c. Az egyházi év és az ünnepek

Az egyházi év – amint említettük – az adventi idővel kezdődik, közelebbről pedig advent első vasárnapjával. Ez nincs egy meghatározott naphoz kötve, de első alkalma mindig a karácsony előtti 4. vasárnap. Tehát az adventi idő négy teljes hét. Ha pl. karácsony (december 25) szombati napra esik, akkor az adventi idő jelentősen meghosszabbodik, mivel a november 28-i első vasárnappal kezdődik, amelyet követnek a kővetkezők: december 5. 12. és 19- én. Mivel pár napi eltéréssel az adventi idő mindig decemberhez tartozik, azért ezt a hónapot (a polgári decembert) „Karácsony havának” mondják régi idők óta, a karácsonyra nézés-, a karácsonyvárás folytán. A népnyelvben ez a „Bak” hava.

A December név a latin decem (=10) szóból származik. Jelentése: tizedik (december). Ugyanis egykor márciussal kezdették az esztendőt, s márciustól számítva december a tizedik hónap.

A négy adventi vasárnap csak abban különbözik egymástól, hogy az első alkalommal megterítjük az Úr asztalát. Ettől eltekintve az egész adventi idő a Krisztus jövetelére figyelmeztet (advenio = jövök, eljövök; adventus = megérkezés, Krisztus érkezése).

Az adventnek négyes tekintetét kell figyelembe venni. Először: Krisztus az, akinek eljöveteléről jövendöltek főként az ószövetségi próféták; az egész Ószövetség könyve végeredményben nem egyéb, mint Krisztusra irányuló előremutatás. Másodszor: Krisztus az, aki a prófétai jövendölések szerint valóban eljött, megérkezett karácsonykor. Harmadszor: Krisztus az, akit az állandó mában, a mindenkori jelenben naponta várni kell, hogy újból minden napon megérkezzék; a jövetelvárás tehát legyen a szív állandó történése. Negyedszer: Krisztus az, aki a maga idejében eljön ítélni eleveneket és holtakat, amint ezt az Apostoli Hitvallás tanítja.

Az adventi idő után következik a december 25-re eső karácsony. „A szót átfordították (faragták – írja Bod Péter) a magyarok a latin (deák) incarnatio szóból”, aminek jelentése: megtestesülés. Tehát a karácsony az incarnatio magyarosított alakja; Krisztus Urunk születésének az emlékére ünnepeljük.

Valahányszor ajkunkra vesszük a karácsonyt, a testté tételt, mindig gondoljunk arra, hogy magában foglalja mindazt, amit az Újszövetség könyve, főként a Lukács és Máté evangéliuma első fejezetei leírnak az Úr Jézus születéséről (Máté és Lukács 1. 2. f.; Róma 1, 1–3; 1János 4, 2–3 stb.). A karácsonyi történet legrövidebb kifejezője a János evangéliumában található: „Az Ige testté lett és lakozék miközöttünk” (János 1,14), azaz a láthatatlan mennyei Atya (János 1,18) az ő egyszülött Fiában az „időnek” egy adott pontján látható és hallható alakban az emberek közé jött, Betlehem városkájának egy istállójában szűz Máriától megszületett, és az állatok jászlában helyezték el. Ezért ő a jászol–bölcső gyermeke (Lukács 2, 7).

Erdélyben 3 napot szentelnek (többszöri úrvacsoraosztással) az ünnepnek, másutt kettőt vagy csak egyet. A lényeg itt sem maga a 25-i nap, hanem az, hogy az Úr Jézus naponta beleszülessék a szívekbe, vagy az ének szerint: „szívűnk jászlába”. Az igazi karácsony a hétköznapok karácsonya, a Krisztus-születés állandó történése.

A theologusok sokat vitatkoznak az evangéliumi leíráson: lehetséges–e, hogy Jézus, a testté lett Ige Szentlélektől fogantatott, és szűz Máriától született? A hívő (a theologusokkal együtt) annak örvend (Lukács 2, 10), hogy a megváltó Krisztus születése nem test és vér akarásának az eredménye (János 1,13), hanem az ember hozzájárulása nélküli-, de az emberért végbement történés. Egy édesanyát, Máriát, vette igénybe Isten (Lukács 1, 31) a maga üdvözítő műve számára, hogy minden dicsőség az övé legyen a magasságban, és a földön békességet nyerjenek a szívük jászlát felajánló emberek (Lukács 2,14).

A december 25-i dátumról sok vita folyt és folyik. A hagyomány úgy tartja, hogy „Titus Jeruzsálemből hozott volna Rómába valami írásokat az archívumból, s azokban látták a Krisztus születése napját. Az ő születésétől számlálni az esztendőket kezdette 525-ben Dionisius Exiguus, s azután felvették kivált a Nagy Károly (742–814) császár ideje után.”

Karácsony havára esik a református gyülekezetekben szintén ismerős és helyenként gyakorolt Miklós napja (december 6.). „Állítólag egy főember volt, aki árván maradva, gazdagságát elajándékozta a szegényeknek. A szomszédjában lakott egy szegény ember, kinek három felnőtt leányit nem lévén mivel kiházasítani; azon gondolkozott, hogy bordélyházba adja őket. De Miklós eszébe vévén az esetet, nagy summa aranyat vetett be az ablakon, amellyel leányit kiházasíthatta. Ebből költ az, hogy némely tartományban a szülék gyermekeiknek Sz. Miklós éjszakáján ajándékokat tesznek, s azt mondják, hogy Sz. Miklós hozta.”

Szintén karácsony havához tartozik a karácsony estéje a felékesített karácsonyfával és a hozzá kapcsolódó ajándékozásokkal, jóllehet a reformátusok sokáig nem gyakorolták ezt a szokást. Ezt nevezik némelyek „vigiliának” (éjjeli vigyázásnak – Lukács 1, 8), de általában szent estének. Megjegyzendő, hogy bizonyos hagyomány alapján „Krisztus fogantatása március 25–én történt”, s ennek megfelelően a születési dátum december 25, „amit a IV. század óta a keleti egyház is elfogadott.”

A karácsonyfa nálunk csak az 1800-as évek elejétől jött szokásba. Talán „valahol Strassburg környékén születhetett meg a karácsonyfa szokása, mert ott 1605-ből idéznek róla feljegyzést” (Révai lexikon). A gyertyák és a fényszórók a betlehemi éjszaka világosságára-, s az ajándékozások a keleti bölcsek kincseire utalhatnak. Az egész estéli öröm pedig a Krisztus által hozott megváltás örvendeztető hírére: az evangéliumra figyelmeztet.

Ugyancsak a karácsony hónapjához tartozik a sok református gyülekezetben szintén gyakorolt és sokféle változatú kántálás. Bod Péter szerint ennek az az eredete, hogy „karácsony előtt harmadnappal ajtónként járkáltak, s valami verseket énekeltek a Krisztus születéséről, és jó szerencsés ünneplést kívántak, s eképpen maguknak pénzt, gyümölcsöt és holmi ennivalókat gyűjtöttek, akarván ebben követni a Krisztus születéséről hírt tevő betlehemi pásztorokat. Innen maradott a mi nemzetünknél is az a szokás, hogy karácsony éjszakáján a gyermekek, szolgák és akárkik énekelnek, dúdolnak, zerépatélnak ajtóról ajtóra járván, hogy maguknak valami pénzt és ennivalót gyűjtsenek, melyet aztán elvesztegessenek”. Megfigyelhető, hogy ez is olyan szokás, amellyel lehet helyesen élni, de ugyanúgy lehet engedetlenül visszaélni is. Mindenütt és minden visszaélésnek minősül az egyházban, ami Krisztust valami emberi érdeknek a szolgálatába állítja, vagy amikor Isten dicsősége helyett az egyházi ember (még ha jeles egyházvezető is) kerül előtérbe. A kántálásnak addig tart az értéke, ameddig a Krisztusról szóló bizonyságtevés célját szolgálja.

