támasztva egymás ellenében, mint ez ilyenkor már elkerülhetetlen. Széchenyi, kinek terveit immáron másodszor, s tán véglegesen semmisíté meg az idő, most fölkiált: ne tovább! Ne tovább azzal a reform-úttal, mely a politika eszközeivel, „alulról fölfelé” dolgozva óhajtja életbehozni az átalakulás tényezőit.
1841. szeptember 25.
És Kossuth? Mibe Széchenyi a közeg folytán, mire hatni kívánt, úgyszólván belesodortatott, azt Kossuth tudatosan választá magának. Látta, hogy a honunkban dúló politikus szenvedelmek, eldarabolt hazánk feszülő ellentétei nem simíthatók el egy csapásra. Látta, hogy e szenvedélyekben mennyi előrehúzó erő, mennyi felhasználható energia rejtezik, és hogy e szenvedelmek mögött ott állnak az emberek napi szükségei, az előrehaladás valóságos motorjai. S látta a magyar nemesség nagy tömegeit a palotáktól a kunyhókig, és nem feledheté, hogy e tömegek hagyományaiknál s jelen bomló állapotuknál fogva, mintegy felhívatnak a politikus cselekvésre. Tudta, ezek nélkül mit sem tehetni oly hazában, hol a javítás útját száz meg száz akadály torlaszolja el.
Reformi cselekvésének alapja tehát: jó s rossz indulatokat „húz a maga érdekébe”, csupa olyat, mit a nap szükségei vetettek föl, csupa olyat, mi „alulról” származik. Ez eljárás mögött kettős remény is áll: Kossuth erősen hiszi, hogy a reformok terére csábíthatja a közvéleményt, de hiszi azt is, hogy ezzel meg is változtatja azt: a rossz indulatokat megnemesíti, a régi ellentéteket felszámolja. Így érti a szerkesztő, hogy az emberek: célok és eszközök is egyben. Feleletében – a sajtószabadságról szólva – így fogalmazza ezt: „A nemzeti érettség gombakint nem nő; eszköz nélkül a célt el nem érhetni; a szabadabb sajtóra csak szabadabb sajtó által lehet megérni; itt az eszköz cél is egyszersmind.” Számítása mögött az rejlik, hogy e hon nemessége, a Hírlap irányítása s ellenőrködése mellett, maga képes napi szükségeit helyes politikai véleménnyé formálni; az önkormányzat eszközével a maga körében érvényre juttatni, s az egész folyamat során képes önmagát megváltoztatni, nemesíteni, felemelni. Kossuth érzi: hol a sokaság körül forognak a dolgok, nincs pontos kiszámíthatóság, nincs mindenre kiterjedő kalkuláció, mert a vegytan atyafiságai uralkodnak. De reménykedik, míg a gróf a biztonsági szelepet kutatja.
Ebben hiszem harcuk lényegét, legalább ma este.
1841. szeptember 30.
Miben reméli Kossuth az átalakulás kémiai folyamatát ellenőrizhetni, befolyásolhatni, ha kell? Egyfelől természetesen magában a sokaságban. A népség „ösztönszerű tapintatában”, alakulókészségében, nemesbre hivatottságában. Másfelől – ahogy írta is – a sokféle retortákban (megye, országgyűlés, hírlapok), hol e folyamat zajlik; hol figyelemmel kísérhető e processzus, s hol a felesleg elpárolog. Sokat számol tehát magával a közvéleménnyel, mely az egyes, az elszigetelt indulatokat legyőzheti. S legfőképp bízik korszakunkban – századunk haladást követelő szellemében. Ezért írja a Feleletben: „Honunkban a haladást meggátolni, vagy éppen visszanyomni, sem ármány, sem gyanúsítás, sem a hatalom nem képesek, mert mélyen érzett nemzeti közszükséggé vált. A patak, ha csörgedező vizének gátat vetsz, melyet elsodorni nem képes – vagy elkerüli azt, vagy meghaladja, s a gát csak erejét nevelte, csak folyását tette rohanóbbá. – A haladás ügyének tehát diadala bizonyos.”
