A Református Egyház a vasárnapok mellett csak néhány szorosabb értelemben vett ünnepet tartott meg. Eközben alkalmazkodik a II. Helvét Hitvallás tanításához: „Fölöttébb helyeseljük, ha a gyülekezetek a keresztyéni szabadsággal élve, az Úr születésének, körülmetélésének, és a Szentlélek apostolokra való kitöltésének emlékezetét áhítatosan megünneplik” (24. fejezet). Tehát a hitben előttünk járók „az apostoli egyszerűségre vissza akarván menni,… csak azokat az ünnepeket tartották meg, amelyeket szentel a keresztyénség a Krisztus sok rendbéli jótéteményeinek emlékezetére”. Mi azonban az így megtartott ünnepek leírásának az összefüggésében olyan általános kitekintésre törekszünk, amelyben közérthető nyelven és a bibliai hit tisztaságával, továbbá az ökumenizmus szellemének megfelelően tűnjék ki mindaz, amit a jelenkorban egy hívő egyháztagnak az ünnepek viszonylatában ismernie kell.
Az ünnepek leírását a vasárnappal kezdjük.
Az első keresztyének nemcsak bizonyos napokon ünnepeltek, hanem egész életük Istenhez mint az Úr Jézus Krisztus Atyjához kapcsolódott. Naponta éltek az Ige eledelével és italával mind otthonaikban, mind a házankénti gyülekezetekben. Külön templomokat még nem építhettek, de tudták, hogy Jézus „az imádság házának” (Máté 21, 13) nevezte a jeruzsálemi templomot, s mind ő maga (Lukács 4, 16), mind az apostolok (Cselekedetek 2, 46) áldott közösségi eszköznek tekintették a zsinagógai épületeket (a mi jelenkori templomainknak ezeket az elődjeit), s kész szívvel gyakorolták bennük a bizonyságtevést és az imádkozást, valamint a közösségi élet egyéb megnyilvánulásait (Cselekedetek 9, 20; 13, 5; 14, 1; 17, 1; 18, 4 stb.), amint erről máshol is tanúskodik az újszövetségi Szentírás.
Természetes, hogy a zsidókból lett keresztyének (ide értve az apostolokat is, valamint más egyházi tanítókat és apostoli munkatársakat) éppúgy nem szakadtak ki egyik napról a másikra a saját megszokott világukból és életrendjükből, mint a pogányokból lett úgynevezett „pogánykeresztyének” a magukéból. Az egyházi élet külső keretei, vagyis az ünnepek, önmagukban se nem jók, se nem rosszak. Minősítésük attól függ, hogy miként élnek velük a hívők. A reformációi ünneptörlés nem a külsőségekre vonatkozik, hanem a hamisan értelmezett tartalomra, amint ez a továbbiak rendjén többrétűen kitűnik a vasárnap tekintetében is.
Ahogyan terjedt a keresztyénség, egyre többen lettek gyülekezeti tagok mind a zsidók közül, mind a pogányok soraiból (Cselekedetek 2, 47). Megkezdődtek az üldözések is, főként a zsidó főpapok, írástudók és farizeusok részéről. Egyre több akadálya merült fel annak, hogy a más-más nyelvet beszélőkből keletkezett első keresztyén gyülekezetek tagjai naponta zavartalanul találkozhassanak (amint ez korábban történt). Bod Péter elsősorban az üldözésekre figyelve írja: „Minden napon… nem lehet gyűlni, hanem rendeltek arra bizonyos napot (status, dies)… Kellett a keresztyén szabadság szerint, hogy ezen a napon vagy máson légyen egybegyűlésük a keresztyéneknek”. Ebben az értelemben olvassuk a II. Helvét Hitvallásban is: „Jóllehet a vallás nincs időhöz kötve, mindazáltal megfelelő időnek a kiválasztása nélkül nem lehet azt gyakorolni” (24. fejezet). Ezért mondja az apostol: „Nehogy a rendetlen összejövetel gyöngítse a Krisztusba vetett hitet, bizonyos napok vannak beállítva, amikor valamennyien egyenlőképpen egybegyűlünk. Nem mintha az összejöveteli napok értékesebbek lennének a többinél, hanem amely napon gyülekezés van, egymás kölcsönös látásán annál inkább örvendezzünk” (Bullinger). „Bármely gyülekezet kiválaszt azért magának egy meghatározott időt a nyilvános könyörgésekre és az evangélium hirdetésére, valamint a sákramentumok kiszolgáltatására” (II.Helv. Hitv. 24. f.).