A német evangéliumi protestáns kalendáriumok is nyilvántartják karácsony másodnapján az első vértanú István halálát (Cselekedetek 7, 7), harmadnapján a János evangélistáét, s december 28-án „az apró szentekét”. Ez a nap azokra a kis gyermekekre emlékeztet, „akiket Heródes megöletett a Krisztus születése alkalmatosságával (Máté 2, 16–18)… Ezen a napon a gyermekecskéket jó reggel vesszővel megütögetik az atyák vagy mások, annak emlékére, hogy gyermekek szenvedtek a Krisztusért, s ezeknek is szenvedni kell a világi életben”. Karácsony havának utolsó ünnepi alkalma a „Szilveszter”. Ennek rendjén óév estéjén harangozással és egyéb szokások (éneklés, vidámkodás, beszédek stb.) gyakorlásával búcsút szoktak venni az immár tovatűnt esztendőtől. A Szilveszter nevet bibliai támpont nélkül viselte „az a római püspök”, akinek ajándékozta Konstantinos császár „Rómát és a tartományokat, amelyeket birtokol a R. Pápa, mivel a császárt a bélpoklosságból gyógyította volna meg”. Az elnevezés tehát nem kapcsolódik az Igéhez, jóllehet mindenfele használják és használjuk, sőt: mint régi hagyományt gyakoroljuk is. Ezen a téren sem vétkezőnk, ha evangéliumi magatartást tanúsítunk, vagyis az idők Urának a nevében számba vesszük a tovatűnt évet, s bűnbánatot tartva azért, amit rossznak minősít Isten, hálát adunk neki mind azért amivel atyai gondviselése megajándékozott, illetve az ő ölébe helyezzük minden terhünket és próbatételünket.

 

Az egyházi év következő hónapja, mely ugyancsak a karácsonyi ünnepkörhöz tartozik: Január (Vízöntő hava). „Januáriusnak hívták… a régi rómaiak… Jánosról, aki volt Itáliának első királya,… s mivel a nap is e tájban tér meg az égnek abroncsán, és hosszabbodik, s a világosság nevelkedik, a setétség pedig kisebbedik… A keresztyének Boldogasszony havának nevezték, mert a pogányoknál ez a hónap volt szentelve Juno istenasszonynak, akit ők tartottak a házasság vagy lakodalmazás patrónájának… A keresztyének inkább akarták, hogy Juno helyett a boldogságos Szűz forogjon emlékezetben… A pogányoknak innepeiket lassan–lassan a keresztyének ünnepeikké kellett változtatni,… keresztyéni módra és jó végre.” Nálunk (reformátusoknál) némelyek idegenkednek a „boldogasszony” kifejezéstől. Római katholikus szóhasználatot látnak benne. Bizonyos, hogy nálunk nincs Mária-kultusz, de vajon vétünk-e, ha az Úr Jézus édesanyjára gondolva, felszámolunk egy pogány szokást, s egyidejűleg mi is szívűnkben forgatjuk a Lukács evangéliuma második fejezetét Máriáról?! Inkább üdvösséges és építő cselekedet ez, semmint elítélendő rossz.

Újból észrevehető, hogy a keresztyének milyen sok szokást vettek át a pogányoktól a forma tekintetében, és új tartalommal töltötték meg azokat (több-kevesebb sikerrel). Napjainkban hasonló kérdések merülnek fel a missziós mezőkön (pl. Afrikában), ahol az evangélium hírnökeinek számolniok kell a helyi sajátos és némelykor visszataszítónak tűnő szokásokkal (tánc a templomban, gyászolási gyakorlatok stb.). A régi keresztyéneknél ilyen helyi szokásra vezethető vissza a „kiskarácsony”, vagyis az Újév, az új esztendő napja… Ezt a római pogányok nagy örömben, sokféle vigasságokkal, áldozatokkal, egymásnak köszöntésekkel, ajándékokkal, vendégeskedésekkel, táncokkal… és sok fertelmes vétekben is töltötték el. A pogányok aztán keresztyénekké lévén, a megrögzött rossz szokás a keresztyének közé is bejött. Látva ezt a valóságos helyzetet, később „saját ünnepnappá rendelték”. A keleti egyházban „Urunk körülmetélésének” az ünnepe ez a nap, mivel születése után nyolcadnappal Krisztus körülmetéltetett (Lukács 1, 59), „s így kezdették ezt a napot szentelni (Octava néven) Krisztus körülmetélkedésének emlékezetére.” Ekkor történik a Jézus-név adása is, mert „Ő szabadítja meg az ő népét annak bűneiből” (Máté 1, 21).

Nevezetessége még Januárnak az úgynevezett Vízkereszt napja, amit szintén nyilvántartanak a német evangélikus naptárok is, mégpedig a keleti egyházban használatos görög eredetű epifánia néven. A magunk anyanyelvű egyházában is beszélünk epifánia- vasárnapokról (római katholikusoknál az évközi 1. 2. stb. vasárnapok), amelyek a január 6. utáni első vasárnappal kezdődnek. Úgy is mondhatjuk, hogy január az epifánia hónapja, mert általában januárra esnek az epifánia-vasárnapok, amelyek Jézus megjelenésének, messiássi munkássága elkezdésének és folytatásának az idejére emlékeztetnek. Tájékoztatásul még fölemlítendő, hogy római katólikus testvéreinknél január 6–a, vagyis a Vízkereszt úgy szerepel mint a „Három királyok napja”, és ezt követően Jézus megkeresztelésének az ünnepe, január 9 (Jugoszláviai róm. kath. naptár–1983), amikor vizet szentelnek, beleütvén háromszor a keresztet”.

A Három Királyok és a bölcsek elnevezés onnan származik, hogy a csillag vezetése alatt három király, illetve három bölcs érkezett Jeruzsálembe (Gáspár, Menyhárd és Boldizsár – olvasd Máté 2, 1–12. verseit). Ezért Vízkereszt napján a G M B betűket írják az ajtókra. Régi szokás egyébként, hogy a „pap minden ember házához elmegy a kereszttel”, s valami áldást mondva, fáradságáért mindenki „valami alamizsnát” ad.

A mi jelenkori református egyházunkban január hónapjára esnek az imahetek, melyeket egyébként az egész föld kerekségén megtartanak a keresztyén felekezetek, ideértve a római katólikusokat is, akik részt vesznek a közös program elkészítésében. Mind Magyarországon, mind az utódállamokban különösen fontossá váltak ezek az egész héten át folytatódó összejöveteli alkalmak, amikor naponta igehirdetések és előadások hangzanak el, s világszerte egyazon terv szerint imádkoznak mind a reformátusok, mind a római katólikusok és az ortodoxok, mind a többi felekezetekhez tartozó keresztyének. A római katólikusok nem tagjai ugyan az Egyházak Világtanácsának, de imádságos közösséget ápolnak valamennyi hívő testvérükkel.