Adná az Isten, ha valóban így történne. Én, a szellem embere, ki már sokat tapasztalék – tán többet is, mint a lelkes szerkesztő –, nem mindig látom ily rózsaszínben nemzetünk jövendőjét; nem mindig vagyok képes a rosszat is jónak tekinteni, mint Kossuth a patak árjába került gátat. Hisz gyengüljék csak meg a folyás, a gát megöli a patakot. Vagy zúduljék vihar a vidékre, s nincs már patak, csak habzó, zavaros tengerár!
1841. október 5.
Furcsa, lassan betéve tudom a gróf művét s Kossuth Feleletét, de még el sem gondolkoztam azon, hogy miért Kelet népe e nevezetes könyv címzése! Miért nem maradt az, „Fonák reform”, mint kezdetben ígértetett? Hisz látszólag jobban fejezné ki a munka belső lényegét!
De valóban így van-e? Nem fekszik-e itt is valami, ami fontos, de nem egykönnyen adja meg magát az olvasónak? Kelet népe – ezek mi volnánk, persze. Ázsiai faj – ahogy a gróf írja: Európában egyedül heterogén sarjadék. De Széchenyinél ez a nevezet nem puszta külsődleges hasonlítás; több annál. Ő előző munkáiban a nemzetek, mint emberek életkoráról szóló nézeteket valló, s próbáló tisztázni: a más nemzetekhez képest hol áll a mienk. E zsinórmértékkel a Kelet népében fölhagyni látszik; oly bonyodalmasnak látván a kifejlés ezer árnyalatból szövődő processzusát, hogy a más nemzetekkeli hasonlítás szerinte csak erőszakos formábaöntés terméke lehet. S előáll Széchenyi valami mással – műve címében is erre céloz –, s ez a „nemzeti elem” elmélete. „Minden népnek – mondja – valamint megvan Géniusa, úgy megvan saját eleme is, melyből ha kiesik, vagy melyből ha kiveszed, kettétörik azon költői zománc, mely nélkül »rideg pálya a hosszú élet«, és mely varázsnak megsemmisítésével szárnya szegetik a bátor felemelkedésnek, és az emberi kebelben rejtező isteni szikra álomkórságba süllyed.” Minden nemzetnek sajátos eleme van tehát; összehasonlításuk, életkoruk egybevetése ezért lehetetlen. Meg kell ismernünk elemünket – a gróf szerint a magyarnál ez nem más, mint a nemzetiség –, s ahhoz képest kell cselekednünk; annak megőrzését szem előtt tartva kell meghatároznunk a teendők sorát.
Ez az eszme alaposabb megfontolást érdemel. Bennem most az keltett figyelmet, hogy épp a gróf, kinél senki nem véli fontosabbnak az európai összhangzáshoz való idomulást – az alkotmány nélküli Habsburg birodalommal, észak muszka árjával, s szláv szövetségeseivel való számvetést –, éppen a gróf lát tehát ily magvas különbségeket nemzet és nemzet között. Mintha nem ugyanegy család tagja, a nagy emberiség gyermeke volna mind! Ez persze, jól tudom, hisz szemeim nyitvák, nem jelent békét. Én is vallom Széchenyivel: ha mindazon keser és savany, mely annyi kebelben lappang a szegény magyar ellen, forrásba jő, lehetetlen, hogy végképp el ne olvassza s tökéletesen meg ne semmisítse. Látom én is: fiú tör testvérbátyja ellen, mintha kimaradna az öröklésből. S így megy ez, akár a véres civakodásig. S mégis hiszem: a nemzetek hivatása egy.
1841. október 10.