Az idők folyamán sokféle ok játszott közre, de kétségtelen, hogy akik befogadták Krisztust mint szabadítójukat, „felvették az isteni tiszteletre meghatározott napnak a hét első napját, melyet mi mondunk vasárnapnak”. Ez a nap „az apostolok idejétől fogva… mint ünnep tartatott,… melyet szabados tetszésekből (tehát nem valami egyházi rendtartás parancsából) vettek fel Istennek dicsőítésére, s idvességük keresésére”. Ebben az első időben nem léteztek sem római katólikusok, sem ortodoxok, sem reformátusok és más vallásfelekezetűek. Mindnyájan együvé tartoztak mint Krisztus–követők, s élő hittel ragaszkodtak az egy Egyház, az egyetlen Eklézsia (Efézus 4, 4; 1Kor.1,13) közösségében Megváltójukhoz, akit valamennyien Uruknak neveztek. Ez volt a legrövidebb, de mindent magába foglaló hitvallásuk: Jézus Krisztus az Úr (Cselekedetek 20, 21).
A zsidóból lett keresztyének „egy ideig a szombatot tartották heti ünnepnek, mivel a zsidó vallásban gyermekségüktől fogva ahhoz szoktak.” Ebből semmi nehézség nem származott; annál inkább nem, mert „a szombat lelki és örökké tartó,… azaz állandó, vagyis nem csupán bizonyos napokat, hanem minden egyes napot” tartalmazó „megszűnés (pihenés) a bűntől” (Bullinger).
„Azok pedig, akik a pogányok közül lettek keresztyének, minthogy náluk a hétnek első napját… a Nap–Istennek (Deo soli) szentelték,” ezért ők „a hét első napját” (dies solis-t)… kezdették szentelni Krisztusnak mint az igazság napjának, az ő halálból való dicsőséges feltámadása emlékezetére.” Észrevehető itt is, hogy végeredményben egy pogány szokás miképpen szentelődhetik meg a keresztyén életben. Krisztusban dől el mindennek a minősége és értékelése: napok, szokások, eledelek stb.
Bod Péter újszövetségi bizonyságok alapján jegyzi föl: „A rendelt nap a korintusbelieknél a hétnek első napja volt,… amint megtetszik az 1Khorintus 16, 12-ből: A hétnek minden első napján mindenki tegye el, amit Istennek ajándékából el akar tenni (perselypénz, adományok)… A Cselekedetek 20, 7 szerint pedig a hétnek első napján a tanítványokat egybegyűjtvén a kenyér megszegésére, Pál prédikál vala, csalhatatlanul a vasárnapra határozza a dolgot:”
Látható, hogy Jézus, aki a szombatnak is Ura (Márk 2, 28), és aki tanította, hogy „a szombat lőn az emberért, s nem az ember a szombatért” (Márk 2, 27), a tanítványait valóban fölmentette a szombatnak és egyéb ünnepeknek a tartásától. Így alakult ki már az első században a vasárnapnak (mint szabadon választott heti napnak) az általános megszentelése, amit a második században munkálkodó Justinus Martir így ír. le: „Vasárnap (die solis), midőn összegyűlnek”, felolvassák az apostolok és a próféták írásait. „Az istentiszteletben az elöljáró… feláll, magyaráz és az olvasott dolgoknak követésekre serkent.” „Ezt követően a közösségbe egybegyűltek” „felkelnek és könyörögnek mindnyájan; mely véghez menvén, kenyeret, bort és vizet hoznak elő; az elöljáró hálákat ad az ő tehetsége szerint, s a nép arra áment mond. Ezek után a hálaadással megszenteltetett dolgokban mindnyájan részesülnek, s akik jelen nincsnek, azokhoz elviszi a diakonus. Ennek felette a gazdagok a maguk tehetsége szerint alamizsnálkodnak, amely az elöljárókhoz gyűjtetik, akik az özvegyeknek, árváknak, betegeknek, foglyoknak, szegényeknek, jövevényeknek elosztják… Megtetszik ezekből – folytatja Bod Péter – , hogy a régieknek vasárnaplásuk állott: 1. a Szentírás olvasásában, 2. a prédikálásban, 3. a könyörgésben, 4. az úrvacsora osztásában, 5. az alamizsnálkodásban, 6. és Plinius nyomán a dicséreteknek énekeltetésekben.” Nincs egy a mai értelemben kialakult egyházi rend a palástos lelkipásztorokkal, az énekvezérekkel és egyéb általunk ismert istentiszteleti kellékekkel (díszes úrasztalok, szószékek, klenodiumok, terítők stb.). Mindez a keresztyén szabadság keretei között lehetséges, sőt nagyon hasznos, ha nem zavarja „az ékes és szép rendet”. Fontos, hogy a vasárnapi istentisztelet nem megcsontosodott külsőségek gyakorlása, hanem a közösség együttléte és épülése. „Vétkeznek, akik… a szent pihenést… gyönyörhajhászatra fordítják” (Bullinger). Csak Istennek a tisztelete állhat a központban.