Az epifánia (amint láttuk} görög szó; magyarul: megjelenés, feltűnés. A hagyomány ehhez a naphoz (január 6) kapcsolja a Jézus első nyilvános fellépését. A magyarok Vízkeresztnek mondották, akárcsak a görögök, mivel ezen a napon keresztelkedett meg Jézus a Jordánban (Márk 1, 9; Máté 3, 13–17). Egyes keresztyén csoportoknál az epifánia-ünnep szertartásához tartoznak a házszentelések is.

Az epifánia-vasárnapokon Jézus messiási munkásságának az első szakaszára vonatkozó eseményeket szokás kiemelni.

 

Az egyházi kalendárium szerint a februárban kezdődő vasárnapok már a húsvétra néznek, tehát nem visszafele a karácsonyra, hanem előre a húsvétra. Vége a karácsonyi ünnepkörnek. Ez a hónap egyházilag a Böjterő hava, illetve – Bod Péternél – a böjt előhava.

Az epifánia időszak (január hatodikával kezdődően) első vasárnapja az úgynevezett Septuagesima (septem = 7), mivel ez a húsvét előtti hetvenedik nap. Ezt követi a Sexagesima (60.). A következő lenne (a latin nyelvhez igazodva) a Quinquagesima (50.), de ezt már általában (pl. a német evangélikus naptárban) Estomihi vasárnapnak hívják. A név a 71. zsoltár 3. verséhez kapcsolódik: „Esto mihi in Deum protectorem…”, azaz „Légy sziklaváram, ahová menekülhessek szüntelen, s rendelkezzél megtartásom felől”.

A februári időt azért hívják Februárnak (Halak hava), mivel a fabruare latin szó „annyit tészen, mint megszentelni, megtisztítani… Ez volt szentelve (a pogányoknál) Februárnak, a tisztaság istenasszonyának, akit tisztelnek a gyermekszülő asszonyok, hogy őket természeti tisztátalanságokból megszabadítaná.”

Köznyelvünkben meghonosodott a februári „Gyertyaszentelő Boldogasszony” napja (február 2). Nevezik „bémutatás ünnepének” is, mivel ezen a napon „mutattatott bé a templomban a Krisztus Jézus a Mózes törvénye szerint”. Szintén mondják” „Simeon és Anna ünnepének (Lukács 2, 21 skk), mivel róluk vagyon emlékezés, akik Krisztust áldották a templomban, s jövendőltenek, mikor a jeruzsálemi templomba vitetett.” Mások azt állítják, hogy a „gyertyaszentelés” értelme ez volna: „Az eklézsia szent és jó végre akarta fordítani a pogányoknak rossz szokásait, akik meggyújtott gyertyákkal kerülték ilyenkor a város utcáit és a maguk határaikat.” Így az egyház „a meggyújtott viaszgyertyákkal inteni akarta a keresztyéneket”, hogy „az ő hitek jó cselekedetek által világosodjék, hogy követnék az öt eszes szüzet (Máté 25, 1–13), akik meggyújtották lámpásaikat… A gyertya Krisztus, kinek testét a viasz, lelkét a cérna, s istenségét a világosság ábrázolja.” A néphagyomány szerint a medve ezen a napon jön ki barlangjából – tájékozódni –.

Még két közhasználatú dátumot kell fölemlíteni februárban: farsangot és hamvazó szerdát.

„Fársáng (a német Farsching-ból) vagy húshagyó kedd napja (február 15) a németektől átvett és elmagyarosított kifejezés. Ők (a németek) sokféle játékokat és bolondságokat indítottak ezen a napon… Értetik…. a nagy Böjt első napját megelőző és utolsó húsevő nap,… melyen még a keresztyének között is sok rendetlen, tréfás és vétkes dolgok mentek véghez”. Latinul hívják „bachanáliának”, mely „Bachos, a bornak istene tisztességére szenteltetett.” Egyházi vonatkozásban az a magyarázata, hogy mivel „a keresztyének a következendő negyven napokon (Máté 4, 2) szorosan szoktak böjtölni, megengedtetett nekik, hogy a böjtöt (Mt.9, 29; 1Korinthus 9, 24–25) megelőző napokon vígan legyenek” (Márk 2, 19). „Húshagyó keddnek azért nevezték, mert mindenkor kedden esik és a böjtösök akkor elhagyván a húsételt, böjtölésekhez fognak”, tudniillik a következő szerdai napon.

A vallásfelekezetek közötti szokás keveredésére jellemző, hogy a húshagyó keddet mint a vidámság alkalmát mindmáig sok helyen gyakorolják a reformátusok is. Egyes vidékeken (pl. a Kőküllő mentén) „púpos napnak” nevezik, amikor bőséges vacsorát fogyasztanak (pánkóval, főtt kolbásszal stb.), s „maskarába” öltözve keresik fel a rokonokat és a szomszédokat. Nem ismeretlenek a húshagyó keddi bálok sem.

Húshagyó keddet követi „Hamvas szerda” (február 16), vagy más névén Hamvazó szerda mint böjt kezdő nap, mely Diocletian császár keresztyén üldöző rendeletére (303) emlékeztet. Ekkor „a pap az embereknek fejekre hamút tölt”. Tulajdonképpen ez a böjtfő (szerda), azaz a nagyböjt első napja, mint a virágvasárnap előtti negyvenedik (quadragesima) naptári (szerdai) nap, emlékeztetve az Úr Jézus negyven napi éhező pusztai megkísértésére (Máté 4, 2).

 

A böjtfővel kezdődő idő első vasárnapját manapság inkább passio vasárnapjának nevezzük. Ez ugyan helyes, de nem szabad idegenkedni az átöröklött „böjtfőtől”, vagy akár a böjti vasárnapoktól se, hiszen ezek az Úr Jézus 40 napi éhezésére, az ő egyedüllétére, a Sátán kísértéseire, egyszóval az ő szenvedésére, passiojára mutatnak. Mindössze arra kell vigyázni, hogy nem a mi böjtünk, a mi passionk áll a középpontban, hanem az Úré; nem az, amit mi tettünk vagy tehetünk érte, hanem amit ő már végképpen megcselekedett miérettünk. Ő az; aki valóban böjtölt és sokféleképpen szenvedett, hogy minket megszabadítson a kísértő Sátán tőrbecsalásától és a halál fullánkjától. A mi böjtünk mint önmagunk fékentartása és a Sátán elűzése (a szükséghez képest akár az eledelek megvonásával, akár azoknak igénybevételével) egész életen át tart, mivel minden napon „önmegtartóztatást és mértékletességet, testünk fegyelmezését és megsanyargatását” jelenti (II. Helvét Hitvallás), amennyiben ezt kívánja az engedelmesség. „Ha igazán akarsz böjtölni: egyél, igyál, aludjál, de a test ápolása folytán ne legyél elbizakodott… Tarts böjtöt a gonosz cselekedetekben, tartsd távol magad a gonosz beszédektől, tartóztasd meg magad a gonosz gondolatoktól” (Bullinger). :Mindezt magába foglalja Krisztus negyven napi böjtjének és a Sátán visszautasításának az emlékezetbe idézése. Eközben helyet lehet adni annak is, amit a II. Helvét Hitvallás így fogalmaz meg: „a testtől megvonjuk a gondoskodást; hogy annál könnyebben… engedelmeskedjék a Léleknek.”