Egy szélütött ember alamizsnát jöve kérni. Adtam neki. Olvastam az Almanach-társaságtól bírálás végett hozzám küldött kéziratot; 12 íven annyi ízetlenség s elmebódultság láncba fűzött szedeménye. Voltam színházban. Aztán olvastam, s a nemzeti elem felől gondolkodtam. Tudom már jól, miért tűnt szemembe ez eszme – ha nem is túl korán. Engem mindjárt erősen emlékeztetett azon gondolatra, mellyet annak idején a Hitelt bundás indulatokkal támadó magyarok használtak. Vagyis, hogy a gróf „nemzeti sajátosságainkat” kívánja megszüntetni, elsöpörni. Nem akarom állítani, mintha most Széchenyi ugyanezt hangoztatná Kossuth ellenében – átvéve az érveket, melyeket valaha ellene vetettek föl. Nem is állíthatnám, hisz a gróf „nemzeti eleme”, amennyire fölfoghatom, nagy részben valami még meg nem lévő, de kifejtendő sajátosság. Kezdeményeit meg kell őrizni, egész magát létre kell hozni. Mégis úgy érzem, van kapocs a két eszme között, csak tán nem oly világos. Féket érzek itt, új féket, csakúgy, mint a gróf országlati mechanikájában. De szintúgy egyebet is: törekvést a kiismerhetetlen kiismerésére, a megnevezhetetlen kimondására, a kalkulálhatatlan kiszámítására.
1841. október 20.
Nemigen tévedtem múltkor, mikor a gróf „nemzeti elemét” az országlati gőzönyről csinált eszméjével hasonlítám egybe. Új eszme Széchenyinél mind a kettő. Mutatván: a legnagyobb magyar nem maradt, aki volt. A gróf nemzeti sajátosságról vallott eszméje, vélekedésem szerint, egyike azon „biztonsági szerepeknek”, melyekben Széchenyi hinni szeretne, de melyet – s ebben Dessewffy Auréllal tartok – még nem találtak ki a politikában.
Gondolkodjunk csak a gróf kerékvágásában. Ő erősen félti a nemzetet a mélyből támadó szükségletek kiváltotta kémiai processzustól, melynek eredménye, lefolyta, egész kiterjedésében ki nem számolható. S e félelmében menekül egy olyan eszméhez, mely, ha elismertetik, magában keresztülhúzza a „vegytanárok” minden számítását, de kétségbe hozza azt is, hogy a reform lehető. Ha ugyanis a nemzet sokféle tulajdonsága között van egy elem, egy sajátság, mely megőrzendő, s pedig érintetlenül, azon mód földre vethetjük az átalakulási lombikot: hisz mi a biztosíték arra, hogy a vegytan atyafiságai e nélkülözhetetlen elemet majd megkímélik, s nem változtatják el valami mássá? „A nemzeti elem”, a „Kelet Népe” eszméje tehát igazi, mely polémia a szerkesztővel. Annak vegytana, egész reformi fölfogása ellen irányul.
1841. október 23.
Rossz éjjelem volt; nátha, köhögés bántott. 6 előtt keltem föl, s még a grófnál voltam, ki gőzhajón ment Bécs felé. Hazajővén apróságokat végeztem. Flege aranyzónál rámát rendeltem Ottilia arcképére. Olvasgattam.
„Kelet Népe” – más oknál fogva is úgy tűnik nekem, hogy már a címzés vita Kossuthtal. Mert mit mond a szerkesztő? Korszerűsödnünk kell, modern nemzetté válnunk, felzárkóznunk Európa haladottabb nemzetei mellé. Be kell kerülnünk az európai korszellem nagy, előrehajtó sodrába, mely a Nyugatot is naggyá növesztette; fejet kell hajtanunk a század világerővel ható szelleme előtt. Ha Széchenyi első föllépésekor anglománnak tartatott gyakorta – Kossuth valósággal européer, hisz a korszerű haladás mellett felhozott gyámokainak legerősebbje a nemzetek mindegyikére kiterjeszkedő világszellem, mit térdre hullva kell magunkba fogadnunk, mert biztonságot nyújt a reform helyes iránya és szerencsés sikere felől is.
