Csúzy Zsigmond
Mi lehet, keresztények, kívánatosb, mi lehet szerencsésb és örvendetesb nap e mái napnál, melyen a mi szerelmes Megváltónk, a Krisztus Jézus, ama citarás próféta Dávid, az Atyaisten képében előhozott szovai szerént: mind nékünk, mind pedig a mennyei Atyának mintegy újonnan születtetett és szenvedhetetlenséggel s a boldogságnak egyéb tulajdon ajándékival az ég és a föld királyságára kenettetett? Melyen a tündér világot, a szörnyű halált s a pokolbéli sátánt, mint legfenébb és bosszúllóbb ellenséginket, igazán diadalmasan meggyőzte, és az eredendő vétek által megférgeséttetett emberi természetnek törvénytelen hajlandóságait megzabolázván, mindnyájunkat erőszakos hatalmak alól kiszabadétott, és elébbi boldog szabadságunknak mennyben célozó szárnyaira bocsátott.
Ez az a nap, melyen már nem pátriárka József, hanem a pátriárkák királya, Jézus, halandóságának lenyírt hajával kijött a tömlöcből, azaz a koporsóból, és halhatatlanságának ruházatiban öltözvén, az egész világnak birodalmát felvállalta. Ez az a nap (árnyékos képezésben szólok), melyen Moyses a vízből és a gyékényszatyorból kivétettetett, hogy a pokolbéli fáraót minden pajktársaival együtt a kárhozatnak veres tüzes tengerében burétsa. Ez az a nap, melyen Mardochaeus a zsák helyett királyi ruhában öltözött, s ellenben halálos ellenségét, Amánt, magának készéttetett akasztófára függesztetvén, egész nemzetségét megmentette a veszedelemtől. Ímé ma szabadul ki Dániel az oroszlányok verméből, bézárván szájokat és megölvén az iszonyú sárkánt (hatalmára nézve tudniillik), aki farkával levonyá harmadrészét a csillagoknak. Ma környülvétetvén ellenségitől Sámson s bérekesztetvén, felkele éjfélkor és elrontván ellenséginek kapuit, minden fortélyos tanácsokat megsemmisétette. Ma, ma vettetett ki sérelem nélkül Jónás a cethal gyomrából, és a szenvedhetetlenségnek boldog partjára tétettetett ki. (…)
Ah! ne hagyjuk tovább függőben mi is muzsikaszerszáminkat, mivel a szenvedésnek sanyarú tele elmúlt, az öldöklésnek ízetlen zápora eltűnt, és a mennyei gerlicének búgdogáló szova a mi földünkön már hallatott; ne hagyjuk! hanem mindnyájan alleluját, nem heje-huját énekelvén, háladással egy húron pendüljünk. Ám cimboráló társok nélkül sem szűkölködünk, mert példát adnak eziránt a setétségből kiszabadult szentatyák lelkei. Itt látnád, hogy Jeremiás már bézárta siralminak könyvét, kiszállott a vízözön bárkájából Noé, Ábrahám felövedzette magát, s menten megy a hegyre Izsákkal, Jákob pedig két nagy sereggel tér vissza örökségében. Itt sajdéttanád, hogy félretévén Dávid siralmas ó zsoltárát, ragadja citarás hárfáját, s új énekkel dicséri az Urat; s azon dicséretre ösztönözi az egész földet, mondván: Cantate Domino canticum novum, Cantate Domino omnis terra; Énekeljetek az Úrnak új éneket, Énekeljetek az Úrnak, minden föld! Vajjon miért? Quia mirabilia fecit, mert csoda dolgokat cselekedett (úgymond), szabadéttást adott néki az ő jobbja és az ő szent karja. Efelett megáldotta a földet, mely is megadván az ő gyümölcsét, Jákob fogságát elfordétotta. Itt hallanád Moysest és az ő nénjét, Marját, dobot vévén kezében vígan énekelni: Cantemus Domino! énekeljünk az Úrnak, mert dicsőségessen felmagasztaltatott; a lovat és a rajta ülőt (azaz az ördögöt és a halált) levetette a tengerben. Itt első szülénket, Ádámot ilyen vagy hasonló szókkal: Memor fuisti verbi tui servo tuo, in quo mihi spem dedisti; megemlékeztél Igédről a te szolgádnak, melyben nékem reménséget adtál, midőn a szent keresztet árnyékozó fügefa alatt lappangottam, és mondád vala: In sudore vultus tui vesceris pane tuo; orcád verítékével észed kenyeredet. Egy szóval itt hallanád az egész pátriarkák seregét hasonló vigasságos háladásra fakadni: Advenisti Redemptor; elérkeztél szívünk kincse, reménségünk istápja, elérkeztél, et oblibisci fecisti omnium laborum, és minden munkás fáradságunkat elfelejtetted velünk