Az Ige mértéke alatt szemlélt böjti idő ref. egyházunkban a húsvét előtti 6. vasárnappal kezdődik. Ezért nevezzük böjtfő vasárnapjának. Latin neve az „Invocavit”, a 91. zsoltár 15. verse nyomán; „Segítségül hív engem, s ezért meghallgatom őt”. Református naptárainkban így kell érteni a böjtfővasárnapját. Ha a pontos kezdő dátumtól eltekintünk (amely pl. február végén is lehet), úgy a böjti időt március hónapja hordozza. Ezért Böjt hava, Passio hava (Böjtmás a római katólikus egyházban).

Bod Péter szerint a hónapot „Martiusnak” nevezték (Kos hava) „Marsról, aki volt a hadakozásnak istene”. Átvitt értelemben azért találó ez az elnevezés, mert Krisztus valóban a legnagyobb Hadakozó (a Zwingli szóhasználata), aki „hadakozik érettünk”, s a győzelemnek a Golgotát legyőző húsvéti Istene. Márciusi szenvedésével (Márk 8, 31; 9, 31; 10, 32–33) legyőzte az egyetlen igazi ellenséget: a Sátánt, a Gonoszt, a Kígyót, a Fenevadat, az ördögöt mint a bűn szerzőjét, és a bűnt, valamennyi következményével együtt.

A Passio hónapjában Krisztus szenvedésének az útját kísérjük végig. Református egyházunkban az első böjtfői vasárnaphoz tartozik az urvacsoraosztás. A további vasárnapok latin elnevezései főként egy-egy zsoltár-versnek a kezdő latin szavai. Tartalmuk szerint magukban hordozzák a megfelelő üzenetet is. A már említett első (= Invocavit = „segítségül hív engem” – zsoltárok 91, 15) után következnek: „Reminiscere” = „Emlékezzél meg, Uram, irgalmasságodról és kegyelmedről, mert azok öröktől fogva vannak” (Zsoltárok 25, 6); „Oculi” = „Szemeim mindenha az Úrra néznek, mert ő húzza ki a tőrből lábamat” (Zsoltárok 25, 15); „Laetare” = „Örüljetek Jeruzsálemmel, és örvendjetek fölötte mind, akik szeretitek” (Esaiás 66, 10); „Judica” = „Ítélj meg engem, oh Isten, és oltalmazd meg ügyemet az irgalmatlan nemzetség ellen” (Zsoltárok 43,1).

Magyar nyelvhasználatban megszokott a „Gyümölcsoltó Boldogasszony” napja, mely a „Boldog Szűz köszöntésének vagy a hozzá való üzenetnek az ünnepe. Ezen a napon köszöntötte Gábriel angyal (Lukács 1, 26) a Szent Szűzet, és megizentetett neki az Isten Fia születésének a titka”. A magyar nyelv szellemében ezt úgy értelmezik, hogy „Krisztus mint a földnek drága gyümölcse, testére nézve ezen a napon fogantatott” (Máté 1, 18–21).

Az egész keresztyénségnek közös ünnepe a „Pálmaágak vasárnapja”, vagy amint ref. egyházunkban használatos: „Virágvasárnapja”. „Vették pedig ezt a nevet onnan, hogy Krisztus a szenvedése előtt nem sokkal, szamárháton Jeruzsálembe bémenvén, az örvendező sokaság olaj- és pálmaágakat vitt a kezében” (Márk 11, 1–10). Ezen a napon egykor a keresztyének is „valami berkeket vagy zöld ágakat szedtek, melyekkel aztán egy-s-más babonára (fából szamarat készítve ismételik a jelenetet stb.) visszaélnek”.

A mai református egyházi életben a „nagyhét” nem egyéb, mint valamennyi urvacsoravétel előtt a felkészülés ideje, egybekapcsolva a mindennapi istentisztelettel. Bűnbánati hétnek is mondjuk. Bod Péternél viszont a nagyhét csak a „húsvét előtt való hetet” jelenti, amikor szerezte Jézus az úrvacsora sákramentumát „nagycsütörtökön” (Márk 14, 12–25), s nagyszombat „éjszakáján”, amikor „feltámadott a koporsóból”. (Mk. 16,1–8).

Nem szabad továbbhaladni a Jézus halálára emlékeztető nagypéntek mellett a kereszt külön hangsúlyozása nélkül. Bod Péter így ír róla: „A keresztet mint a templom ékességét a keresztyének kezdették a templomokba 340 esztendő táján behelyeztetni, hogy azok megkülönböztetnének a pogányok templomaitól”. Terhes hagyaték a református (kálvinista) egyházban a kereszttől való idegenkedés. Manapság mintegy a hamishitűség jele (igen gyakori esetben), ha református ember keresztet hordoz, vagy épp a templomban igyekszik elhelyezni ezt a külső jelt. Pedig végeredményben minden kereszt a Golgota keresztjére emlékeztet, valamint a Krisztus-követők kereszthordozására. Az idegenkedésnek az a magyarázata (s ebben a történelmi beállításban érthető az általános magatartás), hogy mivel „a tudatlanok – olvassuk Bod Péternél – magát a keresztet kezdették imádni”, azaz a látható tárgyat, ezért a reformáció után az engedelmességben végbemenő istentisztelet érdekében az egyébként bibliai eredetű jelt háttérbe szorították, sőt: kiküszöbölték. Az ellentétektől és ellenségeskedésektől megterhelt évszázadok tovatűnése után ma már az élő hitben a kereszt éppoly értékes és építő külső jegy a maga helyén és az evangéliumi használattal, mint pl. a csillag (Máté 2, 10), vagy a kakas (Máté 26, 69–75) a templomok tornyán, a házak fedelén és a keresztyén művészetben sokrétűen:

A húsvétról a következőket találjuk Bod Péternél: „Négy napon illették a László király dekrétuma szerint. Nevezték pedig ily nevezettel a hús-vételtől, mivel a böjt után akkor kezdettenek elsőbben hússal élni”. „Nagyobb örömben egy ünnepét se töltöttenek a régi keresztyének, mint a húsvétot, amelyen nemcsak prédikállották a Krisztus feltámadását, hanem egyik a másikat köszöntötték ilyenképpen: Feltámadott az Úr, s a másik felelte: Bizonyára feltámadott és megjelent Simonnak” (1Khorinthus 15, 5). Ezen a napon a katekhumenusokat megkeresztelték, „s az Úr vacsorájával elmúlhatatlanul éltenek”. Továbbá „ezen a napon körmenetet (processiokat) járnak, mert Krisztus feltámadván, ezt mondotta az asszonyoknak: Menjetek el és mondjátok meg, hogy előttetek mégyen” (Máté 28, 7).

„Még vagyon az a szokás, hogy húsvétban valami ceremóniával bárányt szentelnek (Márk 14, 12), s miden egyéb étel előtt… azt megeszik annak emlékezetére, hogy Krisztus, az Istennek báránya megáldoztatott”. Ide tartozik a húsvéti kalács (saját házainknál) is, melynek az az alapja, hogy feltámadása után Jézus megjelent a tanítványoknak, s megáldva a kenyeret, velük együtt evett (Lukács 24, 41).

Hasonló szokás, hogy „sok festett tojásokat készítenek… Némelyek úgy adták elő, mintha a föld újjászületésének és termésének volna a szimbóluma, kiábrázolója… Helyes okát – azonban – egyebet nem találjuk – írja Bod Péter –, hanem azt, hogy felállván (= megkezdődve) a böjt a keresztyének között, semmi zsírost, vajast és tojást is enni nem szabad volt… Amely tojásokat azért a hosszú böjtön egybegyűjtöttek, azokat osztás húsvétban nagy örömmel ették (János 20, 20), osztották jóakaróiknak, s hogy kedvesebb legyen az ajándék, meg is festették”.