A gróf nem látja a helyzetet ilyen optimistai módon. Bele-beleütődve az átalakulás pontos kiszámításának faktumaiba, mérhetetlenül bonyolódottabbnak látszik előtte a reform processusa. Egyáltalában: újabban ő mindig a konkrétat látszik figyelni s hangsúlyozni. Könyve egész hosszában gúnyolja az üres teóriákban forgolódó szerkesztőt. Széchenyi egymás ellen feszülő, külön nemzeteket tapasztal, nem a kor igényét megértő népeket.
Előttem a „konkrét” örökös emlegetése nem tűnik föl jó színben; az átalakulás szép teóriáit tárt szívvel s kedvesen fogadom, de nem kell-e egyre gyakoribban hinnem, hogy a gróf helyesen lát? Megvan véleménye arról a világszellemről, mely olyan jeleneteket idézett elő, mint a francia revolúció, vagy a közelebbi szláv törekvések. Európa s a nemzeti kifejlés – e Kossuth számára oly egyszerű képletek – Széchenyinek zavarokkal terhes dolgok, örökös veszélyek forrásai. Ő nem egységet lát, hanem heterogenitást –, s persze ezért egyediséget is. Főképp pedig nem tetszik neki Kossuth „utánzási viszketege”, mely mindig a korszellemmel érvel. Nem tetszik neki a különbözőségeket egy kaptára vonó elvont gondolkozás, mely, a maga rózsaszínben látó módján, tévútra vonhatja a közvéleményt.
Így tűnik föl, nézetem szerint, a dolog Széchenyi előtt; ezért fordul ő a nemzeti elem eszméjéhez. Ahhoz, ami túlmegy az elvont eszmén; ahhoz, ami lazítja az európai utánzás eszmei kapcsolatait; ahhoz, ami konkrét. A haladás optimistai felfogásával szemben Széchenyi konzervatívnak mutatkozhatik: de nem ez teszi-e lehetővé számára, hogy sok részletet pontosabban lásson?
1841. október 30.
„Kelet népe” – már mióta csak a címmel foglalkozom! De mit tehetek: oly sok értelemmel bír, nem rajtam múlik. Van egy olyan értelme is, amely nem annyira Kossuth ellen irányul, mint inkább a gróf régi törekvéseinek folytatását jelenti. „Nemzeti elem.” Széchenyi – összebonyolódott viszonyaink legnagyobb tudója, kinél tán senki sincs a kifejlés nehézsége felől jobban meggyőződve –, Széchenyi tehát a lehetetlent kísérti meg itt. Valami megérthetőre, fölfoghatóra, ésszerűre vezetni vissza mindazt, ami az egyes ész előtt bogozhatatlanul egybeszövődött. Mi a nemzet? Magam erre válaszolni csak meg sem kísérelhetem. Széchenyi gróf azonban szeretne. S ő, ki meghatározni kívánja a reform egymásutánját; ő, ki szerint „meg kell határozni előbb szorosan, mi a liberalizmus, mi a filozófia, mert mindaddig, míg ez nem történik, barát s testvér meg nem szűnőleg fog egymás kebelében dúlni” – ő, a nagy szisztematikus, keres valamit, amire a nemzet tulajdonságai visszavezethetők. Igényét értem, reményeit nem osztom azonban. „Kelet népe”: e cím a munka legsajátabb bélyegeit hordja tehát.
1841. december 2.
Napi jegyzéseim hosszú időre félben szakadtak. – Tudom ugyan, ebben nagy veszteség nincs: de reám nézve, ki naponként annyifélével el vagyok foglalva, jó emlékeztető gyanánt szolgálnak, s általok már több ízben eligazodtam, hol emlékező tehetségem elhagyott. Pedig mondhatom, eddig igen eleven emlékezettel bírtam, órákat, napokat, sőt talán éveket el tudván sorolni részletesen, ami (kivált velem) történt. Így tehát csak folytatom, amint lehet s amikor tehetem.