Mert ugyanis a pokol kapuit elrontottad, elrontván kiszabadétottál; kiszabadétván dicsősségednek örökségében részesétettél. Mi többet? magadnak és az egész világnak dicső feltámadásod által vigasságos örömöt szerzettél. (…)
Ma teljesedett légyen bé Cicero mondása, közönséges vigasságot akarván hirdetni, holott így szólana: Diis, hominibusque plaudentibus; örvendjetek és vigadjatok! mert mind az istenek, mind pedig az emberek tapsolva vigadnak. Ám soha egyébkor nem mondattatott ez, hanem csak e mái dicső napon, mert noha még az angyalok is örömöt hirdettek ugyan születése napján, mindazáltal sokféle alkalmatlanságokkal környékeztetvén, gyermeki módon sírt és reszketve fázott maga a jászolban. Noha nyolcadnap múlván Jézusnak, azaz Üdvözéttőnek neveztetett, ugyanott sanyarú fájdalommal szentséges vérének zsengéje ontatott. Noha vízkereszt napján mint igaz Isten a három szent királyoktól imádtatott s fejedelmi ajándékokkal meg is ajándékoztatott, mindazáltal félelmes szaladásra s zarándok bujdosásra kénszeréttetett. Így, szine változása napján is, noha mindenek a Tábor hegyén vigasságos örömre változtanak, úgyhogy, nem gondolván Péter a mennyeiekkel, ott kíván vala örökössen maradni, mindazáltal: Loquebantur de excessu; mivel ott is, keserves halálának emlékezetével forgott fenn a discursus, szomorúsággal határoztatott vigasságok.
Hanem ma, egyedöl ma rekesztetett ki minden szomorúságnak gyászos homálya; mert az igazságnak napja, a kedves Jézus ragyogó fényével dicsőségessen felderült; azért is ma mondathatik valóságossan, Diis, hominibusque plaudentibus; hogy mind az Isten, mind pedig az ember az ő módjok szerint vigadnak.
Vigadnak az angyalok, mert a mennyei karok üregi dicsőségessen bétöltetnek. Nemde ugyanazon koporsóban tapasztalták-e ők is kiváltképpen való nagy örömöket? sőt dicsőségeket, melyből Urunk feltámodott? Mert (ha kérdeni merészlem) miért nem elébb, hanem feltámodása után mentenek bé a koporsóban? ám őket, mint udvari szolgákat illette, hogy Üdvözéttőnk szent teste körül udvaroljanak, ők pedig nem, hanem surrexit non est hic; feltámodása után mentenek bé. Másodszor: azt mondja az evangéliombeli Szent János: Vidit duos Angelos in albis sedentes; hogy ülve látott Mária Magdolna két angyalt a koporsóban. Miért szinte ülve? holott még mennyben is nékik mindenkor állaniok kell, amint sok helyen az Írásból kitetszik. Hanem ha (hogy így szóljak) annyira röpülvén, elfáradtak volna? Semmiképpen! mert ők fáradhatatlanok. Hanem abban foglaltatik a titok, hogy ím valamint az angyalok az Isten széki előtt kötelességek szerint mindenkor állanak; úgy a boldogult emberek némely nékik adatott privilegium szerint ülnek, nem állanak; így ígéré maga Üdvözéttőnk a tanétványoknak. Mikor az ember Fia az ő fölségének székibe ül, ti is tizenkét széken ültök. Mindenkor óhajtották vala pedig az angyalok ezt a méltóságot, hogy csak bár egyszer ülhetnének le az égben. De különben módját nem ejthették, hanem e mái napon, látván Üdvözéttőnk méltóságos feltámodását, mely által merő menyországgá vált az ő koporsója, kapának azért az alkalmatosságon, s ottan leszállván menyből, leülének kívánságok szerént, és letelepedének a koporsóban.