Észrevehető, hogy a húsvétot március hónap összefüggésében ismertettük, mivel az ünnep némelykor átmehet március végére. Időpontja évről évre változik, s ezért mozgó ünnepnek nevezzük. Dátuma a tavaszi nap-éj-egyenlőséget követő holdtölte utáni első vasárnap. Ám itt sem az időpont a lényeges, jóllehet ezen töprengettek és töprengnek mindmáig a keresztyén vallásfelekezetek. Ugyanis a nyugatiaknál (római katólikusok és protestánsok) és a keletieknél (ortodoxok) az ünnep dátuma különbözik. Már az eddigiekben is kifejeztük, hogy az időpontok az evangéliumi hitben jelentéktelenek. Épp ezért idézzük (a kezdeti idők viszonylatában) Bod Péternek az idevonatkozó tömör összefoglalását: „A keresztyének között, nevezetesen pedig a napkeleti és napnyugoti eklézsiák között legelsőbben efelett a húsvét innepe felett volt az a visszavonás és szakadozás, melynek eredete ez volt: Az apostolok Krisztust követvén, a húsvét innepét a zsidókkal azon egy ragon tartották”. Cselekedték pedig ezt „azért kétség kívül, hogy ezen rendtartásokkal is a zsidókat inkább megtarthatnák és megnyerhetnék. De gyűjtetvén és nevekedvén a pogányokból az eklézsia, tanították azt, hogy Mózes törvénye által az eklézsia semmi bizonyos innephez nem köttetett. Annakokáért a napnyugoti eklézsiákban ezzel a szabadsággal élvén a tanítók, nem a zsidókkal együtt illették (tartották), hanem mindenkor az Úr napján. Némelyek továbbra is megtartották a régi szokást, kivált szent János apostol, és mások is Ázsiában, kik a zsidóknak rendtartások szerint a Nisan hónak 14. napján illették (tartották), melyre nézve neveztettek Quarto–decimani, azaz Tizen–negyed naposoknak.”

Tekintettel arra, hogy időközben (az őskeresztyénség óta) az ünneplés körülményei megváltoztak, s ennek folytán a húsvéti ünnep kettős dátuma egyházi életünk és ökumenikus kapcsolataink állandó kérdései közé tartozik, a Bod Péter előbbi leírását kiegészítjük a következők szerint:

„A római katólikus és protestáns egyházak a Gergely pápa féle kiigazított naptár (1582) szerint számítják a húsvétot”, vagyis „a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni első vasárnapra” helyezik. Ha „március 21-e (vagyis a napéjegyenlőség) szombat napra esik… és holdtölte van, akkor március 22-én van húsvét. Ennél korábban sose lehet. Ha március 21-e… előtt van a holdtölte, akkor meg kell várni, amíg ismét holdtölte lesz, s így az azt követő vasárnapra esik húsvét”. Legkésőbbi dátuma csak „április 25-én lehet”. Az ünnepnapok vándorlásának oka tehát a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölték vándorlása.

Az ortodox testvérek „a húsvét ünneplésére nézve megmaradtak a ki nem igazított… régi naptárnál,… amely 11 nappal hátrább van… mint a hivatalos naptár… Mivel ebben március 21-e április 1-én van (11 nappal hátrább), ezért csak az április 1-e utáni holdtöltét követő vasárnap lehet a húsvét napja. Így aztán „az ortodox keresztyéneknek soha sincs húsvétjuk márciusban, hanem csak mindig áprilisban vagy május elején”. A helyzet azzal is komplikálódik, hogy ha az orodoxok „húsvétja a zsidók páskaünnepével (Nisan– 12–22) egybe esik, akkor egy héttel későbbre halasztják”. Eközben tudni kell: „az érdekelt egyházak állandóan fáradoznak azon, hogy húsvét napját egy olyan közös dátumhoz igazítsák, amely az összes keresztyének számára azonos… Hisszük, hogy az ökumenikus mozgalom ebben a tekintetben is megtalálja a megoldást, melyet a protestáns egyházak is régóta várnak” (Hermán János – Református Szemle 1970).

Mivel az előbbiekben szó esett a zsidók ünnepéről (Nisan) és szokásáról, s ezzel együtt az Ószövetségről is; jó tudni, hogy a zsidóknál az esztendő szintén 12 hónapból állott, amint neveik legnagyobb részével kimondottan is találkozunk az Ószövetségben:

1. Nisan (vagy Abib) hónapja az első. Március közepétől április közepéig terjedt a maga 30 napjával. Azért első hónap, mert ennek idején szabadult ki Izrael az egyiptomi fogságból (2Mózes 12, 2). A hónap elsején tartották az újhold ünnepét, s 15–én a kovásztalan kenyerekét úgy, hogy 14–én vágták le a húsvéti bárányt (párka bárány – 2Mózes 12. fejezet; 3Mózes 23, 6 skk).

2. Zif hónapja a második, 29 nappal (1Királyok 6,1. 37). E hó 14–én tartották a kis-páskát azok számára, akik az elsőt nem ünnepelhették meg (4Mózes 9, 10–12). Erre az időre (április közepétől május közepéig) esik az aratás. (Ruth 1, 22; 2, 23).

3. Siván a harmadik hónap (április–május), amikor tartják a pünkösdöt (3Mózes 23, 15–21), a hetek- (5Mózes 6, 9. 10) és az aratás ünnepét (2Mózes 23, 16. 19). Ettől kezdve októberig nincs eső. Nevét olvashatjuk Eszter 8, 9-ben.

4. Negyedik a Tammuz hónapja (Zakariás 8, 19; 2Királyok 25, 3. 4, június közepétől július közepéig). A hónap 9-én böjtölnek, mivel Nabugodonozor ezen a napon foglalta el Jeruzsálemet.

5. Ab az ötödik hónap (Ezsdrás 7, 9; július – augusztusban) 30 nappal. Ennek 7-én szintén böjtölnek, emlékezve arra, hogy Nabugodonozor ekkor rombolta le a templomot (2Királyok 8, 9; Zakariás 7, 3. 5; 8,19).

6. Elul a hatodik hónap (augusztus–szeptemberben) 29 nappal. Nehemiás 6, 15-ben olvasunk róla. Ez a szőlő és más gyümölcsök szedésének az ideje.

7. Ethanim (vagy Tisri, 1Királyok 8, 2) a hetedik hónap (szeptember–október) 30 nappal és több ünneppel (4Mózes 29,1; 3Mózes 23, 23–25; 2Királyok 25, 25; Zakariás 7, 5; 8, 19; 3Mózes 16. fejezet és 23, 26– 32; 23, 34; 2Mózes 23, 16; 5Mózes 16, 13; 3Mózes 23, 36; 4Mózes 29, 35; Nehemiás 8, 18; János ev. 7, 37). Erre az időre esik (11–21 között) a zsidók legnépszerűbb ünnepe: a sátorozás.

8. Bul hava (október–november) az előző hónapban elkezdődött kora–esőzések folyatásának az ideje. Ilyenkor készülnek el a vetések. A 29 vagy 30 nap alatt nincs ünnep (1Királyok 6, 38).

9. Kiszlév hónapja a kilencedik (november–december). Szintén 29 vagy 30 napos. Kezdete a télnek, amikor a hegyeken hó is esik (Zakariás 7,1; Nehemiás 1, 1; János 10; 22).

