A hétköznapok az általánosan megszokott szóhasználatban azokat az egymás után következő-, egymástól elválaszthatatlan-, és egymásban mégsem feloldható időegységeket jelentik, amelyeket az ember órákkal, percekkel, másodpercekkel és kisebb alkatelemekkel mér. Ezek az időegységek a huszonnégy órás napok. Mi ugyan sokképpen elkülönítjük egymástól a napokat, hiszen beszélünk születésnapokról, névnapokról, meleg napokról, hideg napokról, ünnepnapokról, illetve a nagyobb időegységek összefüggésében hetekről, hónapokról, évekről, évszázadokról, évezredekről, évmilliókról, de mindez nem változtat azon, hogy az idő önmagában egy osztatlan egység, vagyis a napok véget nem érő sora, amelyben élünk és dolgozunk, sírunk és nevetünk, beszélünk és hallgatunk, míg csak napok adatnak napjainkhoz (Zsoltárok 10, 27). Nem az idő vagy az idők változnak, hanem az időben–időkben élő ember: mi magunk. Egy Pál apostolnak, egy Kálvin Jánosnak vagy egy Bod Péternek az ideje ugyanaz volt, mint a mienk, de ők mégis sokakkal együtt csodálkoznának, ha a mindenkor ugyanazon időben létező ember változásait- különbözőségeit látnák: szekerek helyett az autókat, a vonatokat és a repülőket, csónakok és régimódú hajók helyett az óceánjárókat és a tengeralattjárókat, borbélyok és piócák helyett a modern gyógyintézeteket, viskók és házak helyett a 100–150 emeletes felhőkarcolókat, gyertyák helyett a nappali világosságot árasztó fényforrásokat, vagy ha olvasnának a tervezett tengervárosokról és hasonlókról.
Eközben – ismételjük – bizonyos, hogy a múlt emberei érdemileg ugyanazok, mint a maiak, akik szeretnek vagy gyűlölnek, ölelnek vagy gyilkolnak, egészségesek vagy betegek, hivők vagy hitetlenek, tudósok vagy tudatlanok. Mindössze az a nagy különbség, hogy gondolkozásuk átalakult, látkörük kitágult, s ennek megfelelően megváltoztak mind az életviszonyok, mind az egész környezetvilág: a síkságok, a völgyek és a hegyek, a folyók és a tengerek, a föld gyomra és légköre egyaránt. Tehát az ugyanazon időben minden megváltozott az emberi gondolatvilág átalakulásával párhuzamosan, de maga az idő folytatódik megfoghatatlanul és változatlanul. És ehhez hozzá kell kapcsolni egy másik sajátos fölismerést: az újnál újabb-, és a különbözőnél különbözőbb változáson átment nemzedékek ellenére is ugyanaz marad lényegileg az ember: idői korlátok (születés–halál) között mozgó csecsemő, gyermek, ifjú, érett férfiú vagy nő, öreg vagy aggastyán.
A keresztyén gondolkodásban nincs kizárva sem az alakulás, sem a fejlődés, de kiváltképpeni hangsúlyt nyer az egyazon idő ugyanazon embere, illetve fordítva: az ugyanazon ember egyazon ideje. Mindezen nem változtat érdemileg semmit az a körülmény, hogy az ugyanazon idő ugyanazon embere mintegy 2000 nyelven beszél, különbözik bőrének a színe és a testalkata, eltérők a szokásai, s a különbözőségek előszámlálhatatlan sokasága választja el egyiket a másiktól. A válaszfalak közé tartoznak akár a keresztyén vallásfelekezetek, akár a többi világvallás vagy a kisebb vallási csoportosulások. Amint mondani szokás: nincs két egyforma ember. Miközben pedig ezt leírjuk, nyomban helyet kér magának a társgondolat: nincs lényegileg egymástól különböző két ember. Más az ember és az állat, a kőszikla és a nővény, de érdemileg az ember; a bűn alá rekesztett ember él mindenütt és mindenkor. Hasonlatosan így fejezhető ki az idő és az ember párhuzama: mindenik nap különbözik a másiktól, s mégis mindenik ugyanannak az egyetlen időnek a része; valamennyi ember különbőzik a másiktól, s mégis mindenki a „paradicsomon” kívüli emberi nemzetségnek a vég felé közeledő tagja.
Az eddigi gondolatkörben mozogva, a hétköznapok és az ünnepnapok ezutáni leírása sokrétűen szemlélteti mind az egységet, mind azt a célt, amely szeműnk elé rajzolódik: milyenné formálja az idők Ura az ugyanazon idő ugyanazon emberét?! – vagy más szóval: a hétköznapokban és az ünnepnapokban miképpen lesz (lehet) az óemberből új ember, „új teremtés?!”