Örvendeznek az emberek, elsőben is Nagyasszonyunk, a Boldogságos Szűz, ki is ugyan próféta Dávid által vallja meg mind örömét, mind pedig örömének okát: a szívemben való fájdalmim sokasága szerént, Consolationes tua laetificaverunt animam meam; a te vigasztalásid örvendeztették az én lelkemet. Valamennyi fájdalmat szenvedtem szenvedésednek idején, annyi vigasztalást érzettem feltámodásodkor. Valamennyiszer elájultam, látván ostorozásodat, tövéskoronádat, felfeszétésedet s végre halálodat, annyiszor most mintegy megelevenedtem, szemlélvén minden tagjaidnak teljes és megmagyarázhatatlan dicsőségét. Kétségkívöl, valamint elébb a megtestesülendő Igének szövetsége iránt, úgy e mái dicsőséges napon is Gábriel arkangyal ismég a Boldogságos Szűzhöz küldetett, hogy szent Fiának feltámodását jelentvén, elepedett szomorú szívét vigasztalja; s valamint akkor, Ave gratia plena, teljes malaszttal üdvözlötte, úgy e mái napon távol lévén a jajos szomorúságtól: Laetare! menyországnak királynéja, örvendezz, így köszöntötte, mert akit méhedben érdemlettél hordozni, resurrexit, dicsőségessen feltámadott.
Plus ultra! Lehet-e még vajjon több oka örömünknek feltámodásában? vak, aki szemlátomást nem tapasztalja azokat. Ám a napnak az elmúlt pénteken hanyatló világosságát, ecclipsisses fogyatkozását helyrehozta; a repedező kősziklákat megkeményétette, hogy az Isten tisztességére rakatandó templomok épületire alkalmatosbak légyenek; a templom superlátját kettészakasztotta ugyan, de arra a végre, hogy a mostoha zsinagógának elviselhetetlen kemény terhét kegyelem törvényire fordétsa, és az ármányos zsidó népet magában meghasonlétván, elvesse, s nékünk adja birodalmát, méltóságát és minden dicsőségét.
Plus ultra! A földet megáldotta, úgyhogy eltörültetvén első átka, annakutána bővebben megadja gyümölcsét, amint is a szentek testeinek feltámodásában mindjárt kitetszett, Multa corpora Sanctorum surrexerunt. A tűznek annyira megenyhétette hathatós tulajdonságit, hogy erejéről mintegy elfelejtkezvén, némely illatozó rózsa gyanánt tapodták azt a szent mártírok. Mit szóljak a vízről, a több éltető állatok közt majd ennek jutott legnagyobb privilegiuma, úgyhogy ezáltal születtettünk lélek szerént újonnan, s enélkül bé sem mehetünk az Isten országában, amint maga bizonyétja Idvözéttőnk, nisi quis renatus fuerit ex aqua et Spiritu Sancto, bizony, bizony mondom, aki újonnan nem születik vízből és Szentlélekből, bé nem mehet mennyeknek országába.
Többet ezeknél mit kívánhatunk, keresztények? Holott még ezek is mind az ember jovára, örömére és vigasztalására rendeltettenek. Nem is mondhatok egyebet, hanem Tulliussal: Diis, hominibusque plaudentibus; hogy ezeken mind az istenek, azaz a szent és tekélletes emberek, mind pedig a bűnösök valóságossan vigadjanak, tartozó hálákot adván az fölséges Istennek.
Noha e világ fiai ezzel semmit vagy igen keveset gondolnak, mert az üdvösséges örömöt hiúságra fordétják; az ájtatosságot piperés pompára, és a testi sanyarúságot tobzódásra s dúskás italokra, és így a háladás helyett bosszúval illetik Megváltó nagy Urunkat. Azért is, ha kérdenéd ezt vagy amazt a személyt, feltámadott-e tenéked a Krisztus s üllöd e húsvétet? Igenis üllöm, azt felelné; alleluja! imhol a jele: rózsavízben megmosdottam, orcámat felkendőztettem, és a drága kenetektől ugyan illatozom, mondván, alleluja, pulvis et ambra sumus. Szólétsd a másikát, s kérdjed: feltámadott-e neki is a Krisztus? Igenis! azt feleli az is; Alleluja! ímé lásd a jelét: köntösöm megújult, másformára változott, ékes öltözetté vált a füstös gubám, alleluja! Lásd a harmadikat, mit vél a húsvétról? Tapsolva kiáltja a szent alleluját, de abból az okból, hogy lábaik nőttenek már mind mint a halaknak, és a forgácsforma stúkfis tehénhússá változott, a harcsa tarcsává, és a süllő süldővé.
Ilyen a setétség fiainak vígságos örömök; inkább heje-huja, hogysem alleluja, ennyire böcsüllik a szent ünnepeket s együtt üdvösségeket is. Mert nem tudják, vagyis tudni nem akarják, mi légyen a húsvét.
1724