10. Tébet hónapja (december–januárban) 29 napot számlál. Eszter könyvében találjuk a nevét (Eszter 2, 16). A hónap 10-én böjtöt tartanak Jeruzsálem ostroma kezdetének a keserű emlékére (2Királyuk 25,1; Zakariás 8,19). Ez a leghidegebb időszak az év folyamán (Józsué 10,11).

11. Sebat hónapja (Zakariás 1, 7) 30 napos (január közepétől február közepéig). A mandulafák ilyenkor virágoznak.

12. Utolsó az Adár hava (Ezsdrás 6, 15; Eszter 3, 7; 9, 25). Ehhez a hónaphon tartozik a purim (sorsolás) ünnepe, amikor Hámán sorsot vetett a zsidók megrontására, de végül örömünneppé változtatta Isten a kegyetlenség szándékát (Eszter 9, 20–28).

Visszatérve a húsvét ünnepéhez, és szem előtt tartva a két álláspontnak jelenleg is folyamatban lévő egyeztetési kísérleteit, az evangélium Lelke szerint valljuk és tanítjuk, hogy Krisztus követői számára minden nap advent és karácsony, nagypéntek és húsvét. Krisztus megváltó műve a maga megbonthatatlanságában a keresztyén életnek egyetlen állandó történése. Vele együtt naponta (a hétköznapokban is) új életre kell támadni, amiként kereszthalála (1Korinthus 2, 2) minden napon bűneink eltörlését és a bűnbocsánatot jelenti (János 8, 11). Fontos tehát, hogy Krisztus „valóban feltámadott”. Pál apostol a kételkedőknek ezt mondja: „Ha Krisztus nem támadott fel, akkor hiábavaló a ti hitetek is” (1Korinthus 15, 14). Ugyanazzal a csodával van dolgunk a feltámadásban, mint Krisztus fogantatásánál és születésénél, valamint sokféle beszédénél és cselekedeténél. Az élő és személyes hit sose mondhat egyebet, mint amit leírt az evangéliumokkal együtt a többi bizonyságtevő az Újszövetségben, s amit a hitben előttünk járók megvallottak: „Bizonyára feltámadott”. Ezért lett ő „a feltámadás és az élet” (János 11, 25).

 

A húsvéttól pünkösdig terjedő 50 (Cselekedetek 2,1) nap alatti vasárnapok jelentős része április hónapjára esik, vagy az egyházi szóhasználat szerinti Szent György havára. Ezek a vasárnapok szintén ökumenikus latin elnevezésűek valamennyi keresztyén felekezet irodalmában. Egymás után így következnek egy-egy bibliai vers első szavának a mintájára:

„Quasi–modo–geniti” = „Mint most született csecsemők a tiszta hamisíthatatlan tej után vágyakozzatok, hogy azon üdvösségre növekedjetek” (1Péter 2, 2); „Misericordias Domini” = „Az Úr kegyelmével telve a föld” (Zsoltárok 33, 5); „Jubilate” = Imádkozzatok, vagy „az imádság vasárnapja” (dies rogationum). Bod Péter szerint ez az „Imádkozzatok” ünnep eredetileg húsvét harmadnapjára esett mint a „könyörgés és böjt” ideje a nyomorúságban, de mert „a húsvét örömmel meg nem állhatott, azért… általtették az áldozó csütörtök előtt való vasárnapra”.

A vasárnapok közé beiktatódik az „Áldozócsütörtök”, vagy amint mi szívesebben, nevezzük: a Mennybemenetel ünnepe, Krisztus mennybemenetelének az emlékére (Márk 14, 19; Cselekedetek 1, 11), jeléül annak, hogy immár minden hatalom az övé mennyen és földön. Az erre következő vasárnap neve: „Exaudi” = „Halld meg, Uram, hangomat, mert hívlak; irgalmazz nékem, és hallgass meg engem” (Zsoltárok 27, 7).

Már említettük, hogy a felsorolt vasárnapok egy része áprilisra illetve Szent György (Bika) havára esik. Április a latin (deák) „aperio = megnyitok”–ból származik, „mivel a tél, hó, víz, fagy által elzáratván mindenek, ez a hónap megnyitja és kezdi újjítani a természet rendét”.

Szent Györgyről (szobra látható pl. a Kolozsvár–belvárosi – Farkas utcai – református templom előtt) azt mondják, hogy ő volt „egy vitéz kapitány a legendáriusok szerint,… akit keresztyén hitéért Diocletianus igen sokféle kínzásokkal öletett meg 303 esztendőkben… Erről írják, hogy midőn Líbiában Siléna nevű városban, a város mellett lévő tóban lakozó dögletes Sárkánynak sors szerint tartoznának adni embereket a Sárkánnyal való megegyezés szerint, és a sors esett volna a király leányára, akit nagy siralommal kivittenek a városon kívül, hogy a Sárkánynak adják, épp akkor érkezett oda fegyveresen György, s megértvén a dolgot, nagy bátorsággal a Sárkányra rohant, megölte, és a leányt megszabadította. Úgy is festik le lovon ülve, dárdával, vas derékkal, paizzsal, hogy a sárkányt öli, tapodtatja... Ez hát leábrázolása az eklézsiának, melyet mint tiszta szüzet az Ördögnek megöletésével szabadít meg Krisztus; vagy a tanítóknak, kik az Isten beszéde fegyverével rontják el a régi Kígyó erejét, s szabadítják ki annak hatalma alól az idvezülendőket.”

 

A feltámadás utáni-, és a pünkösd előtti vasárnapok másik része átmegy Májusra, egyházi néven Pünkösd havára.

„Pünkösd hónapja” „a pentekoszté (=50) görög szótól (Cselekedetek 2,11)” származik. Átformálva mondották „penkostnak”, pünkösdnek, mivel „húsvét után 50 nappal szokott esni”. A Május (Ikrek hava) pedig onnan ered, hogy „Romulus két rendbe osztotta a római népet: in majores és juniores, a vénekre és az ifjakra, hogy a vének tanáccsal, s az ifjak erővel oltalmazzák a várost. Ezt a hónapot tehát a vének-, s a következendőt (júniust) az ifjak tisztességére” mondották.

Minket természetesen a pünkösd ünnepe (hazai viszonylatban az egy–két–három napos ünnep, vasárnapon, hétfőn és kedden) foglalkoztat. Sajnos, a pünkösd nagyon háttérbe szorult a karácsony és a húsvét mellett és mögött. Pedig nélküle (Cselekedetek 2. fejezete) nincs semmiféle ünnep, sem keresztyén élet. Mindenek kulcsa Szentléleknél, az Atyának- (János 14,16. 26) és a Fiúnak (János 15, 26) a Lelkénél van, aki az első tanítványokra pünkösd napján töltetett ki, mint aki öröktől fogva volt és munkálkodott, s aki a kitöltetés óta is naponta eltölti–betölti szívünket. Szentlélek nem egyéb, mint maga a testben eltávozott Krisztus miközöttünk és mibennünk a ő állandó jelenlétével. Nem vagyunk hátrányosabb helyzetben, mint az apostolok (János 14,18), mivel Szentlelke mint élő személy által láthatatlanul éppoly bizonyosan a mienk a mennyei Atya és az egyszülött megváltó Krisztus, amilyen bizonyosan őt látták és hallották testileg az első tanítványok (Máté 28, 20). Krisztus jelenléte a mindenkori mában annyi, mint a személyesen beszélő, tanító és vezető–vigasztaló Szentlélek mibennünk. Szentlélek tesz bizonyossá nemcsak a karácsony csodájáról, hanem a feltámadás és a mennybemenetel misztériumáról és a hitnek minden dolgáról.