A vasárnapot mint „az egyik szombatot, a hét első napját” (Bullinger) az „Úr napjának” (Jelenések 1, 10) is nevezzük, „az Úrnak halálból való feltámadása emlékezetéért” (Máté 28; Márk 16.f.). Mindenesetre a kezdeti időben még az Úr napjának a megtartása is „szabadosson” történt, azaz a gyülekezések nem voltak törvényesen egy bizonyos időponthoz kötve. Az egykori (és már ismertetett) „minden nap” gyakorlata megszűnt, s szokásba jött az Úr napja, de a napok – legyenek ezek akár szombatok, akár egyebek – imádásjellegű babonás kiemelése távol állott Krisztus gyülekezetétől.
„Konstantinus császár… volt az első, aki az úr napjának a megszenteléséről a maga egész birodalmában parancsolatot adott”. Ez történt a nicaleai zsinaton a Krisztus utáni „321. esztendőben, de… nem tiltja a mezei és szőlő-munkát, hanem csak a törvénykezéseket és a városi csetepatéval járó mesterségeknek a gyakorlását.” Ez természetes, hiszen a szombat „is lehetővé teszi a feladatok ellátását (ti. az Ószövetségben), valahányszor ezt megkívánja akár a kikerülhetetlen szükség, akár az ember üdvössége… Máté 12; Lukács 6. és 13. f.; János 5. f.” Ebben a viszonylatban „kétségtelenül a keresztyén szabadságot kell szem előtt tartani” (Bullinger). Így vette be fokozatosan a vasárnapi „ünnepet” „az egész keresztyénség”, „eltávoztatván ezen mind a törvényes dolgokat (ti. a bírósági törvényeskedéseket), mind a fáradságos robotos munkákat”.
Az előbbiek nem hagynak kétségben afelől, hogy a vasárnap őskeresztyén megszentelése nem a henyélés ideje, mintha ezen a napon semmit sem lenne szabad cselekedni, hiszen Krisztus betöltötte a törvényt, hanem az istentiszteleti közösség ápolása a már ismertetett szabadságban.
Az Úr napja (dominica) helyett nálunk manapság csak a vasárnap elnevezést használjuk. Ennek magyarázata a „vásár”. Ugyanis miként „a görögöknél, a rómaiaknál és más nemzeteknél” is megvolt a szokás, „el lehet hinni, hogy a magyaroknál még a pogányságban” gyakorolták, hogy „ünnepnapokon egybegyűlvén, vásárlottanak”. Ez a vasárnap, mint az összegyűlt emberek számára alkalmas idő, „fordíttatott a lélek idvessége keresésére, s innen megmaradott a nevezet.”
Annyira régi nálunk a vasárnap gyakorlata, hogy „István király azt parancsolja: férfiak, asszonyok, nagyok és kicsinyek, azon kívül, akik a ház őrizői maradnak, az Úr napján mindnyájan a templomba menjenek; aki ezt nem cselekedné: az megcsapassék és beretváltassék. Aki pedig dolgozik, annak ökrét vegyék el és adják a szegényeknek, hogy megegyék”. „Kálmán pedig azt parancsolta, hogy az Úr napján az evangélium, az apostolok levele magyaráztassék, és a nép taníttassék a hitre és az úri imádságra”. Ez a „Kálmán” a boszorkánypereket eltörlő „Könyves Kálmán”.
Az Úr napja volt tehát az első keresztyén ünnep, amely meghonosodott az egyre növekvő keresztyénség valamennyi országában, s közöttük nálunk is. Nem mintha „az egyik nap szentebb volna a másiknál”, vagy hogy a „pihenés önmagában kedves lenne Isten előtt” (II. Helvét Hitvallás 24.f.), hanem Istennek a tisztelete és a keresztyén közösség különféle ágazatainak az időhöz kötött ápolása végett.