Szentlélek valóban az élő kulcs, aki hitünknek valamennyi titkába és csodájába, az élet és a halál mélységeibe és magasságaiba elvezet. Ezért hangzik szünet nélkül a könyörgés: „Jövel Szentlélek Úr Isten, töltsd bé szíveinket éppen”, vagy amint a régiekkel együtt imádkozzuk: „Veni creator Spiritus” = „Jöjj teremtő Szentlélek”.

Szentlélek (s egyedül csak ő) érteti meg velünk a „Szentháromság” (Máté 28, 19; 1János 5, 7) titkát, akinek ünnepe a pünkösd utáni első vasárnap: Szentháromság vasárnapja Ennek az ünnepnek is állandósulnia kell a keresztyén életben, hiszen egész keresztyén hitünket hiánytalanul tartalmazza. A mennyei Atyát, a teremtő Urat csak Szent Fia, az Úr Jézus testté lételében ismerhetjük meg, a testté lett Igében (János 1, 14), míg az Atya – Fiú valóságát és igazságát csak a világ végéig közöttünk és bennünk lakozó Szentlélek ajándékozhatja (Máté 28, 20). Három személyről beszélünk hagyományosan és félreérthetően, de tulajdonképp ugyanannak az egy, örök, igaz, Istennek három „létformájával” (Barth Károly) találkozunk. Aki a Fiút látja, csak az látja az Atyát, de a Fiút csak a tanító – vigasztaló – erősítő – közösségteremtő Szentlélek ajándékozhatja.

Szentlélek tanításának engedelmeskedünk, amidőn fölemlítjük, hogy május első vasárnapja református egyházunkban az anyák napja. A bibliai szülőtiszteletnek és gyermekszeretetnek egyik áldott alkalmához nyílik út valamennyiünk számára a megbizonyítás külső lehetősége által. Az anyák napja az életcsodáját, a teremtő Úr művében való részvétel páratlan méltóságát állítja szemünk elé (1Mózes 1, 28). Bizonyos, hogy nemcsak a gyermekeknek, a fiaknak és a leányoknak kell édesanyjukra és édesatyjukra tekinteniök (2Mózes 20,12), hanem fordítva is: a szülőknek gyermekeikre mint az „anyaméh” zsoltáros gyümölcseire (zsoltárok 127, 3; Efézus 6, 1–4). Istenem, milyen sok kérdés merül fel (kiváltképpen a magyar nyelvterületen) akár a születések mértéke-, akár a természetellenes halálozások (öngyilkosságok) összefüggésében! Anyáknapján válik minden-minden idevágó kérdés világossá: a hívők elfogadják a teremtó Úr ajándékát, és engedetlenül nem pusztítják el azt; mint ilyent hagyják életben és éltetik, illetve gondozzák mindaddig, mígcsak „az anyaméh jutalmát” az ajándékozó Úr szent tetszése tőlük megköveteli.

Pünkösd hava után következnek az úgynevezett „ünneptelen” félév hónapjai: júniustól novemberig, vagyis a következő adventig. Valóban igaz, hogy erre az időre nem esnek Jézus életének a már látottakhoz hasonló eseményei, de az is igaz, hogy amit ő születésével –halálával – feltámadásával és Szentlelkének kitöltésével üdvösségünkre véghez vitt, mindazt a Szentháromság és Advent közötti idő beszédeivel és cselekedeteivel bizonyította meg és hozta tudomásunkra. Ezek a beszédek és cselekedetek tükrözik őt úgy, mint aki nekünk született, érettünk szenvedett és halt meg, váltságunkra támadott fel, rendíthetetlen hitünk diadaláért ment fel a mennybe, és a „hétköznapokban” való állandó Krisztus–közösségünkért küldötte el Szentlelkét. Tehát amit „az ünneptelen félév” vasárnapjai és hétköznapjai alatt olvasunk és hallunk az Úr Jézus életéről, beszédeiről és cselekedeteiről, főként a négy evangéliumban, de más szavakkal és más kifejezési formák között az egész

Újszövetségben, és vele együtt az egész Ószövetségben, vagyis az egész Szentírásban, mindaz ugyanazt a Szentháromság Istent ajándékozza mindnyájunk üdvösségére.

Ilyen megfontolással beszélünk a továbbiakban az „ünneptelen félév” vasárnapjairól és ünnepeiről.

 

Május után Június (a Rák hava) következik, s egyházi nyelven „Szent Iván hava”, mivel a Keresztelő János (Lukács 1, 57–63) napja ebben a hónapban esik. Jánost a magyarok régen mondották Joánnak, Ivánnak, és így Jánosról nevezvén, vagy Joánról a hónapot, az Iván nevezet maradott rajta… A rómaiak Júniusnak mondották az ifjakról, a „junioribus” már említett kifejezés alapján.

Erre a hónapra esik „a Péter és Pál napja (június 29), amikor a hagyomány szerint Péter és Pál apostolok azon az egy napon ölettettek meg Rómában; Péter keresztre feszíttetvén fővel aláfelé, a Pálnak a feje vétetvén.”

 

Július a Szent Jakab hava… Jakab apostolról, kinek neve (Máté 3, 17; Cselekedetek 12, 2) ebben a hónapban fordul elő… A római tanács nevezte Juliusnak (Oroszlán hava) a Julius császár tisztességére, aki ebben a hónapban született volt”.

Jakab apostolról tudjuk – írja Bod Péter –, hogy „hatalmas volt a tanításban, úgyannyira, hogy Krisztus nevezi őt mennydörgés fiának, Jánossal együtt” (Márk 3, 17), akivel testvér volt. „A zsidók addig vádolták Jakabot, amíg Heródes megszentenciáztatta; s mikor vitetnék halálra, egy guttaütött embert az útban meggyógyított. Ezt látván Jósiás, a Heródes íródéákja, megtért a Krisztushoz, és ezt mondotta: Jakab, bocsáss meg nékem. Jakab pedig ezt felelte: Atyámfia, békesség néked. Együtt mindketten megölettek”.

 

Augusztus vagy „Kisasszony hava… a boldogságos szűz Mária tiszteletére”, bár „Kisasszony napja” (ti. szűz Mária napja) a következő hónapra esik. Tulajdonképpen a következő hónapot „Nagyasszony Havának” kellene hívni, de mégsincs erről szó. Ez a vonatkozás – írja Bod Péter – „nem világos”.

„A római tanács Augusztusnak (Szűz hava) nevezte az Augustus császár tiszteletére, mivel ebben a hónapban nagy dolgokat cselekedett”.

Erre a hónapra esik „az Úr színe változása… annak emlékezetére, hogy halála előtt Krisztus átalváltozott. Alkalmatossága pedig az volt, hogy ama dicsőséges magyar vitéz Hunyadi János Nádor Fejérvárat a török ellen nemcsak megtartotta, hanem Muhamet császárt is alatta megverte 1456. esztendőben, mellyel az egész keresztyénséget megörvendeztette. Szentelik augusztus 6. napján” ezt az ünnepet. Ehhez a török elleni győzelemhez kapcsolódik a déli harangszó, amint majd később látni fogjuk.

Ugyanerre a hónapra esik még „Nagy Boldogasszony” napja, amelyet „B. Szűzmária mennybemenetelének emlékére Augusztus 15. napján” tartanak. „Ezt az ünnepet a görögök hívják Szűzmária elaluvása ünnepének, mert úgy tartják, hogy rendes és csendes halállal megholt”.

Végül augusztus utolsó vasárnapján ünnepeljük magyarnyelvű református egyházunkban az „újzsenge”, illetve az „újkenyér” gondviselés–ajándékozta hála–alkalmát. Felbecsülhetetlen evangéliumhirdetési és hallgatási lehetőség a lelki és a testi kenyér összefüggésében. Számba vehetjük anyagi javainkat, s az urvacsorai asztal körül tehetünk bizonyságot a mennyei Atya gondviselésének kifogyhatatlanságáról és páratlanságáról. Ő mindenkire felhozza a maga napját, de a hívők serege meg is köszöni gyermeki háládatossággal az imádság teljesítését: „A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” (Máté 6,11; 6, 33; János 6, 22 skk.).

 

Szeptember a Szent Mihály hava… Sz. Mihály arkangyaltól… (Jelenések 12, 7; Dániel 10,13; Judás 9). „A rómaiak nevezték Szeptembernek, mivel a hetedik volt (septem) Márciushoz viszonyítva, melyet tartottak akkor első hónapnak”. Erre esik „Mihály arkangyal ünnepe”. A népnyelvben „Mérleg havának” mondjuk.

 

„Mindszent hava”. Nevének „egyéb okát nem láthatni, mint a következendő hónap első napjáról, mely a Minden Szentek emlékezetekre szenteltetik. A rómaiak mondották Októbernek (a népnyelv szerint Bököly hava), mivel Márciushoz mérten a nyolcadik (octo = nyolc) volt”. Hozzánk – reformátusokhoz – azért is közel áll ez a hónap, mert utolsó napján tartjuk az Október 31-i Reformáció emlékünnepét. Kétségtelen, hogy nevezetes alkalom, ha helyesen élünk vele. A lényeg ma már nem merülhet ki „a pápás egyház” ostorozásában, visszaéléseinek a felsorakoztatásában és hasonlókban, még akkor sem, ha viszonzás nélkül maradna a Krisztus szerinti evangéliumi magatartás. Ugyanígy nem merülhet ki az ünnepély a reformációi atyák és általában a református múlt dicsőítésében. A múltat (reformátorainkkal és gályarabjainkkal együtt) fölöttébb szeretni kell, de az egyház nem belőle él, hanem a Fő–Krisztusból. Keresztyéni alázattal és a helyes ismeretek birtokában minden szükséges dologra lehetőség nyílik, ami valóban épít (1Korinthus 10, 23; Zsidókhoz 13, 7; 1Timóteus 5, 11–12), de a Reformáció igazi öröksége a magunk állandó reformálása, a Krisztus – Főpásztor iránti engedelmesség keskeny ösvényének a keresése, mind elméletben (teológiai síkon), mind gyakorlatban (a mindennapi gyülekezeti életben). Tőről metszett reformációi gondolkozást hordoz az, aki napról napra (tehát a Reformáció előtt és után egyaránt) kérdésessé teszi: vajon a reformáció értelmében re-formátus-e ő maga, a saját helyi közössége, egyházmegyéje és egyházkerülete és az Úr egész földi teste: az Una Sancta Ecclesia, az Anyaszentegyház.

 

November a „Szent András hava”… Sz. Andrásról, a Krisztus tanítványáról (Márk 1, 16; 3, 18), kinek napja ebben a hónapban szokott esni. A rómaiak mondották Novembernek mivel kilencedik volt (novem = 9) Márciushoz viszonyítva. Anyanyelvünkben ez a „Nyilas hava”.

Szent András napjáról Bod Péter így ír: „Tartatik ez Sz. András apostol emlékezetére, aki prédikált a szkítáknak, rácoknak Tesszalonikában, Macedoniában; Akhájában pedig Petrás nevű városban keresztre feszítették a keresztyén vallásért november utolsó napján; ezért akkor vagyon az ő ünnepe is”. Egyébként erre a legendára emlékeztetnek a vasúti átjáróknál elhelyezett András–keresztek, mint a közlekedési veszedelem és figyelmesség szükségének a jelzői.

Amint már utaltunk rá: november 1-én tartják a „Minden szentek napját”, mely a jelenkori nyelvben a „halottak napja”. Érdemileg egy régi pogány ünnep, amelyet „Bonifatius római püspök… minden szentek tisztességére fordított… Régen május 9-én volt, de IV. Gergely rendelte november első napjára”. „Mivel minden szenteket a kalendáriumban kinevezni és azoknak különös ünnepet illetni (tartani) nem lehet, ezért légyen egy bizonyos nap, amelyen mindnyájan együtt tiszteltessenek”.

A református egyház számára nem hivatalos ünnep ez a nap, de már csak azért sem hagyható figyelmen kívül, mivel együtt élünk római katólikus és más felekezetű testvérekkel, nem beszélve arról, hogy akarva, nem akarva kivételes dátumnak tekintik csaknem mindenütt maguk a református gyülekezetek is. Ezért hangsúlyozni kell: igen jó alkalom arra, hogy az elköltözött szentek (hiszen minden hivő szent az Úr Krisztus érdeme által) halálával és halál utáni életével, illetve a kárhozattal kapcsolatosan a tiszta szentírási tanítás prédikáltassék. Tehát a „minden szentek” nemcsak a kiemelkedi kegyes atyákra vonatkozik, hanem valamennyi keresztyénre, akár Korinthusban (1Korinthus 1, 2), akár a saját gyülekezetünkben. Az elköltözött szentekre (szülőkre és gyermekekre, testvérekre és rokonokra vagy bárki másra) emlékeznek az életben lévők, s közben a saját végükre is tekintenek az élet–halál Urának orcája előtt. Fölöttébb helyes ez a kegyeletes keresztyéni magatartás. Ha nem létezne a „minden szentek napja”, akkor (az ünnepekről lévén szó) föl kellene fedezni, márcsak a „halottak napjához” tapadó sok-sok hamis képzet orvoslása végett is. Ilyenkor nyílik sajátos alkalom a bizonyságtételre az örökélet hervadhatatlan örökségéről (1Péter 1, 4), és lehetőség arra, hogy az úgynevezett „halotti torok” haszontalanságát megértsük és megértessük. Erről Bod Péter más összefüggésben ezeket írja: „Idővel kezdettenek a keresztyének tort vagy vendégséget csinálni olyan helyeken, amelyekben nemcsak jól laktanak, hanem meg is részegedtek,… amely rossz szokás ellen igen neheztelnek a régi tanítók”.

A mondottak után világos, hogy a „halottak napja” nem valami varázslatos (mágikus) „gyertyagyújtási” öncél, sem a pokoltól való szabadulásért történő (esetleg pénzzel is egybekapcsolt) imádkozásnak és hasonló dolgoknak az ideje, hanem kivételesen drága alkalom a halálra vonatkozó és az ezzel kapcsolatos evangélium tolmácsolására. Olyannak kell lennie az igehirdetésnek, hogy meghallgatása nyomán ne az évszázados pogány hagyományok határozták meg a gyülekezeteket, hanem ellenkezőleg: az evangélium hatalma szüntesse meg vagy formálja át a halottak napjához fűződő téves hagyományokat. Nem annyira a külsőségek ellen kell tusakodni, mint inkább a pogány tartalom és az együttjáró szokások eltávolításáért. Olyan erőpróba ez, amelyet valamennyi evangéliumi egyháznak vállalnia kell, és véghezviteléért szüntelenül imádkozni. A szokások tekintetében is győznie kell az életnek a halál felett.